Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)

1883-01-01 / 1. szám

Az erdélyi magyar kultur-egylet. Mióta csak megalakult a magyar állam , társa­dalmunkat egyetlen egy időszakban sem hatotta át annyira azon törekvés, hogy a magyar elem ter­jeszkedésének előmozdítására minden tisztességes eszközt megragadjon, mint napjainkban. A veszély, amelylyel a pangermánizmus és pánszlávizmus fenye­geti nemzetiségünket ; a kihívó magaviselet, melyet szász, oláh, szerb, horvát és pánszláv-tót izgatók részéről kelle eltűrnünk, — végre felkelté bennünk azon sokáig szunyadozó erélyt, mely történelmünk válságos pillanataiban nem szokta cserben hagyni nemzetünket s nem egyszer bámulatos sikerre ve­zette. A magyarosodást terjesztő társulatok egymás után keletkeznek. Egy ily egylet van alakulófélben Kolozsvárit, melynek czélja az oláh elem által el­bontással fenyegetett erdélyi magyarság társadalmi úton való megerősítése. Üdvözöljük az „erdélyi magyar kultur-egylet“-et ! Sok és nehéz feladat vár rá. Másfél század, a nemzeti energia másfél százados elzsibbadásának mulasztásait kell helyrepótolnia. De a lelkesedés sokra, mindenre képes. Rafaj Károly úr, ki évnegyedenként 50 forintos részletekben fizetendő 300 frtot ajánlt fel az egy­let czéljaira, s Borbáth Sándor úr, ki tíz éven át minden évre 5 frtot ígért, bebizonyították, hogy a lelkesedés még nem halt ki, de megmutatták azt is, melyik az az út, mely legkönnyebben c­zélra vezet. Székelyek ! kövessétek a jó példát ! Politikai szemle. A lefolyt héten semmi kiválóbb esemény vagy hir nem adta elő magát a politika terén. A belpolitikában teljes szélcsend állott be. Az or­szággyűlés szünetel. A pártok nem adtak életjelt magukról. Egyedül a megyékről jelezhetjük azon hírt, hogy egymásután hozzák azon határozatot, mely szerint a magyar függetlenség személyesítőjé­hez, Kossuth Lajoshoz születésnapja 80-ik évfordu­lója alkalmából üdvözlő iratot intéznek. Ez is az idők jele! Az önerőnkben való bizalomnak, mely a hatvanas években a minimumra szállt vila, egyik folyománya a magyarosodás terjesztése. Egy e czélra törekvő társulat van keletkezőben Kolozsvárott, az „erdélyi magyar kultur-egylet“, melylyel egy­­másik czik­­künk foglalkozik. Önbizalmunk erősödésével izmosodik a magyar állameszme is. Mily elemi erővel terjeszkedik ez a Kárpátoktól az Adriáig, egy kis példában eléggé mutatja Turócz megye, egy majdnem egészen tót nemzetiségű megye, a panszlávok főfészkének pél­dája, mely közelebb tartott közgyűlésében pártoló­­lag hozzájárult Gömör vármegyének a képviselőház­hoz intézendő kérvényéhez az épen Turócz megye székhelyén, Turócz-Szent-Mártonban megjelenő négy pánszláv irányú hírlap törvényellenes izgatásainak megakadályozása végett. A háborús hírek, melyek másfél héttel előbb oly hirtelen felizgatták egész Európát, szünőfélben van­nak. Bécs jubilál ismét. Harmadszor ünnepli meg a Habsburg-család hatszázados uralmának emlékét. 1272-ben lett Habsburgi Rudolf német császárrá, 1278. augusztus 26-ikán verte meg a Morvamezőn Kun László magyar király segítségével Ottokár cseh királyt, 1281. májusban adta fiának Albertnek hű­bérbe Ausztriát, Sziriát, Krajnát és a rend őrgróf­ságot s 1282. deczember 27-én írta alá az augs­­burgi birodalmi gyűlésen az erről szóló adomány­levelet. E nap hatszázados évfordulóját ülik meg most Bécsben. Míg Bécs ünnepélyeket rendez, az olaszoknak Ausztria iránti gyűlölete Oberdank kivégeztetésében újabb tápot nyert. Rómában, Milanóban, Turinban, Bolognában, Nápolyban tüntetnek az osztrákok el­len. Egész Olaszországban visszhangzik a kiáltás : „Éljen Trieszt! Dicsőség Oberdanknak!“ Le Ausz­triával! Halál a gyilkosokra!“ S ezt nemcsak a cső­cselék teszi, mely minden zavargásnál ott van : a bíróság az elfogott tüntetőket fölmenti ; a bolognai egyetem egyik híres tanára, Carducci a „Legga della Democratia“-ban szenvedélyes kifakadásokkal teli levelet tesz közzé az osztrák császár ellen. — Gr. Robilant bécsi olasz nagykövet s a külügyminisz­ter Mancini sajnálkozásai, bár ez utóbbi személye­sen megy az osztrák-magyar nagykövethez, az olasz nép érzelmét nem változtatják meg. S ez már tett­­legességbe is megy át. — a római osztrák-ma­gyar n­agykövet gr. l’aar kocsiját, midőn a pápá­hoz ment kihallgatásra, Valeriani nevű szabó kővel dobja meg.­­ Francziaországban a nihilisták vezérének, Kra­­potkin herczegnek elfogatása képezi napok óta a beszéd tárgyát. Gambettáról, ki tudvalevőleg vélet­lenül meglőtte kezét — a párisi pletykalapok kü­lönben e „véletlent“ L. asszonynak nevezik — de­czember 28-áról azt sürgönyzik, hogy állapota ro­­szabbra fordult ; heves láza volt, úgy hogy életét féltik. Szerbiában Milán trónbeszéde képezi a legfonto­sabb eseményt, melyben a harczias törekvések elle­nében a békés munkát hangsúlyozó­s fölháborodva utasítá vissza az alkotmányos jogai ellen intézett támadásokat. Románia némely hír szerint újabb javaslatokkal készül föllépni a dunai kérdésben. Miután azonban az európai hatalmak mind hozzájárultak a Barrére­­féle javaslathoz, gyakorlati értéke semmi sem lesz. Különben is valószínű, hogy a javaslat keresztül­vitele fölött folytatandó tanácskozásokban részt fog venni , ott azután előadhatja igényeit. A „Nemere" tárczája. Dalok. I. Szivem álmodni vágyik. Holdas éjed Borítsd föléje, édes szerelem ! van mint a múltban, álmaidba mélyed S nem lesz csalódás ébredése sem. Bontsd föl még egyszer rózsa-nyoszolyádat, Nyugodnom engedj újra benne lágyan, S ha a boldogság most se sorsom: hát hadd Legyen úgy akkor ez halotti ágyam ! Mit ér igy élni? Puszta néma tájon Bolyongok át, mit megtarolt a mult; Arra korán még, hogy a tél beálljon. . . Viruljon újra, újra hát, — ha tud! Mint a bokornak sárga lombbal hintve Van alja s árnyán nyílnak a virágok ; Megfértek, ugy­e bús emlékeim, s te­­­j szerelem, mit ím fakadni látok? ! Oh nyilj ki ! Aggó gonddal, rejtve, féltve Nevellek én, ápollak kis virág, Me félj, e kéz tán hogy durván kitépne. Ha szívemet megszomorítanád. Szerelem nélkül átkosabb az élet, Mint hordani ha véle bármi bút kell . . . Ha hervadásra kárhoztatna végzet : Szerelmem! úgy mi együtt hervadunk el! . .. Szerelem, szerelem Benned a mi édes, Be nagyon közel áll A keserűséghez ! Szerelem, szerelem Benned ami átkos. Be nagyon közel áll Édes boldogsághoz ! Szivemben annyi a Keserűség, bánat! . . Istenem! hátha még Boldogságra válhat. . . Nemo. A Kardos Kata vére. Bizony már a hetvenediket tiporta Kata néne, mikor utoljára láttam, de még mindig olyan kemé­nyen járt, mint néhai markotányosné korában. De hát volt is reá oka. Negyven esztendeig szolgálta a császárt, vagyis inkább a császár katonáit, a­mi nem épen kicsinylendő dolog „Hej, mert hunezut a baka, szokta mondogatni, de hunezut ám a huszár is! Aztán járt utánam még az óbester úr is, a­mi a legkisebb baj volt, mert tudják lelkem galambjaim, az olyan nagy úri­­féle emberek, ha egyszer amúgy katonásan a kör­mire koppant az ember, abba hagyja a mókát, de az őrmestertől lefelé, a már osztv­a kutyája az ár­mádiának, mert annak, lelke teremtette, még a po­fon is jól esik, ha szép leánytól, szép asszonytól kapja.“ Egyszer még­is csak ott hagyta az ármádiát. Nagy eset volt az. Az egész regiment sírva búcsú­zott el a jó Kádi mamától. Neki is nehezére esett megválni gyermekeitől, de­­valahogy még­is meg­vált. Unokája, Mariska, a tizenhatodikba lépett, és nem akarta, hogy úgy járjon, mint az anyja, a­ki búbánatában, szégyenében a szeretője puskájából eresztette a golyót szívébe, mikor megtudta, hogy­­ mással megy az oltár elé. Mariska alig három éves volt akkor. Öreg anyjának egyetlen reménye, el­vesztett leányának hű képmása, az egyetlen, a­ki­ért érdemes volt hozni az élet súlyos igáját. Megtakarított pénzecskéjén vett egy házat Rekely­tyésen, s ott éldegélt csendesen, boldogan. Hanem itt is megtartotta katonás temészetét. Teremtette­­tett, h­a valami nem volt ínyére, csak úgy zengett belé az alvégi utcza, azon kívül is mindig nevén nevezte a gyermeket, ha mindjárt bíró uram ke­rült is szóra. Megmondogatta annak is, amúgy káp­i­lárosan : jobb lenne bizony a­helyett, hogy örökö­sen a menyecskék körül legyeskedik, meg a korcs­mában pityizál, csináltatná meg a falu kútját, ne kelljen a hegyi patakra járni vízért. Az ilyen tet­teiért nevezték el a falusiak Kardos Katának — , igazi neve Varga volt — a mire azonban rá se hederitett. — Hadd járjon a fecsegőjük, eladta parasztjai; látszik, egyiknek se ér tovább az esze az ökre szarvánál, így élt, folyton zsörtölődve, mikor egyszer hu­szárokat szállásoltak a faluba. A hadnagy úr, va­lami báró lehetett, sehol sem talált kedvér­e való szállást. Utoljára is a Kata néne szobája tetszett neki legjobban, vagy talán az unokája. ígért is szép pénzt a szobájáért, de bizony Kata asszonynak nem igen volt ahhoz kedve, hogy ma­gához fogadja. Nagy nehezen még­is beleegyezett, odaadta a lakást, hanem kikötötte, az unokáját meg ne lássa a hadnagy úr, annál kevésbbé próbáljon hozzányúlni, mert nem áll jótt magáról, mit tesz, ha legkisebbet gyanít is. A szép Mariskának is szívére beszélt, megfogad­tatta vele, hogy nem teszi be a lábát a hadnagy úr szobájába. Hanem nem azért huszár a huszár, hogy nap­hosszat az asztalra könyököljön, vagy imádkozzék, ha szép leány van a háznál. Meg mi tű­rés-tagadás, a leány sem neheztel érte igen nagyon, ha egy nyalka huszárgyerek meg-megcsípi az arczát, s egy egy édes csókot rabol pic­i piros ajkáról, persze mindig csak titokban. Öt hónapja telt el, mióta a huszárok Rekettyében voltak, s egyszer csak a Mariska piros arcza el­kezdett halványodni, nyughatatlan volt, s valahány­szor öreg anyja erősebben reá nézett, elpirult és lesütötte szemét, s kerülte a tekintetét. Kata néni, bár meg volt győződve, hogy az ő éberségét ki nem játszhatták, mégis rosszat gyaní­tott e furcsa viselkedésből, s végre is elővette unokáját: — Te lány, neked valami bajod vagy titkod van, szólt hozzá szigorú hangon, valld meg, annyit mondok, különben magam sem tudom, mi lesz a vége, h­a meg nem tartottad a mit parancsoltam. Mariska felelet helyett sirva fakadt. _ Enyje azt a pityergő teremfádat­ pattant fel. Háromszékm­egye deczem­ber hó 28. és 29-iki közgyűlést­. I. — Deczember 30. Tegnap és tegnapelőtt tartotta H­áromszékmegye ez évben utolsó közgyűlését. A gyűlésnek voltak élénk jelenetei; hallottunk felszólalásokat, melyek tanúbizonyságot tettek róla, hogy a megyei viszo­nyok iránti érdekeltség még korántsem halt ki H­á­romszék megye közönségéből. A gyűlés egyik legne­vezetesebb mozzanatát azon határozat képezi, me­lyet Gyárfás Imre indítványára hozott, hogy nagy hazánkfia Kossuth Lajoshoz, a jelen század történelmében kimagasló nagy alakjaink egyetlen élő tagjához, születésnapja 80-ik évfordulója alkal­mából üdvözlő feliratot fog intézni. — Élénk vita fejlődött ki az alispáni jelentés után, mely alka­lommal dr.­­Cseb Károly H­áromszékmegye köz­egészségügyi viszonyait, Öyökösi Endre pedig a marhavész elterjedésének meggátlására tett óvintéz­kedéseket tette bírálat tárgyává. Gyárfás Imre gróf Mikó Imrének a megyeház nagytermében levő arczképe leleplezését sürgette. Indítványokat Gyár­fás Imrén kívül még Künte József, Csia György, Székely Gergely és Kökösy Endre tettek. A gyűlés lefolyását az alábbiakban adjuk. II. Deczember 28-án d. e. 10 órakor Pótsa Jó­zsef főispán a szokásos megh­ívás után az elnöki széket elfoglalván, a megyeház nagytermében szép számmal összegyűlt bizottsági tagok jelenlétében az ülést megnyitotta. A gyűlés első tárgya az alispáni jelentés volt h­áromszékmegye 1882-ki viszonyairól, melyet S­or­ró Ferenc­ alispán olvasott fel A jelentés után Gyárfás Imre szólalt fel s megteszi indítványát a Kossuth Lajoshoz küldendő üdvözlet felől. (Általános helyeslés.) Elnök, a mi magát az indítványt illeti, ahhoz készséggel hozzájárul, csakis az ellen van kifogása, hogy az soron kívül tárgyaltassék. Indítványozó

Next