Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)

1867-06-30 / 26. szám

IX. évfolyam. 26. szám 1867. Junius 30. A ZETEVÁRI TRAGÉDIA. (KÖLTŐI ELBESZÉLÉS.) Irta: SZÁSZ GERŐ. (Vége.) XV. . . . Hónapja sok; de éve nincs még, S a harcz teréről h­ir se jön. A lányka ifját várja mindég, De szép szemén már nincs a könv. A bú szivén fölengedett: Elszállt a rém, mi úgy gyötörte; Mosolyban él panasz helyett; Örömbe hal, merül gyönyörbe. A súly alatt, miként a pálma, Megnőtt, betört szivének álma. A föld, az ég bármit ígérne, Parányi úr szerelmeér’; Midőn a kín és szenvedése Egy kis bölcsőbe mind befér. Oh, bűne fáj; hajh, bűne vérzi; Irgalma vész az urba néki; Kinek hatalma ép a bűnbe nagy, S a port lerázni s üdvözülni hagy. E hit szivének ir vala . . . — Korán örülsz, szegény anya! A vész közéig, a mely ledönt, Már hangja zúg; — nem hallod őt? XVI. — Csak csöndesen! A gyermek alszik. Csitt, csöndesen, mig ébred addig! Távozzatok, ti rémes árnyak, Van gondja most a jó anyának: Féltőn virraszt a gyermek álmain; Ah, onnan őt el nem szakítja kín. Ki értené, ha egy kis izma rándul; Olvasni, hajh, ki hirna homlokáról; És egy mosolyt ha ejt parányi ajka! ? Mindazt legott megérzi, érti, hallja. — Csitt, csöndesen! A légy minő gonosz: Gyorsan repül és szárnya zajt okoz. — Szellő, ne búgj: virágok alszanak; Egy kert e ház, virág e kis alak; Ki tudja, mit talál, ha ébred? Ah, bármi szép, de néha fáj az élet! — Csitt, csöndesen! . . . Hiába’ mind e gond: Kivész a kert, ha a vihar beront! XVII. — Amott kezéig a vén Zete: A gyermek, s anyja végzete! . . . Nem volt vadabb, mint volt előbb; S őszült fejét ha fölveti: Mintha virág borit tetőt, A nyert babér úgy áll neki. Kiséri őt néhány vitéz, Ki győzni tud, meghalni kész; De vének ők, üldözni vertt hadat: Az ifjúság, fiával ott maradt. — Előtte, im, a vár, ez ősi fészek; S megindul omló árja vén szemének: Az első regg, ah, itt derült felé; Most érzi jól, hogy halni jő belé! Ki annyit élt és azt úgy élte le, Nem rémitő a sírnak éjjele. — Mi hátra van, kevés. — Mi lesz a vége ? — A nap mi sokszor áldozik le vérbe­! XVIII. Lomhán hajolt, ereszkedett a híd: Miként ha sírba tesznek valakit; Dongott, midőn a ló­köröm haladt: Mint a koporsó a göröngy alatt; Oly rémesen sóhajt, üvölt a bolt; S a vas­kapún a rozsda felsikolt. — A várba’ benn, ott volt kettő, ki vénebb: (Mi bús fogadtatás!), az őr, s a vén eb! Kevés a hit, avagy kihaltak itt? Jó lenne, hajh, ha sírba’ volna mind!26

Next