Nemzet, 1882. november (1. évfolyam, 62-91. szám)

1882-11-01 / 62. szám

Budapest, október 31. A frissen esett hótömegek közt eldördült pisztoly, amint megrázza a nyugodt légrétege­ket, akárhányszor lavinát idéz fel. Majdnem ily lavinát zúdított Szerbiára az a pisztolylövés, mely a minap a belgrádi székesegyház bejáratánál eldördült. Tegnap úgy állt a dolog, hogy a pánszláv hógörgeteg rászakad a szerb államra. A Pirocsanácz-ka­­binet beadta lemondását, s arról volt szó, hogy a király Riszticset bízza meg az új kormány alakításával. Ez a veszély, úgy látszik, szerencsésen elmúlt, ső­t nem is fenyegetett. A király fu­­s­­­ó­t tervezett, nem pedig a Risztics-féle párt­nak kormányra való meghívását. De mert a radikálisok a fusiót visszautasították, a Piro­­csanácz-kormány maradni fog. A válság azonban korántsem múlt el. Szerbia tegnap óta azon államok sorába lé­pett be, melyekben a vétlenségeknek és le­hetetlenségeknek nagy szerepük van. Ahol mától holnapig meglepetések történhetnek, s az államkormányzat alapgondolata huszon­négy óra alatt gyökeresen megváltozhatik. Erre a sorsra azon államok jutnak, me­lyekben elhatalmasodik egy factiosus ellen­zék, mely semmi eszköztől sem riad vissza, nem, még a forradalomtól sem. És ahol ez el­lenzékkel nem áll szemben erős kezű, minden meglepetés irányában felfegyverkezett kor­mány, mely meg tudja védeni a rendet. Szer­biában megvan a factiosus ellenzék s nincs meg a szilárd kormány. A Pirocsanácz-kabi­­net jó szándéka kétségtelen. De úgy látszik, nem tudta szolgáltatni a szilárdság garantiáit. Nem tudott kezeskedni a rend és a trón biztosságáról. Különben ért­hetetlen volna Milán király kísérlete, melyet, úgy látszik minisztereinek háta mögött tett. Alkotmányosságot hasztalan keresnénk eljárásában. Cabinetnek, mely a képviselő­­házban le nem szavaztatott, nem szabad egy fanatikus asszony királygyilkossági kísérlete következtében buknia. A parlamentarizmus tanai azonban Szerbiában még normális vi­szonyok közt sem nyerhetnek szoros alkal­mazást, annál kevésbé forradalmi izgatottság közepett. A szerb alkotmány nem zárja ki a király személyes uralmát. Milán király ural­kodása ez előtt sem volt lényegileg egyéb némi parlamentarizmussal vegyített személyes uralomnál. Ezért azonban nem kevésbé meg­lepő a királynak Riszticsékkel tett kisérlete. Meglepő különösen a jelen körülmények között. Nem akarjuk eldönteni, vájjon a me­rénylő asszony az intransigensek eszköze volt-e. A hírek és adatok e tekintetben kü­lönbözők s napról-napra változnak. De ha Milán király és kormánya ezt a merényletet a forradalmi elemek erős kezű megfékezésére használják fel, csak az történt volna, a­mi ily esetekben a forradalmi gyúanyaggal telített és nem valóban parlamentáris államokban rendesen történni szokott. A­mi annyiszor történt Francziaországban, Spanyolországban és másutt. A politikai reactiónak, bár nem mindig czélravezető a forradalom titzkatlaná­­nak eloltása tekintetében sem, lett volna ér­telme. Milán király és kormánya megmutat­ták volna, hogy ha kell, szigorú eszközök se­gítségével is megtudják védeni a rendet, s az állam elsőrangú politikai érdekeit. Ha a király mégis a radicálisokkal tett kísérletet, ennek alig lehet más értelme, mint hogy a szerb uralkodó nem tartja teljesen megbízhatóknak és elégségeseknek a rendel­kezésére álló alkotmányos és hatalmi eszközöket. Ebből azonban nem kö­vetkezik, hogy Milán király hite megrendült abban a politikában, melyet Szerbia követ, s melynek alapja az osztrák-magyar barát­ság. Ellenkezőleg. Ehhez a politikához a szerb király a válság legdöntőbb pillanatai­ban is ragaszkodott. Inkább elejtette a bé­­külés tervét, mint ezt a politikát. Milán és ennek a politikának akarta megnyerni a szerb ellenzéket. A szerb nép­nek, minden igaz szerb hazafinak a merény­let által felidézett mély megdöbbenését a bé­­kítésre akarta felhasználni. A merényletre következő tüntetések meggyőzték a szerb nép dynastikus érzelméről. E tüntetések köz­vetve az ellenzék ellen irányultak , mert a túlzók felvették politikai segédeszközeiknek sorába Milán király detronizálását is. Mind­untalan kilátásba helyezték ez eseményt. Akárhányszor úgy volt fölállítva a kérdés, hogy Milán csak trónja és a jelenlegi rend­szer fentartása közt választhat. A szerb nép lojalitásának nyilvánulá­­sai bizonyára megdöbbentőleg hatottak a ra­­dicálisokra és intransigensekre. Milán király tehát azt hihette, hogy a kibékülésre elérke­zett az alkalmas pillanat. Azért akart fusiót a kormánypárt és az ellenzék közt. A fusió persze azt jelentette volna, hogy Ristics rálép a Pirocsanácz-féle politika alapjára. Hogy a szerb Cavour Ausztria­ Magyarország barátjává lesz. De helytelenül ítélte meg úgy a viszo­nyokat, mint az embereket. Risztics a délszláv zászló alatt harczoló panszlavismus embere. Még végleg le nem győzött nemzeti aspiratió­­kat képvisel, pedig tényleg az orosz befolyás és hatalmi vágy eszköze. A­míg az orosz po­litika teljesen le nem leplezi valódi czéljait és Szerbiát a délszlavismus ürügyével csalja, addig Risztics nem fog nélkülözni bizonyos háttért a szerb nemzetben. Addig lesz bizo­nyos prestigeje. S míg ezt el nem veszti, nem lesz Ausztria-Magyarország barátjává. Ez ok­ból utasította vissza a fusiót, s marad tovább­ra is ellensége a Pirocsanácz-kormánynak, melyet Milán király továbbra is hivatalában fog tartani. E kormány helyzete azonban innéttúl nehezebb lesz, mint volt eddig. A radicáli­sokkal való alkudozás által megmutatta a szerb király, hogy szilárd bizalma megingott nem politikai rendszerébe, de annak a jelen­leg rendelkezésére álló eszközök segítségével való fentartása iránt. Békíteni, egyenlíteni akart, de a szerb ellenzék ezt csak a gyen­geség jele gyanánt fogja tekinteni és hirdet­ni. Sőt joggal rendül meg úgy Szerbiában, mint a külföldön a Pirocsanácz-kormány tar­tósságába vetett hit. De ezzel egyszersmind megrendül a Szerbia békés fejlődése iránti bizalom. A szerb királyság válság elé siet, melynek vége beláthatatlan. Riszticset nem tiszteljük meg azzal, hogy félelmesnek tartjuk. Nem tartjuk félelmesnek különösen monarchiánkra nézve. Állt ő már az évek hosszú során a szerb kormány élén a­nélkül, hogy monarchiánknak legkevesebbet is árthatott volna, bár, elismerjük, nem rajta múlt. Ha minden várakozás ellenére ismét kormányra kerülne, époly kevéssé árthatna nekünk, mint nem ártott a múltban. Sőt a viszonyok kényszerítő hatalmát meg kellene ismernie. Tapasztalnia kellene, hogy Szerbia, az ő bukása óta, nagy történelmi fontosságú korszakot élt át, mely­nek tényeit meg nem történtekké nem teheti senki. Érezné az új viszonyok ellenállhatatlan erejét. S ha tán nem is járna úgy, mint annyi ellenzéki vezér még Angliában is, hogy kor­mányig jutva, a megtámadott rendszer zászló­ját ragadja kezébe, mindenesetre tisztességes modus vivendit kellene találnia Szerbia és Ausztria-Magyarország közt. A pánszláv fák nem nőhettek az égig ez előtt, nem fognak nőni ezután sem. Legkevésbé pedig Szer­biában. De Risztics kormányra jutása, ha — mit hiszünk — vissza nem vihetné is Szerbiát a muszka befolyás karjaiba, az osztrák-magyar­barát szerb politika evolutiój­át meggátolhatná. Szerbiát fejlődésének útján megállíthatná. Mivel azonban semmi rossz sincs, a­mi­nek jó oldala nem volna, Risztics kormányra­­jutása sem lenne feltétlen rossz. Sőt bizonyos tekintetben jónak bizonyulhatna. Az orosz befolyás még nem járta le magát teljesen Szerbiában. Még nem minden szerb látta be, hogy Oroszország a délszláv ábrándot csak ürügyül használja, s annak fényes ködéből a kozák dárda villog ki. Viszont azt se látta még be minden szerb, hogy Ausztria­ Magyaror­szág legönzetlenebb barátja Szerbiának, de azt akarja, hogy Szerbia a szerbeké legyen. Mi sem járathatná le úgy Riszticset és az orosz befolyást, mint ha az első ismét a hata­lom élére kerülne. Kitűnnék először Ristics­­nek a bevégzett tényekkel szemben való te­hetetlensége, s hogy mögötte nem a szerb nemzet, csak az orosz befolyás áll. A mi külügyi politikánk, melynek »vi­lágra szóló vereségét« máris trombitálja — minden alap és minden politikai józanság el­lenére — a bécsi és a budapesti oppositio, nyugodtan várhatná be a szerb közvélemény új fordulatát, melynek áramlata Riszticset is­mét félrelökné. De mert ez nem történhetnék alarm belzavarok és Szerbiához való jó viszo­nyunknak bár futólagos megzavarása nélkül, mit sem kívánhatunk őszintébben, mint a Pi­­rocsanácz-kormány tartós helyén maradását. Ez, úgy látszik, meg fog történni. Szerbiának legfőbb érdeke, hogy megtörténjék. Kálnoky gróf külügyminiszter — a­mint érte­sülünk — ma este egy-két napra Bécsbe utazik. A marczali választókerületben, melynek képvi­selőségéről gróf Széchenyi Pál, kereskedelmi-, ipar­és földmivelésügyi miniszterré kineveztetése folytán lemondott, a szélsőbaliak a kaposvári polgármestert, Szabó Kálmánt léptették föl, mint a függetlenségi párt képviselőjelöltjét. — Mint azonban Somogyból nekünk írják, e felléptetésnek semmi kilátása a sikerre nincs. Somogy­ megye összes választó­ke­rületei közül a marczali volt az, melyben a szél­sőbalnak nagy befolyása soha sem volt; — most pedig, a midőn — mint már az 1881-iki választások mutatták — az egész­­megyében nagy tért foglalt a mérséklet, szó sem lehet arról, hogy a szélsők izga­tása, melyhez az antisemitismust használják kovász­­nak, talajra találjon. Tanúságot tett erről a múlt va­sárnapi kijelölő értekezlet, melyen a gróf Szé­chenyi újból való kijelölése mellett a ke­rületnek oly tekintélyes elemei nyilatkoztak, hogy e jelöltség fényes sikerére bizton számíthatni. A közigazgatási bizottságok, mint felebbviteli hatóságok, igen számos esetekben vannak hivatva oly első fokú határozat felett másodfokúlag intézkedni, melyeket mint illetékes fórum a megye alispánja ho­zott. Az alispán az 1876. VI. t. sz. értelmében a fő­ispán akadályoztatása esetén mint helyettes elnököl­vén, a közigazgatási bizottságban több ízben fordult elő azon eset, hogy az általa első fokban hozott, s másodfokú elbírálás alá bocsátott határozat tárgya­lásában mint érdekelt fél nem vehetett részt. Ezen esetekre nézve a belügyminiszter olyképen intézke­dett, hogy a közigazgatási bizottságokban oly esetek­ben, midőn az alispán elvi akadályoknál fogva nem elnökölhet,­­ az elnöklés a megye főjegyzőjére ru­házandó át. Hunyad megye a f. hóban tartott őszi közgyűlé­sen a jövő évi költségvetést is megállapította. Ezen költségvetésbe felvétetett: tisztviselők fizetése czimén 54.765 frt; biztonsági személyzet és szolgák bére fe­jében 4740 frt; ezeknek mellékjárulékaiban 1880 frt; hivatali helyiségbére czimén 200 frt; irodai szükség­letekre 2300 frt; útiköltség és napidíjak czimén 600 frt; épületek fentartására 100 frt; vegyeskiadásokra 542 frt; előre nem látható költségekre 500 frt,­­ összesen 65.627 frt. A szükségletek ezen összegével szemben, a megyének ezen kiadások fedezésére for­dítható bevételei csak 330 frt 21 krt tesznek, s igy a megye háztartásához az államkincstárnak 65.296 frt 79 krral kell járulnia.­­ A képviselőház pénzügyi bizottsága ma d. u. 6 órakor O­r­d­ó­d­y Pál elnöklete alatt ülést tartott, melynek tárgyát az egyes tárczák költségve­téséről az országgyűléshez beadandó jelentések hitelesítése képezte. Az ülésen a bizottsági tagokon kívül, a kor­mány részéről jelen voltak: Tisza Kálmán minisz­terelnök, Szapáry gr., Ráday Gedeon gr., Orczy b. és P­a­u­­­e­r miniszterek és Hilbert osz­tálytanácsos. E­­­n­ö­k az ülést megnyitván, hitelesíttetett a múlt ülés jegyzőkönyve. Ezután Zichy Ágost úr, a közoktatási tárc­a előadója jelenti, hogy az albizottság a függőben ma­radt tételek tárgyában bevégezte munkálatait, és ez okból indítványozza, hogy e tételek tárgyalása a kö­zelebbi ülés napirendjére tűzessék, mely indítvány el­fogadtatott. Következett a jelentések hitelesítése, és pedig először O­r­s­z­á­g­h Sándor előadó az I. füzetben fog­lalt költségvetésre vonatkozó jelentést mutatja be, melyet a bizottság hitelesített. Ezután hitelesíttetett a Rakovszky István által, a belügyi és a honvédelmi tárczák költségvetési előirányzatairól beterjesztett jelentések. V­égül hitelesíttettek: az igazságügyi tár­­c­­­a előirányzatáról szóló jelentés B­u­s­b­a­c­h elő­adása mellett, — és a közlekedési tárcza előirányzatáról szóló jelentés, melyet Lukács Béla terjesztett be. Ezzel az ülés véget ért. Közelebbi ülés tárgya: a még a, függő tételek tárgyalása és az átalános vita. (O. E.) A képviselőház igazságügyi bizottsága ma dél­után 5 órakor A­p­á­t­h­y elnöklete alatt ülést tar­tott, melyen a kormány részéről P­a­u­­­e­r igazság­ügyminiszter és Berczelly min. osztálytanácsos voltak jelen. A felebbezés korlátozásáról a fenyítő ügyekben szóló törvényjavaslat új szövegezése hitelesíttetett, a bővebb indokolás elkészítésével előadó bízatott meg, s mivel azon kérdésben, vájjon a királyi tábla 3 vagy 5 tagú tanácsban ítéljen, eddigi álláspontját nem tartja fenn, az egész javaslatnak a képviselőházban leendő előadásával ő bízatott meg. Következett az 1870. XVI. és 1880. LXTV. t. sz. pótlásáról (a pótbirák szaporítá­­s­á­r­ó­l) szóló törvényjavaslat tárgyalása. Teleszky előadó statisztikai adatokkal iga­zolja, hogy a bírói szervezéskor 1872. évben volt a Curiánál ülésben elintézendő ügy 12,974 szám, volt 42 biró, tehát egy-egyre jutott 310 db; a királyi táb­lánál volt 1872-ben 48,035 ügy, volt 118 biró, esett tehát egyre 407 db, most pedig van a Curiánál 22,500 ügy, a királyi táblánál 70,000 ügy, tehát a munka 25°/0-kal szaporodott. Ezután hivatkozva más orszá­gok ügyforgalmára, a törvényjavaslatot átalánosság­ban elfogadásra ajánlja, annyival is inkább, mert bi­zonyos, hogy még ezen szaporítás sem elégséges. H­o­d­o­s­s­y megtámadva az igazságügyi politi­kának máról holnapra való toldozási irányát, a tör­vényjavaslat visszautasítását indítványozza­. P­a­u­­­e­r miniszter előadja, hogy csak a bün­tető eljárás megállapítása után lehet a szükséges bí­rák számát pontosan meghatározni. L­i­t­e­r­á­­­y indítványozza, utasíttassék a kor­mány a pótbírói intézmény megszüntetéséről szóló törvényjavaslatnak beterjesztésére még ez ülésszak alatt. P­a­u­l­e­r miniszter megjegyzi, hogy a királyi táblák újjászervezése után — a­mi még ez ország­­gyűlés alatt megtörténik — ő is szükségesnek tartja Literáty intenzióját, jelenleg azonban nem fogad­hatja el. Literáty e felvilágosítás után indítványát visszavonja, illetve magyarázza, hogy azt ő elvi szem­pontból a jövőre nézve tette. Horváth Lajos magáévá teszi Literáty in­dítványát s azt ajánlja a miniszter figyelmébe. Berczelly miniszteri osztálytanácsos meg­jegyzi, hogy ezen indítvány elfogadása 23.000 írtnál több kiadást vonna maga után. K­ő­r­ö­s­s­y indítványozza, hogy keressék fel a miniszter a szóbeliségre alapított bírói szervezet kidolgozására. G­y­ő­r­y Elek indítványozza, hogy a törvény­­javaslat még átalánosságban se fogadtassék el a tár­gyalás alapjául. Literáty indítványát oda módosítja, hogy a miniszter ne köttessék időhöz az általa kívánt tör­vényjavaslat beterjesztésében. Ezután a többség elfogadja a törvényjavasla­tot átalánosságban, valamint Literáty módosított indítványát is. Teleszky előadó, szemben Literáty elfo­gadott indítványával, elejtetni kéri azt, hogy tisztán pótbírák neveztessenek ki. Indítványozza tehát, hogy a budapesti királyi táblánál 6 rendes biró és 3 pótbiró neveztessék ki, azaz legyen a budapesti királyi táblá­nál 100 rendes biró és 40 pótbiró, a marosvásárhe­lyi királyi táblánál pedig 7 pótbiró neveztessék ki. A budapesti királyi táblánál a fiumei bírák ezen szá­mon felül meghagyatnak, kiknek fizetésük úgy sincs a rendes költségvetésben felvéve. P­a­u­­­e­r miniszter szerint ez tisztán pénzügyi kérdés, azért el nem fogadja az indítványt s fentartja az eredeti törvényjavaslatot. H­o­d­o­s­s­y indítványozza, hogy az egész tár­gyalás szüntettessék be, miután a miniszter végelha­tározását kijelentette. Tamásy indítványozza, hogy az előadó in­dítványán felül, a marosvásárhelyi királyi táblánál is még két rendes bírói állomás rendszeresíttessék. Paul­er miniszter kifejti, hogy ő kötve van, mivel a minisztertanácsban a költségvetés megálla­pításánál korlátoztatok, hogy mennyi kiadást lehet tennie a bírák szaporításánál, tehát azt ő figyelmen kívül nem hagyhatja. A bizottság hosszas vita után az előadó indít­ványát elfogadta. A 2. §. változatlanul elfogadtatott. Ezzel az ülés véget ért u­zalmassággal, és hogy ez időt minden halogatás nél­kül fel kell használni arra, hogy a hadsereg szüksé­gesnek ismert reorganisatiójához hozzáfogjunk és azt végrehajtsuk, hiszen már az egész tervezet arra van alapítva, hogy a végrehajtás gyorsaságának a lehe­tőségig semmi ne álljon útjába. A 22 új ezrednek összeállítása meglehetős ne­hézségekkel találkozik, kivált azért, mert Magyaror­szágon az utolsó népszámlálás következtében 1380 ujonczc­al kevesebb ajánltatik meg. Ezen huszonkét ezred közül 14 teljesen új kerületekből szerveztetek, míg ellenben nyolcz területen kívül kapja állomá­nyát, a­mely meg fog tartatni mindaddig, míg a ré­szükre külön szervezett hadkiegészítési kerületek a szolgáltatandó évi újonczokkal a rendes szükségletet fedezni fogják. Ezen 8 ezred közül 7 kisebb-nagyobb mérvben (sőt kettő közülök teljesen) a magyar koro­na területén vett zászlóaljakból állíttatott össze és pedig akkép, hogy ezen zászlóaljak legénysége az egész törvényes szolgálati idő tartamára, ezen ezre­­dekhez fog tartozni. Ezen intézkedés, nem tekintve a népszámlálás eredményét, fő indokát abban találja, hogy ezen új ezredekre nézve lehetetlen volt akkér intézkednie, hogy azok új hadkiegészítő kerületeiből csak idővel nyerendő ujonczok által jutnának teljes állományuk­hoz. Minthogy pedig, mint említtetett, Magyarorszá­gon annyival kevesebb ujoncz állíttatik, ellenben pl. épen Csehországban a népesség szaporodása nyomán a hadsereg contingense emeltetik, minthogy továbbá az eshetőleg szükségessé válható gyors mozgósítás, de főleg a monarchia egész igénybe vehető véderejé­­nek kifejtése parancsolólag megkövetelik, hogy a 102 ezred egyenlő és teljes mérvű állománynyal bírjon, már az organisatió kezdetével a hadügyminiszter szükségesnek látta, hogy azon zászlóaljak, melyek ki­egészítésüket Magyarországból már nem nyerhetik, oly ezredekhez tétessenek át az átmenet nehézségei­nek megkönnyítése végett, melyeknek hadkiegészítési kerületei jövőre nem a magyar korona országai terü­letén lesznek. Egyébiránt ezúttal ismétli a miniszter, hogy e szervezésnek mostanáig csak előmunkálatai fogana­tosíttattak, az egész szervezet pedig csak 1883. jan. 1-jével, azaz akkor fog végrehajtatni, ha az országos bizottságok a szükséges költségeket megajánlandot­­ták és ezzel mintegy hozzájárulnak a rendszerválto­zás helyesléséhez. Ezután az albizottság köszönetét mondván a miniszternek az adott felvilágosításokért Tisza Kálmán miniszterelnök a tett észrevé­telek nyomán kijelenti, hogy a kérdéses zászlóaljak­nak a lajthántúli ezredekben teljesítendő szolgálatai iránt törvényjavaslatot fog az országgyűlés elé ter­jeszteni, úgy, hogy e kérdésben a magyar törvényho­zás, mint illetékes factor fog dönthetni. Hosszabb vita után, melyben Ivánka Imre, Éber Nándor, Hegedűs Sándor, P­u­­­s­z­k­y Ágost és az albizottságnak még több tagja vett részt, Baross Gábor előadó előterjeszti a részletes adatokat s a következő határozati javaslatot terjeszti elő, mely elfogadtatott. Az előirányzott tétel megszavaztatik, az albi­zottság az újjászervezést átalában helyesléssel fo­gadja; azonban tekintettel arra, hogy nevezetesen a gyalogság újjászervezése részben azon intézkedésen nyugszik, hogy több magyar zászlóalj az osztrák te­rületen felállítandó új ezredben fogja szolgálatát tel­jesíteni, ez pedig az e részben fennálló törvényes in­tézkedésükkel ellenkezik, az országos bizottság a szervezést mindaddig nem tartja végrehajthatónak, míg a magyar országgyűlés helyeslőleg nem nyilat­kozott azon törvényjavaslat iránt, melynek előterjesz­tését a magyar kormány elnöke kilátásba helyezte.« Ekképen a szervezési kérdés a hadügyi albi­zottságban kimerítő és érdekes vita után eldöntetvén, az albizottság változatlanul megszavazta a hadbí­­rák létszámának emelése,­­ a tisztekké kine­vezendő altisztek ruházati illetékének kiszolgálta­tása czéljából előirányzott összegeket, valamint a helyi ellátásban részesülő rokkantak költségeinél mutatkozó eltérést, a többi részlet tárgyalását pedig a holnapután, csütörtökön délelőtt 10 órakor tartan­dó ülés napirendjére tűzte ki. Ezzel az ülés véget ért. A delegátió bizottságaiból. A magyar delegátió hadügyi bizott­sága ma d. e. 10 órakor H­a­y­n­a­l­d bibornok elnöklete alatt ülést tartott, melyen a közös kormány részéről B­yl­a­n­d­t gróf hadügyminiszter és e minisztérium kö­zegei, továbbá Tisza Kálmán miniszterelnök, Tisza Lajos, a delegáció elnöke és az albizottság tagjai majdnem teljes számmal voltak jelen. Az ülés meg­nyittatván B­r­­­a­n­d­t gróf közös hadügyminiszter a had­sereg újjászervezésének kérdésére nézve még pótló­lag előadott több fontos indokot. Arra nézve, hogy az új szervezést ép a jelen időben kezdi meg, indokul felhozta, hogy békében élünk minden szomszédos ha­ A külügyi albizottság. A magyar delegáció külügyi albi­­z­o­t­s­á­g­a ma délután 3—6 óráig ülést tartott, mely­re az albizottság tagjai teljes számmal megjelentek. A kormány részéről megjelentek: gr. Kál­noky közös külügyminiszter, Káll­a­y közös pénz­ügyminiszter, Szögyényi osztályfőnök, Tisza mi­niszterelnök és gr. Szapáry pénzügyminiszter. Elnök, gr. Zichy Ferencz üdvözli a minisztere­ket, megígérvén nekik, hogy teljes bizalommal nyilat­kozhatnak és az albizottság minden tagjának discre­­tiójára számíthatnak. Átadja aztán a szót B­a­­­k Miksa előadónak, a­ki a következő kérdést intézi a miniszterhez: Az osztrák-magyar consulok ellen ismételve az a panasz merült fel, hogy sokan, sőt legnagyobb ré­szük, miután a magyar nyelvet nem tudják és a ma­gyar törvényeket nem ismerik, egyrészről nem képe­sek honfitársainkkal azoknak anyanyelvén érintkezni és másrészről magyar állampolgárok ügyeit oly szem­pontokból ítélik meg, melyek az ezen magyar állam­polgárokra nézve egyedül mérvadó magyar törvények­kel összhangban nem állanak. További panaszt neve­zetesen kereskedelmi és iparkörökben az képez, hogy consulátusaink túlnyomólag feladatuk politikai részé­vel foglalkoznak; az ipar és kereskedelem ügyeit el­lenben nem értik s azokkal keveset is törődnek. Mi­után, a­mint értesülök, épen most dolgoznak a keleti akadémia, consulátusaink e tulajdonképeni nevelő­­intézetének egy uj tantervén, kérdem, hogy hajlan­dó-e a miniszter úr az ép imént említett panaszokat tekintetbe venni s azoknak orvoslása iránt az uj tan­terv útján gondoskodni ? Kálnoky miniszter elismeri, hogy a "magyar részről nyilvánított panaszok részben alaposak lehet­nek és hogy az ebbeli igények mindenesetre jogosul­tak. Azon fog lenni, hogy ezen bajokon minél gyöke­resebben segíttessék. Figyelmezteti azonban az albi­zottságot, hogy igen nagyok azon igények, melyek a keleti consulok irányában támasztatnak és majdnem lehetetlen, hogy »minden igénynek megfeleljenek.« Szándékában van nemsokára egy enquetet összehívni, mely a consuli szolgálat mindennemű kérdéseivel foglalkozni fog és reméli, hogy az eddigi panaszo­k meg fognak szűnni. A­mi a keleti akadémia reorganisatióját illeti, erre nézve Szögyényi osztályfőnök fog bővebb felvilá­gosítást adni. Szögyényi osztályfőnök megemlíti, hogy a múlt évben a keleti akadémia ügyében enquéte tartatott, hogy előbb is a magyar kormány kívánta, hogy vagy a most létező akadémia a dualisztikus elv tekintetbe vételével reorganizáltassék, vagy pedig egy külön magyar cursus állíttassák fel. A keleti akadémia új tanterve bemutattatok a magyar közoktatásügyi mi­niszternek, a­kinek helyeslésével olyannyira találko­zott, hogy a miniszter külön keleti tanfolyam felállí­tásától elállást, biztosítva látván Magyarországnak igényeit a keleti akadémia uj tanterve által. Ezen tanterv az 1883—84-ik tanévben fog életbe léptet­ni. Szóló már előre figyelmezteti az albizottságot, hogy több lévén a tantárgy, több tanárra lesz szük­ség, a­mi ismét több kiadást fog maga után vonni; de miután az csak a jövő évre vonatkozik, ezen több­let is csak az 1884-ki budgetben fog megjelenni. Három szempont volt irányadó: 1. az, hogy a növendékek a magyar nyelvben és a magyar törvé­nyekben, nevezetesen a magán- és büntetőjogban, polgári törvénykezésben és a büntető eljárásban mint köteles tantárgyakban lehetőségig oktatást nyerje­nek. 2. Bosznia és Herczegovina megszállása óta a törekvés oda irányult, hogy a keleti akadémia nö­vendékei sorából alkalmas hivatalnokok kerüljenek ki ezen tartományok számára, a­mi ismét a szláv nyelveknek nagyobb mérvben való tanítását kötelező módon tette szükségessé. 3. Kereskedelmi és gazda­sági érdekeink nagy fontosságánál fogva a kereske­delmi tudományoknak is nagyobb tér fog engedtetni. Taníttatni fog: közgazdasság, pénzügytan, áru- és iparisme, magyar és osztrák statistika. Hogy azon­ban az ifjak túlterhelve ne legyenek, a keleti nyelvek közül csakis a török nyelvre fog fősuly fektettetni, míg az arab és perzsa nyelvek csakis segédeszközök gyanánt taníttatnak. Végre a hadsereg-szervezet és katonai földleírás is felvétettek a tantárgyak közé. Gróf Zichy Ferencz hangsúlyozza azon különb­séget, mely a keleti és a többi consulok közt létezik, amazokra nézve a politika oly fontos, hogy azt mel­lőzni nem lehet, a­mi természetesen nem zárja ki azt, hogy ezen consulok a kereskedelem és ipar érdekeit is kellő figyelemmel kisérjék. Utal az osztrák-magyar consuloknak rossz fizetésére, mely sokkal alantabb áll annál, melyet más consulok élveznek. Faik előadó a következő kérdést intézi a kül­ügyminiszterhez : Magyarország tudományos körei még mindig fájdalmasan nélkülözik magyar tudósnak az állami le­véltár valamelyik magasabb állásában való alkalmaz­tatását. Az ifjú magyar tisztviselő, ki ott alárendelt állást foglal el, nem képes tudományos köreink e te­kintetben táplált igényeinek megfelelni. Hosszabb indokolás után szóló azon kérdést intézi a miniszter­­­hez, hogy nem volna-e hajlandó a magyar kormány­nyal egyetértőleg s tán a magyar akadémia meghall­gatásával az állami levéltár valamely kiválóbb állá­sára egy erre alkalmas magyart kinevezni ? A külügyminiszter az itt kifejtett kívánatot jo­gosultnak tekinti, de azon másképen segíteni nem lehet, mint új, magasabb rangú állomás felállítása által. Kijelenti, hogy ezen kérdést tanulmányozni fogja és a legközelebbi költségvetés előterjesztésénél figyelemmel lesz reá. Falk előadó a következő kérdést intézi a mi­niszterhez : Körülbelől három évnegyed előtt az olasz ki­rályi pár legmagasabb udvarunknál látogatást tett, melynek viszonzása ismételten kilátásba helyeztetett ugyan, mindez óráig azonban még nem következett be. Miután ily ügyben ő felsége gyöngéd előzékenysé­ge s rendkívüli udvariassága köztudomású, a közönség és sajtó azon okokra nézve, melyek miatt e viszont­­látogatás elmaradt, mindenféle combinátiokra jutott, melyeket szóló nem kíván közelebb szellőztetni. Egy­szerűen azon kérdésre szorítkozik, hogy e meglepő tünemény tisztán személyi indokokra vezethető-e visz­­sza — mely esetben a delegátióknak nincs többé hozzászólásunk a dologhoz, — vagy hogy a királyi látogatás viszonzása politikai indokból maradt el s ha igen, hogy minő természetűek ezen indokok ? Kálnoky gróf külügyminiszter mindenekelőtt kénytelen kijelenteni, hogy a személyes indok egy­­átalában nem jöhet kérdésbe, miután itt a felelős mi­niszter actiójáról van szó. A látogatás tudvalevőleg két indokból történt, először, hogy kifejezés adassék azon barátságos érzelmeknek, melyek az olasz kirá­lyi pár részéről uralkodóházunk irányában tápláltat­­nak, másodszor, hogy az egész világ előtt nyilván­valóvá tétessék, hogy Olaszország az osztrák-magyar monarchia conservativ és békés politikájához csatla­kozni kíván. Mindkét czél nemcsak eléretett, hanem a szál a királyi pár látogatása után is tovább fonatott s a két állam közötti viszonyok a legbarátságosab­bakká alakultak. Önként érthető, hogy a viszontlá­­togatásnak is csak az említett két czélja lehetett s nem lehetett szándékolva, egy harmadik a czéloktól teljesen távoleső kérdés bevonása. Midőn az összejö­vetel helye került szóba, a consideratiót fontolóra kellett venni s tekintetbe az olasz főváros rendkívüli viszonyait, melyek egy fővárosban sem fordulnak elő s azon veszélyt helyezték kilátásba, hogy eltekintve másnemű nehézségektől, az uralkodó legmagasabb személye a két tábor hívei részéről politikai demon­stration czélpontjává tétethetnék s a látogatásnak egyátalában egészen más jelentőség és horderő tulaj­­donittathatnék, mint a minőt annak az uralkodó és kormánya adni szándékozhatott. A miniszter ennélfogva nem vállalhatta ma­gára ő felségének a kívánt viszontlátogatást Rómá­ban javaslatba hozni, bárha az olasz miniszterek a maguk részéről nem bírták magukat más hely meg­állapítására elhatározni. Ennélfogva a látogatás egy­előre elhalasztatott. Az erre vonatkozó megbeszélé­sek, mint a miniszter határozottan kiemeli, barátsá­gos módon folytak s a tervezett viszontlátogatás el­halasztása sem az udvarok érzelmeire, sem a kormá­nyok tartósan szívélyes viszonyaira valamely zavaró befolyást nem gyakorolt. Csernátony Lajos a látogatás viszonzását első­sorban udvariassági ténynek tekinti. Miután az olasz királyi pár látogatása, a­mi bizonyára megkérdezés nélkül nem történt, elfogadtatott, el kellett készülve lenni a látogatás viszonzására is. Ő maga részéről csak egy szempontot fogadhatna el, mely az elhalasz­tást motiválhatná, t. i. ő felsége személyes biztonsá­gának szempontját. Hogy a viszontlátogatás Rómá­ban történjék, azt ő is jogosultnak tekinti. Demon­stratio mindenütt történhetnék Olaszországban, még akkor is, ha más város választatnék a látogatás szín­helyéül. Schlauch Lőrincz püspök osztja a kormány álláspontját, mely szerint egy még meg nem oldott kérdésnek nem kell praejudikálni. Széchen Antal gróf figyelmeztet, hogy sehol másutt nem merülhet fel azon kérdés, vájjon az ak­tuális fejedelmen kívül kell e még valakinek tiszte­legni. Ezen nehézség egyedül Rómában létezik, és arra nézve ő is osztja a kormány állás­pontját. Szilágyi Dezső nem fogadhatná el a kormány nyilatkozatát, ha megoldatlan kérdés alatt az értet­nék, váljon Róma Olaszországé-e vagy sem? De miután felteszi, hogy nem ezen értelemben monda­tott, ő is belenyugszik a válaszba. Tisza Kálmán csatlakozik a külügyminiszter politikájához; a miniszter arról, hogy Róma nem volna Olaszországé, nem szólt. Oly személyes ok, mi­lyet Csernátony felemlített, ő felsége előtt nem léte­zik. A­mit ő felsége helyesnek, és a­mit tanácsosai szükségesnek tartanak, azt ő kiviszi saját személyére való tekintet nélkül. A Rómában való látogatás azon­ban talán magára az olasz kormányra nézve sem volna egészen kellemes, mert ő felsége a pápa ott létét nem ignorálhatná. Az egyetlen helyes út tehát az volt, tanúsítani a készséget a látogatás viszonzására, de ezen viszonzást fentartani mindaddig, a­míg a fenn­forgó politikai nehézségek elháríttatnak. Csernátony Lajos hiszi, hogy ő felsége nem aggódik, de aggódunk mi, és ha a miniszter nem ta­nácsolja ő felségének a látogatás viszonzását, ez szó­lóra nézve dönt. Különben az olasz kormánynak úgy

Next