Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)

1866-01-14 / 2. szám

— Lánczhordtát! sehol sem találom. Pedig fontos le­vél, s még ma okvetetlenül felelnem kell reá. Lássunk hozzá kedvesem, és keressük meg. Tegnapelőtt én is ke­restem a hímzést és könyvet. — De mit tudom én, hol keressem! — És tudtam-e én, hogy hol keressem a hímzést meg a könyvet ? — Lásd Károly, akkor tanulhattál volna tőlem,hogy legjobb mindent helyére tenni. — Hagyd el kedves Cornelia az oktatást, ezt meg­hallgatni most nincs időm. Jevünk és keressük a levelet És keresték a levelet másfél óra hosszat, m­íg végre a theás edények közt megtalálták. Károly sietve megírta rá a választ. — Ugyan Cornelia, nem láttad a pecsétnyomót? — Tehát az is elveszett? — Az este mogyorót törtem vele. Átkozott pecsét­nyomó, hova lehetett! — Kedves Cornelia, segíts keresni. Siessünk, mert a délelőtti postára föl kell adni a levelet. — Nem jó lesz a gyűrűd? — Azon csak nevem első kezdőbetűje van. A pecsét pedig hivatalos okmányra kell, s arra mind a két névbetű szükséges. Persze kedves Cornelia, te nem értesz ezekhez a hivatalos ügyekhez. Kérlek, kérlek, keressük a pecsét­­nyomót. — Úgy látszik Károly, a mi életünk csupa keresés­ből áll. A pecsétnyomó csak akkor került meg, mikor Borosa te­rítéshez fogott, s a késeket és villákat kiborította. Ott volt a kések és villák közt. Károly már ekkor boszos volt. Haragudott, hogy a fontos levél elmaradt a postáról. Cornelia hallotta, hogy férje szitkozódott is ezért a mellékszobában. Ezt pedig Károly még eddig nem tette. A sok keresés után fáradtan ültek az asztalhoz. — Én kerekeket csináltatok a bútorok lábára, — mond Károly, hatalmasan csörögve villájával, hogy köny­­nyen mozgathassuk a bútorokat, hisz mindennap ki kell mozgatni helyükből háromszor—négyszer. — Nézd, nézd a kezemet, Károly. Már hólyagok van­nak rajta. •—• Átkozott sok keresés! — De majd csak beleszo­kunk. — És mennyire ki vagyok fáradva ! —• Csak eleintén fárasztó. Pompás testmozgás az! Meglásd Cornelia, mennyire megizmosodunk rövid idő alatt. Két év alatt valóságos athléta leszek. — Istenem, fél évig mindennap kiduzgáljuk a búto­rokat és a szekrények fiókjait? — Te is megerősödöl Cornelia. Kissé megdurvul a kezeden a bőr, talán meg is nő valamicskét. . . — Jaj! — De az mit sem tesz, legfölebb más numerusú ker­­tjüket kell venned. — Merő birkózások közt töltjük el az időt, — mond egy kis gúnynyal Cornelia, s mindennap annyit fáradunk mint egy favágó. — Annál jobban esik a nyugalom és ebéd. — A fáradságtól alig tudok enni. A kezem is úgy fáj. — Lánczhordtál, nekem sem esik jól az étel! — ki­áltott a férj.­­— Átkozott postája, átkozott pecsétnyomó. A levelem lemaradt. Ördögadta posta! Oly ingerülten tolta félre a tányért, hogy az étel ki­ömlött belőle. — Nem eszem egy falatot sem! Nincs is étvágyam. Átkozott posta! — De hisz este sem ettél. Ne légy indulatos, ez árt egészségednek. — Nem, Cornelia, nem eszem, mert mérges vagyok. Te nem tudod, mily nagy mulasztás sújt, hogy a pecsét­nyomót nem találtam meg. Károly ott hagyta az asztalt, s haragos léptekkel jár­kált a szobában. Természetesen Corneliának sem esett jól ily körülmények közt az ebéd. Alig evett valamit. A fiatal házaspárt egy inas belépte derítette föl, ki Károly egyik jó barátjától jött s két hangversenyre szóló jegyet hozott. Se Károly, se Cornelia nem remélték, hogy már jegyekhez juthatnak. Cornelia legjobban megörült a jegy­nek, mert a hangversenyt egy világhírü énekesnő rendezte. Egyszerre kocsizörej hallatszott. Cornelia az ablak­hoz futott. — Ah, Devecseriek! Károly, menj eléjök és mondd hogy nem vagyok itthon, ily rendetlen öltönyben el nem fogadhatom. — De kérlek, Cornelia, én sem fogadhatom el­ Háló­kabátban, papucsban csak nem mehetek eléjök. Tudod, Devecserinének mily éles nyelve van. — Egy pillanat alatt más kabátot válthatsz, de én... Hát ez a kopott reggeli nadrág, hálóing. . . — És én ? Még hajam sincs rendben. — Az elfogadás téged illet, mint háziasszonyt. — De te vagy az úr a háznál. — De mit tegyünk? — Meghagyom Borának, hogy azt mondja: senki sincs itthon. —• Pompás. Ez jó gondolat. Cornelia csakugyan kiszólott a cselédnek, hogy senki sincs itthon. — Úgy látszik, — szólt visszatérve, mi ezentúl sen­kit sem fogadhatunk el. — Magányosan fogunk élni. Ezer tatár! — Mért káromkodol Károly? — Az ablaknál meglátott Devecseriné, a­mint kifelé hajtottak. — Örökös ellenségünk lesz. — Ej, mit törődünk mi az ellenségünkkel, visszavo­nulva fogunk élni. Cornelia mindennapi dolgához, a szoba rendezéséhez kezdett. Károly a nap fáradalmait kipihenni a pamlag­­ra dőlt. — így jött el az öt óra. Ekkor eszébe jutott a fiatal nőnek, hogy hangversenybe fognak menni. Öltözködni kez­dett tehát. Néhány perc­c­el hat óra előtt már díszesen felöltözködve jelent meg férje előtt. Károly még akkor is pongyolában feküdt a pamlagon. — Károly, öltözzél föl, a hangverseny 6 órakor kez­dődik. Nézd, nézd, mindjárt 6 óra. — Egészen elfeledkeztem. Egy pillanat múlva készen leszek. Károly eltávozott, hogy felöltözködjék, Cornelia pe­dig szorongva várakozott reá. Végre lépteket hallott. Még nem volt egy negyed hétre, s így reménye lehetett, hogy a hangverseny elejére odaérnek. Az ajtó sebesen nyílt föl, s csakugyan Károly lé­pett be. Azonban az első pillanat elég volt, hogy Cornelia

Next