Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)

1875-05-23 / 12. szám

NEtrELEJTS A DIVAT D][VAT-NEFELEJ I. évfolyam. 13. szám. Budapest, 1875. május 23. X. évfolyam. öZs. TS. egyesült szépirodalmi és divatközlöny. Tavaszi dalok. — Heine. — I. Oh ne félj, hogy kibeszéljem Szerelmemet a világnak, Ajkaim, ha szépségedtől Elbájolva, szólni vágynak ! Az erdőben, bokrok alatt El van rejtve én érzelmem, S oh, a világ nem is sejti, Hogy én oda mit rejtettem! S ha a világ talán mégis Kifecsegné e titkunkat, Oh, ne félj! a világ nem hisz Érzelemben, s rá sem hallgat! II. Ha jó szemed van, s dalaimat Egytől-egyig olvasod, Szivem édes választottját Bennük megtalálhatod ! S ha jó füled van, hallanod kell Onnan szép szelid szavát, Sóhajtása, nevetése Szived mélyen rezgi át! Sóhajtással, nevetéssel Megbűvöl majd, úgy mint engem, S fogsz bolyongni, mint én bolygok Búsan, a nagy rengetegben! III. A vizi liliom egykoron Szemét az égre felveté, S a hold ezüst sugárival Nyájasan köszöntött felé ! Megszégyenülve hajtá le Piciny fejét a liliom, S meglátta halvány arcait A viz színén, a hab nyomon! IV. Ha csendesen elmegy mellettem S ruhád szegélye engem ér, Szivem megdobban bánatában S szemem könyek között kisér ! S oh! ha megfordulsz, szép szemeddel .Rajtam pihenve hosszasan, Agyam és szivem összerezzen S nyugalmam véled elrohan! V. Mondd csak, nemde aki egykor Az órákat feltalálta, Unalmas egy ember lehetett, Téli estén, egymagában Elmerült a szu zajában S hallgatá a piciny egeret! " Mondd csak, nemde a ki egykor A csókolódzást feltalálta, Forró édes ajka lehetett, Virágok közt járt a lába, Öröm, mosoly volt a társa, És testvére a szép kikelet!! I.Ildvay Viktória: A házasságrontó. (Víg beszély) Tóth Józseftől. I. Szidónia urhölgy a 35 Celsius fokú hőség el­lenére aranyos kedélyhangulatban volt, ami nem mindennapi, közönséges jelentőségű körülmény, vagy jobban mondva lelki állapot, ha meggon­doljuk, hogy Szidónia úrhölgy — Láskai Miksa budapesti nagykereskedő, s reménybeli háziúr neje — legtöbbnyire boszankodni szokott, — és legtöbbnyire Maximilián urra, ki pedig oly di­­cséretreméltó jámborságot, s önmegtagadó udva­riasságot tanúsít szeretett Szidóniája iránt, hogy ez a legkényelmesebben osztogathatja a papucs­­directorum áldásait házon belől, és házon kívül. Ez alkalommal Maximilián ur azon nagy megtiszteltetésben részesül, hogy az ebéd utáni fiesta megszokott gyönyöreiről, u. m. a fekete kávéról s a csibukról „lemondatva“, szeretetre­méltó neje által bizalmas, és fölötte fontos két­tagú conferenciára hivatott meg, minél fogva Maximilián ur a megtiszteltetés mellett is kény­telen, méltatlankodását magában kifejezni a­miatt, hogy Szidónia úrhölgy egyáltalában nem tűrheti a dohányfüstöt, mindamellett biztatván azon édes reménység, hogy a konferencia nem lesz hosszú, s mihamarabb tovamenekülhet édes élvezeteinek karjaiba. Most az egyszer azonban a konferenciát meg­nyitó „élőbeszéd“ ellenkezőre mutatott. Maximilián úr legalább annyit bizonyosan megértett belőle, hogy az ebéd utáni fiestának e napra — „agyiő“! mert az ékes élőbeszéd „szív“-ről és holmi sentimentális érzelmekről emlékezve jelzé a leendő nagy operai hosszúságú propositió nyitányát. Maximilián ur úgy érezte, hogy boszankodik, s kicsibe múlt, hogy a borzu­­ság ki nem tört belőle, Szidónia urhölgy pedig folyvást forgatva kezében egy aranyszegélyü köny­vet — a la madame Maintenon — s folyvást a fe­szengő Maximilián arra nézve igy beszélt tovább: — Ismétlem papakám, hogy a szív érzelmein nem lehet erőszakoskodni, s én első helyen adok igazságot azon jeles írónak, ki azt mondá, hogy a szív olyan különös kegyetlen kis „portéka“, hogy sokszor egy egész élet boldogságát tönkre teszi. — No, szépen vagyunk ! — gondolá Sáskai úr — már megint i­ó, „az a zs­k­ó! — Gondold meg ezt papakám ! vedd fontolóra, hogy mily vad emberhez illő kegyetlenség volna az, ha leányunk kezét megtagadnék attól, kit ő szivének összes hevével, lelkének mennyei ártat­lanságával szeret? De már erre Maximilián urból is kifakadt a szó : — Mennyei ártatlanság! — kiáltá nekime­legedve s kipirosodva, mint júliusi csöves paprika — mi közöm nekem ahoz?! Mennyei ártatlanság! Mit ér az pénz nélkül ? —• Te igen rideg, kőszivü materialista vagy Maxikám, ki prózailag fogod föl a legmagaszto­­sabb, legégiesebb érzeményt. — No persze , mihelyt kimondom az igazsá­got mindjárt kőszívű, rideg materialista vagyok, pedig bizony mondom néked Szidónia, hogy a „legégiesebb érzemény“ mellett is megéhezik az ember. — Ah! milyen közönséges, prózai lélek ! — gondolá Szidónia urhölgy — de legyünk nyájasak, türelmesek,talán úgyis megyünk valamire. Aztán fönhangon igy folytatá : — Miksa! hát nem vagyunk-e mi gazdagok? Kereskedésünkben 200,000 frt tőke forog 30 percent jövedelemmel. — Mely nem elég adósságaim kamatainak törlesztésére — gondolá Maximilián úr keserves képpel. — A Schrecker- és Wilton-bank 15.000 frt hitelt nyitott számodra. S á s k a i (félre): Isten mentsen meg minden becsületes halandót az ilyen hiteltől. Volt idő, volt idő, mikor . . . Szerencse, hogy az asszony még „semmit“ se tud. — E magángondolatok után kissé zavartan kiáltott föl, nejéhez fordulva: — Igen . . . hehe ! . . . mit is mondtál Szi­dónia ? . . . Vagy úgy! .... a Wilton-bank! . . . (félre): Juj! milyen édesen néz reám, szinte bor­sódzik a hátam ! — Állampapírjaid, melyeknek értéke legújab­ban igen fölszökött, legalább is 100 ezer forintot képviselnek — folytatá Szidónia nagyság. Maximilián úr erre is tudott valamit gon­dolni : „Juj! ha tudná,­­hogy tegnap adtam át e papí­rokat Frommernek váltófedezetül 70 ezer frt ér­tékben !“ S titokban rápillantott a derék úrhölgyre, ki elég szeretetreméltó volt még ekkor is „édesen“ mosolyogni. „Milyen zavart, ostoba képe van most ennek a Miksának ! — gondolá Szidónia urhölgy — hihe­tőleg előre fél hatalmas indokaimtól, miket Li­­gethváry érdekében fölhozok.“ — Kedves férjem ! — mondá aztán — hall­gass figyelemmel. — Hallgatok, kétségbeesett némasággal, mint egy — Stockfisch! — Hogy tovább menjek: a lóvonatú vaspálya, a­­ glycerin-szappangyár-részvény-társulat, első magyar általános gyapjúmosó-, rozs-pálinkafőző-, lensimite- s téglaégető-részvénytársulatnál ki­tűnően állnak acciaid, — s igy gazdagok vagyunk, ha nem is mint Rotschild . . . — Frommer Péter, akarod mondani! — vágott közbe a férj — börzespeculáns és tőke­pénzes.­­ Ne hozd elő azt a Frommert, azt a ripa­­csosképü vörös páviánt, mert rögtön elfut a mé­reg és az utálat ! — Engemet meg a — váltóláz! . . . Már az igaz, hogy förtelmes egy jószág! .... — Micsoda ? — Frommer . . . akarom mondani a — pá­vián. — És az a nyomorult elég vakmerő, leányomra vetni szemeit. „Már meg is kérte kezét, s én oda is ígér­tem neki — váltófedezetül!“ gondolta Láskai úr, fanyarul húzva össze száját, mintha félt volna attól, hogy ez a „rettenetes“ gondolat kitörve rajta, érthető hangot ad. — Egy Nánássy Szidónia leányára, — folytatá az urhölgy emelt hangon, s lassan, kimérten ejtve ki minden szót, hogy nyomot hagyjon — kinek öregapja consiliárius, referendárius, és aranysarkantyús vitéz, dédanyja pedig született bárónő volt. Pár pillanatnyi csend, mit Szidónia urhölgy arra használt föl, hogy „finom” kacsáival gyöngéd hizelkedéssel simítgatta meg férje ura arcát, mo­solyogva, édeskés hangon mondván: „Kedves pa­pakám ! te olyan becsületes, jó ember vagy!“ — Áhá, most megint következik a támadás — gondolá a férj „úr“ — ez nála biztos jel. De készen leszek a park­ozással. — Ritka jó, becsületes ember! — ismétlő­dött a hízelgő dicséret, mely azonban Maximilián urat öröm helyett aggodalomba ejté. — Becsületes jó ember? No persze. Hogy­ne volnék ? ... az már régi dolog, remélem. — És szeretsz engem? — csengő a feleség szava. , — Áh, hogyne ? Milyen kérdés! Nagyon sze­retlek, kincsem . . . Persze, hogy nagyon. — És leányaidat ? . . .

Next