Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)

1867-06-30 / 26. szám

310 Úgyis, midőn a vár kinyittaték: A szag halotti volt, fojtott a lég; S a sejtelem ha kérd: mi az, mi nyom? Az arczra száll, s megrándul egy izom. — Ajkát összébb szorítja vén Zete: Már érzi, hogy szorul lélegzete; Ötvent ha lép a puszta udvaron: S lélekbe — hajh — kifáradott nagyon; Ott álla már; — csupán belépni kell; És érzi jól: a sors itt válik el . . . — Belép . . . megáll . . . csalódik ő talán? Emlőn gyerek, miként virág a fán! ... A fő lehull; — keblébe’ szive fáj; Ott álla ő, mint egy koldus-király: Kit és gyötör, a szomjúság epeszt . . . — „Ki tette ezt!?“ — XIX. — Kérdez megint . . . Perczek repülnek el; Tán századok, de senki nem felel. Félen előkerült a szolga­had. Tudvágyban ég, de hallgatag marad. — Mért szólni, mért? midőn beszélt a tett; Hajh, kérd a vén, és szive megfelelt! Lábbal tapodva, im, az erkölcs; ítélni itt nem kell tudós, bölcs. Bűnös a vér, mi foly erébe; (Rá is vád ez); de vége--------vége! Levél a múlt, s pecsétje törvén. Nyilván­való: ő lett a törvény; Betűje — bűn; de, ám, Ítéljen itt: Ő is hosszan siratta vétkeit. — A fájdalom fölött haragja győz. •S orkán gyanánt eltávozik az ősz. XX. Szűk és sötét a börtön éjjele; Oh, mennyi kín keserve fér bele! Csikorgva nyílt két ajtó sarka: Itt ő keserg, amott a dajka. Szánják a nőt a könyező falak, Kit ide zárt a feldühödt harag; És nyílni nem fog addig itt e bolt, Mig nem beszél: a csábitó ki volt. Szivéről, ah, letépve gyermeke; Az élet int felé ez egy szaván; S inkább szemét soha se hunyja be, Álmot kerül, elárulandja tán; Ha halni kell, hadd haljon ő csupán! — A bűnös ő, mért halna már ? Önámító vigasztalás! — Majd jőni fog, kit most is úgy szeret: Ő védni fogja majd a gyermeket; Könyvitől virágos lesz a hant . . . Mi jó leend alunni ott alant! ... És könyet ejt, de ajka mosolyog: Örült az Úr ,s a boldog angyalok! Nem volt ő már sötétbe zárva, És nem lekötve lelke szárnya . . . S bár napra-nap, egy hét is elszalad; Börtön helyett, úgy véli, hogy szabad. XXI. . . . Száguld a mén; még bírja lába; De meg-meging az út porába'; Kidülne tán, a mint kinyúlva vágtat, Hahogy a düh nem adna néki szárnyat. Véres vonalt jelöl a földön: Sarkantyú éle metszi szörnyen. Erőt feszit ... az orr kitágul . . . Tíz percznyi még az út a vártól . . . Már öt csupán . . . egy perczre még . . . Az ifjú, ah, titkon megérkezék!' — Egy hű cseléd vivé a szörnyű hirt: Tördelve szólt, fájón zokogva sírt. . . . Csatát felejt az ifjú hős levente: S megmentni jött, ki itt van eltemetve. És összefut néhány hivebb cseléd, Horván legott mentő erőt, segélyt: A kar feszül. Nem késő még talán! Ím, rés szakad a börtön ajtaján. A vágy rohant, repülve szállott; Egy fáklya fénye hint világot. Reszketnek ők: hajh, él-e még ? ! Minden bűnért e kín elég! — S mi édes, ah, lógott a kin, Midőn az ifjú karjain ott érzi őt, a drága lányt, Egy visszanyert világ gyanánt. Perczekre perez repülne el; Pedig csupán köny a beszéd: így mondja el történetét, Midőn az ifjúnak felel. És mégis, ah, a szörnyű múlt, Mint hervadott levél lehullt; Minden keserv gyönyörbe foly: Az arezon ül már a mosoly; A szív dobog, ver a kebel . . . El, innen el! XXII. Indulnak is . . . elhagyva már a börtön . . . De vén Zete a zajt megérzi rögtön. Gyanúja kél; föláll, figyel nagyon ; S már ott van ő alant az udvaron. Az arcz hevült; lépése ingatag: Vagy tán amott a lombok ingának, S a szem ekként mezőn tekintve szét, Látást veszit, s igaz ítéletét?! De ment, miként a kit az ár sodort: S előtte állt a végzetes csoport. — Döbbenve mind; — a fáklya fénye — és Irgalmas ége­im, kész a — temetés! — „Ne a halált, áldást reánk atyám! — „Enyém a gyermek és e drága lány!“ Beszélne még, de hangja fölakad; S remegve vár, mit ád a pillanat; Melyből midőn az ifjú lelke ébred, Fülébe zúg a rettentő ítélet, Kintóbb egy ördög szenvedésinél. Egy hang üvölt, a melynek hinni fél, NE FELEJTS. IX. ÉVFOLYAM.

Next