Nefelejts, 1874. január-december (16. évfolyam, 1-52. szám)
1874-10-18 / 42. szám
494 NEFELEJTS. S hogy rendes kenyérkereset után lásson. Voltaire jó gyermek volt s így válaszolt: „Én szívesen elmegyek akár Amerikába s S ott megélek kenyéren és vizen, csak azt engedje meg, hogy távozásom előtt átkarolhassam térdeit, s bocsánatáért esedez-c hessem.“ Ennyi alázattól meghatva ,atyja megbocsátott neki si örült, hogy fia — óhajtásához képest — tanulni egy ügyvédi irodába ment. Később ugyan maga is gyakran mondogatta, hogy e száraz foglalkozás mellett sok hasznosat tanult, de azért sokáig nem bírta ki a szellemölő munkát, újra tudományokba mélyedt , s az utálatos irodát Caumartin báró gyönyörű könyvtárával cserélte fel, ki örömmel megengedte neki, hogy ott tanulmányait gyarapítsa. Eközben bekövetkezett XIV. Lajos halála s az egykor annyira ünnepelt uralkodót gúnyversek özöne követte sírjába. ’ A nép gyűlöletét főleg azáltal vonta magára, hogy élete utolsó éveiben a jezsuitákat kegyébe fogadta. A gyanú Voltakét érte, hogy a részindulatú költemények legnagyobb részét ő írta. S néhány mindenesetre az ő tollából származott. Többek közt azt mondta : „ahelyett, hogy az uralkodó csupa takarékosságból a lovak számát kevesbítette az udvarnál, helyesebben tett volna, ha a szamarak számát szállította volna kevesebbre.“ Jóllehet Voltaire koránsem maga szerkesztette a meg-jelent gúnyiratokat s egész sereg bűntársa volt, mindazáltal csak maga jön elitélve s egy évig volt a Bastille-ban toll és tinta nélkül elzárva. Ennek daczára is megalkotta „Henriade“ját, legkitűnőbb költői művét, melyet, amint fejében megszületett, kibocsáttatása után csaknem minden változtatás nélkül tett papírra. Mikor a Bastille-t elhagyta, az orleansi herczeg magához hivatta s elég kegyes volt a legnagyobb elismeréssel nyiílatkozni kitűnő tehetségei felől, mire az elmés költő igy felelt: „Végtelenül örülnék, ha fenséged ezentúl kegyes volna tartásomról gondoskodni, de a lakást illetőleg nem óhajtanék még egyszer gondot szerezni a királyi kormánynak.“ Ezenkívül még más magasrangú nevezetességek is igyekeztek, hogy öszszeköttetésbe léphessenek a költővel, kinek hírneve csak növekedett a bastille-i fogság által. Bethune herczeg meghívta magához sully-i kastélyába, hol akkoriban az irodalom és aristokratia legkiválóbb szellemei szoktak volt összegyűlni. Legalább ötven szellemdús nő volt ott, köztük a csípős nyelvéről híres du Deffaud marquisnő, ki Voltairet kiválókép kegyelte. Mikor később a marquisnő megvakult, Voltaire azt irta neki: „Ön oly két szemet vesztett el, melyeket egykor ép oly szépeknek, mint veszélyeseknek tartottam magamra is nézve.“ Hogy a marquisnő szintén melegebben érzett-e Voltaire iránt, nem lehetett tudni, bár — miután később meggyűlölte Jd őt — körülbelül azt lehetett következtetni, hogy egykor bizonyosan szerette is. s Eddigelé Voltaire az egyszerű Áronét Ferencz Mária ne- flvet viselte, de egyszer csak szükségesnek tartotta, hogy nemesi ír czimet használjon, s erre nézve anyjának egyik jószágához folyamodott, melyet ez egy nemes rokonától örökölt, s igy helyette S iitette nevét a Voltaire névvel. Ő mindenek fölött aristokrata és monarchikus érzelmű volt, bármennyire demokratának híresztelte is magát; ő mindent akart a népért, de semmit a nép által, s a világot még csak képzelmi sem tudta a franczia udvar fénye nélkül. Hogy a nagy kitüntetések mellett ellenségei sem hiányozottak, az nagyon természetes; azzal vádolták pártfogója, az orleansi herczeg előtt, hogy egy egészen aljas gúnyverset írt ellene, holott az nem mástól származott, mint egy kétes rangú és terhetségű szerzőtől, bizonyos la Grange-Chancel-től. A herczeg mindazáltal meggyőződni látszott kegyencze alattomosságas hálátlanságáról, s habár nem is hagyta magát tanácsadói által rábeszéltetni, hogy Voltairet újra a Bastille-ba zárassa, de száműzte Párisból. Voltaire az enyhe büntetést arra használta, hogy megírta „Artemise“ czimü tragoediáját. Egyúttal megismerkedett egy kitűnő tehetségű fiatal színésznővel, kinek a főszerepet betanította s felül rá még belé is szeretett. A herczeg — daczára gyanújának, hogy ő irta róla a pasquillokat — megengedte Voltairenak, hogy Párisba visszatérjen s uj szomorujátékát — kedvesével együtt — színre hozhassa. A mű előadatott a theatre fragais-ban, de mind őt, mind kedvesét — kifütyülték. A második felvonás után egyre jobban nyilatkozott a közönség nemtetszése s Voltaire dühösen rohant a színpadra, majd gyalázkodva, majd kérve, hogy legalább hallgassák végig darabját. Első szavainál a nevetésnek és pisszegésnek egész vihara tört ki, de hirtelen elterjedt mindenfelé, hogy a híres Voltaire a kifütyölt darab szerzője. Ekkor megeredt a taps és tömegesen követelték az előadás folytatását. A fiatal művésznő a legnagyobb tetszést aratta, de Voltairet nem lehetett oly könnyedén megbékéltetni; elhagyta a színházat s darabját többet soha sem adatta elő és többé soha nem látta kedvesét sem. Később még egy másik színpadi malheur-je is volt. Előadatta „Marianne“ czimű tragoediáját Lecouvreur Adrienne-nel , csodaművésznővel s azt hitte, hogy ezzel majd helyreüti az „Artemise“ szinrehozatalával szenvedett kudarczot. A főjelenetnél, mikor a szép Adrienne-nek a méregpoharat kell kiüritnie, a legnagyobb feszült figyelem uralkodott a házban s egyszerre valami elménet egy közönséges életet hangoztat a síri csendben. Az egész közönség hangos kaczajra fakadt s a darabot lehetetlen volt tovább játszani. Később Voltaire a jelenetet megváltoztatta, igy azután mindig osztatlan tetszés közt került a darab színpadra. Két ily botrányos kifütyöltetés után mégis fönnmaradt számára a szerencse, hogy megérje a legnagyobb diadalt, mit valaha drámai költő élvezhetett. Kevéssel halála előtt valósággal megistenitették s babérral koszoruzták meg a színpadon. Egy de Rohau lovaggal történt czivódás újra a Bastille-ba vitte Voltairet, mi végkép felizgatta haragját Francziaország önkényes kormányrendszere ellen. Innét sikerült neki Angliába menekülni, hol három évet töltött s honnét magával hozta hazájába a forradalom magvát, melynek előkészítése kétségkívül nagyrészben az ő műve. Hazatérte után valóságos pamphleuróvá lett; „Pucelle“-je nyílt kigúnyolása volt az erkölcsnek és vallásnak, s „Julius Caesar“-ja egyenesen a forradalmat proklamálta. Gúnyolódási hajlama főkép a papság ellen irányult, mely pert indított ellene. Hogy az üldözés elől meneküljön, Normandiába szökött, s ott álnév alatt élt. A felfedeztetéstől s elfogatástól való folytonos félelem rendkívül lehangolta kedélyét s valóságos szánalmat ébresztett csodáléiban. Egy előkelő hölgy, ki szintén ezek közé tartozott, du Chatelet marquisnő, magával vitte őt Cireykastélyába, hol minden üldöztetés ellen biztosítva volt. Voltaire évekig tartózkodott Cirey-ben; teljesen megbűvölve érezte magát a kastély asszonya által, s elnevezte azt „isteni Emíliájának, tudós Urániájának.“ E nő mindenesetre rendkívüli tudományos képzettséggel birt, többel mint egy mathematika- vagy physika-tanár, mert nem csak a régi és újabb nyelveket birta, hanem e férfias tudományokon XVI. ÉVFOLYAM