Nemzet, 1883. december (2. évfolyam, 450-478. szám)
1883-12-01 / 450. szám
biráló választmány az illetékes, mely 1880. február havában három évre alakíttatván meg, ebbeli megbízatásának 1883. év végéig törvényszerinti gyakorlatában meghagyandó. Budapest, november 30. A szabadelvű párt nyolczéves pénzügyi kormányzatának fényes védelmét nyújtotta ma az a beszéd, amelyet gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter tartott a képviselőház többségének élénk helyeslése között. A pénzügyminiszter, a számok erejével verte vissza Helfy támadásait. Hiába vártunk Helfytől érveket, ilyeneket nem tudtunk találni beszédében, melynek egyedüli erejét a nagy szavak, az öblös, de annál üresebb mondások képezték. Minden áron vádakat kovácsolni a kormány ellen, ez volt beszéde alapja; csak ilyen alapra helyezkedve hozhatta föl azt az érvet, hogy a kormány el akarja kobozni a törvényhozás budgetjogát. Azt a visszautasítást, amelyben e vádat részesítő a pénzügyminiszter, a ház baloldaláról némaság kísérte, jele annak, hogy ilyen vád még ott sem talál hitelre. Helfy Ignácz ma is azon állításra fektette minden érvét, hogy a költségvetésnek megkülönböztetése rendes és rendkívüli kezelésre téves és ingatag. A pénzügyminiszter helyesen utalt arra, hogy ez minden állam budgetjében el van fogadva; ez a német, a franczia költségvetés beosztása, az osztrákról nem is szólván. Egy fejlődő nemzet, mint a mienk, mely alig tizenhat éve lépett az átalakulás, a modern haladás útjára, nem fedezheti rendes bevételeiből azon óriási áldozatokat, amelyeket haladása és civilisatiója érdekében kell hoznia. Erre nem képesek nálunk sokkal hatalmasabb, sokkal vagyonosabb nemzetek sem, amelyek nem voltak kénytelenek küzdeni azon kedvezőtlen viszonyokkal, amelyek hazánk fejlődését századokon át lehetetlenné tették. Francziaország, a continentális államok legvagyonosabbika, budgetje rendes kezelésében többletet mutat fel, ellenben rendkívüli kezelésében évek óta száz milliókra rugó deficittel dolgozik. S ezen deficit ott is a beruházásokra vezethető vissza. Mindenütt el van fogadva azon elv, hogy a beruházások terheit viselje nemcsak a jelen nemzedék, amely annak előnyeit csak részben élvezi, hanem a jövő is, mely azoknak hasznát fogja venni. Éppen ezért nagy vívmány az, melyre a szabadelvű párt és kormány jogosult büszkeséggel mutathatnak, hogy helyreállították a rendes kezelés egyensúlyát. A kormány erre a czélra kéri az egyenes adók fölemelését, mint utolsó áldozatot és a nemzet a nagy czél érdekében meg is fogja ezt szavazni. Nem kételkedünk a fölött, mert a nemzet nem hagyhatja el önmagát, nem mondhat le az önmaga iránti bizalomról. A pénzügyi válságból, mely 1875-ben fenyegette az országot, csak ezen az úton volt lehetséges a kibontakozás; a nemzet nem tagadta meg kötelezettségeit s megmutatta, hogy a nagy czél érdekében tud áldozatokat hozni. Az erők megfeszítésének meglesz a jutalma, az egyensúly a rendes kezelésben helyreállíttatik. S ha azt mondja az ellenzék, hogy a deficit ma is 40 millió, akkor a pénzügyminiszter joggal mutathat arra, hogy nyolc év előtt csak 6,7 milliót költöttünk beruházásokra, míg ma 30, illetőleg 24 milliót költünk ugyanerre a czélra, a mellett, hogy belügyi, culturális és közgazdasági czélokra is sokkal többet fordíthatunk ma, mint nyolcz év előtt. A helyeslés, mely gróf Szapáry Gyula ezen érvelését kisérte, a legjobban mutatja, hogy a nemzet nem akarja az elcsüggedés, az önmaga iránti bizalmatlanság politikáját követni; nem akar lemondani önmagáról, bár a küzdés terhes, mert biztatja a czél, amelyhez, köszönet áldozatainak és erőfeszítésének, oly közel van. Hegedűs Sándor előadó bevezető beszédében tárgyilagos érvekkel bonczolta elemeire a különvéleményt, amelyről kimutatta, hogy az sem a theória, sem a pénzügyi politika szempontjából nem állja ki a kriticát. Az adóteher arányosítása szempontjából tagadhatatlan haladás van ezen javaslatban, amely megközelíti azt a czélt, ami után mindenütt törekszenek a törvényhozók : az existenz minimum kímélését. Hegedűs ezen bizonyítása nagy hatással volt mindazokra, akik nemcsak a hatásos szavak, hanem a komoly érvek után indulnak. Gaál Jenő, Lükő Géza és Krisztinkovich Ede ma egy színvonalon mozogtak. Valóban csodáljuk, hogy Világos képviselője jól érzi magát ezek szellemi társaságában, de sorát nem kerülhette ki: a minden áron való opponálás következtében azok közé kellett jutnia, akiknél megszűnik az érvelés. KÜLFÖLD, Madrid, nov. 29. (A német trónörökös látogatása.) Mialatt a királyi palotában Alfonso király születésnapja alkalmából ünnepélyes fogadás volt, a trónörökös meglátogatta a múzeumokat és az akadémiákat. Legelőször is Penaplata marquis kalauzolása mellett a királyi múzeumot nézte s különösen Velasquez és Murilló képeiben gyönyörködött; azután a szépművészetek akadémiáját szemlélte meg s több műgyüjteményt. A trónörökös mindenütt nagy szakszerűséget tanúsított s leereszkedő modorával meghódította a vele érintkezőket. — Este a város a király tiszteletére ünnepélyesen ki volt világítva, a királyi palotában pedig hangverseny volt. Több mint ezer vendég jelent meg. A német trónörökös Canovas és Lagasta volt miniszterekkel társalgott leghosszabban s főleg a pártviszonyok felől informáltatta magát. A hangverseny alatt kézről kézre járt azon üdvözlő távirat másolata, melyet Vilmos császár küldött Alfonso királynak. A császár megemlíti, hogy naponkint olvassa a Madridból jövő táviratokat s örül a szívélyes fogadtatásnak, melyben fia, a trónörökös részesül. Madrid városa éji ünnepélyt készül rendezni a trónörökös tiszteletére. A házigazda a város polgármestere lesz. Szombaton nagy udvari vadászat lesz. A trónörökös mindenesetre Sevillát is meg fogja látogatni, valószínűleg kedden. A király, tekintettel a jelen politikai helyzetre, mely könnyen miniszterelnsisre vezethet, nem fogja ez útjában elkísérni. Madrid, nov. 28. (Megkegyelmezett katonák.) A hivatalos »Gacetta« e hó 27-ről keltezett megkegyelmezési decretumot tesz közzé azon káplárok és katonák javára, akik a badajozi pronunciamentoban résztvettek. Tisztek és őrmesterek e kegyelem alól kivétetnek. A decretum előszava közli, hogy a kegyelem a király határozott kívánságára történt. A sajtó átalában helyesli a királyi tettet s úgy nyilatkozik, hogy a katonák fölebbvalóik áldozatai. Ez intézkedés 1200 katonának szolgál javára. Bukarest, nov. 27. (Miniszterváltozás.) A Statescu és Chitzu urak közt az ismertetett törvényszéki eset folytán kitört rencontre azzal végződött hogy Chitzu az igazságügyminiszteri tárczáról, — melyet különben is ideiglenesen vezetett — lemondott s helyére a senatus alelnöke, Voinov neveztetett ki. Chitzu továbbra is belügyminiszter marad, jóllehet a senatus eljárását incorrectnek jelentette ki. E szívósságát azzal az őszinte kijelentéssel indokolta, hogy nem kezdheti meg ismét ügyvédi működését, mert minisztersége folytán elvesztette minden kliensét. Marad tehát inkább miniszternek. London, november 30. (O’Donell pere.) A Carey gyilkosa, O’Donell ellen indított per tárgyalása ma délelőtt vette kezdetét. Vádlott bizonygatta, hogy nem bűnös. Vádló O’Donell ellen előre megfontolt orgyilkosság vádját emelte. A A tárgyalás napjára megérkezett a Fokvárosból O’Donell neje is, aki a hajón volt férjével, midőn ez a gyilkosságot elkövette. Most tanúskodni jött férje érdekében. A tárgyalás iránt élénk érdeklődés mutatkozik, a terembe csakis jegyekkel lehet bejutni. Az ítéletet kedden vagy szerdán fogják kihirdetni. ■ Egy évvel később, midőn életrajza a »Vasárnapi Újságban« megjelent, Pákh Albert Laborfalvi Róza — most már Jókainé, — tehetségének egyik egész speciális oldalára figyelmeztet, és mond a művésznőre olyan dicséretet, milyet eddig Magyarországon színésznőre nem mondtak. Olvassák ezeket:B) »Részünkről illőnek tartjuk még följegyezni, hogy van egy-két népszínmű is színházunk könyvtárában, melyekben a nemesebb drámai felfogással irt, határozott nemesebb jellemvonásokkal körvonalazott magyar népből való asszonyt, csak tőle láttuk még oly élethiven adva, amint az Isten ott a tősgyökeres magyarok földén megteremtette azokat az édes anyákat, gondos házi nőket, hű feleségeket, akiknek emlőin növekszik az a lóra temett déli nép, melynek választott virágai a világhírű nyalka huszárok. Ilyen ő például mint Violáné Szigetinek b. Eötvös József »Falujegyzője nyomán irt népszínművében, ami csakis az Ő művészi jeles tulajdonainak, igazán magyar szivének, lelkének, népéletünkből merített világos hű ismereteinek tulajdonítható.« Ekkor állt Jókainé fejlettségének zenithjében. Ezen meg is maradt mindig. Hanyatlás nem is volt rajta észlelhető, míg a színpadnál megmaradt. Íme egy recensio működésének utolsó éveiből. »Bánk bán« előadásáról szól; a criticus ezeket írja: »Jókainé — kit legelől kellett volna említenünk — a királyné felette nehéz szerepében tündöklőtt ; e szerepet mindenki elejti, csak egyedül ő az, ki a mozaik-elemből is élő, sőt hatékony alakot képes teremteni, — a disharmoniák harmóniája ez; »a világos sötétség«, ahogy a tudomány mondja.« Ez időben láttam a nagy művésznőt én is. Igen sok alakításának képe, mint mondom, világosan áll emlékem előtt. És ez emlékeimet kísértem meg a következőkben összeszedni, mialatt Jókainé a nemzeti színház díszes közönségének lelkesedett ovátiói közepett még egyszer eljátsza egyik hajdani leghatalmasabb szerepét. Teszem pedig ezt azért, mert meggyőződésem, hogy gyávaság volna elhallgatni a fölülmúlhatatlan művésznőt jogosan megillető hódolatot csupán azért, mert nagy hírnevű férjének neve e lapon áll, mint főszerkesztőé. Nem tudom, milyennek tűnik fel Jókainé ma. 6) »Vasárnapi Újság« 1856-iki évfolyam 10. szám Jókainé »P. A«-val jegyzett életrajza. 6) »Fővárosi Lapok« 1864. február 3-diki szám, midőn csöndes, boldog otthonából, félszázados dicsőségéből kilép a színpadra, hogy még egyszer alávesse magát a nyilvános ítéletnek, ha ugyan van valaki oly bátor, hogy oly művésznőről, kinek hírnevét egy nemzet fogadta hitébe, még ítéljen. Midőn én láttam Jókainét, ilyen volt. Magas, szép, erőteljes termete egyenesen a hősnők szerepére praedestinálta. Magatartása biztos, nyugodt, impozáns; taglejtése nemes, természetes és mindenekfölött kifejező volt. Minden mozdulata, helyes mérték és kellő erő által tűnt ki. Mint ki a művészet minden titkának teljes birtokában van, kiszámította a perczet, melyben különösen a nagyobb gestus által lehetett és kellett hatni; és amily erővel ágált a kellő perezben, épp oly takarékos volt a mozdulattal a csöndesebb természetű jelenetekben. Átszellemült arcza minden kifezésnek készen szolgált; phisiognomiájának legfőbb tényezője tekintetében honolt. Szemeiben minden érzés áthonos volt. Tekintetével lelkesitni, elragadni, megrendítni tudta az embert. Legfőbb képessége azonban nagy terjedelmű, mély színezetű, erős, csengő, hajlékony hangjában lakott, mely hang a lélek minden intenziójának bámulatos készséggel engedelmeskedett. Egész játéka mesteri volt, de a hatás legnagyobb részét mégis csak kitűnően tagolt, és a szenvedély minden accentusát fölülmúlhatatlanul híven tolmácsoló beszédével érte el. Beszédével csak némelykor versenyzett tekintete. Egész lényének alapja inkább a komolyság volt, és azért aratta legnagyobb diadalait a lélek mélyét felkavaró nagy és hatalmas szenvedélyekben, melyeket az ő korában »démoniak«nak neveztek.Egész játéka bámulatos összhangban volt, és amit érzett, amit gondolt, amit akart, az egész testén, egész lényén tükröződött vissza; lett légyen ami lelkén uralkodott, az odaadó szerelem, a magasztos fenség, a gúnyos dacz, vagy a keblében őrjöngő bármely tragikus indulat. Tökéletes volt. Művészetének signaturája: természetesség, erő, szépség. Méltán voltunk rá büszkék. Az egész világ irigyelhette tőlünk. -------Tartsa meg az Isten benne még sokáig a magyar haza egyik legkitűnőbb, érdemekben leggazdagabb, dicsőségben legmagasabbra jutott leányát ! Jókainé-Laborfalvi Róza jubilaeuma. Budapest, nov. 30. A nemzeti színházban ma folyt le az a fényes ünnepély, mely Jókainé-Laborfalvi Róza asszony geniális művészetének nyújtott hódolat volt. Ragyogóbbat, emelkedettebbet a nemzeti színház nem látott még eddigelé soha, s alig fog látni valaha is. Elkezdve a tróntól, mely magas kitüntetéssel járult az ünnepély emeléséhez, minden fokozaton keresztül egészen addig, ahol a nagy közönség tapssal s újra, meg újra megújuló tapssal fejezi ki hódolatát, — minden factor összeműködött arra, hogy ez ünnepélyt feledhetetlenné tegye. Az irodalom, a nemzeti színház összes tagjai, a népszínház, a Burgszínház művészei, a vidéki színtársulatok, egyesek és testületek — mind egyesült erővel törekedtek, s törekvésüket a legragyogóbb eredmény koszorúzta meg. Az ünnepély első része a színpadon folyt le, a függöny mögött, zárt körben. Már hat órakor megkezdődött a nyüzsgés a színpadon s fél hét órakor már együtt volt a nemzeti színháznak minden tagja, ide számítva az opera, a ballet és zenekar tagjait is. A színpad egyik szögletében, elül, bíborral bevont asztalokra állítják az értékesebb koszorúk: a nemzeti színház igazgatóságának nagy babérkoszorúja, aranybetűs feliratú óriási nemzeti szín szalaggal, a nemzeti színház személyzetének ezüstből készült szinte két láb hosszú babérkoszontja, arany szalagcsokorral s rajta a fölirás: »Jókainénak, művészi pályájának ötvenedik évfordulóján a n. sz. tagjai, tiszteletük, hódolatuk jeléül és emlékéül.« E gyönyörű müvü koszorú hullámos bordeaux selyem tokban állott, középen az Adorján k. a. által hímzett arasznyi ezüst és arany monogrammal. Ezentúl a népszínháznak kisebb, de nem kevésbbé művészi ezüst babérkoszorúja — csokra aranyból készült — szintén bordeaux selyem szekrényben , majd Gerőfi Andor és miskolczi társulatának csinos kis ezüst babérkoszorúja piros selyempárnán, végül Sonnenthal által küldött babérkorona, feketesárga és nemzeti szin szalaggal — ezeken a következő felírással: »Der unerreichten Künstlerin Frau Rosa Jókai. Zum heutigen Jubel tage in aufrichtigster Verehrung und dankbarer Erinnerung. Adolf Sonnenthal.« Jókainétól, ki már hat óra előtt megérkezett, Helvey Laura és Kőváryné tudták meg, hogy az ünnepély kezdetét veheti. Erre Paulay Ede igazgató fölkérte Jókainét, hogy az ünnepélyem megjelenni szíveskedjék. Ekkorára a színpad már egészen megtelt; a drámai művészek közül azok, akiknek szerepük volt az este, jelmezeikben, a többiek valamennyien díszöltözetben , salon ruhában a férfiak, estélytoiletteben, — s legtöbbnyire fehérben — a hölgyek. Jókainét zajos éljenzés fogadta. Ekkor Ribáry József miniszteri tanácsos kilépett a körből s a következő beszédet tartá: Tisztelt hölgyeim és uraim ! Hírnöke vagyok annak az örvendeztető eseménynek, hogy ő felsége a király folyó hó 28-ikán kelt legkegyesebb elhatározásával Jókai Mórné Laborfalvi Róza asszonynak, 50 éves színészeti jubileuma alkalmából, a színészet körül szerzett érdemei elismeréséül a koronás arany érdemkeresztet legkegyelmesebben adományozni méltóztatott. (Éljenzés.) Nagyságos asszony ! Tisztelt művésznő ! A belügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök azzal bízott meg, hogy a fejedelmi kegynek e látható jelét, az érdemkeresztet ez ünnepély alkalmából közvetetten átadjam. Egyúttal átadjam a miniszterelnök levelét, amelyben maga részéről is érzelmeit kifejezi. Az élet és művészi pálya, melyet nagyságod oly dicsőség közt megfutott, a legritkábbak közé tartozik, és valóban, az Istentől nyert rendkívüli tehetség, szorgalom és ihletséget fejtett ki rövid idő alatt, a szavaló művészetet legmagasabb fokára emelni, a műveit nagy közönséget meghódítani, annak szűnni nem akaró tapsait élvezni, azután az életre szóló szent frigyet kötni,melyről az áll:»holtomiglan-holtodiglan«, egy oly férfiúval, ki a magyar irodalom büszkesége, ki a műveit külföldet a magyar irodalom geniusával megismerteté, azt becsültté, tisztteltté téve; azután látni, hogy a magvetés munkája, melyben oly nagy része volt, mennyire sikerült; látni a nemzeti intézetet szerető és bölcs, buzgó fővezérlet és szakszerű igazgatás által azon polctra emelni, melyen a haza közörömére jelenleg áll, és végre a fejedelmi kegygyel találkozni és pedig e tekintetben is mint első a magyar szavaló művésznők között: ez oly életpálya, amely ritka halandónak jut osztályrészéül. Nincs is egyéb hátra, mint hogy a királyi kegyelem jelét s a miniszterelnök levelét átadva, szivem mélyéből azt kívánjam, hogy az előbbit az emberi kornak legvégsőbb határáig teljes boldogságban viselhesse. Szavait többször zajos éljenzés szakitá félbe, a mely meg-megújult, midőn átnyujtá a magas kitüntetést, melylyel eddig a monarchiában csakis egy művésznő, Charlotte Wolter, a Burgszínház hírneves művésznője dicsekedhetik. Jókainé meghatottan felelt néhány köszönő szót, s átvette az érdemjelet és Tisza Kálmán miniszterelnök levelét. A miniszterelnök levele a következőleg hangzik: Nagyságos Asszony! A tisztelet, szeretet és közelismerés nyilvánulásai közt holnap veszi kezdetét azon ünnepélyesség, melyre a főváros közönségének Nagyságod művészi pályájának ötvenéves jubileuma ad alkalmat. Ő Felsége Urunk Királyunk, az ünnepélyről szintén tudomással bírván, a közelismerést királyi kegyével kívánta tetézni, s Nagyságod részére a színművészet terén szerzett érdemeiért a koronás arany érdemkeresztet méltóztatott adományozni. Erről Nagyságodat a kitüntetési jelvény időzárása mellett, örömmel értesítem, s midőn eme legfelső kitüntetéséhez szerencsét kivánok, egyúttal kérem, legyen Nagyságod meggyőződve, hogy a művészet terén szerzett valóban nagy érdemei iránt én is őszinte elismeréssel viseltetem. Fogadja egyszersmind Nagyságod kiváló tiszteletem kifejezését. Budapest, nov. 29-én 1883. TISZA KÁLMÁN: Jókai Mórné, szül. Laborfalvi Róza ö nagyságának. Ezután Podmaniczky Frigyes báró, a nemzeti színház intendánsa szólt eképpen: Tisztelt művésznő, Nagyságos asszony ! Midőn ezelőtt ötven évvel a tisztelt művésznő színésznői pályáját megkezdő, mély, sötét borulat környezte a magyar drámai színművészet egét. Már-már ott valónk, hogy alig-alig merték azok, akik a színművészet körül érdeklődtek, reményleni azt, hogy e komor égboltozat még derültebbé is válhassék. A tisztelt művésznő nagy tehetsége, kitűnő szorgalma s ihletsége, s azon fény s meleg, melyet e tulajdonai terjesztettek maguk köré, mind fényesebbé varázslák a drámai színésznő egét, — nemcsak fényesebbé, de végre oly fényessé s ragyogóvá, miszerint meg valánk s vagyunk győződve arról, hogy a tisztelt művésznő a magyar drámai szinművészet terén a netovábbat érvén el, alkotta egyszersmind ennek végfénypontját. E rendkívüli hatásáért, melyet a magyar drámai színművészetre gyakorolt, kiérdemelte Nagysád, az irodalom, hazai nyelvünk, az összes haza, — de legkülönösebben a magyar színészet örökké fenmaradandó hálás köszönetét. A milyen köszönettel s csodálattal tartozik nagysádnak az összes hazai színészet, — éppen oly hálával kell, hogy eltelve legyenek nagyság irányában az egyes előadó művészek, színésznők és színészek. Nemrég ideje annak, hogy míg a haza népe osztályokra volt osztva, melyek egymást elválasztó határfalait lerombolni kevésnek, majdnem senkinek sem sikerült. Volt felső, felsőbb, legfelsőbb, ország, de egyikében azon osztályoknak nem talált helyet vagyis elhelyezést — a színészek osztálya, — ezek elkülönítve s senki által meg nem közelítve, éltek, mint egy osztály, melynek a társadalomban illő hely nem jutott. Ez most már hála az égnek nincsen így, s mindnyájan egyenlők vagyunk, s a társadalomban mindenki nem foglalkozása, de tettei által szerzi meg maga számára az illő helyet, vagy rombolja le azon állást, melyet mások alkottak számára. Természetes tehát, hogy most a színész s színésznő, az előadó művész, — mindazok nagy örömére, akik a színészetet nemcsak kedvelik, de annak hazánkban való nagy érdemeit elismerik, — most már társadalmi állással épp úgy bír, mint akárki más, akinek az ezen állás kivívásához szükséges kellékei megvannak. S hogy ez így van, nagy részben a nagyságos asszonynak köszönhető, mint aki példája által megmutatta, hogy a színművész nemcsak a függöny legördültéig mulattató s szórakoztató lény, hanem képes magának a deszkákon túl is fényes állást biztosítani s kivívni. Nagysád a színpadtól az oltárhoz lépett s egy férfiúnak nyújtotta kezét, aki kiváló költő, iró, hazafi s példás honpolgár ; nagysád nagy tehetsége, szépsége, hangjának bája s szelídsége által le tudta rombolni a századokon keresztül uralgott előítéleteket, s utat tört azok számára, akik utána következve már csak a sima után haladtak, miután elődjök kiegyengette azt utolérhetetlen művészi genialitása segélyével. S mindezért Nagysád iránt nemcsak a magyar színészet egészben, de különösen az előadó személyzet tartozik hálával, mint akik hazánkban történt felszabadításukat a tisztelt művésznőnek köszönhetik. De bocsánatot kell kérnem nagysádtól, a miért felindulásomban azzal kezdem a mivel végeznem, s azzal végzem, a mivel kezdenem kellett volna. Én ugyanis a nemzeti színház igazgatósága nevében üdvözlöm a tisztelt művésznőt, s azzal vagyok megbízva, hogy e szerény koszorút a tisztelt művésznőnek a mai nap emlékére, a nemzeti színház igazgatósága nevében átnyújtsam. És az úristen engedje, hogy nagyságod hosszasan s boldogságtól környezetten nyugodhassék babérain, mindenki által tisztelve s szeretve. Éljen ! (Tableaux, átnyújtja a koszorút.) Szavaira újra fölhangzott az éljenzés, mely egészen hallhatlanná tette a köszönet rövid szavait, melyekkel Jókainé válaszolt. Ez éljenzés alatt Vizváryné és Saxlehner Emma a koszorúval az ünnepelt művésznő mögé állottak. A nemzeti színház tagjainak nevében Bercsényi Béla tarta a következő beszédet: Mélyen tisztelt művésznő! Szeretett nagyasszonyunk! A nemzeti színház ma virágzásának szép korszakát éli. A felséges király atyai szeretettel istápolja, a nemzet büszkén vallja magáénak s működését, törekvését fölemelő figyelemmel kiséri. Ez a színház ma megnyitotta csarnokát, hogy téged nagyasszonyunk megünnepeljen. Ez ünnep lángjai lobognak ma a nézőtéren, a szemekben, a szívekben. E színház és minden tagja, ha lehetne, előhozná ma minden sikerét, minden diadalmát, hogy lábaidhoz rakva, igy szóljon hozzád: »íme nagyasszonyunk«, mind a tiéd ez!« Igen tied ! Mint a hogy tiéd az egész magyar színészet, mely csak veled veszi igazán kezdetét, s azon nagy nemzedéké, melynek te legkiválóbb tagja voltál. Ti voltatok azok, a kik sötét időben, — a melyre nagyon ráillett a költő kiáltása: Romlásnak indult hajdan erős magyar ! aki Elődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megunván, rut idegent cserélt, — mondom, ti voltatok, a kik e sötét időben arra vállalkoztatok, hogy lángot gyújtsatok a magyarságnak, hogy visszaadjátok a magyarnak nemzetiségét s megtanítsátok arra, a mit elfeledett: nyelvére. És ez a munka nagyon nehéz volt. Várjon a zajló Duna, melynek fenyegető jégtáblái között gyenge lélekvesztőn jártatok át Budavárába, vagy a még fagyosabb közöny s ezer más akadály volt-e veszélyesebb ? És mégis sikerült! Hangod csodatevő varázsa, alkotásaid fönsége és igazsága — jeles társaid segítségével csakhamar meghódította az ajkat a magyar szónak, a szivet a magyar érzésnek. A fölébresztett nemzet a ti hatásfok alatt emelte e csarnokot, mely külsejére bár szerény volt, de a művészet nagyjait mondta magáénak. Itt küzdöttél, itt diadalmaskodtál! Itt tetted a külföld művészetével szemben az összehasonlítást büszkeségünkké; itt voltál segítségére a költőknek, midőn azok a csapások alatt elalélt nemzethez szóltak ; itt alkottad meg azon fönséges példaképeket, melyeket lelkünk szentélyébe zárt, elménkbe, értelmünkbe olvasztott, hogy tanuljunk, lelkesüljünk, megnőjünk tőlük, s róluk beszélve tekintélyt nyerjünk magunk, s szavunk meghallgató figyelmet. De nagyon korán távoztál el innét!... Vájjon a satnyulásnak — istennek hála! rövid — korszakában, melyik érezte meg, hogy a rongyokhoz nem illik a korona, a korona vagy a rongy ? Távoznod kellett. Oly befolyásnak volt itt dagálya akkor, mely a Holt-tengerből szítta nedveit. De feledjük ezt!.. . Hiszen itt vagy most közöttünk. Újra megrendül ajkad, s szava egy azóta támadt nemzedéket ihlet meg. Szólalj meg hát!... s nekünk engedd, hogy ráboruljunk kezeidre, mint gyermekei a jó anyának, a ki övéinek jólétet, nyugalmat, hirt és dicsőséget szerzett. Mi szeretetünket és hálánkat adjuk érte. Ennek akar kifejezése lenni e koszorú, mely oly szerény, mint a mily tündöklők a te érdemeid, s ez írás, melybe bele intuk érzelmeinket. Olvasd te ebből, isten meg sziveinkből, hogy mi neked, erőt, egészséget, és hosszú életet kívánunk! A színház koszorúját Csillag Teréz és Kordin Mari nyújtották át. Erre Jókainé a következő pár szót mondá el, mély érzésű meghatottsággal, olyan mélyen csöndülő hangon, mint a harang. Mélyen meghat az a baráti szívesség, melylyel önök a mai napon elhalmoznak művészi pályám ötvenedik évfordulóján. Ötven év minden pályán nagy idő, hát még a mienken, akiknél a napok kétszeresen számítanak, mert két világban élünk. Kevesen vannak már fenn azok közül, akik e kettős világban velem együtt szerepeltek; a legtöbb már csak a néma játékot játszsza. De jól esik a tudat, hogy akik helyükbe léptek, azok sem feledkeztek meg úttörő elődeikről, hogy a pályatársak emlékezése sírunkig és még azon túl is alvilágít. Engem a lelkesedés szent lángja vezetett ötven év előtt a színpadra, s ez a láng még most is melegít, midőn fényt nem vet utamra többé. Az előttem jártak balsorsa vissza nem riasztott, az utánam jövők dicsősége, jólléte örömmel tölt el; a honi művészet minden diadala nekem is diadal. Nekem ez a szívből jött üdvözlés pályatársaimtól legnagyobb jutalmam, adja az ég, hogy önöknek művészi élete is ily jutalomban részesüljön, a pályatársak megbecsülésében. És most engedjék meg, hogy hadd vegyek búcsút az én eszményeim világától, mit épülni láttam, mit emelkedni látok: a magyar színpadtól. A jelen voltak meghatva, benső megindulással s az őszinte ragaszkodás meg-megújuló jeleivel hallgatták a művésznő meleg köszönetét s fenkölt búcsúját. Ugyanakkor nyújtották át a nemzeti színház drámai személyzete által aláírt remek kiállítású fehér bőr albumot; ez album fedele fehér bőr, sarkain arany ornamentekkel, közepén piros, fehér és zöld zománczban J. L. R. betűk; az album belseje piros selyem, s lapjai művészi rajzokkal diszítvélt. Szövegét — minthogy a tegnapi esti lapunkban közölt csak töredék, — itt adjuk egész terjedelmében: Mélyen tisztelt művésznő! A nemzeti színháznak ma örömünnepe van. Ma ünnepeljük az ön színpadra lépésének 50-ik évfordulóját. Ez 50 esztendő a magyar színészetnek egész történetét képezi. És ez a történet, bár történetnek rövid, de hosszú azoknak, a kik megalkották; a kik végig harczolták ez idő nehéz harczait, akik kivívták fényes diadalait; akik a magyar színművészetet a bölcsőtől csakhamar oda növelték, ahol a nyugalomban fejlődhetett nagy nemzetek megizmosult művészete állott. E gazdag történet lapjain — ah nem — minden sorában ott találjuk mélyen tisztelt művésznő az ön nevét. A küzdők között a legerősebb, s igy a diadalmaskodók között ez a név a legnagyobb, a legdicsőbb. E küzdelmekért, e diadalokért a közönség a dicsőség habzó poharát nyújtotta önnek; de vájjon e pohár csöppjei elfeledtették-e pályája szúró töviseit, s a könysajtoló fájdalmat, melylyel küzdelmei jártak. Bár feledte volna, vagy feledné e naptól kezdve ! Bár ne emlékeznék másra, mint ránk, kik dicsőségének örökösei vagyunk,kik a hódolattól meghajtott fővel nyújtjuk ön felé sziveinket, melyek telve vannak hálával, el nem múló szeretettel és ragaszkodással ön iránt, és szent fohásszal az Istenhez, hogy önt hosszú élettel áldja meg! Lukácsi Sándor a népszínház személyzete nevében üdvözölte az ünnepeltet, mire Pálmay Ilka és Hegyi Aranka nyújtották át a népszínház ezüst babérkoszorúját. Ezután Újházi Ede átnyújtotta Sonnenthal babérkoszorúját, Feleki pedig a miskolcziak ezüst koszorúját nyújta át. Még egy éljenzés és a színpad ünnepélye véget ért. Kezdetét vette az előadás. Az első jelenetek alatt a Jókainé szobrokkal, szőnyeggel, virággal díszített öltözőjében roppant halomra gyűltek a koszorúk. A már említetteken kívül föl kell sorolnunk még a következőket: a kolozsvári nemzeti színház igazgatósága, a »Magyar Melpoménének a kolozsvári pályatársai hódolattal; a pesti izr. nőegylet választmánya (üdvözlő fölirattal); a Petőfitársaság, az irók és művészek köre; Makrai László ; az országos színészeti iskola tanári kara és növendékei ; a magyar hírlapírók egyesülete; Lendvayné, a »Nemzet« szerkesztősége stb. stb. virágcsokrot küldtek Csapó Kálmán és neje, Wahrmann Mór kamélia és narancsvirágokból; Rott József és neje, Wohl Janka és Stephanie, Lesser a német színház igazgatója stb. üdvözlő táviratot küldtek Gallmayer Josephine Bécsből, Diósi Márton Londonból s mások. Ludwigh János és neje viaszból remekül készített allegóriás képet küldtek, Pannóniát és a művészet mentőjét ábrázolva a művészet bölcsője mellett Laborfalvi Benke Áron egy őzet küldött; Csanak N. egy kosár pompás almát stb. Sonnenthal külön levélben is üdvözölte Jókainét, csodálatát fejezve ki az ünnepelt előtt, de egyúttal háláját is, mert a legelső benyomásokat Jókainénak köszönheti, attól elkezdve, amikor, még mint gyermek látta »Egy anya a népből« egészen addig, amig mint ifjú lelkesedett a Jókainé eddig utól nem ért művészi alakításain. A nemzeti színház tagjai közt a mai ritka est emlékéül Kozmata fényképész Jókainé arczképét osztotta ki és minden belépő a következő költeményt kapta: Jókainé-Laborfalvi Rózának művészi pályája ötven éves emlékünnepére •" Nagyok sorában legnagyobb valál; Sziveket hódított zengő szavad, Mely ma is szivünk mélyéig talál; Minden alakod volt — egész magad ! Egy nemzet látott, hallott, ünnepelt: Koszorúkkal hinté be utaid ; Könyeidben vigasztalásra lelt — A gyötrő bánat ... óh, a köny tanít! Királynő voltál egy félszázadig, Koronád fénye még tovább ragyog : A hit, dicsőség halántékaid — Körülveszik, mint fénylő csillagok ! De más is fénylik ma babérodon : Az öröm-köny, hogy újra láthatunk . . . Múzsádnak csókja ég homlokodon : Lángjától gyűlt örömmé bánatunk! Dicső e nap, mert diadal neked ! Zengő hymnusa amaz öntudat, Mely szárnyaira veszi lelkedet, s a megfutott pályára rámutat: Együtt nőtt fel művészetünk veled, Nyelvünk bűbáját te ismerteted ; Nemcsak szivünkbe írtad be neved : Meghódítottad a történetet, Mely koszorúzza hősnője nevét! KOMÓCSY JÓZSEF. * Az előadás maga ünnepies tüntetés színét viselte. A nézőtér a theatre parée külsejét mutatta. A főváros aristocratiájának és színházlátogató közönségének legjava gyűlt össze s tölté meg a legutolsó zugáig a nemzeti színházat. A hölgyek majdnem kivétel nélkül , az urak nagy része báli öltözékben jelent meg. Aristocratiánk tagjai közül ott voltak többek között gróf Szapáry Gyula, gróf Andrássy Gyula, gróf Szapáry Géza, báró Edelsheim-Gyulai és számosan mások. Jókai Mór leánya és Hegedűs Sándor és családja kíséretében, az első emeleten, az udvari páholylyal szomszédos páholyból nézte végig az előadást. Az előadás első jelenetét, melyben Jókainénak nincs szerepe, meglehetős nyugtalanul fogadta a közönség, melynek egy része azt hitte, hogy a színházi ünnepiességek is nyílt színen fognak végbe menni. Az első jelenet alatt még a szereplők művészi játéka sem volt képes a szórakozott közönséget lebilincselni. A változás közben feszült figyelemmel várták a függöny felgördülését, s midőn az lassan felemelkedett s a színpadon Jókainé alakja előtűnt, freneticus, szűnni nem akaró és perczekig tartó, megmegújuló tapsvihar tört ki, melynek tartama alatt