Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)

1871-01-13 / 4. szám

Brassó, 1871. .­.- 4. szám.­ Megjelenik ez a lap heten­­kint kétszer, Kedden és Pénteken. Ára: Egész évre . 6 ft. — kr. Félévre . . 3 ft. — kr. Negyedévre . 1 ft- 50 kr. Szerkesztői és kiadói szállás: Kenyeres Adolf ügyvédi irodája, Nagypiaczon. Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr.— (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint. — Hirdetések fölvé­tetnek a szerkesztőségben és Römer és Kramner nyom­dájában. Mi történt a székelyekért? Ha feltűnő tulajdonai vannak a székely­nek, nincs­ is ok panaszolni, hogy figyelem­ben nem részesülne. A királyhágón túli köz­vélemény nem valami sokat tart Erdélyre, de a székely nemzetiség rokonszenv tárgya. Pesti magyar társaskörökben jó ajánlat az, ha valaki székely nemzetiségűnek mondatik. Köztudomásúlag Deák Ferencz maga elő­szeretettel nevez némely képviselőt kiváló­­lagosan székelynek. Petőfi egész lelkesedés­sel énekli, hogy: „Csak nem fajult el még a székely vér. Minden kis csöppje drága gyöngyöt ér.” Gyulai kevesebb lelkesedéssel, de még igazabban : „Vitéz s furcsa nép valának régentén a székelyek. Most is furcsák és vitézek­—isten őket áldja meg.“ Ez figyelem és megbecsülés jele mind. S még az is figyelem jele—én megbecsü­lésnek is veszem — hogy némely hazai re­­actionarius körökben a „Verfluchter Zakel“ legnagyobb szidalom gyanánt használta­tik. Ezen általános figyelem következtében történtek is igen jelentékeny lépések a szé­kelyekért. Már több éve annak, hogy a sajtó föl­vetette a székely kivándorlás ügyét. Valósá­gos kalamitásként tüntették fel, hogy évről­­évre nagyszámú székelység vándorol ki a Dunafejedelemségekbe és annak csak egy része tér vissza. Egész irodalom fejlődött ezen kérdés körül. Társadalmilag is megin­dult a működés, s a nemes Kralovánsky György példájára sokan adakoztak a szé­kely kivándorlás megszüntetése czéljából. Ugyanide sorolható az, hogy Magyar­­­­ország némely megyéjében társulatok ala­­­kultak székely családok kitelepítése czéljá­ból, és egyes vállalatok igyekeztek székely munkásokkal látni el magukat. Államilag is történt az alkotmányos idő­szak beállta óta, és­pedig először az, hogy a törvényhozás megengedte a pálinkafőzést kis üsttel. És ugyancsak állami intézkedés a köz­oktatási miniszternek iskolaállítási buzgalma, így Székely-Keresztúron már fölállott az ál­lami tanító­képezde . Csikba felső népiskolát, Kézdi-Vásárhelyre alreáliskolát, Udvarhelyre vagy Maros-Vásárhelyre felső reáliskolát szándékozik állítani. Utóbbi miniszter gondoskodása kiterjed ugyan más vidékekre is, de ezen téren a párhuzamos emelkedés nincs hátrányára az egyes részeknek , ellenkezőleg kölcsönösen emelőleg hat. Ezekben elősorolván mindazt, a­mi tud­tom szerint kiválólag a székelyekért történt ; s jövő czikkemben ezen intézkedéseket veszem­­ birálat alá. R­é­t­h­i Lajos: Yá&CKA. Az én gyermekkori jó barátom. 1848 és 1849 szomorú évei voltak a magyar­nak; az akkor ejtett sebek és veszteségek még igen sok családnál máig sincsenek behegedve. De nekem, akkor 13 éves gyereknek, kinek ez ideig egyéb bá­mulni valója nem volt, mint hogy milyen nagysze­­rűleg adja Celestin a notredami toronyőrben Quasi­modo szerepét, vagy hogy milyen furcsán néz ki a kirchenpradénál a Carl Ferdinand ezredbeli tiszt fe­hér frakkban, szűk, paszomántos kék nadrágban és spádéval felfegyverkezve, vagy az a nagyszerű esemény, hogy Jósikáné ő excellencziája kívánságára az ut­­czán a pipázás megtiltatott, s a jó polgárbácsiknak mentői szebb volt a pipájuk, a városszolgák annál jobb szívvel vették el; — megvallom, nagy örömöm telt bennök. Milyen pompás dolog volt az ország­gyűlés ideje! Mennyit kiabáltunk: Unió, vagy halál, szabadsajtó ! Hány házfalára írtuk fel az utczán kapott tintával, ezen mély értelmű szavakat. Az égig emel­tük a derék szász követeket, a­kiknek akkor unió vagy halál kellett, s később híven szavukat tartva, inkább életben maradtak, csak hogy az unió ellen álmai jobban dolgozhassanak. Kedves volt hallgatni, mikép magyarázták meg némelyek, mi az unió, meg a szabadsajtó. Az unió atalán több tetszésben része­sült, mert az azt tette, hogy nincsen sem gróf sem báró, mind egyformák leszünk, azaz, hogy mind grófok meg bárók, mert azoknak mégis jobb dolguk van, mint a kéményseprőknek. A szabadsajtó már távol sem olyan nevezetes dolog, mert Topler bácsinak volt sajtója, s ha nem lett volna is, ő ott sajtolta szöllőjét, a­hol neki tetszett. Úgy néztem a preceptoromat, mint egy félistent, mikor urálta: „Nem kell nekünk ez a király, a­ki így s úgy, hanem más kell.“ Igaz ugyan, hogy nagy­anyám erre azt mondá: „Jó, jó, úgy jártok ti még, mint a békák a gólyával“, — hanem persze a nagy­mama semmit sem tudott, a preceptor úr pedig az országgyűlésről jött; a­ki pedig onnan jött, az min­dent tudott. Milyen felséges dolog volt az a toborzás ! — Naphosszat kisértem a vig nagybajuszu huszárokat, s csak az az egy búsitott, hogy miért nem vagyok egy arasszal nagyobb, s miért nincs, habár csak egy piczinyke, bajuszom. Természetes, hogy ezen bána­tomon hirtelen nem lehetett segíteni, úgy hát vigasz­taltam magam egyébbel: megnéztem a nemzetőrség gyakorlatait. Pompás százados lett a pékmesterből, és Kristóf, Urbánnak későbbi rendőrigazgatója, harczia­­­­son nézett ki horihorgos lólábával. Az atyám helyett gyakran el kellett mennem­­ az őrtanyára. A szomszéd lakatos és káplár bácsi el­fogadott az öreg helyett. Szatmári polgártárs collatiét­ csinált az őrség közt, bort hozatott. Hát polgártárs,­­ isten katonája, neked is töltsék? Igen bátyó, hiszen tán én is szolgálom a hazát. — Igazad van fiam — eszem a lelkedet — mond az öreg s tele tölti a poharam. Egy hasos kalapos, ki félt, hogy a porcziója nem jut ki, nem hagyhatta szó nélkül, hogy engem az öreg csordultig szeretett. — Minek tölt annak a gyereknek annyit? még meggajdul, aztán állhat ke­gyed silbakot helyette. A mesturam, úgy tetszik az akkor uj kegyed szót először használta, mert nagyon nézett maga körül, hogy mind h­allották-e ; de az öreg Szatmári keveset ügyelt erre az okos beszédre, megtaszitott könyökével: igyál fiam, s mondj aztán nekünk valami jó újságot. Ittam s elbeszéltem, hogy Windischgräz herczeg nagyon neheztel reánk­ levelet írt a királynak, hogy ő a magyarokkal nem tud há­borúzni, küldje őt a muszka vagy bárki ellen, csak hogy legen rendes katonaság; de ő a magyarokkal semmire sem tud menni, mert a mennyi van, mind részeg, ő hiába készít akár­milyen szép haditervet, mert azok mind elrontják, még csak nem is lőnek sokat, hanem mint a bolondok belefutnak, s mindjárt a puskatusával kezdik. Az ő tudománya szerint pe­dig csak a végén járná meg az eféle pajkosság. Mind elhitték, még én is. Mondottam azután más mérges históriákat is. A vége az volt, hogy mindnyájan meg­egyeztünk abba, hogy párja nincs ez világon az magyarnak. Én permanens mesemondója lettem az öl­ tanyá­nak. Ha ott meguntam átmentem a Fiskusba , ott voltak a huszárok, azokat is mind ismertem. A jó öregeim csak csóválták a fejeket, hogy milyen jó ka­tonás útnak indult a sitok, de mikor sok gondolko­zás után előálltam, hogy én dobos akarok lenni, volt ilyen olyan ágról szakadt, madárijesztő, léhű­tő, csa­vargó, mindjárt megtanu­lak én decsinálni ezt a mo­gyorófa palctát. Nem elég, hogy bátyád elment, az is olyan volt, mint egy pipaszár; tudom annak se sok Nyílt levél a szerkesztőséghez. Brassó, január 8-án. Folyó hó 6-ról keltezett vezérczikkében, mely lényeges tartalmában az úgynevezett szász nemzeti vagyont tárgyalja, azon reménynek ad kifejezést ura­­ságod lapja, hogy összes brassói követeink a „Ne­merétől“ kijelölt szabadelvű álláspontot fogják kép­viselni. Ezen bizony nagyon örvendenénk, de azt hi­szem, hogy a „Nemerének“ nem lehet és nem sza­bad megfelejtkezni arról, miszerint a brassói követek, kivéve Zaminer erdészmérnök urat, mindnyájan az úgy­­nevezett fiatal szász párthoz tartoznak, a­mely a nyil­vános élet terén, az utolsó években, a brassói ma­gyarok és ezek párthíveivel mint ellenség állott szembe. Azért most az ideje, midőn mindezen kérdése­ket a nemzeti egyetemen szőnyegre kell hozni, hogy — elnézve a számos személyes indokoktól — az el­szakadásnak alapul szolgáló elvi különbözési ponto­kat emlékezetünkbe visszaidézzük, hogy a tágasbb olvasókörök is megtudják, mennyire, vagy mily ke­véssé elleneink , vagy ha a „Nemerétől“ kimondott reménység valósulna, minő kérdésekben számíthatunk rájuk. A brassói magyarok és ezek párthívei a város­ban és vidéken mindenkor a következő elveket kép­viselték : 1- szer. A municzipális élet súlypontja a királyföldön is az egyes székek és ke­rületekbe essék. A nemzeti egyetem, melynek leglényegesebb feladata a lesz, hogy a nemzeti vagyont czélszerűen kezelje és értékesítse, semmiképen se terjesztkedjék oda, hogy magát szász fiókországgyű­lés kép­viselje. Emlékezetbe hozzuk, hogy a brassói kerületnek ezen követelménye az eléggé ismert és annyi meg­támadásra felhasznált feliratában is tüzetesen ki van mondva. 2- szor. M­i­n­d­e­n m­u­n­i­c­i­p­á­l­i­s i­n­t­é­z­m­é­n­y , mely mesterkélt eszközökkel egy nem­zetnek vagy társadalmi osztálynak a tú­l­­súlyt előre biztosítani akarja, elvetendő. Nem tagadom, hogy e tekintetben az országo­san elfogadott törvényhatósági törvényt sem lehet szabadelvűnek nevezni. 3- szor. A nemzeti vagyon sajátja a ki­rály f­ö­l­d minden lakosának. 4- szer. A Comes kinevezése alkotmányunk mos­tani állása következtében a kormánynak természe­tes joga. E négy pont közül, melyek a fiatal szász párt és a magyarok s ezek párthívei közt Brassóban tá­madt ellenségeskedésnek lényeges tárgyai voltak, a fiatal szász párt vezérei által eddigelé egy is soha nyiltan el nem ismertetett, még magát a 4-ik leg-

Next