Nemere, 1881 (11. évfolyam, 1-107. szám)

1881-01-02 / 1. szám

Az uj bankó. A hivatalos lap karácsonyi száma a pénzügy­­miniszter következő rendeletét közli : Az osztrák magyar bank 1881. évi január h-­­ án az osztrák magyar bank czimével ellátott, 1880. évi május hó 1-ről keltezett osztrák értékű 10 litos bankjegyeknek kiadását megkezdi, és a jelenleg „szabadalmazott osztrák nemzeti bank czime alatt forgalomban levő 1863. évi január hó 15-éről keltezett osztrák értékű 10 frv.os bankje­gyeket bekivánja és bevonja. . . Az osztrák-magyar bank alapszabályainak (1878. évi XXV. törvényczikk) 89. §. alapján, a magyar királyi kormány és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok cs. kir. kormá­nya az osztrák magyar bank főtanácsával egyet­­értőleg elhatározták, hogy a bevonás, az osztrák­magyar bank mellékelt hirdetményében foglalt határozmányok szerint történjék. E hirdetmény következőleg hangzik : 1881. évi január hó - án valamennyi bankin­tézetnél az osztrák-magyar bank 1880. évi május hó -­ről keltezett 10 frtos bankjegyeinek kiadása kezdetét veszi. A jelenleg „szabadalmazott osztrák nemzeti bank“ czime alatt forgalomban levő, 1863. évi jan. hó 15-ről keltezett osztrák értékű 10 forintos bank­jegyek bekivántatnak és bevonatnak. Az osztrák magya­r bank 1880. évi tiz forintos bankjegyének leírása a következő : Az osztrák ma­gyar bank 1880. május 1 ről keltezett 10 forintos bankjegyei 132 milliméter szélességű és 90 milli­méter magasságú rézformával bírnak, a vízjel nél­kül készült papíron kettős nyomtatást mutatnak, egy oldalon német, más oldalon magyar bankjegy­szöveggel. A tulajdonképeni 122 milliméter széles és 80 milliméter magas bankjegy közepén egy derék­szögű, 58 mm. széles és 40 mm. magas, világos barna alapszínű írásmezőt mutat, sötétkék színben nyomatott derékszögű kerettel beszelve, mely a bankjegykép összes többi terét teljesen elfoglalja. Ezen sötétkék keret egységes rajzolásában nyolcz mezőre való felosztást tisztán fölismertet, melyek közül három három egymás fölött csopor­tosuló mező a bankjegykép jobb és baloldali ré­szét arányos elrendezésben képezi, míg a többi két mező az irásmezőt fölül és alul egész szélességé­ben berekeszti és egyszersmind a keret két oldal részét egymással összeköti. A bankjegykép ezen két hármas felosztású, egymással egyenlő oldalrészének mindegyike felső derékszögű mezejében az arabs „10“ számot vilá­gos színnel köralakú ékítményben, a német szö­veg oldalán : „Zehn Gulden“ a magyar szöveg ol­dalán : „T­­­z forint“ körirattal tartalmazza. A két oldalrész ezen felső mezői a keretnek az irás­­mező fölött levő része által köttetnek össze, mely­ben antiqua-betűkkel világos színnel nyomatva ezen szavak : „Zehn Gulden“, illetőleg „Tíz forint“, hosszúkás díszített táblán mutatkoznak. A bankjegy német, valamint magyar oldalán, a két oldalrész középső mezeiben, kör­ alakú ke­retben egy és ugyanazon eszményi női fő van el­helyezve és pedig úgy, hogy az egyik oldalrész feje a másik oldalrészen levő főnek tökéletes tü­körképe. A bankjegyen tehát egy és ugyanazon fő négyszer mutatkozik kétféle fordulatban és vi­lágításban, tekintetét mindig az irásmező felé irá­nyozva. A bankjegy két oldalrészének alsó mezői de­rékszögű díszes ékítményben, mely az előbb emlí­tett fej­rajzok köralakú kereteihez szorosan csat­lakozik, a bankjegyek hamisítására szabott bünte­tésről szóló törvényes határozmányt mikroskopi­­kus írásban tartalmazzák. az A legsúlyosabb vádak egyike, a­melylyel ellenzék Tiszát sújtani akarná (csak akarná, mert valóban csak lármáz, de — az igazságnak még látszatát sem tudván felhozni — legfönnebb csak saját magát sújtja) az, hogy Tisza Magyarországot Ausztriának kiszolgáltatta. Hatalmas frázis, amely sújtana, ha csak egy mákszemnyi igazság is volna benne. Szerencsére nincs. Ott van pl. az 1878 ki kiegyezés. Hogy ezen kiegyezés Magyarországra kerek számban 5 millió előnynyel volt, azt ma­g­a megtámadha­­tatlan zárszámadások alapján — még maga az el­lenzék is kénytelen bevallani. És sajátságos : az az ellenzék, a­mely Tiszát azzal vádolja, hogy ő a Deák művét meghamisí­totta, hogy Magyarországot Ausztriának kiszol­gáltatta, Bittó Pistukát pl. megteszi nemcsak nagy államférfiúnak, de épen pártvezérnek, akit egekig magasztal, egyenesen istenit. Pedig hát ezen az, akinek kormányelnökségére minden önérzetes em­ber csak pirulva gondol, még a­ fogyasztási adókat is közössé akarta és akarja tenni Ausztriával. V­ajjon, nem ez fogna , a Deák művének meg­hamisítása lenni ? Kétségkívül. Deák intenziója­­nézete, soha sem volt az, hogy minél több „közös ügyet“ kell teremteni, hanem, hogy azok számát minél kevesebbre kell redukálni ; valamint az sem volt a Deák elve, hogy Magyarország minél töb­bet adózzon Ausztriának, hanem hogy a közös együttlétből nekünk magunknak legyen minél több hasznunk. Az ellenzék azonban úgy látszik, kész volna még azon 5 millióról is lemondani, amelyet az új kiegyezés számunkra, mint előnyt nyújt, csak hogy azt mondhassa : ime visszaállítottam a Deák mű­vét. No meg, hogy — ha lehet — Tiszát megbuk­tassa. Ez egyébiránt sajátságos egy manőver. Az ember zavarban van vele. De kétségkívül még­is megvan a maga fontos indoka. Mert,­hogy azon ellenzéki matadorok nem ok nélkül teszik, az két­ségtelen. Lehetséges, hogy így okoskodnak : amint látjuk, egyedül a magyarországi választók segítsé­gével meg nem buktathatjuk Tiszát — ezek cser­ben hagynak bennünket — jó lesz tehát az osz­trákok rokonszenvét is megnyerni , hátha ezek segítségével czélhoz juthatunk. Az osztrákok ugyan­is nagyon jól tudják, hogy mily rendkívül haszon lenne reájuk nézve, ha a Tisza-Dera előtti korsza­kot vissza­varázsolnék; a saját közönségünket egy frázissal majd csak el tudjuk altatni. Mondom, én annyival is inkább hajlandó va­gyok hinni, hogy így okoskodnak, mert még em­lékszem, hogy az ellenzéki matadorok mint ván­doroltak Bécsbe, hogy ott a szövetséget a Tisza megbuktatására megkössék. S hogy így okoskod­nak, azon nem is bámulok, csak azt nem értem , hogy van bátorságuk a saját közönségüket oly rövidlátónak tartani, hogy ily valamit fel mernek találni. Hogy egyébiránt Tisza mennyire „szolgája a németeknek“, azt sok minden más mellett az is bizonyítja, a­mi nem­régiben a­ bécsi rájkszráb­ban lefolyt 16 óráig — csaknem hajnalig tanácskoztak — hogy botrány quantum satis ne lett volna, azt ugyan senki sem állíthatja, az osztrák urak, akik­nek egy részétől ugyan magunk is kikaptunk. Emlékezhetünk, hogy „az átkozott“ Tisza­­nera előtt a Skenek et consortesek mily bol­dogságban úsztak : iparterményeikkel elárasztván — még pedig szabadon — Magyarországot, mil­liókat raktak zsebre. Akkor bezzeg nem jajgattak Magyarország ellen , most azonban, miután „Tisza Magyarországot nekik kiszolgáltatta“, egészen más­­kint van. Ezt bizonyítja maga Skene. „A magyarok — mond a többek között ezen az ama 16 óráig tartó éjjeli ülésen — így akar­ják s ehez alkalmazkodnunk kell nekünk szeren­csétlen apró népeknek, akik 760­ °-ot fizetünk. A boszniai vasút Broodtól Zeniczáig építtetett ki. Ez az egész forgalmat Boszniából Magyarország felé irányozza, s nagy hasznára van a magyar pályá­nak. Most tovább akarja építeni a vasutat nem a régi irányban, hanem más irányt keresnek, mely oldalvást fekszik. Ez is Magyarország érdekében történik. Ezenkívül a vasutat rendes vágányú al­építménynyel látják el,meggyőződésem szerint azért, mert a magyarokra nézve kellemes, ha mi részükre abban az országban, melyet a jövőben leírni akar­nak, a vasutat saját költségükön építjük.“ Ezután így végzi Skene úr beszédét: „míg ő felsége Ausztria császára a mi érdekeinkért épen úgy nem lép fel, mint Magyarország királya Ma­gyarország érdekeiért“, addig kéri a rájksztáb­ot, hogy­ a kérdéses vasút kiépítését ne engedjék meg. íme, hová „sülyesztette“ ez az „átkozott“ Tisza a Magyarország ügyeit! A Skenek kényte­leneknek érzik magukat kijelenteni, hogy „a ma­gyar­ok igy akarják s ehez alkal­mazkódnunk kell“ — már t. i. ő Skenekségüknek és zokon veszik, hogy most Magyarország királya Magyarország érdekeit is ép úgy védi, mint az Ausztriáét. És mind­ezen óriás bűnök legfőleg azt az „átkozott“ Tiszát terhelvén, légy szives te nagy lelkű magyar nemzetem a már küszöbön álló vá­lasztásoknál öt — már t. i. Tiszát — megbuktatni. Ez által — oha ezt teszed — nagy örömet szer­­zendesz nem csak az osztrák kedves sógoroknak, de a mi ellenzékünknek is, s nég rá mindkettőnek kegyét is megnyerended. Teh. csak rajta! Ausztras. Kormányunk és az ellenzék. XXVII. Kézdi-szék, 1880. decz. 24 ily áldástalan elhelyezkedése felett, s jogosan kér­dezhetjük, hogy: Kézdi-Vásárhely mit miveltél azon fillérekkel, melyet mi az általános fel­világosodás érdekében fektettünk be ná­lad, hogy ily vastag az anyagi sötétség te nálad ?! A vidék és az iparos kereskedővilág azon része pedig, mely Háromszék felvidéki részen kü­lönösen üzleti szempontból óhajtja a vasú­­t és ezen czélból akarja azt leginkább igénybe venni egykor, még inkább kérdheti hogy : „micsoda?! Az ezredéves szokás a gyakorlat és az adott vi­szonyok egy valóságos kis kereskedelmi közpon­tot („emporium“) képeztek Kézdi-Vásárhelyből a Felvidéken, melyet mi ezentúl nem csak a város, de a mi egyenes és közvetlen hasznunkért is kö­­zelebbé akarjunk tenni a világhoz és önmagunk­hoz. És most elteszik a vasutat a város határáról. Oroszfaluba küldi az indóházat e derék, nemes város, hogy a mi személy és teherszálltmányaink legalább is egy jó félórával (tehát 2—3 vasúti mértfölddel) jöhessenek el a kitűzött czéltól ! Ez nem járja! Ezáltal nem csak K.-Vásárhely város szenved, mert az ipar és kereskedelem végül is ki fog húzódni belőle valamelyik felvidéki indóház közelébe, hanem a mi érdekeink és c­­­él­jain­k is ki lesznek játszódva. Új empo­­riumot, üzleti összeköttetéseket, állandó adásvevési piac­ot kell teremtenünk, a­mit bizonyára mi is meg fogunk érezni, de még a saját erőnkön fel­­építni kívánt vasút kilátásait, és jövedelmezőség tekintetében bizonyára igen fogja különösen kez­detben alterálni. Szerény nézetünk szerint e kérdés felett nem lehet oly könnyen átosonni, a­mint pl. Vásárhely át akar osonni a felett. De még úgy sem, mint az előleges értekezések átugrani látszanak e kérdést. A „Szeget-szeggel“ elvnek alkalmazása itt nem talál­­ a k. vásárhelyi indóháznak Oroszfa­luba helyezése nem csak K.­Vásárhelyt, de a vi­déket és magát a vasutat is közelebbről fogja bántani. Sőt a mi több, e két utóbbit előbb, mint a várost, a­mely kezdetben csak a ki­­s befuvaro­­zások árából is tisztességes hasznot fog jó részt magának hajtani. Csaknem biztosan állítható, hogy a felvidék vevői és szállítói valahányszor piaczra menni akar­nak, számot fognak vetni az iránt, hogy várjon idő és pénz tekintetében jutányosabb lesz-e vasúton menni Oroszfaluba és onnan gyalog vagy bérko­csin K.­Vásárhelyre, mintha befogják az úgyis hiában álló szürkét meg a barnát és azzal hajtat­nak be egyenesen Vásárhelyre ? És csaknem biztosan állítható, hogy az egész felvidék ez utóbbit fogja magára nézve előnyö­sebbnek találni. És azt fogja követni mindig. Ná­lók nélkül pedig igen nehéz lesz a felvidéki pi­ac­ot kitenni másfelé, mert az „lucus“ lenne „a non lucendo.“ Találni kell tehát módot és eszközt, hogy Kézdi-Vásárhely jövőre se legyen a szomszéd fa­luban ! Én csak a mondó vagyok ! A bizony ! Góbé Diák. Ceterum censeo: Carthaginem delendam — non esse! A vasútépítésre vonatkozó sepsi­szentgyörgyi tanácskozmányok alkalmából K.-Vásárhelyre vo­natkozólag odadobott pikáns megjegyzést részem­ről idáig olybá tekintettem, mintha csak „Nagy Körös“ akart volna ingerkedni „Kecskemétetek „Kecskemét“ azonban még mindig hallgat -­ lá­tom. Zsebre tette azt a „paraszt czélzás“-t. Tehát mégis csak kell lenni valami kutyának a kertben ! Pedig az nem járja. Ahol nekünk is, másnak is igen sok szavunk van ! Nekünk azért, mert mi és kortársaink már mint kis iskolás kölkök és serdültebb diákok sok számos belépti díjas gyermek­bált és szini előadást rendeztünk e nemes város közművelődésének ja­vára, a­melynek jövedelmét mindannyiszor hűsé­gesen az iskolák és közhasznú intézmények oltá­rára tettük, — még csak egy darabka czukrot sem véve belőle a rendezők és érdemesebb közremű­ködők javadalmazására — és így : méltán aggód­hatunk befektetett fáradozásaink és kapizálásaink Egy szendergő egyesület. K.-Vásárhely, 1880. decz. 26. Tekintetes szerkesztő ur ! Pár évvel ezelőtt egy szép és nemes czél megvalósítása érdekében alakult városunkban egy egyesület, melynek zászlójára a legszebb monda­tok egyike volt felírva: „Közmivelődési egyesü­let.“ Hogy mi czél lebegett annak szemei előtt, ki egy ily társadalmi intézmény létrehozásában fá­radságot nem ismerő buzgalommal munkálkodott, szükségtelen körülírni, mert már maga a czím is világos magyarázatát adja a czélnak. Mielőtt azonban az egyesületnek múltban tett munkásságáról rövid vonásokban megemlékezném : szabadjon azon egyént, kinek neve az egyesület­tel összeforrva van, megnevezni. Tesze­m­ pedig ezt azért, hogy jelezzem általa azt, miszerint K.­Vá­sárhely benszülöttje és nem valami „sokonai“ kez­deményezése folytán lett e fontos kulturális fel­állítva. Nagy Gyula úr — jelenleg erdőfelügyelő — volt azon egyén, kinek lelkében fogamzott meg egy ily egyesület létesítése. Ő volt az, ki az 1875. év őszén lelkének teljes erejével munkált annak létesítésén. Szavai nem voltak : „kiáltó szó a pusz­tában,“ mert már ugyanazon évben szervezkedett az egyesület, sőt nemsokára azután fényes tanú­­jelét adó életének. Kiki tehetsége szerint sora­kozott azon szakosztályhoz, melyhez hivatása és képessége vezérlő. Oly tervszerű beosztással volt összeállítva a munkakör, hogy benne a társadalmi műveltségre befolyó eszközök csaknem mind kép­viselve voltak, így pl. a „dal-és zene szakosztály“, mely a lélek nemes­ítését; a „felolvasó szakosz­tály,“ mely az irodalom ismertetését; a „szini szak­osztály,“ mely a nyelv tisztaságát és sajátságait voltak hivatva kifejteni, mind megannyi tényezői a művelődés kellékeinek. Említsem e, hogy mit tett az egyesület rövid fennállása alatt és a humán intézetek érdekében ? Említsem­­, hogy mily munkásságot fejtett ki a műveltség terjesztése körül ? Említsem e a czélt, a­melyért küzdött ? Leírjam e azon szép díszleteket és ruhatárt, melylyel az egyesület rendelkezik s a melyek pár

Next