Nemzet, 1883. március (2. évfolyam, 59-88. szám)

1883-03-01 / 59. szám

Budapest, február 28. Azon kérdés, hogy a képviselői választá­sok felett való bíráskodás a képviselőháztól elvonassék és mint ezt az 1874-ki választási törvény elvben elhatározó, a királyi Curiára bizassék, az említett törvény meghozatala óta, ma már harmadszor került a képviselőház elé, valószínűleg most is azon eredménynyel, mint korábban, t. i. a­nélkül, hogy a Curia bíráskodását kimondó s szabályozó javaslat törvényerőre emelkednék. Ennek megvan a maga természetes oka. Egy parlament sem adja ki kezéből könnyen és hamar azt a jogot, hogy tagjait maga veri­­ficálja, mert egyfelől a szuverainitás kiegé­szítő részének és az alakulás zavartalanságá­nak tényezőjéül tekintik ezt, másfelől pedig sokan elvileg vonakodnak a politikától és tör­vényhozástól elkülönített bíróságot bevonni abba, legalább érintkezésbe hozni azzal és így — ezáltal, mint sokan félnek, a pártat­lanságában és részrehajlatlanságában vetett hitet megtámadásnak kitenni, a­mi a politikai szenvedélyek kihágásai felett való ítéletből könnyen származhatik. Ezek elég komoly és elég magas parla­mentáris tekintetek arra nézve, hogy bárki fejtegetésükkel vagy c­áfolatukkal (ha ellen­kező véleményen van) beérje, nem szükséges, hogy mint ma az ellenzék tévé, gyanúsítások­kal lépjen fel és a kormánypártnak önző czé­­lokat és erőszakoskodást vessen szemére, csak azért, mert nem akarja a Curiára bízni a vá­lasztások igazolását. Különben is ez soha sem volt pártkérdés, a­minthogy biztosan tudjuk, hogy most is pl. Somssich Pál és Szilágyi De­zső, valamint többen mások az ellenzéken, szintén azon nézeten vannak, hogy a mostani rendszert fenn kell tartani. Ezekről csak nem lehet feltételezni azt, hogy segédkezet nyújta­nak a kormány hatalmának megerősítésére vagy épen az erőszakoskodásra és korruptióra. Hanem abban igazat adunk a mai el­lenzéki szónokoknak, hogy mindezt ki kell fejteni, bele kell bocsátkozni az érdemleges tárgyalásba , már csak azon oknál fogva is, mert ha az ellenzéken sürgették ma, hogy a kormánypárt valljon szint, még inkább meg­várjuk az érdemleges tárgyalásnál ezt az el­lenzéktől , akkor aztán, ha a különböző né­zetek kellő őszinteséggel és határozottsággal nyilvánulnak, ki fog tűnni, hogy ez csak­ugyan nem pártkérdés, hanem ez a parlament jogköre és eljárása felől való oly vélemény­különbség, melyre a kormánynak befolyást már csak azért sem kell gyakorolnia, mert nem kormányzati kérdés. Régi, erős küzdelem volt az, melynek árán a parlamentek alakulásukban a szabad rendelkezés jogát és a tagjaik fölött való iga­zolási eljárást megszerezték ; biztosítéknak tekintették e­zt- pú*»**fcfcO «2 „.,4* "'rín-purnéi bauverainitás szabad nyilvánulásának és há­látlanságának. Sőt mint önálló politikai tes­tület csakis a parlament bírhat joggal arra, hogy tagjainak választása fölött bíráskodjék, mint a­hogy megyék és városok is maguk igazolják választott tagjaik választását. De nem zárkózunk el azon tekintet elől, hogyha nyugodt, hosszas parlamenti életet él át egy nemzet, ha abban a parlament tekin­télye és a bíróság részrehajlatlansága sem­mi megtámadásnak és gyanúnak kitéve nincs, ha semmi oka nincs attól tartani, hogy a ha­talom, bármely alakban, bármikor befolyást gyakorolhat a parlamentre és bíróságra; ha az­által, hogy erre bizatik a választási igazo­lás, nem lesz a politikába berántva, akkor lehet beszélni azon magas elv valósításáról, melyet az 1874-ik évi választási törvény ma­gában foglal, máskülönben nem. És mi még sokkal fiatalabb parlamenttel, hevesebb poli­tikai viszonyokkal bírunk, hogy sem ezt a kí­sérletet megtehessük. Legkevésbé tehetjük azt abban a formá­ban, melyben az igazságügyi bizottság ajánlja, mert ez túlmenne az igazságügy miniszter ja­vaslatán. A kérvények formai kellékei fe­letti ítéletet is kivette e bizottság szerkezete a képviselőház kezéből és átadta a Curiának, így a parlament még attól is megfosztatnék, hogy az ő existentiáját érdeklő kérvények felszere­lését ellenőrizhesse és ez után könnyen kité­tethetnék annak is, hogy meg sem alakulhat, mert minden formai hibával és alaptalan okokkal ellátott kérvény is megbénítná azon tagját, ki ellen szól, Így könnyen meg lehet­ne támadni a a többséget és megakadályozni a képviselőház alakulását. Már magában az is nagy hátrányokkal bírna, úgy a képviselőházra, mint a Curiára nézve, hogy a Curia kénytelen lenne egyes kiküldött tagjai által vitás választások tár­gyában vizsgálatot teljesíteni. Nehezítné ez egyfelől a képviselőház működését, másfelől a Curia különben is ismeretes elhalmozott­­sága mellett, megbénítaná ennek erejét, olyan dolgokra vévén igénybe azt, melyek nem es­nek a törvénykezés rendes keretébe. Mennyi igazán hatáskörébe eső érdek szenvedhetne e miatt hátrányt és késedelmet. A választási igazolások körül, egyéb­iránt már most is meglehetős szigorú eljárást létesített a ház. Bizonyítja ezt az a körülmény is, hogy a törvényjavaslat a mostani házsza­bályok erre vonatkozó nagy részét maga az igazságügyi bizottság átvette. Sokakat megzavar ítéletükben az a kö­rülmény, hogy a javaslatban a vesztegetés, etetés és itatás is fel van véve, mint bizonyos esetekben a választás megsemmisítésének oka. De míg erről részben most is van intézkedés, másfelől tagadhatatlan az, hogy a corruptio­nális eseteket lehet bíróságra bízni, a­nélkül, hogy a verificationális eljárást a képviselő­háztól elvenni kellene. A képviselők verifica­­tiója és a kihágások megbüntetése két külön­böző dolog; ezt nem kell összetéveszteni, csak azért, hogy a parlament mostani jogainak védőit úgy tüntethessék fel, mint a corruptio palástolóit, holott ehhez épen oly kevéssé van közük, mint a­hogy azoknak, kik a curiai ve­­rificatiót védik, nem imputálhatja senki, hogy a parlament jogait rossz szándékból akarják csorbítani. Budapest, február 28. Bomba Triesztben, bomba Rómában. Me­rénylet itt, merénylet ott. Olaszországnak szomorú dicsősége van. Túltesz a merényle­tek dolgában maholnap Orosz- és Írországon is. Bomba-királya volt már Olaszországnak. Szert fog tenni most erre az elnevezésre: bomba-ország. A Chigi-palota előcsarnokában, az osz­trák-magyar nagykövet lakása mellett tegnap este bombák robbantak fel. Emberéletet nem oltottak ki, csak durrantak. Lehet, hogy a merénylők nem is akartak rombolni, csak tüntetni. Monarchiánkat vették ismét czélba nagykövetünk személyében. Az olasz forradalmi párt, mely az irre­­dentistákkal jár karöltve, most már rendsze­resen dobálózik a bombákkal. Nem történik-e egyszer valójában rettenetes explosio, mely­nek azután Olaszország vallja kárát? A merénylők minket akartak fenyegetni, annyi bizonyos. De a fenyegetésből kijutott az olasz királynak is. A királyi palota előtt egy­idejűleg szintén robbantak bombák. A Chigi­­palotában történt robbanás ezt jelentette: Ki Triesztből és Trentinóból! Mint régen azt kiáltotta az olasz nemzet Ausztriának: Ki Lombardiából és Velenczéből! A királyi pa­lota előtt felrobbant bombák ezt menydörög­ték : Le a trónról Umberto királylyal! Sőt: Le magával a trónnal! Nem az olasz nemzet az többé, mely el­lenünk boszut forral. Vakmerő forradalmi párt, mely semmi eszköztől, bármily aljas és bűnös, vissza nem riad. E párt minden fényé­ből kivillan a kettős irányzat czélja. Az irre­­dentismus, mely forradalmi és republicanus, inkább fenyegeti az olasz monarchiát, mint Ausztria-Magyarországot. Az ellenünk való fenyegetőzés puszta hősködés, melynek nincs erőbeli tartalma. Mi nem félthetjük a monarchia két tartományát egész Olaszországtól sem, annál kevésbé egy bármily erőszakos párttól. De az olasz mon­archia veszélyben forog. A forradalmi párt és Trieszt között Umberto trónja van. Ezt akar­ják feldönteni, hogy Triesztbe juthassanak, a nkmerek,­ a fanatikusok.. * » H Tudják jól, hogy Umberto visszariad egy nagy nemzeti szerencsétlenség felidézé­sétől. Hogy Ruszia-Magyarországot nem fogja megtámadni rablóhadjárattal, Triesztbe, a déli határra nem szükséges nekünk egyetlen katonát sem küldeni. A­míg Umberto a trónon ül, a­míg Olaszországban a rend egyátalán fentartható, addig nem lesz osztrák-magyar-olasz háború. De ha egyszer azt a hírt hozza a távíró, hogy Rómában for­radalom ütött ki, hogy Nápoly, Florencz, Milánó, Velencze fölkelt, hogy a hatalmat a népszenvedély ragadta kezébe , akkor résen kell állnunk. Akkor a népszenvedély logi­kája háborúba sodorja ellenünk Olaszorszá­got. Akkor kikerülhetetlen lesz az összeüt­közés. Nem hiszszük, hogy az olasz dolgok idáig fejlődjenek. A biztos veszedelem útja volna ez, mely Itáliát kikerülhetlenül az ér­vénybe vezetné. A forradalmi párt nem ha­­talmasodhatik el ennyire. Az olasz népből nem veszhet ki a józanság annyira, hogy a tébolyodottak őrjöngő tervei lelkesítsék. Nem, az olasz nép el fogja kárhoztatni, megvetéssel fogja sújtani azt a pártot, mely koc­kára akarja vetni hazájának jövőjét, smely orgyil­kos fegyverekkel harczol, leshelyről ront elő, mint az éjjeli útonálló. De az olasz nép fülébe a radicális sajtó mindennap a vakmerőség politikájának di­csőségét zengedezi. Meggyávázza mindennap a kormányt, a­miért ez nem viszi háborúba Olaszországot nem csak Ausztria-Magyaror­szág, de Francziaország ellen is. Amiért ez a kormány oly értelmű nagyhatalmi polikát nem az, mely csak az Olaszországra nézve szerencsétlen kimenetelű nagy háborúkat idézhetné fel. S az olasz nép egy része hall­gat a csábításokra. Tele­sztja magát a nagy­hatalmi vágyakkal és terjeszkedési eszmék­kel. Csak a dicsőség fényes napját látja, s nem egyszersmind a gyalázat sötét élét. Csak az emelkedést, s nem a bukást. Csak diadalt és nem az örvényt. A forradalmi párt bomba­merényletei­vel való solidaritást bizonyára a legvörösebb olasz radicalis is joggal utasíthatja vissza. De a Triesztben, Rómában elsült bombákért az erkölcsi felelősség a radicalis pártot és sajtót mégis terheli. Ép úgy mint terheli a felelős­ség a tűzvészért azt a meggondolatlant, a­ki gyúlékony anyagok közelében a tűzzel ját­szik. S az olasz radicalisok évek óta egyebet sem tesznek, mint a tűzzel játszanak. Ez a tűz lángba boríthatja Olaszországot, de csak Itá­liát fogja felemészteni. Mi meg fogjuk óvni tudni a magunk ér­dekeit. És azért a merényletek gyakori ismét­lődése miatt inkább Olaszországot sajnáljuk, s nem boszankodunk. Nem szökik arc­unkba a vér, inkább szánalmat érzünk. De fenntartható-e a jó viszony az olasz kormány minden jó akarata és a mi jó akara­tunk daczára Olaszország és monarchiánk közt, ha a forradalmi párt, explodáló bom­báival folyton köztünk lesz? Nem lesz-e a a merényleteknek kikerülhetlen következmé­nye a Róma, Budapest és Bécs közti elhide­­gülés, habár az olasz kormány mindent elkö­vet a merénylők megfékezésére? Hogy végre is megunjuk az ellenünk intézett tüntetéseket, a diplomatiai képviselőink ellen véghez vitt nem veszélytelen botrányokat, ehhez nem szükséges az olasz kormány elnézése a me­rénylők iránt — ilyet feltenni senkinek sem jut eszébe — elég a kormány és a hatóságok gyengesége. Végre is vannak bizonyos hatá­rok. Vannak a gyengeségnek is határai, me­lyeken túl az állami hatalom elveszti tekin­télyét, a kormány megbízhatóságát külföldi kormányok irányában. Ha nem tudjuk, hogy Olaszországban ki az úr: a törvény, a kormány, a hatóság, vagy az eszelősök orgyilkos hada, akkor nehéz szá­mítani Olaszországra. A barátságnak pedig csak úgy van becse, ha az szilárd és a nehéz megpróbáltatások közepett is törhe­tetlen. Ha az olasz kormány legjobb igyekezete mellett sem lesz képes fentartani a rendet, a folytonos bántalmak és gyalázatoktól meg­menteni monarchiánk büszke czimerét, ha a törvénynek nincs Itáliában erőteljes karja, melyet felemel, s melylyel sújt, akkor ne­künk nem lehet más szerepünk, mint a mél­tóságteljes­re sérv­a. A várakozás, míg Olaszország belső válsága eldől jobbra, vagy balra. Az eredmény fogja eldönteni magunk tartását. És ha nagykövetünk személye a foly­tonos támadások, életveszélyes merényletek esélyeinek lesz kitéve továbbra is, akkor monarchiánk külügyi vezetésének minden­esetre módok után kell látnia, melyek utján e monarchia méltóságát és nagykövete biztos­ságát megvédje, s ha e védelem érdeke akkor azt is követelné, hogy diplomatiai képviselőn­ket visszahívjuk azon fővárosból, hol a ható­ságok nem képesek megvédelmezni, ezért a felelősség azokra háromolnék, kik Olaszor­szágban idáig engedték fejlődni a dolgokat. Reméljük azonban, ily végső biztossági rendszabályokra nem lesz szükség. Az olasz kormány erélyesen hozzá­lát oly viszo­nyok teremtéséhez, melyek lehetővé fogják tenni, hogy barátságos viszonyunkban semmi változás, vagy épen rázkódás se következ­zék be. A képviselőhöz i. é. márczius hó­­ én csütörtökön d. e. IPi Ul cwvvi ulesniart. «* ‘ '‚*ο* A képviselőház igazságügyi bizottsága ma d. u. 5 órakor Horváth Lajos elnöklete alatt tartott ülésében folytatta a pénzügyi közigazga­tási bíróságról szóló törvényjavaslat rész­letes tárgyalását. A 19., 20., 21., 22. §§. változatla­nul elfogadtattak. A 23. §. Teleszky előadó indítvá­nyához képest új szövegezéssel fogadtatott el. A 24. és 25. §§. az előadó indítványához képest új szövege­zést nyertek. A 26., 27., 28. és 29. §§. változatlanul fogadtattak el. Ezzel a törvényjavaslat részleteiben is letárgyaltatván, az ülés véget ért. A napszámosok adómentessége. A napszámosok adómentességéről szóló törvény a községi elöljárókat felelősség terhe alatt kötelezi, hogy az adókivetés megtörténte után az adókötelezettek összeírására vo­natkozó munkálatokat vizsgálják meg oly czélból, hogy a napszámosoknak összeírt egyének közöl jelöl­jék ki azokat, kik vagy épen nem, vagy nem kizárólag napszámból élnek. Tekintettel arra, hogy a törvény­ben kimondott adómentesség 1. év január hó 1-től veszi kezdetét , hogy az adókivetési munkálatok tervszerű beosztását szabályozó rendelet értelmében az I. és II. oszt. kereseti adó kivetése a folyó évre már a múlt év deczember havában befejezendő volt, az összes kir. adófelügyelőket utasította a pénzügymi­niszter, hogy a napszámosoknak összeírt egyénekre kivetett I. oszt. kereseti adót kitörölvén, ezen napszá­mosok névjegyzékét a községi közegeknek a végből küldjék át, hogy az ebben foglalt egyének foglalko­zási és kereseti minőségét megvizsgálván, feladatu­kat teljesítsék. A miniszter kötelességévé tette most a közigazgatási bizottságoknak és kb­. adófelügyelők­nek szorosan arra ügyelni, hogy a szóban levő tör­vény pontosan alkalmaztassék s hogy annak mikénti végrehajtásáról a kir. adófelügyelők a közigazgatási bizottságnak tüzetes jelentést tegyenek. Az országgyűlési függetlenségi párt mai napon tartott értekezletén a curiai bíráskodásról szóló tör­vény részletei tárgyaltattak s az igazságügyi bizott­ság által benyújtott szövegezésben fogadtattak el. Felvettetett azután a kérdés, hogy ha az ere­deti miniszteri szövegezés állíttatnék vissza, miután az nem felel meg a kívánalmaknak, a párt mily álláspontot foglaljon el a harmadszori megszava­zásnál ? E tekintetben majd adandó alkalommal külön határozat fog hozatni. Ezzel az értekezlet véget ért. A képviselőház zárszámadási bizottsága ma d. u. 51 ja órakor Prileszky Tádé elnöklete alatt ülést tartott. Az ülésen a bizottság tagjain kívül jelen voltak: Hosszú államszámvevőszéki alelnök, továbbá Vavra, Hilbert, Torkos, Hollán, Rapaics és Bernolák osztálytanácsosok. Torkos belügyminiszteri osztálytanácsos jelentést tesz a belügyi tárczánál függőben maradt karhatalmi költségeknél mutatkozó 472000 frt túski­­adós hovafordításáról. B­o­s­s­á­n­y­i kétli, hogy a belbékének Romá­niával szemben való megóvása czéljából a katonai erőnek igénybevétele az országos kincstárt terhel­hetné. Krisztinkovich úgy fogja fel a kér­dést, hogy miután a belbékének Romániából szár­mazó megzavarása nem nemzetközi jelleggel birt, ha­nem egyszerű csendháborítás volt, melynek katonai erővel való lecsendesítését a törvényhatóság maga kérelmezte, ezért e költségeket a belügyi tárczába valónak tartja. Ezen nézetnek adnak még kifejezést B­och­kor és L­u­k­á­c­s, mire a bizotság az összeget indo­koltnak mondta ki. Az ország déli határán záros vo­nalra és közbiztonsági czélokra fordított 150,000 írtnál hosszasabb eszmecsere keletkezett. Bossányi ezeket a közös kincstárra tartozó­nak tartja. Ormós hasonló nézetnek ad kifejezést. Lukács e tekintetben előbb megszeretné hall­gatni a honvédelmi minisztert is. B­o­c­h­k­o­r kifejti, hogy akár belföldi, akár külföldi csatangolók zavarják a belbékét: ez a köz­rend és csend megzavarása, mely a belügyi tárczát illeti, s ezért itt tárgyalandó. W­o­d­i­á­n­e­r osztja e nézetet és nem szeretné szabályul felállítni, hogy a belrend fentartása a mon­archia minden országában a közös kincstárt terhelje. Krisz­tinkovich csatlakozzik Lukács vé­leményéhez. Szalay Bochkor nézetéhez járul, mely elfo­gadtatván, a felmentvény a belügyi tárczában való elszámolás alapján megadatai véleményeztetik. Ezzel a belügyminiszteri tárczánál függőben maradt kérdések is teljesen befejeztettek. Bernolák oszt. tanácsos a földmivelés ipar és kereskedelmi miniszter nevében jelenti, hogy Or­mósnak azon indítványához, mely szerint az erdé­szeti kiadások együtt, egy helyt vétessenek fel, nem járulhat azon okból, mert a költségvetés berendezé­sének folytonos változtatása a különböző adók össze­hasonlítását lehetetlenné teszi. Ormos nem vonja vissza indítványát s ezt behatólag indokolja azzal, hogy most az államerdé­szeti üzletről a zárszámadásból tiszta képet nyerni nem lehet. Krisztinkovich Ormós vélemé­nyét támogatja. Elnök megjegyzi, hogy jobb lesz a költségvetés berendezésének változtatása helyett utasítani az államszámvevőszéket, hogy ez évenként kimutatást állítson össze az erdőüzletről. Ormos indítványát írásban is beadja és két részre osztja; egyik az üzleti eredményeknek egy költségvetési tétel alatti kimutatása, a másik, hogy utasíttassék a föld­­mivelési miniszter az állami erdők állapota és állo­mányáról évenként részletes kimutatást és jelentést terjeszteni a ház elé. Bochkor az indítvány második részét elfo­gadja és ezt úgy érzi, hogy a miniszter által teendő jelentésben az erdőüzlet eredménye is ki fog mutat­­tathatni. A bizottság csatlakozik e felfogáshoz és a sze­rint fogadja el Ormós indítványát. Ezután a bizottság a közlekedési tárcza zárszá­madását veszi tárgyalás alá Hentaller előadása alapján. Szalay Ödön felvilágosítást kér a központi igazgatásnál öt évre visszamenőleg előforduló hátbér­adó iránt. Hollán osztálytanácsos felvilágosítása tudo­másul vétetett, mely szerint az adófelügyelő a közle­kedési minisztérium által fizetett hátbéradót tényleg öt évre visszamenőleg felemelte és hogy ez ellen hiába hallgattatott ki a jogügyi igazgatóság s keres­tetett meg a pénzügyminiszter, az végül is a közleke­dési tárcza terhe maradt. Szalay Ödön kérdi, hogy az államvasutakból hány mértföld van lengő ütközésre átalakítva ? Szabó Jenő osztálytanácsos szerint 1300 ki­lométer. Ugyancsak Szalay szeretné a zárszám­adásból azt látni, hogy az államosított vasutak jöve­delme megfelel-e a hozzájuk kötött reményeknek? Óhajtja, hogy erre nézve a miniszter évenként részle­tes felvilágosításokat terjeszszen a ház elé. W­o­d­i­á­n­e­r ezt nagy tehernek tartja a vasúti közegekre nézve. Szabó osztálytanácsos azt hiszi, hogy az óhajtásnak az eddig is közétett kimutatások által e­lfegtetetett s megjegyzi, hogy az eddigi ered­mények megfelelnek a várakozásnak. A bizottság az adott felvilágosítást tudomásul vette. Ezzel a tárgyalás az idő előhaladottsága miatt félbeszakíttatott, s annak folytatása a holnap délután 51/a órakor tartandó ülésre halasztatott, Krakótól Varsóig. E czim alatt a Ludovica Academia Közlönyé­ben igen érdekes tanulmányt közöl kápolnai P­a­u­e­r István honvédalezredes és ismert katonai iró. A ta­nulmány a következő fejezetekre oszlik: I. Orosz- Lengyelország hadászati jellegzése. II. A Krakó és Varsó közti vidékről általában. III. Égalj. IV. Nö­vényzet. V. Állattenyésztés. VI. Ipar és kereskede­lem. VII. Lakosok. VIII. Beszállásolási viszonyok a vidéken. IX. Városok. X. A vasút mentén fekvő vi­dék. XI. A Visztula. XII. Várak és védvonalak. XIT­­ Katonai végkövetkeztetések. A szerző a tanulmány czélját a következőkben jellemzi: »A Krakó és Varsó közt elterülő vidék ál­talános jellegét és ama különös sajátságait írom le, melyek az egész hadviselésre vagy a harczászati mű­ködésekre különös befolyást gyakorolnak és a­me­lyekkel már béke idején meg kell ismerkednünk, hogy a háborúkor talált sajátságos viszonyok ben­nünket meg ne lepjenek és hogy a harczászati eljárá­sokra befolyást gyakorló, vagy azokat épenséggel módosító viszonyokat már béke idején csapataink ki­képzésekor kellően tekintetbe vehessük.« A nagybecsű tanulmányból adjuk azon végső következtetéseket, melyeket a szerző katonai szem­pontból vont le. Ezek ekkér hangzanak: 1. Nagy hadseregnek Krakótól Varsó felé való előhaladására az úthálózat a közvetlen (legrövidebb) irány körül legalkalmasabb; mennél tovább távo­zunk el ettől a vasút (nyugat) felé, annál kedvezőtle­nebbek az útviszonyok, különösen a seregrészeket kö­vető vonatokra nézve. A vasút mentén előnyomuló sereg egyetlen egy oly műutat sem talál, mely meg­szakítás nélkül a sereg menetirányának felelne meg. 2. A sereg vonatszolgálatára nézve igen előnyös azon körülmény, hogy e hadműködési színhelyen egyáltalában sok hámos ló van és a ten­gelyen való szállítással sok ember foglalkozván, sok teherszekér és ehez való ló is található. 3. A sereg éle­l­me­zt­et­ése az által igen könnyebbittetik, hogy a csapatok élelmeztetésére szükséges vágó marhák a helyszínen vásárolha­tók össze. Készpénzzel való bevásárlással a seregrész-pa­­rancsnokok még lisztet is szerezhetnének be és szükség esetén az egy hadosztály által elfoglalt terü­leten levő parasztlakok sütőkemenczéiben a hadosz­tály egy-egy napi kenyérszükségletét többnyire meg lehetne süttetni a parasztok által. A kenyér utánszállítása nagy nehézségbe fog ütközni, ha e hadműködési vidéknek — a sereg nagyságához mindenütt gyérnek mondható — útháló­­zatán 300—400 ezer emberből álló sereg nyomul előre. A sereg nagyságának megfelelő mennyiségben bor a hadszínhelyen nem található, de annál több pálinka. Takarmány a lovak számára mindenütt bőven találtatik. A csapatok és vonatok számára szükséges fában és ivóvízben a hadműködési vidék bővelkedik. 4. A beszá­llásolási viszonyok a fal­vakban stb.-ben nem mondhatók épen rossznak. Szükség esetén, a­m­ikor valamennyi embert és lovat kell hajlék alá juttatni, a csak 1 négyszögmértföld­nyi területet elfoglaló gyaloghadosztályoknál is négy­négy, vagy öt-öt paraszt udvarra esne 200 ember, vagy 100 ember és 10 ló. A paraszt­udvarok leírá­sából kitűnik, hogy ily esetben emberek és lovak nem lennének kényelmesen elhelyezve, de az idő viszon­tagságai ellen többnyire elegendően meg lenné­nek óva. Sokkal rosszabbak a beszállásolási viszonyok a városokban. 5. A hadműködésekre legelőnyösebb év­szak a hadműködési vidéken a nyár és az ősz kez­dete. Tavaszkor és az ősz második felében az utak egészen rosszak. Kora tavaszkor a menetirányt át­metsző vegyaljakban mindig áradás van, míg nyáron ezeknek süppedékes helyei is nagyrészt emberi lovat elbírnak. A búza csak július vége felé érik meg, június vége felé a parasztok nagy részénél a liszt-készlet már elfogy. Liszttel, illetőleg kenyérrel való ellátás­ra tehát szintén a nyár dereka legelőnyösebb, a­mi­kor az új élet már megvan, de a kereskedők által még ki nem szállíttatott. 6. Harczászati szempontból tekintve e hadműködési vidéket, különös figyelmet érdemelnek azok a számtalan erdőtagok, melyek ezen ország­részre úgyszólván szét vannak szórva. Alig találni egy napi menetnek megfelelő útrészt, mely 5—6 erdőtag harczászati hatáskörét át ne metszené vagy ne érintené. Az e hadműködési vidéken netalán vívandó összeütközésekben, ütközetekben és csatákban tehát az erdőharczok igen nagy szerepet fognak játszani és azon sereg mindenesetre nagy előnyben lesz, mely­nek tisztjei és csapatai a harczok e nemében jobban ki lesznek képezve. A nyűgat lengyelországi hadműködési vidék e harczászati sajátsága, már a hadászati felderítő szol­gálat teljesítése alatt, lovasseregrészeink működésére nagy befolyást fog gyakorolni, melynek mikénti el­­lensúlyozhatását már béke idején kellene megfon­tolni ! Az orosz seregvezérlet, valószínűleg a lengyel hadszínhely e sajátságát vette tekintetbe, midőn (ta­valy) összes sorlovasságát szuronyos puskákkal fegy­verezte fel és az ezen fegyverek kiszolgáltatása alkal­mával kiadott rendeletben a lovassági parancsnokok­nak meghagyta, hogy »a lovasok ne csak tereprészek és tárgyak védelmében, hanem azok megtámadásában is szorgalmatosan gyakoroltassanak, hogy szükség esetén a lovas csapatok ne legyenek kényszerítve időt­­rabló és mégis bizonytalan eredményű megkerülése­ket végrehajtani, hanem hogy esetleg gyalogharczra sorakoztatott osztagokkal utat nyithassanak maguk­nak. E gyakorlatok különösen szűk utakra, házakra és erdőkre terjesztendők ki.« Helyes úton járnak-e az oroszok ? Nem lenne-e czélszerűbb a lovasseregrészekhez jó gyalogságot ele­gendő mennyiségben beosztani és ennek felszerelését tetemesen könnyebbíteni, hogy ezáltal menetképessé fokoztassék ? Ezek oly kérdések, melyekre utalni ugyan e tanulmány feladatához tartozik, de a­melyekre vá­laszt adni lovasságunk azon tisztjei lennének hivatva, a­kik lovasságunkat és a hadszínhelylyé válható Orosz-Lengyelország említett sajátságos viszonyait, valamint a hadászati felderítő szolgálat összme­­chanizmusát és az orosz lovasseregrészek szervezé­sét és sajátságos működési módját teljesen ismerik. 7. Minden, a­mit az előbbeni pontban említet­tem, a honvédségre nézve is bir fontossággal; álta­lunk különösen figyelembe veendő azonban még azon lehetőség, vagy inkább valószínűség is, hogy sere­günknek Radomon való túlhaladásakor az ivángorodi erődített hídfő körülzárolása és a Visztula-vonal meg­figyelése, legalább részben, honvédcsapatokra lesz bízva. E szolgálat teljesítésére való előkészülés lenne tehát tisztikarunk egyik — lényeges — feladata. Igen könnyen megeshet, hogy e szolgálat teljesítésé­vel fogja a honvédség jó vagy rossz katonai hírét meg­állapítani ! T­áviratok. Bécs, febr. 28. (Eredeti távirat.) A »Rendeletek lapja a hadsereg szá­mára­ ma kiadásra került száma közzéteszi a leg­felsőbb elhatározásokat, melyek értelmében B­a­e­r Emánuel ezredes, a prágai tüzérségi szertár parancs­noka, saját kérelmére a nyugállományba vétetett át, továbbá Hauke István alezredes, a polai tüzér­ségi szertár parancsnoka, a prágai tüzérségi szertár parancsnokává, és a steini lőporgyár parancsnoka, Holecsek Venczel alezredes a polai tüzérségi szertár parancsnokává neveztetnek ki. Bécs, febr. 28. A képviselőház ülése. A kölség­­vetés tárgyalása folytattatván, M e n g e­m emel szót, mert — mint mondja — jelenleg a képviselőház az egyedüli hely, hol szabadon lehet szólani. Már a mos­tani minisztérium kormányra lépte előtt is Ausztria fizette a legnagyobb adót, az új adók következtében pedig a földműves tiszta jövedelmének 42°/0-át, a vá­rosi birtokosság pedig csaknem 50­­0-át fizeti adó fe­jében. Szónok ezen viszonyok hatását fejtegeti. Az átalános, nagy érdekekre nézve az absolutizmus az uralkodó, de a különleges kívánalmakba minden kis nemzet befolyást gyakorolhat. Szónok panaszkodik, hogy a németek rövidséget szenvednek és kijelenti, hogy a német elem öszpontosítása Ausztriában csak a nemzetiség előtérbe állítása által érhető el. M­a 11 - s (mellette) a részletes tárgyalás meg­kezdése mellett fog szavazni, mert a nemzetiségek iránt csakis úgy lehetünk igazságosak, ha a megkez­dett után következetesen tovább haladunk. Szónok a balpárti szónokok ellen fordul, kik arról panaszkod­nak, hogy a német elem elnyomatást szenved és per­­korrestálja az előbbi rendszer visszaállítását, mi Ausz­triára nézve valóságos szerencsétlenség volna. Beer (ellene) az új adójavaslatokat bírálja és teljesen elveti azokat. Fél, hogy a cseh középisko­lák és a cseh egyetem fölállítása következtében a né­met nyelv még inkább háttérbe szoríttatik; az állam­eszméhez ragaszkodó, szilárd kormányt kíván. H­auszner (mellette) a balpárti szónokok által fölhozott érveket támadja meg és kezdi c­áfol­­gatni. Daczára annak, hogy Ausztriában 14 millió szláv van, az összes állások kétharmad részét németek töltik be. A hivatalokban, az udvarnál és a hadsereg­ben egyaránt a német nyelvet használják. Szónok szeretné, ha az ellenzék olyan volna, mint a svájczi németek, kiknek — noha többségben vannak — eszök ágában sincs, hogy a más nemzetiségűeket el­nyomják. Ezután a költségvetésről kezd szólani, szám­adatokból bizonyítja be, hogy 1879 óta úgy a keres­kedelem, mint a hajózás, a posta-, távirda és vasut­­ügy roppant mérvben fejlődött; kimutatja, hogy a marha­állomány, a vas- és kőszéntermelés szaporodott és meg van győződve, hogy az ország közgazdasági tekintetben a fejlődés korszakát éli. Ezután fölhívja azokat, kik ellenzik a költségvetést, hogy bizonyíté­kokat hozzanak föl, végül pedig összehasonlítja az 1876-ki és 1883-iki költségvetést és bizonyítja, hogy az utóbbi határozottan kedvezőbb. Ezzel az ülés véget ért. Legközelebbi ülés hol­nap lesz. Prága, febr. 28. (Eredeti távirat.) Taaffe gróf, Rieger és Srom tegnapi alkudó­

Next