Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-01-29 / 5. szám
XIII. évfolyam, 5. szám Január 29. 1871. m& wMzm %AmAm^ Ha olykor látlak, vérem felgyűl, És fásult lelkem tüzet érez; Csodás igézet bája lep meg, Hiú mámornak kínja tépdes. És bár e kéjnek nagy az ára, Szivem’ azért csak hagyom égni. Ok, akik egymást úgy imádják, Mért nem lehetnek egymáséi ? ! Gyakran látom, hogy arczod hamván Titkos vágyaknak pírja lángol, És szemed fénye bágyadttá lesz, És búsan, hosszan elmélázol; Ilyenkor lelkem minden lángját Fagyos szél szárnycsapása éri. Oh, akik egymást úgy imádják, Mért nem lehetnek egymáséi ?! Attól félsz, hogy az emberek majd Sárral dobálják tiszta képed, Én meg, hogy boldogtalanná lesz, Hogy el fogsz veszni, attól félek. Erőnk nincsen a lemondásra S szivünket hagyjuk tovább égni... Oh, akik egymást úgy imádják, Mért nem lehetnek egymáséi ?! Endrődi Sándor. — Elbeszélés. — . ej írta: Szabó Richard. (Vége.) s így szállongtak a boldog szellemek az égből a földre s vitték magukkal a boldogító újévi ajándékokat. Azonban a bol- dog szellemek között sötét árnyakat is láttam lebegni, melyek ide s tova lézengtek, kóvályogtak, s minden irány nélkül bolyongtak. Valami szívszorító érzés fogott el, midőn ezeket így tétovázva láttam. Keresték a földön övéiket, keresték az embereket, akarták észrevétetni magukat, de nem volt ajándékuk, nem volt hangjuk, sőt még árnyékot sem tudtak vetni, mely által figyelmet gerjeszthettek volna. A többi között egy sötét ablak előtt láttam egy ily fekete szellemet. Felegyenesedett, benézett az ablakon, jajgatva nyöszörgött, belülről halk sóhajtozás hallatszott, de berepülni nem tudott. E sötét szellem a szobában lakó szülők fia volt, kit saját s szülői bűnei vittek a sírba. Kedvencze volt szüleinek, s azért hibáit nem látták, vagy elnézték. Hiúságuk játékszere volt s végre kínzójukká vált, lett belőle haszontalan naplopó, kicsapongó kéjencz, szégyent hozott szülői fejére, nevét s családja hírét bemocskolta, és végre nyomorultul elveszett. A szülők ekkor is miatta szivódva, álomtalanul töltötték az éjt. Fiuk romlottságáért egymást okozták. Az apa az anyát, ez az apát vádolta gyengeséggel, egymás szemére vetették engedékenységüket, és hogy saját lelkiismeretén könnyítsen, a másikra hárított minden mulasztást. A fiú szelleme pedig ott kínlódott az ablaknál. Érezte könnyelmű élete vádjait, bocsánatot akart kérni az általa okozott fájdalmakért, de bármint nyöszörgött, bármint gyötrődött, azok ott benn nem hallották, nem látták, hanem csak saját lelkiismeretük furdalásával voltak elfoglalva, és minél élesb szemrehányást tettek egymásnak, az ő kínlódása annál nagyobb volt. Éppen így gyötrődött egy fényesen kivilágított ablaknál két rút szellem, a párkányba fogódzva. A ház belseje fényes és pompás volt. A legkisebb bútordarab is nagy fényűzést árult el. Büszke, negédes urak s delnők hullámoztak a termekben, elmerülve a pillanat gyönyöreibe, s nem gondolva sem Istenre, sem jövőre. Ez előkelő módon cziczomázott emberek térdig jártak a a sárban, habár fényes házakban laktak, és inkább kerülték Istent, mint a legundokabb vétket. Hanem azért palotájukban fölemelt fővel járkáltak, pedig minden lépésük újabb meg újabb bűnnek nyitott forrást. Minden gyönyört kimerítettek csordultig. És minél mélyebbre sülyesitek erkölcsileg, annál fönhéjázóbbakká lettek. Ez életmódjuk volt menyországuk, melynek pedig Istene nincsen. "