Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)

1874-01-03 / 1. szám

Pedig mért keserítsük meg egymásnak e rövid életet, mikor megédesíthetjük azt ? Mért legyünk ellenségek, holott lehetünk barátok is ? Ne élvezhessük-e csendes megelégedéssel saját jogainkat, mert jogokkal más is bír ? Ne érezhessünk-e tiszta örömet vagyonunk, állásunk előnyei felett, mert azokban tán mások is osztakoznak ? Gyűlöljünk-e mást azért, mert magunkat szeretjük ? Tudjuk jól, hogy a súrlódásokat teljesen ki nem kerülhetjük. Jól van, hát ne kerüljük ! Súrlódjunk, vitatkozzunk egymással, de tegyük ezt nemesen, lovagiasan, mint egy culturnemzet tagjaihoz méltó! Meglehet, sőt valószínű, hogy az óriási gép külön kerekei fognak egyegy kellemetlen, fülsértő' hangot idézni elő', de épen e súrlódás által simulnak majd lassanként össze s megtermik bizonyára az összeműködés előnyös gyümölcseit! És reméljük, hogy e küzdelmeinkben nem leendünk magunkra hagyatva. Hisszük, hogy Önök is örömmel nyújtanak nekünk segédkezet nemes önzetlen czéljaink kivitelében. Hisszük, hogy Önöket is lelkesíti az eszme, ledönteni az embert az embertől, a polgárt a polgártól elkülönítő kicsinyes válaszfalakat, romjaikból örök emléket emelendők az egyesülés szent ünnepére. Hisszük, hogy önök is óhajtva várják az időt, midőn a kézszorítás nem csak az illem, vagy az üzleti viszony kifejezője lenne, de része lesz benne az utógondolat nélküli, őszinte szeretetnek, becsülésnek is; mert akkor mindnyájunknak, különbözzünk bár nyelv- vagy ősi szokásra nézve, egyetlen közös, magas czélunk leendő visszaemelni, segíteni e szegény, századok hosszú során annyit szenvedett s e szenvedésekért még jutalmat nem élvező hazát az állami, társadalmi tekintély, dicsőség ama fokára „hol egykor tündökölt, ahonnan olyan méltóságosan nézett alá a bámuló világra!“ Hisszük, hogy Önöknek is czéljük, egy szellemi központot teremteni, melynek morális hatása nyomán az ipar, a kereskedelem munkázajába a szellemi munka éltető zsibongása csengjen össze, hogy az eszmék, a világosság sugarai lövelljenek szét a Barczaság áldott mezőin, s a szabad Székely béretek közt ébreszszék fel a hozzájuk egyedül méltó visszhangot, a szabad szó visszhangját, s leljen meleg tanyára lakóinak sziveiben. Hiszünk a jövőben, mely törekvéseinkre fölteendi a siker koronáját, ha méltók reá, avagy pehelyként fújja el, hanem, — mert „az idő igaz és ő eldönti, a mi nem az.“ Hiszünk végre az Önök jóakaratában és saját buzgalmunkban s kedvezőtlen eredmény esetében is meg lesz az a, bár szomorú vigasztalásunk, hogy sem elsők sem utolsók nem vagyunk azok közt, kik hitükben csalódtak. És most még egyszer „boldog uj esztendőt!“ E. Indali Gyula. Brassó, 1874. jan. 1-én. Azok után, miket t. szerkesztőtársunk elmondott, kevés szavunk van a közönséghez. A „Nemere“ jelen számával megkezdi IV. évfolyamát. Kedvező auspiciumok közt indult meg 3 év előtt, de nemsokára nehéz idők következtek számára, s erőfeszítéssel kellett küzdeni a létért. Hogy mindeezenáltal mi nem csüggedtünk el, bizonyítja az, hogy njult erővel és reményteljesen lépünk ismét közönségünk elé. Irányunkat illetőleg tudják ismerőseink, hogy teljesen független, pártszínezet nélküli alapon állva politikai működésünkben csak az államegység eszméje, a nemzet érdekei által vezéreltettük magunkat, határozottan megtorolva mindazt, mit ezekkel meg nem egyezőnek találtunk. Ebbéli törekvésünk sok félremagyarázásoknak volt kitéve. Azon kiváltságolt osztály, melynek separatisticus iránylata ellen küzdöttünk, minden vádat és szemrehányást saját egész nemzetére sőt a nagy német nemzetre háritott s minket határozott tiltakozásunk daczára olybá tüntetett fel, mintha a szász népet gyűlölnék. Igaz, néha szigorúak, kemények voltunk, de megkívánta nemzetünk érdeke, a jogegyenlőség eszméje. Feladatunk volt felvilágosítani az intéző köröket ez osztály önző törekvései fölött s e kasztnak machinatióit közvélemény és sajtó előtt a kellő világításba helyezni. Nagy sötétséget kellett eloszlatni, s erre nem volt elegendő a békemécs szelíd ténye, erre intensív erős fáklyavilág kellett. Ezen feladatunkat teljesítettük. Tanúskodik arról a helyzet. S most teljes erőnket többi hivatásunk betöltésére fordíthatjuk, egész tehetségünket a székely nemzet érdekeinek szentelhetvén. A keleti székelyföld, különösen Háromszék érdekei Brassóba gravitálnak, ide összpontosulnak. Erre , úgy látszik, figyelemmel voltak a törvényhatóságok új beosztását tárgyaló törvényjavaslatban, mely ha érvényre, jut, ezen viszony meg inkább kifejtik. A keleti székelyföldnek tehát, és különösen Háromszéknek határozottan nagy szüksége van egy irodalmi közegre, mely érdekeit függetlenül és önzetlenül képviselje. Ilyen közlöny a »Nemere“ s ha talán még nem volna egészen az, a székely nemzetnek önmaga iránti kötelessége, hogy azzá tegye, mi teljesen hatalmában áll. A lap fentartása először is anyagi támogatást igényel. Ha működéskörünkben csak egy része azoknak, kik szűk viszonyaink daczára is önmegerőltetés nélkül tehetik, előfizetne a „Nemeré“-re, ez biztos alapra fektetve nagy virágzásnak indulna. S ha a hatáskörünkbe eső vidéken csak egy része azon szellemi erőnek, mely most parlagon hever, a „Nemere“ körül csoportosulna, ez hatalmas, tekintélyes, nagybefolyású közlönynyé válnék, mely minden szép, jó és igaznak hathatós és nagy sikert eredményező pártolója lehetne. A jó akarat, a barátságos indulat ügyünk iránt nem is hiányzik az érdekeltekben, de nagy része magától nehezen tudja magát elhatározni arra, hogy az ügyet anyagilag vagy szellemileg pártolásába vegye. Azért is lapunknak nagy szolgálatot tesznek azon t. barátaink, kik törekvésünket méltányolva, köreiket a „Nemere“ pártfogására buzdítják. Hiszen minél hatalmasabban pártol bennünket t. közönségünk, annál hatalmasabban pártolhatjuk viszont mi az ő érdekeit, mire nézve a szerkesztőség semmit sem fog elmulasztani. S most néhány szót a vidékünkön lakó nemzetiségekhez. Brassói magyarságunknak őszintén köszönjük azon meleg részvétet, melylyel ügyünket, mely anyaügye, újból felkarolta. Törekedni fogunk bennünk helyezett bizalmának megfelelni. Román testvéreinket kérjük, tartsák meg irántunk jó indulatukat, s ne feledkezzenek meg soha azon szent szövetségről, melyet kötöttünk a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében. Német honfitársainkat kérjük, tartsák szem előtt magyarhoni nemzettársaiknak példáját, kik mintaképét mutatják a magyar hazaszeretetnek — s ők bennünk őszinte barátokat fognak találni. S végre hazafias kezet nyújtunk szász szomszédainknak, kiknek mi, bár annak híreszteltek, soha sem voltak ellensége. Ha eddig szükség parancsolta kemény hangot használtunk részakaratú vezérei ellen — kik nagyrészben ártatlanokká vannak téve — ezután megkísértjük szelid, barátságos módon meggyőzni ezen népet arról, hogy e hon neki is hazája, hol „élni, halni kell,“ velünk élni; ha a nemzet jóllétnek, erőnek örvend, s velünk halni, ha nemzetünknek vesznie kellene. Megpróbáljuk megértetni e néppel azt, hogy csak egy hatalmas, egységes, virágzó Magyarország fenállása mellett élvezheti biztonságban századokon át birt kiváltságos állása gyümölcseit. Talán valahára belátja e nép, hogy saját érdekében emelnie kell ez t ki többé nem akar szeretni(Beszély.) Írta: B.indali Gyula. Repkényi Dezső az egész fővárosban ismeretes volt, kivéve a járdataposók, naplopók dlubbjait. A tudományos fölolvasásokon ő volt a legfigyelmesebb hallgató, az országházban ő lelkesült leginkább a szabadelvű beszédeken, a színházban ő érzett legtisztább örömet a színészek, színésznők diadalain, ha az ifjúság valami nevezetes embernek fáklyás zenét adott, rendesen ő volt a szónok, a lövölde első díjjait rendesen ő nyerte meg, a regattákon és oly avatottan forgatta a kormánylapátot, mint amily villámgyorsan suhant el a városligeti tó jégtükörén. Aki előtt pedig mindezek daczára is ismeretlen volt, az megismerkedhetett vele a szépirodalmi lapokban megjelenő hév- és bensőségteljes dalai által, melyeket senki sem olvashatott a nélkül, hogy keblének egy-egy titkos burját megrezdülni ne értette volna; meglévén neki egyéb jó tulajdonságai mellett azon megbocsáthatlan gyengesége, hogy nemcsak érezni tudott, de érzelmeit néha-néha papírra is tette, még pedig nem valami tisztességes, jóra menendő, komoly periódusokban, hanem hibátlan mértékű, csengő rima versekben; s hogy a szerkesztők jóságuk daczára nemcsak kiadták, hanem valóban szerették is költeményeit, e tény örökre megfejthetetlen® rejtély maradand, ha csak a szerkesztő urakat azon méltaban gyanusiással nem akarjuk illetni, hogy a valódi jó ízlés sugalmaira hallgattak volna. Szóval, Repkényi barátunk úgynevezett felkapott ember volt, kit egyaránt észrevettek, ha ott volt, vagy ha hiányzott valahol. Pedig hát mint a fennebbi pár sorban itt ott észre lehetett venni, épen nem tartozott azon körökhöz, minek tagjai már születésüknél fogva igényt tartanak a „tongeder“ szerepre, jó magyar kifejezés szerint. A legegyszerűbb, legigénytelenebb valami volt a világon: egy igénytelen ügyvédjelölt, mely állás annyival kellemetlenebb az ügyvédénél, amennyiben mind az a megtisztelő hátmegötti czím, jó vélemény, ami az ügyvédre már el nem fér, a legtermészetesebb logica szerint a jelölt úrra hárul. Nem volt neki semmije széles e világon egy s egyszerű kis szobácskánál, az is a külvárosban volt s persze hogy azt is csak bérben bírta. De hát mit árt annak az alacsony szoba, kinek a felhők hona sem eléggé magas? Hogy a falakról a nedvesség csöpög, mit nézi az, kinek lelke csupa láng, csupa tűz? Hogy az ablakok csak csekély világosságot nyújtanak, mit törődik azzal, akinek a lángész sugara fényeskedik? Repkényinek soha eszébe sem jutott kicsiny szobácskáját összehasonlítani a paloták salonjaival s ha tette volna, bizonyosan az előbbi előnyére ütött volna ki. És megtörtént a furcsaság, hogy Repkényinek még irigyei is voltak. Valóságos irigyei. A kiéltek ifjan megaggottak irigyelték vidám, piros arczait, a spleenesek derült kedélyét. Általában a férfiak előtt irigység tárgya volt a nők körüli szerencséje miatt, a nők pedig még azoknak szerzett csak valódi boszúságot, mivel soha okot nem adott nekik az egymás iránti ártatlan irigykedésre, nem lévén egyetlen hölgye sem a fővárosnak, ki valaha a Repkényi szerelmével dicsekedhetett volna. Pedig nem volt a gyöngéd hálóknak oly neme melyet ki nem vetettek volna utána. De ő vagy finoman kisiklott azokból, vagy egész udvariatlansággal széttépte. Nehogy pedig véletlenül azt gondolják rólam hogy én olyan absurdumot akarnék elhitetni valakivel, hogy egy költő lehet nem szerelmes is — járván ez a két bolondság rendesen együtt s lévén mindkettő nagyon ritkán valódi — bizalmasan megsúghatom, hogy élt bizony az ő lelkében is egy kép, egy szőke kis leányka arcza, körülragyogva napsugártól, mint egy tündéri álomkép mosolyogva át az ábránd, az ihlet rózsaszínű fátyolán. (Folyt. köv.) — 2 — * Mirza Schaffyból. 1. Köszönti fent az Elborus Az ég jellegzetit. Tetője hófödött, borús — Alant tavasz virít. Magam vagyok az Elborus, Nyugalmas agg, de nagyi Alant a rózsakoszorús, Derűs tavasz te vagy. Ármin.