Nemzet, 1884. szeptember (3. évfolyam, 720-748. szám)

1884-09-11 / 729. szám

LITERI­ESZTŐség ■ Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-ter­e, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................ 2 frt 8 hónapra 6 > 6 hónapra ................................................... 12 > Az esti kiadás postai különküldéseért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám 4 kr. 729. (251) szám. Budapest, 1884. Csütörtök, szeptember 11. m. évi folyam. Budapest, szeptember 10. Szép beszéd volt Tisza Kálmán beszéde, de nem szépsége által fog leginkább hatni. Nagyszabású, államférfim beszéd volt, de nem nagy méretei s azon kiemelkedő pontjai által fog mély benyomást gyakorolni, me­lyeken az eszme, a magas gondolat verőfénye ragyog. Ami benne leginkább hatni és be­nyomást fog gyakorolni, az a kormányel­nök által tervezett reformok s kivé­teles rendszabályoknak a libera­­lismussal való megegyeztetése. Nem szónoki fordulatok által sikerült ez. Nem világos szavak fedik el, mint az el­lenzék mondaná, a reactio viperáját. Tisza Kálmán nyilatkozata az igazság és valóság erejével siac. Aki oly büszkén hivatkozhatik szabadelvű múltjára, mint Tisza Kálmán s a­kinek szavaiból oly elemi erővel sugárzik ki a szabadságszeretet heve, mint ugyancsak az ő szavaiból, az nem kohol terveket a szabad­ság ellen. Az kész lehet nehéz időkben kivé­teles eszközökhöz nyúlni, de csakis a rend és szabadság érdekében. Még a tán szabadság­ellenesnek látszó fegyverekkel is a szabadsá­got iparkodik megmenteni. Az ellenzék eddig meglehetősen tartóz­kodó volt a rebesgetett tervekkel szemben. Várta, hogy mit akar Tisza Kálmán. A tár­sadalmi, faji és nemzetiségi anarchiával szem­ben, mely évek óta dúlja a magyar nemzetet, minden kormánynak meg kellene tennie kö­telességét, tekintet nélkül múltjára, elveire, létprincipiumára. Vasmarokkal megvalósított reformok, vagy ideiglenes kivételes intézke­dések , csak ezek közt választhatott volna bármely kormány. Tisza akar reformokat, de a szabadság érdekében és alkotmányos éle­tünk további kifejtésének czéljából. De egy­szersmind akar kivételes intézkedéseket ideig­lenesen, hogy leküzdje minden szabadság örök és esküdt ellenségét, az anarchiát. Eze­ket akarja Tisza Kálmán. És most az eddig tartózkodó ellenzék fel fog lépni. Sorakozni fog, ki fogja adni a jelszavakat. Egyszerre megváltozik egész homlokzata. Harczi riadójában egészen új hangok fognak megcsendülni. A mérsékelt ellenzék túlnyomó árnya­latában reactionarius volt. Sokalta, vádolta szabadságainkat. A liberalismust tette fele­lőssé társadalmunk bajaiért. Sorra czélba vette szabadságainkat, hogy lerombolja. A felfegyverzett állami hatalom által mankót akart tétetni a roskadozó társadalom hóna alá. Követeléseiben, a csepp sociális olajtól elment az állami mindenhatóság bálványozá­sáig. Nem ideiglenes rendszabályokat terve­zett, hanem sötét ködgomolyok alakjában hömpölygött szemei előtt egy csomó intéz­mény, mely, mint nehéz szilánk, az államot és társadalmat megállította volna fejlődésé­nek útján. A liberalismus traditióit nem akarta fentartani, inkább lerombolni. Reactiót akart a létező állapotok, nem pedig az elfajult szen­vedélyek ellen. És most ugyanezen ellenzék azt fogja mondani, inni, sugdosni, harsogni, kiáltani: ime, a Tisza-kormány és pártjának liberalis­­musa a reactio lólábában végződött. A libe­rális párt rombolja le Magyarországon a sza­badságot. Ők lesznek most a liberálisok és nem mi. Ők fogják és nem mi magasztalni most ugyanazon szabadelvűséget, melyre éveken át csak szitkokat tudtak szórni. Ők lesznek a szabadság bajnokai és nem mi. Ők lépnek a negyvenes évek nagy traditióinak örökébe és nem mi. Mi leszünk a támadottak és nem ők. De csak az ő képzeletükben s páratlanul naiv tacticájuk által. Ellenkezőjét mondani és tenni annak, amit mond, tesz, gondol a sza­badelvű párt és kormány: ez az ő régi harcz­­módjuk, melylyel mindig megverettek. Meg fognak veretni most is. A liberalismust, nagy nemzeti traditióin­­kat mi fel nem adjuk. Ellenkezőleg: Tisza kimondta Nagyváradon, hogy a szabadelvű haladásról magyar embernek lemondani nem szabad. De úgy a szabadelvűség, mint a nem­zeti hagyományok néha csak vaskéz segítsé­gével védhetők meg. Az eszme is gyakran csak az ellenség fegyverei által győzhet. A libera­lizmus nem volna kormányképes elv, állam­alkotó tényező, ha nehéz viszonyok közt nem tudna szilárd kézzel kormányozni. Le kellene mondania, mint elavult tannak a tudósok do­hos könyveibe kellene költöznie, ha szabad prédára lökné az államot és társadalmat. Különösen Magyarországon nem lehet a liberalizmus elvont doctrina, a szürke ködben csillámló gondolat. Amennyire összenőtt a magyar nemzeti genius a liberalismussal, épp annyira a magyar állameszmét kell szolgálnia a liberalismusnak. Valamint szabadság nélkül nem képzelhető a magyar állam, épp úgy nem volna tartható oly szabadság, mely a ma­gyar állami és társadalmi érdekeket igno­­rálná. A liberalismus, melynek traditiói vissza­nyúlnak a magyar állami élet századaiba, s melynek védői vagyunk jelenleg mi, mindig szem előtt tartotta a magyar érdekeket. Épp azért nem akarjuk azt lerombolni még a fe­nyegetőit követelő állami és társadalmi ér­dekek nevében sem, mint le akarták rombolni az ellenzék bizonyos árnyalatai. Amikor a kormány és pártja kivételes és ideiglenes rendszabályokat tervez a túlzó nemzetiségi és az anarchikus sajtó ellen, ezzel napnál világo­sabban mutatja meg, hogy nem akarja le­rombolni a sajtószabadságot. Csak bizonyos vétségek esetén fosztatik meg az őrjöngő sajtó az esküdtszék meg nem érdemelt utalmától. A többi esetekben még e sajtónak is büntetlenséget biztosít az esküdt­szék. A kormányt, a parlamentet, a miniszte­reket, a ház tagjait szabad féktelen támadá­sainak tárgyává tenni. A kormány és a több­ség tehát nem akar kivételes intézkedések védfala mögé lenni. Nem akar még az elva­dult szenvedélyek piszkos árjának rohama elől sem menekülni. Csak a magyar állam­eszme és a magyar társadalom, a felekezetek és osztályok védelmére akarja a közhatalmat felfegyverezni. Így tesznek talán a reactionárius kor­mányok ? Ellenkezőt szoktak cselekedni. Mindenek előtt önmagukat biztosítják a támadások el­len. A társadalmat inkább a genti provocateu­­rök által szokták ijeszteni, hogy ezt mindig függésben tartsák. Sőt a Tisza-kormány még az állam­eszmét és a társadalmat is csak ideiglenesen akarja kivételes eszközökkel oltalmazni. Csak azt akarja cselekedni — sőt annyit sem — m­ár mindig megcselekedtek Írországban a conservativ és liberalis-radicális angol kor­mányok egyaránt. Csak rövid időre szóló felhatalmazást kér a törvényhozástól bizo­nyos anarchicus, vagy forradalmi törekvések leküzdésére. Mióta a negyvenes években a harcz állapota ténynyé vált Írország és An­glia közt, majd minden hosszabb tartamú kormány bele­került a kényszerhelyezetbe, hogy Írországban pár évre felfüggeszsze az esküdtszéket, sajtó és egyéni szabadságot. De oly kormány eddig nem akadt Angliában, mely állandóan meg akarta volna rendszabá­lyozni a közszabadságokat. Tisza Kálmán, kormánya és pártja épp igy visszautasítja, még a politikai és társa­dalmi anarchia fenyegetésének idején is, az állandó rendszabályokat, melyek nyomása alatt nyög, kis- és nagy ostromállapot nélkül is az osztrák, a német stb. sajtó. Sőt tartalom dolgában még addig sem megy, mint elment eddig Írországgal szemben minden angol kormány. A nemzetiségi, faj- és osztálygyű­­löletre szító sajtót nem helyezi kényszerzub­bonyba egyátalán. A tisztességes sajtónak pedig baja szála sem görbül meg. Az alkot­mányra még ujját sem emeli fel. Csak a leg­kevesebbet teszi meg a salus reipublicae nevé­ben , de ezt megcselekszi teljes erélylyel. Szerencse, hogy a jelen nehéz viszonyok közt oly férfiú van a magyar állam kormány­­rúdjánál, aki nagy szabadságszeretetében e legkisebbel is beéri. Reactionarius kormányok ez alkalmat egyáltalán a szabadság lerombo­lására használnák fel. Hogy a két óriási (nem szabadságszerető) hatalom közé ékelt kis Magyarországon, az idők jelen járásában a szabadság állandó ér­dekei nem szenvednek, csak azon államférfiú­­nak s azon kormánynak és pártnak köszön­hető, aki és mely tényleg a magyar ügyek élén áll. Se tacticája, se haragja ne feledtesse ezt el az ellenzékkel, B. G. fejleszteni. Ez a hajlandóság befolyással birt arra, is, hogy társaságot gyakran a tudósok, irók, és művészek között kerestek. Széchenyi gróf, mihelyt értesült Ampthill lord haláláról, azonnal sietett Ber­linbe Horpácsról, hol szabadságidejét tölté, hogy megadja elhunyt barátjának a végső tisztességet, az­tán ismét visszautazott Horpácsra. E rövid berlini tar­tózkodás alkalmával hire terjedt annak, hogy Széche­nyi gróf elhagyni szándékozik berlini állomását, minthogy bántotta őt, hogy személye kikerülésével fontos tárgyalásokat folytattak, de sőt emlegették már utódját is. Ez esztelen híreknek rendes c­áfolatra nem is lett volna szükségük, mert beavatott körök­ben e teljesen alaptalan hir fölött legfölebb mo­solyoghattak. Széchenyi grófnak semmi oka a le­­hangoltságra nincs, s őt semmiféle okból nem érhette megbántás azon egyszerű okból, mert itt vagy ott, Berlinben úgy mint Bécsben, szerencsét kívánhatnak ma­guknak ahhoz, hogy azon fontos állo­máson, mint a barátságos osztrák-ma­­gyar hatalom képviselete a német csá­szári udvarnál, olyan körültekintő, jó­indulatú és előkelő államférfin van, a­ki komoly önelégültséggel tekinthet vissza arra, amit eddig mint berlini nagykövet ten. Mert épp a legutóbbi években vált mindinkább bensővé Ausztria-Magyarország és Németország szoros viszonya s hogy ha a két állam között mindig barátságosabbá váló viszonyt egyetlen félreértés sem zavarta meg s ez tényleg úgy is volt, akkor minden különösebb éleslátás nélkül kimond­ható, hogy ebben a legfőbb érdem Széche­nyi grófot illeti meg. Budapest, szept. 10. (A horvátok elnyo­matása Dalmátiában.) A zárai dalmát ellen­zéki »Národni Liszt«, mely a dalmáthoni horvát párt­nak a közlönye, bizonyos Bukolics igazgatónak és horvát paedagogusnak nyugalmaztatása alkalmából erősen kikel a horvátoknak Dalmátiában történő »elnyomatása« ellen, szerinte a németesítés s az ide­gen tisztviselők kineveztetése napi­renden van e tar­tományban. Az olaszok a szerbekkel szövetkezve min­dent elnyomnak, a­mi horvát. A napokban is a zárai helytartósághoz egy szerbet (dr. Ivanics Gusztávot) neveztek ki csász. kir. tanácsosnak; a horvát többség­beli tekintélyes férfiak pedig mellőztetnek vagy eltá­volíttatnak. Bécsben a dalmát nép többségére nem is hederítve, az ellenpárttal szövetkeznek, a többség, a horvátok ellen, nem gondolván meg, hogy ezáltal az alkotmányosság s a szabadság elvein ejtenek csorbát. ff B ELFÖ­LD, Budapest, szept. 10. (Széchenyi Imre gr. nagykövet és Lord Amphtill.) Anglia ber­lini képviselőjének, Lord Amphtillnek (Odo Russell) halála alkalmából — nem tudni miként — egyszerre csak felmerült az a hír,­ hogy Széchenyi Imre gróf, monarchiánk berlini nagykövete megvállik állásától. Mi, ismerve a nagykövet közkedveltségét a berlini ud­vari és felső körökben és egyébként is állásában tanú­sított kitűnő szolgálatait, természetesen tudomást sem vettünk e híresztelésekről.A »Kölnische Zeitung« ma érkezett száma szintén foglalkozik ez ügygyel s a ki­váló német lap fejtegetéseit annál szívesebben közöl­jük, mert egyrészt Széchenyi gróf berlini szereplé­séről nyilatkozik igen hízelgőn, másrészt találón jel­lemzi monarchiánknak Németországhoz való szives viszonyát. Ampthill lord halálát — úgymond a »Köln, Zeitung« — Berlin diplomatiai köreiben mély fájda­lommal érzik, de államférfim­­ollégái közül legmé­lyebben érinti Széchenyi grófot, az osztrák-magyar nagykövetet, ki az elhunyttal a legbensőbb barátság­ban, sőt testvéri érintkezésben állott. A két államfér­­fiú már kora gyermekségétől jól ismerte egymást és sorsuk gyakran és huzamosabb időkre hozta őket együvé éltük útjain. Egyforma hajlandóság fűzte őket szorosan együvé. Különösen a tudomány és a művé­szetek szeretete, s ebben leginkább a zené­é, melyben mindketten nem közönséges tehetséget tudtak ki­ Tisza Kálmán miniszterelnök beszéde választóihoz. Elmondta Nagyváradon szeptember 10-én. — Távirati tudósítás. — Tisztelt polgártársaim ! Midőn szivem régi vá­gyát követve, eljöttem, hogy annak mélyéből meg­köszönjem önöknek, hogy most már másodszor meg­tiszteltek azzal a bizalommal, hogy képviselőjüknek megválasztottak, engedjék meg, hogy mindenekelőtt indokoljam azt, hogy miért jelentem meg csak most és miért nem már a választást megelőzőleg. (Halljuk!) Tisztelt polgártársaim! Én abban a meggyőző­désben vagyok, hogy oly ember fölött, ki annyi éven át működik a közpályán s több mint kilencz évet oly exponált helyzetben töltött, mint én, ítélni az iránt, hogy megérdemli-e a bizalmat vagy nem, s talán még sokkal elfogulatlanabbul lehetne akkor, ha ez nem jön el közvetlenül az ítélet kimondása előtt, maga mellett próbálok­ beszédet tartani. (He­­l­yeslés.) De nem jöttem azért sem, mert nem volt kétsé­gem az iránt, hogy azok, kik — tudtomra ugyan nem itten, de másutt — a miatt, hogy nem jöttem el a vá­­asztás előtt, megtámadtak, ha jövök magam, azt mondták volna kétségkívül, hogy a kormány és párt mellett korteskedni s kortesbeszédet tartani jöttem. Én tehát lemondtam erről, pedig talán nem ámítom magamat, ha azt hiszem, hogy nem tudtam volna ugyan másokkal, kik ugyancsak bejárták az országot, az ígéretek tételében versenyezni, de igenis ki tudtam volna mutatni sok felhozott vád teljes alaptalanságát és sok hangzatos ígéretnek üres voltát. (Éljenzés.) De lemondtam erről, bízva személyemet illetőleg ezen város polgáraira, a pártot illetőleg az ország összes választóira, hogy mindezek daczára hozzanak tetszé­sük szerint ítéletet. Ezeknek előrebocsátása után talán megengedik, hogy átalánosságban szóljak egy pár szót arról, hogy miként fogom én fel a legközelebbi jövőben köteles­ségünket és azután egy pár, szerintem nagyon fontos kérdés iránt is nyilatkozzam. (Halljuk!) A­mi az elsőt illeti, én abban a meggyőződés­ben vagyok, hogy minél inkább lehet minden em­beri számítás szerint teljesen bíznunk abban, hogy a béke megzavartatni nem fog, annyival inkább kötelességünk egész tisztelet­tel és egész igyekezettel és teljes komolysággal fel­használni az időt arra, hogy saját intézményeinket a nemzet szellemi és anyagi jóllétévé fejleszszük és gya­­rapítsuk és nem csekély hazafias bűnt fognának el­követni azok — ha lennének olyanok, — a­kik gátul vetnék fel magukat abban, hogy ezen munkásságot sikerrel folytatni lehessen. (Igaz!) Mindenekelőtt nem szabad e munkánál szem elől téveszteni, hogy az ország államháztartásában az egyensúly, — mely iránt, bár­mit mondjanak, igen hat­hatós előlépés történt, — teljesen is helyreállíttassék. De az e felé való törekvésnek is van szerintem határa. Az egyik határ az, a­hol a­miatt, hogy az gyorsabban elérhető legyen, túlságos terhekkel kellene az ország lakóit sújtani (Helyeslés.) ; a másik határ mutatkozik a különben oly szükséges takarékoskodásban. A taka­rékoskodásban el kell menni annyira, hogy lemond­junk sok olyanról is, a­mi jó, helyes és c­élszerű­ volna, de nem szabad elmennünk annyira, hogy meg­­tagadtassék az is, a­mi az ország anyagi és szellemi fejlesztésére mélhatlanul szükséges (úgy van!) Túl­terheléssel és túlságos takarékossággal, meglehet, sőt valószínű, előbb helyre lehetne állítani a teljes egyen­súlyt. De az nem lehetne állandó, mert az állam ház­tartásában az egyensúly állandóan csak úgy állhat helyre, ha a nemzet anyagi gyarapodása lehetővé teszi a szükséges nagyobb tehernek könnyebb elviselését. (Élénk helyeslés.) Nincs az állami életnek oly tere, melyen munkásságra és fejlődésre szükség ne volna: van a közigazgatási, van az igazságszolgáltatási, van a közművelődési van a forgalmi téren étés az állam életnek minden egyéb terén. De mind e kérdésekről egy beszéd keretében még csak futólag is nyilatkozni nem lehet; én tehát csak azon meggyőződésemnek akarok kifejezést adni, hogy mindezen működésben a mérsékelt, a józan szabad­elvű irányzat kell, hogy vezessen bennünket, most ki­vált, midőn a legtávolabb fekvő államokat is úgy a művelődés fejlődése, mint a közlekedés könnyebbsége annyira közel hozta egymáshoz. Sokszor egész világrészeken át vonulnak bizo­nyos áramlatok, olykor ez áramlat gyors haladásra, máskor megállásra, sőt részben visszamenésre indít. Aligha tévedek, hogy napjainkban is ily áramlatok léteznek, de én azt hiszem, hogy nekünk nem szabad soha megfeledkeznünk arról, hogy mi azt, hogy M­a­­gyarország népének majdnem kasztsze­­rűleg elválasztott osztályaiból nem­zet alakulhatott, a szabadelvű hala­dásnak köszönjük; azt pedig, hogy annyi vész és vihar között meg tudtunk állani, s ma alkotmányos szabadságot élvezünk, éppen ezen összeolva­dásnak kell köszönnünk. (Élénk helyeslés.) Ha tehát oly időkben, midőn olynemű áramla­tok vannak, mint a jelenben, az szükséges, hogy a ha­ladás óvatos és megfontolt legyen, nehogy a minden újítás által némi részben érintett érdekeket a vissza­menni akarók táborába tereljük, de a haladásról, a szabadelvű irányzatról szerintem lemondani magyar embernek nem sza­bad. (Élénk helyeslés és tetszés.) A­mint meggyőző­désem szerint kötelességünk t. választók, mindent megtenni, a­mit jeleztem intézményeinknek minden irányban fejlesztésére, az anyagi és szellemi jólét emelésére, épen úgy szükséges ezen időt felhasználni arra is, hogy magában az országban belügyeink terén muta­tkozó bajokat és veszélyeket elenyésztesszü­k és leküzdjük. Nem szükséges mondanom, hogy még ma is megvan a régi időktől fogva Magyarországon bizo­nyos izgatás az e hazában élő különböző fajok jó egyetértésének megzavarására. Ezen izgatás néha szóval, néha sajtó útján egyenesen megtámadja a magyar állam alapjait, vagy magát a magyar állam­nak létét tagadja meg. Máskor nem ily vakmerő, ha­nem csakis kerülő utakon a fajgyűlöltség élesztése ál­tal kívánja czélját elérni. Ezen izgatáshoz, mint mindnyájan tudjuk, újabb időben másik izgatás já­rult s az e hazában létező hitfelekezetek s különösen ezeknek egyike — megnevezem —: izraelita polgártár­saink ellen való izgatás. A harmadik, melyet külföld­ről importáltak, izgatás a társadalom különböző osz­tályai közti egyetértés megzavarására, sőt arra, hogy köztük ellenségeskedés törjön ki, megbontva magá­nak az államnak alapját: a társadalmat. (Úgy van !) Meggyőződésem szerint a magyar állam elég erős arra, hogy mind e három izgatást, ott, hol annak eredménye tettlegességekben jelentkezik, legyőzze; de egyfelől nem tagadom, ellenkezik jogérzetemmel, hogy azok, a­kik maguktól ilyesre nem gondoltak, de félre lettek vezetve — úgy mint kis mértékben eddig is kellett hogy történjék — részint életükkel, részint szabadságukkal lakóijanak; míg azok, kik okozói vol­tak ezen fellépésnek, büntetlenül folytatják működé­süket. (Élénk felkiáltások: Igaz! Úgy van!) De ezen­kívül nem szabad szemet hunyni az elől sem, hogy ha az ily izgatás büntetlenül folyik, ha e mérget csepeg­tetni büntetlenül lehet, utoljára is a kevésbbé művelt és ily kérdésekkel kevésbbé foglalkozó osztályoknak érzülete is megmételyeztetek, ha miből azután komoly veszedelem származik a magyar államra nézve. (Élénk felkiáltás: Igaz! Úgy van!) Ha tisztelt választópolgártársaim, a történelmet nézem, én azt találom, hogy igen sok szabad állam­ban a szabadság és olykor maga az állam is, azért lett veszélyeztetve, sőt a szabadság sokszor meg is semmisítve, mert azok, kik szabad alkotmány alatt vezették az ország ügyeit, még akkor sem akartak keményebb rendszabályokhoz nyúlni, midőn már lát­ták, hogy visszaélve a szabadságadta eszközökkel, némelyek magának a szabadságnak vagy az államnak megdöntésére működnek. De mást is láttam, mert a képnek másik oldalát is meg akarom világítni. Lát­tam azt, hogy máskor pedig, midőn azok, kik ezen szabad állam ügyeit vezették, csak nehezen bírtak megbarátkozni a szabadság intézményeivel, az ily mozgalmakat maguk használták fel arra, hogy ma­gát a szabadságot nyűgözzék le. Én azt hiszem tisztelt választó­polgártársaim, hogy az előbb jelzett hibába esnünk nem szabad, az utóbb jelzettbe pedig nemcsak nekünk nem szabad esnünk, de engednünk sem szabad, hogy azt más va­laki valaha, Magyarországon megkísérelhesse (Élénk helyeslés.) Én azt hiszem — hisz van reá példa a vi­lágon, — ily esetekben ha csakugyan vannak bizonyos veszedelmes izgatá­sok, melyeknek veszélytelenné tételé­re, megfékezésére a szabad államokban létező rendes eszközök nem elégsége­sek, csak egy mód van azokkal elbánni a nélkül, hogy maga a s­zabadság veszély­­lyeztessék, és ez az:nem bántani, érin­tetlenül hagyni még kinövéseiben is a szabad vélemény-nyilvánítást és sza­bad mozgást minden egyébben és csak kizárólag azokra szorosan körvonalaz­­va adni és adni meghatározott rövid idő­­re hatalmat a kormánynak arra, hogy ezen bajokkal elbánhasson. (Hosszas he­lyeslés.­ így, uraim, elháríthatók a veszélyek anélkül, hogy maga a nemzeti szabadság veszélyeztetve legyen, míg ha e veszélyek el nem háríttatnának, még az előbb mondottakon kívül hozzá jöhetne azon veszély is, hogy végre sikerülne a rendet, mely nélkül alkotmányos államok élni nem bírnak, megzavarni, s ez­által még a szabadság barátait is esetleg, ha csak ideiglenesen is — számtalan példa mutat erre — a szabadság ellenségeinek táborába hajtani. (Élénk helyeslés és tetszés.) Én annyira meg vagyok róla győződve, hogy ilyen, ismétlem, megállapított czélokra jól körvona­­lazva, időhöz kötötten adott meghatalmazásra szük­ség van, hogy most előre nyilvánítom, hogy ily meg­hatalmazást bármely kormánynak hajlandó leszek megadni, ha más ül helyembe, melyről meg vagyok győződve, hogy úgy egyéb hatalmát, mint ezt, kizáró­lag a magyar állam érdekében fogja használni. (Za­jos éljenzés.) De, uraim, nem szeretnék félreértetni, vagyis inkább félremagyaráztatni, midőn annyira hangsúlyo­zom a magyar állam érdekeit; nem szeretném, hogy valaki azt higyje az általam mondottakból, hogy én Ma­gyarországnak nem magyar ajkú lakóit általánosságban nagy többségükben rossz hazafiaknak tartom, sem azt, hogy Magyarországon az itt lakó fajoknak erőszakos törvényhozási magyarosítását, saját nemzetiségükből való kivetkőztetését óhajtom. Az egyiket nem hihe­­tem, mert tapasztaltuk mindnyájan, hogy nincs ily nem magyar nemzetiségű lakosság e hazában, mely­nek legtekintélyesebb része, mig híven ragaszkodik saját nemzetiségéhez, addig hive ne lenne a magyar államnak, (Igaz! Úgy van!) de épen azért meg kell ezen helyzetet tartani s nem kell megengedni, hogy egyes rosszakaratúak a még oly hazafias népet meg­mételyezzék. A másik ellen pedig részemről határo­zottan tiltakozom. Nem egyeznék meg a szabad Ma­gyarország múltjával, erőszakot tenni akarni az e hazában lakó nem magyar nemzetiségű polgárok fe­lett. (Úgy van!) Én azt óhajtom — s azt hiszem, legalább meg­győződésem szerint ez óhajtandó — hogy e hazának minden fia szabadságának korlátozása nélkül ragasz­­kodhassék fajához és fejleszthesse nemzetisége kebe­lében a műveltséget. Nem kívánok egyebet semmit, de azt — úgy hiszem — méltán lehet kívánni a haza minden fiától — a­mint a legnagyobb rész szívesen te­szi is, — hogy lássa be, hogy ha korlátozás nélkül fejlesztheti épen úgy, mint minden egyéb polgára a hazának, a szabadságot, ezt a magyar államnak kö­szöni, és hogy semmi által a saját nemzetiségének szabad fejlődését is úgy előre nem mozdíthatja, mint­ha a magyar állam fentartására teljes erejével közre­működik. (Hosszan tartó zajos éljenzés.) Tisztelt polgártársaim! Egy szerintem legalább igen fontos kérdés fog nemsokára napirendre kerülni a törvényhozás előtt és ez­ a főrendiház reformja, an­nak, mint felsőháznak szervezése. (Halljuk) Egyike ez azon kérdéseknek, melyeknek helyes megoldása mindenütt szerfelett nehéz, mert nehéz ott, hol a tör­ténelem nem adja ez anyagot a törvényhozó kezére, hogy elérné azt, hogy egy ilyen felsőháznak meg le­gyen kellő tekintélye és függetlensége arra, hogy hí­ven teljesíthesse feladatát, mely szerintem főleg áll néha a mérsékletből, máskor pedig abból, hogy köz­bevetett szava által alkalmat adhat a netalán elha­markodva hozott határozatok újabb megfontolására, sőt olykor nagyfontosságú kérdéseknél épen arra,­­ hogy szemben azon határozatokkal magának a nem­zet zömének lehessen alkalma nyilatkozni. De, mondom, ezt nehéz megtalálni, nehéz kivá­­lólag úgy, hogy ezután túl ne menjen azon és utol­jára egy a demokrata alapon szervezett szabad állam­ban egyedül a képviselőházat illető döntő befolyást ne ragadhassa kezébe; mondom, ez mindenütt nehéz, de nálunk még e szempontban talán azt fogják mon­dani, hogy ez nálam nem-e egy neme a fix ideának, de bevallom, ha annak neveztetnék is, itt ismét a ma­gyar állam és a magyar államiság szempontja sze­rintem­ döntő. Én azt hiszem ,, polgártársaim, hogy mindezen szempontoknak megfelelőleg, a főrendiházat rendezni csak úgy lehet, ha figyelembe veszszük a történelmi fejlődést, vagyis azon családokat, melyeknek ezen fej­lődés a főrendiházban a jogosultságot megadja. De viszont azt, hogy valaki csak azért, mert ily családból született, a főrendiház tagja legyen, ismét tarthatlan­­nak találom a mai viszonyok között. (Élénk helyes­lés.) úgy­szintén tarthatlannak találnám, — és itt már főleg a magyar állam szempontjából — azt is, hogy egyedül egy bizonyos meghatározott vagyon adja meg a jogosultságot. Azt hiszem összeköttetésbe kell hozni a kettőt. A születés, ha együtt van a törvényben megha­tározott vagyonnal, igenis, adja meg a jogot a felső­házi tagsághoz. Továbbá segíteni kell azon, ami mai viszonyaink közt meg nem állhat, mert a hitfelekeze­tek közti jogegyenlőséggel ellenkezik, hogy t. i. né­mely hitfelekezetnek eddig a főrendiházban helye és ülése nincs. Ezt ki kell egyenlíteni nem azáltal, hogy elvegyük jogát, de azáltal — szerintem ez a magyar törvényhozás traditiója — hogy adjunk jogot annak, ki eddig azzal nem bírt. (Éljenzés.) Továbbá nem lehet, hogy az új felsőháznak hivatalos tagjai legyenek a főispánok. Én, ki Ma­gyarország jelenlegi főispáni karával tizedfél éve ál­lok hivatali viszonyban, bátran el merem mondani, hogy egyéniségeiket illetőleg nincs és nem lehet senki méltóbb tagja a főrendiháznak mint a főispánok, de tagadhatlan, hogy e hivatalnak megváltozott termé­szete követeli, hogy e hivatal ne adjon jogot a felső­­házban való ülésre (Helyeslés.) s ezért azt tartom, hogy ezen módosítás is szükséges. És végül szükséges gondoskodni arról, hogy az újonnan szervezendő fel­sőházban, az állami élet bármely terén kitűnő érde­meket szerzett egyének, ő felsége a koronás király ki­nevezése folytán mint élethossziglan való tagok részt vehessenek. (Élénk helyeslés.) Főbb vonásaiban t. polgártársaim így kép­zelem magamnak az új felsőházat. Csak a legutóbb említett tagokra nézve van még egy megjegyzésem. Azt hallottam ugyanis mondani, hogy az élethosszig­lan kinevezettek nem bírhatnak az egyik kellékkel, a függetlenség kellékével. Ezzel szemben én tisztelt pol­gártársaim, nem akarok a tapasztalatokra hivatkozni, — pedig tehetném — hogy épen Magyarországon igen sok példa van arra, hogy épen az, a­ki kormányi kinevezéstől függve ért el valamit, még tüntet azzal, hogy a kormány ellen legyen csak azért, hogy a füg­getlenséget bizonyíthassa. (Élénk felkiáltások: Igen! úgy van!) De annyit még­is meg kívánok jegyezni, hogy a függetlenség igaz főleg egyéni tulajdon, de ha a hely­zetet veszem, nem hiszem, hogy több függetlenség ne legyen a helyzetnél fogva abban, ki egy érdemdús pálya végén a törvényhozó testületbe jutott és többé semmit sem várhat, mint igen sok talán születése és vagyona alapján ott levő fiatal ember, ki még maga előtt a politikai életpályát nyitva látja. (ügy van! Élénk helyeslés.) Ha már a törvényhozásról beszéltem, lehetetlen meg nem emlékeznem azon kérdésről is, melyet újabb időben a választás alatt annyian emlegettek: t. i. az országgyűlési folyam meghosszabbításáról. (Halljuk!) Méltóztatnak talán tudni, hogy én nem mint ellenzéki ember, de mint a kormány tagja és később mint a kormány elnöke is elleneztem, mondhatom oly időben, midőn pártkülönbség nélkül kívánta azt szá­mos képviselő, s megakadályoztam, hogy e hosszabí­­tás megtörténjék. Tettem ezt azért, mert abban a re­ményben voltam, hogy követve mindenki hiven az 1874-iki törvény intenzióit, mely a szükséges válasz­tási mozgalmakat lehetőleg rövid időre kívánja össz­pontosítani, nem fog abból semmi baj származni, ha a választások minden három évben történnek meg, s mert utoljára — bevallom őszintén — nem szerettem

Next