Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)

1876-03-26 / 13. szám

" NEFELEJTS XVIII. évfolyam Megyeren minden vasárnap.A DIVAT XI. évfolyam. DIVAT­ NE FELEJTS. ... " ", ... —— I­I ■ ..........II..... I I. I. — ----------- " --— II. évfolyam. 13. szám. Budapest, 1876. márc. 26. Egyesült szépirodalmi és divatközlöny. Valahára... Március 15. Valahára, valahára Eljutottam a határra, Melyen túl már szebb az élet, Örök élet! Valahára, azután már A szegény szív nem hisz, nem vár, Nem lesz búd, ha már sír föd be, Soha többé ! Valahára, valahára . . . Vágyva néztem ez órára, Kedvre, búra már közönynyel, Erre könynyel! Kardom eltört, szivem megtört, Berkeimbe vad ellen tört, Lobogóm is szétszakgatva, Átlyukgatva! Ifjú vagyok, ifjú, mondják, De a­kik regémet tudják, Szivem, és e megtört lélek Mást beszélnek! Ami szent volt, amit hittem, Elrabolták tőlem hűtten, És amiért e szív lángolt, Délibáb volt. Egy-két emlék, egy-két ének, Egy-két foszlány... szemfödélnek, S nagy utamra egy bús vallás, Nem maradt más. Csak húsz év volt... húsz esztendő, Húsz fényes álom, veszendő, S helyette — óh ! alig várom! — Örök álom ! (Gáspár Imre. Párbaj a szerencsével. — Beszély. — Irta: Tó­völgyi Titusz (Vége.) V. Találkozások. Az egyik vonat Pozsonyból indult ki, a má­sik Miskolcról; egy-egy szerelmes pár ült egyi­ken is, másikon is. A többi vendég egész nyu­godtsággal foglalta el helyét, nem is gondolva a regényes történetre, mely hozzájuk oly közel, egy egész novella megírásához fog anyagot szol­gáltatni. Sőt többet mondunk: maguk a beszély hősei se képzelték, hogy ebből a jámbor kéjuta­zásból, céljaikkal ellenkezőleg, egészen más fog kifejlődni. A vonat robogott szokás szerint, még csak valami különös,újságba való se adta magát elő, ki­­vévén holmi rendetlenséget, ami vonalainkon oly gyakori, hogy még az újságírók is megszok­ták. És ez bizonyult be a legtapasztalatibb kúrá­nak. Rendetlenséget még nagyobb rendetlenséggel tetézni. Meglátjuk, kik unják meg hamarabb, a vasúti társulatok hivatalnokai-e, avagy foly­tonos szemmeltartását az újságírók. Bizonynyal ez utóbbiak. Ámde mindegy, beszélyünknek a vasúti ren­detlenséghez semmi köze nem lévén, örülünk rajta, ha mielőbb Pesten találhatjuk magunkat, pláne Budán, honnan a szerelmes párok másnap reg­gel Balaton-Füredre indulandók voltak. Az indulás előtt 10—15 perccel mindkét pár és hozzátartozói pontosan megérkeztek, egyik az ország egyik oldalából, a másik a másikból. Sohase látták egymást, nem hallották egymás­nak még csak hírét se. Előbb Leonóráék léptek a váróterembe, és pedig az első osztályúba, mindenesetre a Leonóra óhajtása szerint. Hangácsi Etele urnak óhajtása is az volt, hogy első osztályú kocsiban utazzanak. Amint a váróterembe léptek, már ott találták Leonóráékat. Tátra Kálmán, boldogságában egészen elbizako­dottan, Leonóra mellett ült, és beszélt neki, hi­hetőleg valami szerelmi dolgot, mert a hölgy nem szívesen hallgatta, az Eteleék belépéséig se valami nagyon, azután még kevésbbé. Hangácsi karján vezette Ilmát. A belépésnél rögtön föltűnt neki Eleonóra, s ennek ő viszont, s e föltűnést mindketten ész­revették. — Lássa azt a férfit, — susogá Leonóra imá­dójának — az van elegánsan öltözve. Kálmán némi boszankodással válaszolt: — úgy néz ki, mint egy bábu. — Ilma, susogá Etele szerelmesének, — nézze azt a hölgyet, mi keresetten van öltözve. — Azt mindenki teheti, aki tetszeni akar, — válaszoló Ilma kedvetlenül. Ezzel a megjegyzésnek vége volt, hanem a szívekben különböző érzelmek támadtak. A Leonóra és Etele arca minden erőlködés mel­lett, mely közönyösséget akart színlelni, elárulá a hatást, melyet egymásra gyakorolt, az Ilma és Kálmán arca elárulá a féltékenységet és gyűlö­letet, mely kebleikben egyszerre megfogamzott. Ámde az ily vasúti találkozás csak pillana­tig tartó; egyik ül egyik kocsiba, másik a má­sikba, ez kiszáll itt, a másik amott, és az élet­ben aligha látják egymást. Amint beszállásra csengettek, Ilma is, Kál­mán is igyekezett rajta, hogy külön kocsiba jut­hassanak, s amint ez sikerült, megelégedésük hosszú lélekzetvételben nyilatkozott, mintha mondták volna: „Hál’ istennek !“ Leonóra és Etele szórakozottak voltak, egyik a másiknak szeget ütött a fejébe. Ilma,­­ már három állomáson haladtak ke­resztül, és még mindig szótlanul ült, látszik rajta, hogy valami baja van, neheztelés, vagy félté­kenység. Etele, ki kezdetben nem akarta észre­venni e szótlanságot, később megsokalta:­­— Mily komoly lett ön egyszerre ! — mondá. — üh, válaszoló Ilma, — ne erőltesse ön meg magát e gyengéd figyelemmel. Ha meg ta­lálja tudni ama elegáns nő ... . Etel,e fölkacagott. — És önnek még mindig eszében van ? Én már azt se tudom, hogy láttam-e valaha. Ilma kissé elpirult: — Ugyan ne kétszínüsködjék ... — De ha lelkemre mondom . . . A hölgy arca láthatóan nekielevenedett: — Szerencsére hogy nem volt hosszú a talál­kozás, különben nem lehetne önnel bírni. Etele kacagásra erőltette magát, a beszélge­tés pedig másra fordult. Ilma minden állomásnál kitekintett és nézte, váljon Leonóra kiszáll-e ? Etele is figyelte, ámde óvatosabban. Minél inkább közeledtek Siófokhoz, Ilma annál nyugtalanabb jön : — Miféle városokat érint még e vonat, — kérdé palástolt idegességgel. — Keszthelyt és Nagy-Kanizsát. A hölgy ajkát szakadozott sóhaj hagyá el: „Talán oda utaznak“. . . A vonat nemsokára csendesedett és megállt. — Siófok ! — kiálta a vonatvezető. Ilma remegett az izgatottságtól, mit azonban minden áron palástolni igyekezett. Első volt, ki a kocsiból kiszökött, s lázas türelmetlenséggel várta a Leonóráék ki-, vagy ki nem lépését. Az Etele tapasztalt szeme mindezt észrevette, ámde ő úgy tett, mintha nem látna semmit, s egész nyugodtan viselé magát, noha midőn a Leonó­ráék kocsijának ajtaja is megnyílt s a bennülők a kiszállókhoz csatlakoztak, Anna egészen elhal­ványodott. — Mi bajod ? — kérdezé a nagynéne. — Nem tudom, — felesé a leány, — talán az utazás van reám némi hatással. — Szerencsére a Balaton nyugodt, és a hajón kipihenheti magát, — jegyzé meg Etele. Az Ilmáéhoz majdnem hasonló izgatottsá­got árult el a Kálmán arca, ki azonban férfi lé­vén, mégis jobban tudott uralkodni magán; mindazonáltal nem kerülhető ki Leonóra, ezen megjegyzését: — Én nem tudom, — de ön valami különös. Se nem lát, se nem hall. Talán a szőke szépség zavarta meg annyira. — Engemet nem, — válaszoló Kálmán. — Hát talán engem ? — kiálta Leonóra és fölkacagott. VI. Bál előtt. A mi vendégeink Füredre értek, három napig semmi különös nem adta maga elő. Etele is, Leonóra is tartózkodott fölébreszteni a féltékeny­séget, noha azért nem állhatták meg, hogy ta­lálkozáskor egy-egy sokat jelentő pillantást ne vessenek egymásra. Csak hiába, de a rokon lel­kek megértik egymást. A fürdő nőtlen vendégei csakhamar megálla­pították, hogy a két legszebb női vendég: a bar­nák közt Leonóra, a szőkék közt Ilma. Ez utóbbi azonban valami egyszerű falusi libácska lehet, míg a másik valóságos dennő. Az udvarlók serege tehát Leonóra körül kezdett csoportosulni, és pedig két okból: 1. mert föltették Leonóráról, hogy az udvarlást el­fogadja, és 2. mert Kálmán, ki mellette forgoló­dott, legyőzhető ellenségnek tűnt föl; hozzájá­rult még az is, hogy Leonórának egész megjele­nése olyan volt, mely a férfiakat udvarlásra szokta bátorítani. Csalódnék azonban az olvasó, ha azt hinné, hogy Urnára nem epedő szemekkel tekintett az ifjúság, különösen az a része, mely jó partré után nézni jelent meg. Három nap múlva tökéletesen ismerték már a Leonóra és Ilma vagyoni helyzetét, s az Etelére szikrázó irigy te­kintetek bizonnyal gyakoriabbak voltak mint azok, melyek Leonóra után vágytak,­­ hanem azért mégis csak Leonórát vették körül. A má­sik oldalon savanyúnak látszott a szőlő, s hozzá Etele egyike volt a legelegánsabb és legszebb fia­tal embereknek, ki után meg a hölgyek tekinte­tei kacérkodónak. Az Ilma és Kálmán mulatsága nem volt irigylendő, és jegyezze meg magának minden szerelmes, ki imádottjára fölényt gyakorolni nem bír, hogy eféle helyekre ne ajánlkozzék kisérőnek, mert ha már annak van kitéve, hogy a bálványozottat elveszítse, hát legalább ne lás­sa a jeleneteket, amint mások elimádkozzák tőle. Hiszen ennél nincsen siralmasabb egy ál­lapot. Vendégeink még csak három napot töltöt­tek Füreden s a gondos szemlélő már fölismerte volna Ilmában a két fájdalmas szüzet, Kálmán­ban pedig az elkeseredett oroszlánt, kinek sze­mei féltékenységtől villogtak, s minden percben várni lehetett tőle, hogy az ifjúság egész táborát bírókra hívja. Pedig nagy ég­ mily megfordított szerepet

Next