Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)
1876-03-26 / 13. szám
" NEFELEJTS XVIII. évfolyam Megyeren minden vasárnap.A DIVAT XI. évfolyam. DIVAT NE FELEJTS. ... " ", ... —— II ■ ..........II..... I I. I. — ----------- " --— II. évfolyam. 13. szám. Budapest, 1876. márc. 26. Egyesült szépirodalmi és divatközlöny. Valahára... Március 15. Valahára, valahára Eljutottam a határra, Melyen túl már szebb az élet, Örök élet! Valahára, azután már A szegény szív nem hisz, nem vár, Nem lesz búd, ha már sír föd be, Soha többé ! Valahára, valahára . . . Vágyva néztem ez órára, Kedvre, búra már közönynyel, Erre könynyel! Kardom eltört, szivem megtört, Berkeimbe vad ellen tört, Lobogóm is szétszakgatva, Átlyukgatva! Ifjú vagyok, ifjú, mondják, De akik regémet tudják, Szivem, és e megtört lélek Mást beszélnek! Ami szent volt, amit hittem, Elrabolták tőlem hűtten, És amiért e szív lángolt, Délibáb volt. Egy-két emlék, egy-két ének, Egy-két foszlány... szemfödélnek, S nagy utamra egy bús vallás, Nem maradt más. Csak húsz év volt... húsz esztendő, Húsz fényes álom, veszendő, S helyette — óh ! alig várom! — Örök álom ! (Gáspár Imre. Párbaj a szerencsével. — Beszély. — Irta: Tóvölgyi Titusz (Vége.) V. Találkozások. Az egyik vonat Pozsonyból indult ki, a másik Miskolcról; egy-egy szerelmes pár ült egyiken is, másikon is. A többi vendég egész nyugodtsággal foglalta el helyét, nem is gondolva a regényes történetre, mely hozzájuk oly közel, egy egész novella megírásához fog anyagot szolgáltatni. Sőt többet mondunk: maguk a beszély hősei se képzelték, hogy ebből a jámbor kéjutazásból, céljaikkal ellenkezőleg, egészen más fog kifejlődni. A vonat robogott szokás szerint, még csak valami különös,újságba való se adta magát elő, kivévén holmi rendetlenséget, ami vonalainkon oly gyakori, hogy még az újságírók is megszokták. És ez bizonyult be a legtapasztalatibb kúrának. Rendetlenséget még nagyobb rendetlenséggel tetézni. Meglátjuk, kik unják meg hamarabb, a vasúti társulatok hivatalnokai-e, avagy folytonos szemmeltartását az újságírók. Bizonynyal ez utóbbiak. Ámde mindegy, beszélyünknek a vasúti rendetlenséghez semmi köze nem lévén, örülünk rajta, ha mielőbb Pesten találhatjuk magunkat, pláne Budán, honnan a szerelmes párok másnap reggel Balaton-Füredre indulandók voltak. Az indulás előtt 10—15 perccel mindkét pár és hozzátartozói pontosan megérkeztek, egyik az ország egyik oldalából, a másik a másikból. Sohase látták egymást, nem hallották egymásnak még csak hírét se. Előbb Leonóráék léptek a váróterembe, és pedig az első osztályúba, mindenesetre a Leonóra óhajtása szerint. Hangácsi Etele urnak óhajtása is az volt, hogy első osztályú kocsiban utazzanak. Amint a váróterembe léptek, már ott találták Leonóráékat. Tátra Kálmán, boldogságában egészen elbizakodottan, Leonóra mellett ült, és beszélt neki, hihetőleg valami szerelmi dolgot, mert a hölgy nem szívesen hallgatta, az Eteleék belépéséig se valami nagyon, azután még kevésbbé. Hangácsi karján vezette Ilmát. A belépésnél rögtön föltűnt neki Eleonóra, s ennek ő viszont, s e föltűnést mindketten észrevették. — Lássa azt a férfit, — susogá Leonóra imádójának — az van elegánsan öltözve. Kálmán némi boszankodással válaszolt: — úgy néz ki, mint egy bábu. — Ilma, susogá Etele szerelmesének, — nézze azt a hölgyet, mi keresetten van öltözve. — Azt mindenki teheti, aki tetszeni akar, — válaszoló Ilma kedvetlenül. Ezzel a megjegyzésnek vége volt, hanem a szívekben különböző érzelmek támadtak. A Leonóra és Etele arca minden erőlködés mellett, mely közönyösséget akart színlelni, elárulá a hatást, melyet egymásra gyakorolt, az Ilma és Kálmán arca elárulá a féltékenységet és gyűlöletet, mely kebleikben egyszerre megfogamzott. Ámde az ily vasúti találkozás csak pillanatig tartó; egyik ül egyik kocsiba, másik a másikba, ez kiszáll itt, a másik amott, és az életben aligha látják egymást. Amint beszállásra csengettek, Ilma is, Kálmán is igyekezett rajta, hogy külön kocsiba juthassanak, s amint ez sikerült, megelégedésük hosszú lélekzetvételben nyilatkozott, mintha mondták volna: „Hál’ istennek !“ Leonóra és Etele szórakozottak voltak, egyik a másiknak szeget ütött a fejébe. Ilma, már három állomáson haladtak keresztül, és még mindig szótlanul ült, látszik rajta, hogy valami baja van, neheztelés, vagy féltékenység. Etele, ki kezdetben nem akarta észrevenni e szótlanságot, később megsokalta:— Mily komoly lett ön egyszerre ! — mondá. — üh, válaszoló Ilma, — ne erőltesse ön meg magát e gyengéd figyelemmel. Ha meg találja tudni ama elegáns nő ... . Etel,e fölkacagott. — És önnek még mindig eszében van ? Én már azt se tudom, hogy láttam-e valaha. Ilma kissé elpirult: — Ugyan ne kétszínüsködjék ... — De ha lelkemre mondom . . . A hölgy arca láthatóan nekielevenedett: — Szerencsére hogy nem volt hosszú a találkozás, különben nem lehetne önnel bírni. Etele kacagásra erőltette magát, a beszélgetés pedig másra fordult. Ilma minden állomásnál kitekintett és nézte, váljon Leonóra kiszáll-e ? Etele is figyelte, ámde óvatosabban. Minél inkább közeledtek Siófokhoz, Ilma annál nyugtalanabb jön : — Miféle városokat érint még e vonat, — kérdé palástolt idegességgel. — Keszthelyt és Nagy-Kanizsát. A hölgy ajkát szakadozott sóhaj hagyá el: „Talán oda utaznak“. . . A vonat nemsokára csendesedett és megállt. — Siófok ! — kiálta a vonatvezető. Ilma remegett az izgatottságtól, mit azonban minden áron palástolni igyekezett. Első volt, ki a kocsiból kiszökött, s lázas türelmetlenséggel várta a Leonóráék ki-, vagy ki nem lépését. Az Etele tapasztalt szeme mindezt észrevette, ámde ő úgy tett, mintha nem látna semmit, s egész nyugodtan viselé magát, noha midőn a Leonóráék kocsijának ajtaja is megnyílt s a bennülők a kiszállókhoz csatlakoztak, Anna egészen elhalványodott. — Mi bajod ? — kérdezé a nagynéne. — Nem tudom, — felesé a leány, — talán az utazás van reám némi hatással. — Szerencsére a Balaton nyugodt, és a hajón kipihenheti magát, — jegyzé meg Etele. Az Ilmáéhoz majdnem hasonló izgatottságot árult el a Kálmán arca, ki azonban férfi lévén, mégis jobban tudott uralkodni magán; mindazonáltal nem kerülhető ki Leonóra, ezen megjegyzését: — Én nem tudom, — de ön valami különös. Se nem lát, se nem hall. Talán a szőke szépség zavarta meg annyira. — Engemet nem, — válaszoló Kálmán. — Hát talán engem ? — kiálta Leonóra és fölkacagott. VI. Bál előtt. A mi vendégeink Füredre értek, három napig semmi különös nem adta maga elő. Etele is, Leonóra is tartózkodott fölébreszteni a féltékenységet, noha azért nem állhatták meg, hogy találkozáskor egy-egy sokat jelentő pillantást ne vessenek egymásra. Csak hiába, de a rokon lelkek megértik egymást. A fürdő nőtlen vendégei csakhamar megállapították, hogy a két legszebb női vendég: a barnák közt Leonóra, a szőkék közt Ilma. Ez utóbbi azonban valami egyszerű falusi libácska lehet, míg a másik valóságos dennő. Az udvarlók serege tehát Leonóra körül kezdett csoportosulni, és pedig két okból: 1. mert föltették Leonóráról, hogy az udvarlást elfogadja, és 2. mert Kálmán, ki mellette forgolódott, legyőzhető ellenségnek tűnt föl; hozzájárult még az is, hogy Leonórának egész megjelenése olyan volt, mely a férfiakat udvarlásra szokta bátorítani. Csalódnék azonban az olvasó, ha azt hinné, hogy Urnára nem epedő szemekkel tekintett az ifjúság, különösen az a része, mely jó partré után nézni jelent meg. Három nap múlva tökéletesen ismerték már a Leonóra és Ilma vagyoni helyzetét, s az Etelére szikrázó irigy tekintetek bizonnyal gyakoriabbak voltak mint azok, melyek Leonóra után vágytak, hanem azért mégis csak Leonórát vették körül. A másik oldalon savanyúnak látszott a szőlő, s hozzá Etele egyike volt a legelegánsabb és legszebb fiatal embereknek, ki után meg a hölgyek tekintetei kacérkodónak. Az Ilma és Kálmán mulatsága nem volt irigylendő, és jegyezze meg magának minden szerelmes, ki imádottjára fölényt gyakorolni nem bír, hogy eféle helyekre ne ajánlkozzék kisérőnek, mert ha már annak van kitéve, hogy a bálványozottat elveszítse, hát legalább ne lássa a jeleneteket, amint mások elimádkozzák tőle. Hiszen ennél nincsen siralmasabb egy állapot. Vendégeink még csak három napot töltöttek Füreden s a gondos szemlélő már fölismerte volna Ilmában a két fájdalmas szüzet, Kálmánban pedig az elkeseredett oroszlánt, kinek szemei féltékenységtől villogtak, s minden percben várni lehetett tőle, hogy az ifjúság egész táborát bírókra hívja. Pedig nagy ég mily megfordított szerepet