Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-13 / 2. szám

IX. évfolyam. 1867. január 13. 2. szám. A SZERELEMRŐL. (VÁLASZ EGY LEVÉLRE.) L’amour c’est la vie. V... Hogy bár a lombok hűvös árnya Csupán kettőnket tart bezárva — Nem vagyunk mégsem egyedül; Érezni a távol- s közelben Előttem fekszik sötét leveled, Szivdobbanásban, leheletben Az istenségnek melegét, Panasza meghat, kétkedése iránt. Szólj! ifjú szívvel hogy tudsz, hogy lehet így élni? — élni kőszobor gyanánt? Virágos pázsit, illat-ittas szellő ,I S hallgatni a felhőkön át Az angyalok zengő karát, A mint jő mindig közelébb; — S mégis — mi él fönt és alant, Tó tükörében zengő tiszta ég, S az élet hangja távolból, közelből — Mi egykoron csak lebilincselt, A nagy világba mindent-mindent, Üdvözadót, boldogtalant Feledni tudni mélyen, végkép, S a boldogságnak drága képét Hitünk lánczával megkötözve önlelkeinkből fűzni össze; És bízni mégis, bízni ketten Két szívben és egy értelemben Mindent, mi üdvösséget ád, S az üdvösséget is magát; S ha mindezt végig élvezed: Megfogni puha, hófehér kezét, Csókot lehelni tiszta homlokára, Szemeire, beszédes ajakára; Érezni a mint szíve melegétül A szív szorul, az elme szédül; S midőn a mámor italátul Szemünk már-már álomra zárul, S miként virág kelyhét a lepkék, Szivünket inger, hét belepték: Szétszórni a trónt, hol a bánat Csak bitorolta koronánkat, S újat emelve helyibe, Virágfüzérrel szórni be; S e trónban ottan ülni, mig Az álomország kinyílik, S megkoszorúzva mind aketten Bejárni a remény honát, Hol a viruló lombon át Elringató, lágy énekekben Neked barátom ennyi sem elég ?! Szegény, szegény, boldogtalan barát! Ki senkiben és semmit sem hiszesz, Ki kéjjel iszod a kín poharát, Meggondolod-e jól, hova visz ez ? Óh állj meg, állj meg! Hallgasd meg szavam! Találsz — ne félj! — ki majd vezetni fog ; A boldogságnak oly sok útja van, S az üdvösség nem olyan nagy titok. Te jártál már a szerelemnek földön, S e múlt kívánja tőled még hogy élj; Szeretni, földön, égben örök törvény, S a szerelemben mégse volna kéj ?! Magunkénak nevezni végre, Kit rövid éjszakákon át Szivünknek csak az álom ád A hosszú kínokért cserébe; Magunkénak nevezni őt, S térdelve lábai előtt Mosolyra vonni ajkainkat, Mig ábrándoknak karja ringat; Csevegni együtt, a hogyan cseveg Játéki közben a kicsiny gyerek, Csevegni arról, ami semmi, S e „semmi“ által — boldog lenni, Aztán hallgatni hosszan, elmerengve, S figyelve lesni, hogy e méla csendbe Minő titkos zsivaj vegyül.2