Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)

1871-02-14 / 13. szám

A sajtó a leg­jótékonyabb intézmény ugyan­is a hibák, visszaélések napfényre hozására s ostorozá­sára nézve, de nagyon eltéveszti czélját az, a­ki a tények elferdítésére, s a vélemények félrevezetésére használja fel, így tesz pedig a nevezett czikk. A helybeli városi közönség az 1858-dik év okt. 25-ki helytartósági rendelet nyomán 1860-ban a hely­beli népiskolák számára 3 év alatt kifizetendőleg 15,750 frt., jövedelem forrásul (Dotations - Quelle) használandó és igy tőkésítendő segélyt szavazván meg, ennek felekezetek közötti szétosztására nézve, nem vizsgálom mi okon, azon mindenesetre igazságtalan kulcsot vette fel, hogy a felekezetek népiskolái taní­tóik száma szerint részesedjenek belőle, s ezt az át­iratban is szükségesnek látta kifejezni ezen szavakban : „Zeitliche Subvention für die Volkschule zur besseren Besoldung ihrer Lehrer.“ Szász tanító úr feláll ezen hibás alapra s ennek nyomán az egész ügyet félre csari-csavarja; s aztán még menne, ha ezt egy szász lapban tenné, de magyarban tesszi s igy a magyar közönséget vezeti félre. Téves és elferdített állítás az, hogy ezen segély a népiskolai tanítók felsegélése végetti dotátió lett volna. Az átirat tisztán kifejti, miszerint az említett helytartósági rendelet értelmében az iskolák dotátiója az egyházak teendője lévén, a városi közönség ezen összeget a népiskolák segélyére (Subvention für die Volksschulen) a végett adja, hogy ez azt mint dotatió forrást (Dotations-Quelle) úgy kezelje, — azaz tő­késítse s a belőle bejövő jövedelmet forditsa a taní­tók dotatiójára. Azonban tanító ur eztet jónak látja elhalgatni, s a helyet olyat csúsztatni oda, a miből az átiratban távolról sincs egyetlen betli is, hanem egyedül az ő fejében létezik, hogy t. i. az egyházi hatóságok ezen segélyalapot „kiosztás végett“ kapták volna. Miután ez sem a helytartósági rendelet, sem a tanácsi átiratokban nem mondatik, sőt azok értelmével nyilvános ellentétben van, s miután a vá­rosi község, ha ő lett volna czélja, mint közelebbről a kormány tett, a kiosztást maga egyenesen legegy­­szerű­ebben végre­­hajthatta volna, ezen tételt egésszen a tanító úr fantáziája szüleménynek kell tartanunk. Azt állítja továbbá az említett czikk, hogy az ág. hitv. szász egyházi elöljáróságon kívüli más egy­házi hatóságok az adomány czéljának eleget tettek s ezen átvett segélyt a tanítók között szétosztották. Mellőzve annak bővebb fejtegetését, hogy ezen két állítás egymást kizárja, s ha az adomány czéljának, hogy t. i. az dotátió-forrásul használtassák, eleget tet­tek, akkor nem pejKf­.ntfdL- !‚•’» ко глг|;ср­о» о1оГо›- n. osztották akkor az adomány czéljának nem tehettek eleget, és igy lehetetlenséget mond; csak annyit jegy­zek meg a kiosztásra néz­ve, miszerint ezen vád az a"­ hitv. magyar és ev. ref. elöljáróságokat nem ter­heli­ __­s miután a g.-keleti egyházhatóság is ha­sonlólag járt el, az izraelita község pedig ekkor se­gélyben nem részesült, melyek lehetnek azon hirde­tett „más egyházi hatóságok?“ Hogy egyetlen egyházi hatóság tévesen járt el ezen tekintetben, azt annak idejébe hallottam volt, hanem itt aztán a három hoppra ugyan annyi évi kopp is következett; mert abból mit a czikkiró ur a fennebbiekh­ez hasonló alaposággal állít, hogy 1860-tól fogva „mindig foly ezer évi járulék“ csak­is épen annyi igaz, mint az előter állításaiból. Az 1862-dik évben ugyan­is lefizetve a közönség ezen előadott segélyezési ígéretét, az 1866-dik évig se­­ nem ígért, se nem adott egyik népiskolának is egyet­len fillért sem. Akkor viszont megszavazott három év alatt lefizetendő­leg 15,7­20 frtot, de ezt már, vala­mint az ezutáni 1869. és 1870-dik évbelieket is ha­tározott iskolai czélokra s azon figyelmeztetés mellett miszerint mind­ez nem állandó, hanem csak ideiglenes segély, vagyis más szavakkal, ennek czélja és ren­deltetése nem az, hogy folyó kiadások fedezésére for­­dittassék, hanem hogy lökésittessék. Végre állítja még tanitó úr, hogy ők ezen évi járulékból soha sem kaptak egy fillért is, sőt e végetti kérelmezésükért hivatalvesztéssel fenyeget­­tettek. Miután szász tanitó úr a fennebbiek által ar­ról győzött meg, hogy állításainak az igazság nem a legerősebb oldalasa, ez Utóbbiakról bővebben szólam nem érzek kedvet magamban. Csak annyit jegyzek meg, miszerint az 1860-dik évben megszavazott 3 évi segély kamatjai minden esetre a népiskolai taní­tók dotatiójára fordítandók, s ezt más czélra használ­ni véleményem szerint hiba; de épen oly hiba lett volna, ha az egyházi hatóság magát az alapot osztat­ta volna fel, s csudálkozásra méltó czikkiró tanitó úr e tárgybani kívánsága és panasza. Ha a forrást az első feltaláló elnyelné, miből buzogna a víz az utána jövők számára? Czikkiró ta­nitó úr úgy vélem nagyobb menyiségű drágasági pót­lékot kap, mint az 1860. és 1862-dik évi népiskolai segélykamatának egy tanítóra eső része. Mit gondol, méltányos lett volna, ha az akkori tanítók ezen do­­tatios-forrást merőben zsebre téve, a mostaniak drá­gasági pótlék nélkül kellene, hogy maradjanak! Hibának tartom azért, hogy mielőtt az ügyet jól megvizsgálta, keresztes hadjáratra hívja fel ta­nító társait épen a „Nemeré“-ben. A szász ág. hitv. egyházi elöljáróságnak kétségkívül lehetnek gyarlósá­gai, hanem az ezen ügybeni eljárás nem azok közé tartozik, a­miért hibáztatni lehetne. M. Az én gyermekkori jóbarátom. (Folytatás.) Az én Jancsi barátom csak adig maradott a szobában, a­mig épen az öreg kérdői ott tartották, akkor intett nekem a fejével, a mi­nyit tett, hogy induljunk. Az öregtől elbúcsúzott, úgy kimegyen egy kicsit széjjelnézni, s avval adketten odább állottunk. Első dolga volt, hogy a teher után nézett. Én lestem a szeméből, hogy meg­y-e elégedve. Minden pár közé bement, végig simít rajtuk, min­­deniket nevén szólította, benézett a­­zolba, meg­nézte, jól vannak-e kötve. Tudtam ,hogy minden rendben lesz, az én kicsi gazdám gonkodik min­denről, mondogatta magában. Répát rak reggel, estve? Igen, mint rendesen. Melyik szé kezdették meg? A lombit az­ajból. Jól van, jól ! Oda ta­vasszal néha kicsap a víz, de a domi nem éri. Ée látom, volt nekem kire bizni a háza. Nekem nagyon jól esett, hogy Jancsi meg voltem elé­gedve. Megnéztük a pinezét, meg a 1 A sok spárgán levő dohánynak megcsóválta a­z ez alig­ha nem marad pamusátlan, mert most Atilla, Gedeon, Nagy Sándor, az Isten katonája, a Kövendi gebe s meg a hány volt (a pamusálni járó diákok külön neve) mind elment katonának. Hanem sebaj, ezt a háború végével megkapjuk. Rövid ideig volt módom Jancsiban gyönyörködni. Bem apónak siető dolga volt: meg kellett hogy gá­tolja az ellenségnek Szebenben és vidékén nagyobb mértékbeni szervezését és megerősödését. Egy szép reggel a 11. zászlóalj és vele bátyám és Jancsi útnak idultak. Hosszú időn keresztül majd mit sem hallottunk felőlük. A postának még csak a neve volt, de tulaj­donképen nem létezett. Homályos h­írek keringettek ütközetekről Szeben környékén , míg végre egy nagy falragasz tudatta, hogy Szebent bevették. Innen kaptuk az első tudósítást. A bátyám és Jancsi az elsők közül voltak Szebenben. Hetek teltek, a­nélkül, hogy biztos tudósítást kaptunk volna. Egy estre, későn, egy szekér állott meg ka­punk előtt. A­mig tanakodunk, várjon ki jöhetett, befut egyik cselédünk és jelenti, hogy Jancsi meg­érkezett. Hogy rögtön mindnyájan kifutottunk, azon nem fog senki csodálkozni. Én az első voltam, a­ki a szekérhez érkezett. Isten hozott, szállj le egymás­után. Igen lelkem adta, áldja meg az isten, ha az olyan könnyen menne, de a Puchner katonái meg­lőtték a lábamat. Ez alatt az öregek is oda értek, egyik kérdés a másikat érte: mely helyt? mikor? fáj-e nagyon? ért-e csontot? Néhány napja, hogy megsebesültem , fájni eléggé fáj, de hogy nagyobb baj lesz-e belőle, azt nem tudom, annyi igaz, hogy a térdem táján kaptam egy lövést és hogy nem bí­rom azt a lábamat. Nagy óvatossággal le­vettük Jancsit a szekérről és bevittük a szobába. Az orvos, a­kit hívtunk, megnézte a sebet és azt mondotta: a baj nem csekély, a golyó a térde­­kalácsába ment, a seb meglehetős mély, a golyó ki­vétele nehéz, mert a seb környéke nagyon meg van gyulad­va, sok fájdalomba fog kerülni. Éjjel-nappal láttunk Jancsi után. Az orvos a golyót szerencsésen kivette. Pár nap múlva a gyuladás is engedett. Én voltam az ápoló, raktam a vizes ruhát, Jancsi vidor volt, csak néha-néha komorodott el, ha bátyámra gondolt. Elbeszélte, hogy mindig egy szálláson voltak, hogy ő jó ágyról, ételről és minden­ről gondoskodott. De ki tudja, most hogy lesz, mert a ki a háborúban nem tud magáról gondoskodni, felkopik az álla. (Folytatása következik.) — 50 — Dózsa Dánielnek a „Kelet“ 31-ik számában kö­zölt terve szerint Erdély a következő megyékre volna fel­osztandó. 1. Háromszéki megye, központ S.-Sz.-György; 2. Csik-Csyergyó-Kászom­egye, közp. Csik-Somlyó; 3. Udvarhely m­­egye, kzp. Udvarhely ; 4. Marosszék­megye, közp. M.-Vásárhely; 5. Besztercze megye, közp. Besztercze; 6. B.-Házolnok megye, közp. Dézs; 7. Do­­bokam, közp. Szamosujvár; 8. Naszód megye, közp. Naszód; 9. Kolozs megye, közp. Kolozsvár; 10. Tor­­da-Aranyos megye, közp. Torda; 11. Küküllő megye, közp. D.­Sk. Márton ; 12. Alsó-Fehér megye, közp. Enyed; 13. Hunyad megye, közp. Déva ; 14. Szeben­­megye, közp. Szeben; 15. Brassó megye, közp. Brassó és 16. Medgyes-Seges vármegye, közp. Medgyes. Ezen terv szerint a szász székek és Brassó vi­déke 3 vármegyére olvadna össze. Bogarasvidéke Szeben és Brassóvármegye között, Belső-Bel­érmegye pedig a vele határos megyék között oszolna fel. Az ajánlatba hozott tervet nagyon kitűnőnek tartjuk, egészen Fogarasvidékének felosztásáig, a­melyet továbbra is fentartatni óhajtunk. De attól félünk hogy a kivitel elébe előre nem látható gátak fognak gördülni. Vidé­k, Csik-Somlyó, febr. 10. A székelység által any­­nyira tisztelt és szeretett vallás és közoktatási mi­niszterünk báró Eötvös Józsefért folyó hó 9-én Csik­­somlyón requiem tartatott, a melyben Csikszék ér­telmisége nagy számmal vett részt. Mindenki érzé, hogy ezen veszteség oszágos és kipótolhatlan s a nép gyászát nemcsak a székházán lengő gyászlobogó jelző, de láthatólag ki volt ezen gyász minden arezon fejezve. Áldás az elhunyt munkáira. Gy__s. Szerény indítvány. B. Eötvös József, ki f. hó 3-ár. meghalt, nem- s csak egy gyászoló családnak, nem egy politikai pártnak, nem egy hitfelekezetnek, nem egy nemzeti­ségnek,­­ az összes magyar hazának, sőt az összes emberi társadalomnak, az újabb kor kultúrájának ha­lottja. Az ő ravatalánál mindnyájan kezet szoríthatunk : az ő emléke szent oltár, illő, hogy az oltár előtt ösz­­szefolyjanak könyeink ! Ha van engesztelő áldozat, áldozzunk a szellem örök életéért­­ . S­e üljünk össze ez oltár körül, rójjuk le a ke­gyelet adóját. S czélból nagyon illőnek látnám, hogyha Há­romszék értelmisége vagy S.-Szt. -Györgyön, vagy K.­­Vásárhelyen közös gyász-istem­tiszteletet rendezne. De e mellett illő lenne, hogy Brassó városában, hol a különböző felekezetek és nemzetiségek ölel­keznek, Eötvös nagy szellemének emlékénél levet­­t­kezve a felekezeti, nemzetiségi és politikai pártszen­­vedélyt, valóban ölelkezzenek; egymásnak testvéri­­ keblére borulva ölelkezzenek. E végre — milyen szép lenne — ha p.­­. a brassói lutheránusok nagy templomában, mint egy ilyen ünnepélyhez legalkalmasabb helyiségben, e vidék népe össze­jönne; ott a közös gyászt német, román és magyar nyelven tolmácsolnák. Ezzel önmagát becsülné meg nálunk a 19-dik század culturája. Egy ilyen összejövetel csak a test­vériség üdvös gyümölcseit teremthetné! Egy gyászoló, Jnn­és, febr. 8. Tekintetes szerkesztő úr! A­­ „Nemere“ 11. száma egy tudósítást hoz, mely sze­rint én ezen kerület értelmiségének egy értekezletre tett meghívása alkalmával, meghívólevelemben ezen­­ kitételt használtam volna : „A megyei törvényszék­­ szervezésére vonatkozó stb.“ A tudósítás ezen része tévedésen alapszik, vagy , ha csakugyan egyik vagy másik meghívásomba a megyei szó becsúszott, csakis tévedésből a tisztázás­­ alkalmával történhetet, mivel nemcsak hogy kezeim közt lévő conceptusban a megyei szó hiányzik, ha­­­­nem ellenkezőleg meghívómban világosan ki van emel­ve, hogy épen a királyi törvényszékekről van szó. Méltóztat a tekintetes szerkesztő ur ezen né­hány soraimat becses hajijába felvenni. Maurer Victor, F.-Fehérm­egye belk. alispánja, k­ü­l­f­ö­l­d. Az osztrák minisztérium egészen Beust tudta nélkül neveztetett ki; a felség éjfélkor a ka­binetből küldte a nyomdába a kinevezést. Ez okból hir szerint Beust lemondott. — Az új osztrák minisz­

Next