Nemzet, 1884. szeptember (3. évfolyam, 720-748. szám)
1884-09-11 / 729. szám
LITERIESZTŐség ■ Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................ 2 frt 8 hónapra 6 > 6 hónapra ................................................... 12 > Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám 4 kr. 729. (251) szám. Budapest, 1884. Csütörtök, szeptember 11. m. évi folyam. Budapest, szeptember 10. Szép beszéd volt Tisza Kálmán beszéde, de nem szépsége által fog leginkább hatni. Nagyszabású, államférfim beszéd volt, de nem nagy méretei s azon kiemelkedő pontjai által fog mély benyomást gyakorolni, melyeken az eszme, a magas gondolat verőfénye ragyog. Ami benne leginkább hatni és benyomást fog gyakorolni, az a kormányelnök által tervezett reformok s kivételes rendszabályoknak a liberalismussal való megegyeztetése. Nem szónoki fordulatok által sikerült ez. Nem világos szavak fedik el, mint az ellenzék mondaná, a reactio viperáját. Tisza Kálmán nyilatkozata az igazság és valóság erejével siac. Aki oly büszkén hivatkozhatik szabadelvű múltjára, mint Tisza Kálmán s akinek szavaiból oly elemi erővel sugárzik ki a szabadságszeretet heve, mint ugyancsak az ő szavaiból, az nem kohol terveket a szabadság ellen. Az kész lehet nehéz időkben kivételes eszközökhöz nyúlni, de csakis a rend és szabadság érdekében. Még a tán szabadságellenesnek látszó fegyverekkel is a szabadságot iparkodik megmenteni. Az ellenzék eddig meglehetősen tartózkodó volt a rebesgetett tervekkel szemben. Várta, hogy mit akar Tisza Kálmán. A társadalmi, faji és nemzetiségi anarchiával szemben, mely évek óta dúlja a magyar nemzetet, minden kormánynak meg kellene tennie kötelességét, tekintet nélkül múltjára, elveire, létprincipiumára. Vasmarokkal megvalósított reformok, vagy ideiglenes kivételes intézkedések , csak ezek közt választhatott volna bármely kormány. Tisza akar reformokat, de a szabadság érdekében és alkotmányos életünk további kifejtésének czéljából. De egyszersmind akar kivételes intézkedéseket ideiglenesen, hogy leküzdje minden szabadság örök és esküdt ellenségét, az anarchiát. Ezeket akarja Tisza Kálmán. És most az eddig tartózkodó ellenzék fel fog lépni. Sorakozni fog, ki fogja adni a jelszavakat. Egyszerre megváltozik egész homlokzata. Harczi riadójában egészen új hangok fognak megcsendülni. A mérsékelt ellenzék túlnyomó árnyalatában reactionarius volt. Sokalta, vádolta szabadságainkat. A liberalismust tette felelőssé társadalmunk bajaiért. Sorra czélba vette szabadságainkat, hogy lerombolja. A felfegyverzett állami hatalom által mankót akart tétetni a roskadozó társadalom hóna alá. Követeléseiben, a csepp sociális olajtól elment az állami mindenhatóság bálványozásáig. Nem ideiglenes rendszabályokat tervezett, hanem sötét ködgomolyok alakjában hömpölygött szemei előtt egy csomó intézmény, mely, mint nehéz szilánk, az államot és társadalmat megállította volna fejlődésének útján. A liberalismus traditióit nem akarta fentartani, inkább lerombolni. Reactiót akart a létező állapotok, nem pedig az elfajult szenvedélyek ellen. És most ugyanezen ellenzék azt fogja mondani, inni, sugdosni, harsogni, kiáltani: ime, a Tisza-kormány és pártjának liberalismusa a reactio lólábában végződött. A liberális párt rombolja le Magyarországon a szabadságot. Ők lesznek most a liberálisok és nem mi. Ők fogják és nem mi magasztalni most ugyanazon szabadelvűséget, melyre éveken át csak szitkokat tudtak szórni. Ők lesznek a szabadság bajnokai és nem mi. Ők lépnek a negyvenes évek nagy traditióinak örökébe és nem mi. Mi leszünk a támadottak és nem ők. De csak az ő képzeletükben s páratlanul naiv tacticájuk által. Ellenkezőjét mondani és tenni annak, amit mond, tesz, gondol a szabadelvű párt és kormány: ez az ő régi harczmódjuk, melylyel mindig megverettek. Meg fognak veretni most is. A liberalismust, nagy nemzeti traditióinkat mi fel nem adjuk. Ellenkezőleg: Tisza kimondta Nagyváradon, hogy a szabadelvű haladásról magyar embernek lemondani nem szabad. De úgy a szabadelvűség, mint a nemzeti hagyományok néha csak vaskéz segítségével védhetők meg. Az eszme is gyakran csak az ellenség fegyverei által győzhet. A liberalizmus nem volna kormányképes elv, államalkotó tényező, ha nehéz viszonyok közt nem tudna szilárd kézzel kormányozni. Le kellene mondania, mint elavult tannak a tudósok dohos könyveibe kellene költöznie, ha szabad prédára lökné az államot és társadalmat. Különösen Magyarországon nem lehet a liberalizmus elvont doctrina, a szürke ködben csillámló gondolat. Amennyire összenőtt a magyar nemzeti genius a liberalismussal, épp annyira a magyar állameszmét kell szolgálnia a liberalismusnak. Valamint szabadság nélkül nem képzelhető a magyar állam, épp úgy nem volna tartható oly szabadság, mely a magyar állami és társadalmi érdekeket ignorálná. A liberalismus, melynek traditiói visszanyúlnak a magyar állami élet századaiba, s melynek védői vagyunk jelenleg mi, mindig szem előtt tartotta a magyar érdekeket. Épp azért nem akarjuk azt lerombolni még a fenyegetőit követelő állami és társadalmi érdekek nevében sem, mint le akarták rombolni az ellenzék bizonyos árnyalatai. Amikor a kormány és pártja kivételes és ideiglenes rendszabályokat tervez a túlzó nemzetiségi és az anarchikus sajtó ellen, ezzel napnál világosabban mutatja meg, hogy nem akarja lerombolni a sajtószabadságot. Csak bizonyos vétségek esetén fosztatik meg az őrjöngő sajtó az esküdtszék meg nem érdemelt utalmától. A többi esetekben még e sajtónak is büntetlenséget biztosít az esküdtszék. A kormányt, a parlamentet, a minisztereket, a ház tagjait szabad féktelen támadásainak tárgyává tenni. A kormány és a többség tehát nem akar kivételes intézkedések védfala mögé lenni. Nem akar még az elvadult szenvedélyek piszkos árjának rohama elől sem menekülni. Csak a magyar állameszme és a magyar társadalom, a felekezetek és osztályok védelmére akarja a közhatalmat felfegyverezni. Így tesznek talán a reactionárius kormányok ? Ellenkezőt szoktak cselekedni. Mindenek előtt önmagukat biztosítják a támadások ellen. A társadalmat inkább a genti provocateurök által szokták ijeszteni, hogy ezt mindig függésben tartsák. Sőt a Tisza-kormány még az állameszmét és a társadalmat is csak ideiglenesen akarja kivételes eszközökkel oltalmazni. Csak azt akarja cselekedni — sőt annyit sem — már mindig megcselekedtek Írországban a conservativ és liberalis-radicális angol kormányok egyaránt. Csak rövid időre szóló felhatalmazást kér a törvényhozástól bizonyos anarchicus, vagy forradalmi törekvések leküzdésére. Mióta a negyvenes években a harcz állapota ténynyé vált Írország és Anglia közt, majd minden hosszabb tartamú kormány belekerült a kényszerhelyezetbe, hogy Írországban pár évre felfüggeszsze az esküdtszéket, sajtó és egyéni szabadságot. De oly kormány eddig nem akadt Angliában, mely állandóan meg akarta volna rendszabályozni a közszabadságokat. Tisza Kálmán, kormánya és pártja épp igy visszautasítja, még a politikai és társadalmi anarchia fenyegetésének idején is, az állandó rendszabályokat, melyek nyomása alatt nyög, kis- és nagy ostromállapot nélkül is az osztrák, a német stb. sajtó. Sőt tartalom dolgában még addig sem megy, mint elment eddig Írországgal szemben minden angol kormány. A nemzetiségi, faj- és osztálygyűlöletre szító sajtót nem helyezi kényszerzubbonyba egyátalán. A tisztességes sajtónak pedig baja szála sem görbül meg. Az alkotmányra még ujját sem emeli fel. Csak a legkevesebbet teszi meg a salus reipublicae nevében , de ezt megcselekszi teljes erélylyel. Szerencse, hogy a jelen nehéz viszonyok közt oly férfiú van a magyar állam kormányrúdjánál, aki nagy szabadságszeretetében e legkisebbel is beéri. Reactionarius kormányok ez alkalmat egyáltalán a szabadság lerombolására használnák fel. Hogy a két óriási (nem szabadságszerető) hatalom közé ékelt kis Magyarországon, az idők jelen járásában a szabadság állandó érdekei nem szenvednek, csak azon államférfiúnak s azon kormánynak és pártnak köszönhető, aki és mely tényleg a magyar ügyek élén áll. Se tacticája, se haragja ne feledtesse ezt el az ellenzékkel, B. G. fejleszteni. Ez a hajlandóság befolyással birt arra, is, hogy társaságot gyakran a tudósok, irók, és művészek között kerestek. Széchenyi gróf, mihelyt értesült Ampthill lord haláláról, azonnal sietett Berlinbe Horpácsról, hol szabadságidejét tölté, hogy megadja elhunyt barátjának a végső tisztességet, aztán ismét visszautazott Horpácsra. E rövid berlini tartózkodás alkalmával hire terjedt annak, hogy Széchenyi gróf elhagyni szándékozik berlini állomását, minthogy bántotta őt, hogy személye kikerülésével fontos tárgyalásokat folytattak, de sőt emlegették már utódját is. Ez esztelen híreknek rendes cáfolatra nem is lett volna szükségük, mert beavatott körökben e teljesen alaptalan hir fölött legfölebb mosolyoghattak. Széchenyi grófnak semmi oka a lehangoltságra nincs, s őt semmiféle okból nem érhette megbántás azon egyszerű okból, mert itt vagy ott, Berlinben úgy mint Bécsben, szerencsét kívánhatnak maguknak ahhoz, hogy azon fontos állomáson, mint a barátságos osztrák-magyar hatalom képviselete a német császári udvarnál, olyan körültekintő, jóindulatú és előkelő államférfin van, aki komoly önelégültséggel tekinthet vissza arra, amit eddig mint berlini nagykövet ten. Mert épp a legutóbbi években vált mindinkább bensővé Ausztria-Magyarország és Németország szoros viszonya s hogy ha a két állam között mindig barátságosabbá váló viszonyt egyetlen félreértés sem zavarta meg s ez tényleg úgy is volt, akkor minden különösebb éleslátás nélkül kimondható, hogy ebben a legfőbb érdem Széchenyi grófot illeti meg. Budapest, szept. 10. (A horvátok elnyomatása Dalmátiában.) A zárai dalmát ellenzéki »Národni Liszt«, mely a dalmáthoni horvát pártnak a közlönye, bizonyos Bukolics igazgatónak és horvát paedagogusnak nyugalmaztatása alkalmából erősen kikel a horvátoknak Dalmátiában történő »elnyomatása« ellen, szerinte a németesítés s az idegen tisztviselők kineveztetése napirenden van e tartományban. Az olaszok a szerbekkel szövetkezve mindent elnyomnak, ami horvát. A napokban is a zárai helytartósághoz egy szerbet (dr. Ivanics Gusztávot) neveztek ki csász. kir. tanácsosnak; a horvát többségbeli tekintélyes férfiak pedig mellőztetnek vagy eltávolíttatnak. Bécsben a dalmát nép többségére nem is hederítve, az ellenpárttal szövetkeznek, a többség, a horvátok ellen, nem gondolván meg, hogy ezáltal az alkotmányosság s a szabadság elvein ejtenek csorbát. ff B ELFÖLD, Budapest, szept. 10. (Széchenyi Imre gr. nagykövet és Lord Amphtill.) Anglia berlini képviselőjének, Lord Amphtillnek (Odo Russell) halála alkalmából — nem tudni miként — egyszerre csak felmerült az a hír, hogy Széchenyi Imre gróf, monarchiánk berlini nagykövete megvállik állásától. Mi, ismerve a nagykövet közkedveltségét a berlini udvari és felső körökben és egyébként is állásában tanúsított kitűnő szolgálatait, természetesen tudomást sem vettünk e híresztelésekről.A »Kölnische Zeitung« ma érkezett száma szintén foglalkozik ez ügygyel s a kiváló német lap fejtegetéseit annál szívesebben közöljük, mert egyrészt Széchenyi gróf berlini szerepléséről nyilatkozik igen hízelgőn, másrészt találón jellemzi monarchiánknak Németországhoz való szives viszonyát. Ampthill lord halálát — úgymond a »Köln, Zeitung« — Berlin diplomatiai köreiben mély fájdalommal érzik, de államférfimollégái közül legmélyebben érinti Széchenyi grófot, az osztrák-magyar nagykövetet, ki az elhunyttal a legbensőbb barátságban, sőt testvéri érintkezésben állott. A két államférfiú már kora gyermekségétől jól ismerte egymást és sorsuk gyakran és huzamosabb időkre hozta őket együvé éltük útjain. Egyforma hajlandóság fűzte őket szorosan együvé. Különösen a tudomány és a művészetek szeretete, s ebben leginkább a zenéé, melyben mindketten nem közönséges tehetséget tudtak ki Tisza Kálmán miniszterelnök beszéde választóihoz. Elmondta Nagyváradon szeptember 10-én. — Távirati tudósítás. — Tisztelt polgártársaim ! Midőn szivem régi vágyát követve, eljöttem, hogy annak mélyéből megköszönjem önöknek, hogy most már másodszor megtiszteltek azzal a bizalommal, hogy képviselőjüknek megválasztottak, engedjék meg, hogy mindenekelőtt indokoljam azt, hogy miért jelentem meg csak most és miért nem már a választást megelőzőleg. (Halljuk!) Tisztelt polgártársaim! Én abban a meggyőződésben vagyok, hogy oly ember fölött, ki annyi éven át működik a közpályán s több mint kilencz évet oly exponált helyzetben töltött, mint én, ítélni az iránt, hogy megérdemli-e a bizalmat vagy nem, s talán még sokkal elfogulatlanabbul lehetne akkor, ha ez nem jön el közvetlenül az ítélet kimondása előtt, maga mellett próbálok beszédet tartani. (Helyeslés.) De nem jöttem azért sem, mert nem volt kétségem az iránt, hogy azok, kik — tudtomra ugyan nem itten, de másutt — a miatt, hogy nem jöttem el a váasztás előtt, megtámadtak, ha jövök magam, azt mondták volna kétségkívül, hogy a kormány és párt mellett korteskedni s kortesbeszédet tartani jöttem. Én tehát lemondtam erről, pedig talán nem ámítom magamat, ha azt hiszem, hogy nem tudtam volna ugyan másokkal, kik ugyancsak bejárták az országot, az ígéretek tételében versenyezni, de igenis ki tudtam volna mutatni sok felhozott vád teljes alaptalanságát és sok hangzatos ígéretnek üres voltát. (Éljenzés.) De lemondtam erről, bízva személyemet illetőleg ezen város polgáraira, a pártot illetőleg az ország összes választóira, hogy mindezek daczára hozzanak tetszésük szerint ítéletet. Ezeknek előrebocsátása után talán megengedik, hogy átalánosságban szóljak egy pár szót arról, hogy miként fogom én fel a legközelebbi jövőben kötelességünket és azután egy pár, szerintem nagyon fontos kérdés iránt is nyilatkozzam. (Halljuk!) Ami az elsőt illeti, én abban a meggyőződésben vagyok, hogy minél inkább lehet minden emberi számítás szerint teljesen bíznunk abban, hogy a béke megzavartatni nem fog, annyival inkább kötelességünk egész tisztelettel és egész igyekezettel és teljes komolysággal felhasználni az időt arra, hogy saját intézményeinket a nemzet szellemi és anyagi jóllétévé fejleszszük és gyarapítsuk és nem csekély hazafias bűnt fognának elkövetni azok — ha lennének olyanok, — akik gátul vetnék fel magukat abban, hogy ezen munkásságot sikerrel folytatni lehessen. (Igaz!) Mindenekelőtt nem szabad e munkánál szem elől téveszteni, hogy az ország államháztartásában az egyensúly, — mely iránt, bármit mondjanak, igen hathatós előlépés történt, — teljesen is helyreállíttassék. De az e felé való törekvésnek is van szerintem határa. Az egyik határ az, ahol amiatt, hogy az gyorsabban elérhető legyen, túlságos terhekkel kellene az ország lakóit sújtani (Helyeslés.) ; a másik határ mutatkozik a különben oly szükséges takarékoskodásban. A takarékoskodásban el kell menni annyira, hogy lemondjunk sok olyanról is, ami jó, helyes és célszerű volna, de nem szabad elmennünk annyira, hogy megtagadtassék az is, ami az ország anyagi és szellemi fejlesztésére mélhatlanul szükséges (úgy van!) Túlterheléssel és túlságos takarékossággal, meglehet, sőt valószínű, előbb helyre lehetne állítani a teljes egyensúlyt. De az nem lehetne állandó, mert az állam háztartásában az egyensúly állandóan csak úgy állhat helyre, ha a nemzet anyagi gyarapodása lehetővé teszi a szükséges nagyobb tehernek könnyebb elviselését. (Élénk helyeslés.) Nincs az állami életnek oly tere, melyen munkásságra és fejlődésre szükség ne volna: van a közigazgatási, van az igazságszolgáltatási, van a közművelődési van a forgalmi téren étés az állam életnek minden egyéb terén. De mind e kérdésekről egy beszéd keretében még csak futólag is nyilatkozni nem lehet; én tehát csak azon meggyőződésemnek akarok kifejezést adni, hogy mindezen működésben a mérsékelt, a józan szabadelvű irányzat kell, hogy vezessen bennünket, most kivált, midőn a legtávolabb fekvő államokat is úgy a művelődés fejlődése, mint a közlekedés könnyebbsége annyira közel hozta egymáshoz. Sokszor egész világrészeken át vonulnak bizonyos áramlatok, olykor ez áramlat gyors haladásra, máskor megállásra, sőt részben visszamenésre indít. Aligha tévedek, hogy napjainkban is ily áramlatok léteznek, de én azt hiszem, hogy nekünk nem szabad soha megfeledkeznünk arról, hogy mi azt, hogy Magyarország népének majdnem kasztszerűleg elválasztott osztályaiból nemzet alakulhatott, a szabadelvű haladásnak köszönjük; azt pedig, hogy annyi vész és vihar között meg tudtunk állani, s ma alkotmányos szabadságot élvezünk, éppen ezen összeolvadásnak kell köszönnünk. (Élénk helyeslés.) Ha tehát oly időkben, midőn olynemű áramlatok vannak, mint a jelenben, az szükséges, hogy a haladás óvatos és megfontolt legyen, nehogy a minden újítás által némi részben érintett érdekeket a visszamenni akarók táborába tereljük, de a haladásról, a szabadelvű irányzatról szerintem lemondani magyar embernek nem szabad. (Élénk helyeslés és tetszés.) Amint meggyőződésem szerint kötelességünk t. választók, mindent megtenni, amit jeleztem intézményeinknek minden irányban fejlesztésére, az anyagi és szellemi jólét emelésére, épen úgy szükséges ezen időt felhasználni arra is, hogy magában az országban belügyeink terén mutatkozó bajokat és veszélyeket elenyésztesszük és leküzdjük. Nem szükséges mondanom, hogy még ma is megvan a régi időktől fogva Magyarországon bizonyos izgatás az e hazában élő különböző fajok jó egyetértésének megzavarására. Ezen izgatás néha szóval, néha sajtó útján egyenesen megtámadja a magyar állam alapjait, vagy magát a magyar államnak létét tagadja meg. Máskor nem ily vakmerő, hanem csakis kerülő utakon a fajgyűlöltség élesztése által kívánja czélját elérni. Ezen izgatáshoz, mint mindnyájan tudjuk, újabb időben másik izgatás járult s az e hazában létező hitfelekezetek s különösen ezeknek egyike — megnevezem —: izraelita polgártársaink ellen való izgatás. A harmadik, melyet külföldről importáltak, izgatás a társadalom különböző osztályai közti egyetértés megzavarására, sőt arra, hogy köztük ellenségeskedés törjön ki, megbontva magának az államnak alapját: a társadalmat. (Úgy van !) Meggyőződésem szerint a magyar állam elég erős arra, hogy mind e három izgatást, ott, hol annak eredménye tettlegességekben jelentkezik, legyőzze; de egyfelől nem tagadom, ellenkezik jogérzetemmel, hogy azok, akik maguktól ilyesre nem gondoltak, de félre lettek vezetve — úgy mint kis mértékben eddig is kellett hogy történjék — részint életükkel, részint szabadságukkal lakóijanak; míg azok, kik okozói voltak ezen fellépésnek, büntetlenül folytatják működésüket. (Élénk felkiáltások: Igaz! Úgy van!) De ezenkívül nem szabad szemet hunyni az elől sem, hogy ha az ily izgatás büntetlenül folyik, ha e mérget csepegtetni büntetlenül lehet, utoljára is a kevésbbé művelt és ily kérdésekkel kevésbbé foglalkozó osztályoknak érzülete is megmételyeztetek, ha miből azután komoly veszedelem származik a magyar államra nézve. (Élénk felkiáltás: Igaz! Úgy van!) Ha tisztelt választópolgártársaim, a történelmet nézem, én azt találom, hogy igen sok szabad államban a szabadság és olykor maga az állam is, azért lett veszélyeztetve, sőt a szabadság sokszor meg is semmisítve, mert azok, kik szabad alkotmány alatt vezették az ország ügyeit, még akkor sem akartak keményebb rendszabályokhoz nyúlni, midőn már látták, hogy visszaélve a szabadságadta eszközökkel, némelyek magának a szabadságnak vagy az államnak megdöntésére működnek. De mást is láttam, mert a képnek másik oldalát is meg akarom világítni. Láttam azt, hogy máskor pedig, midőn azok, kik ezen szabad állam ügyeit vezették, csak nehezen bírtak megbarátkozni a szabadság intézményeivel, az ily mozgalmakat maguk használták fel arra, hogy magát a szabadságot nyűgözzék le. Én azt hiszem tisztelt választópolgártársaim, hogy az előbb jelzett hibába esnünk nem szabad, az utóbb jelzettbe pedig nemcsak nekünk nem szabad esnünk, de engednünk sem szabad, hogy azt más valaki valaha, Magyarországon megkísérelhesse (Élénk helyeslés.) Én azt hiszem — hisz van reá példa a világon, — ily esetekben ha csakugyan vannak bizonyos veszedelmes izgatások, melyeknek veszélytelenné tételére, megfékezésére a szabad államokban létező rendes eszközök nem elégségesek, csak egy mód van azokkal elbánni a nélkül, hogy maga a szabadság veszélylyeztessék, és ez az:nem bántani, érintetlenül hagyni még kinövéseiben is a szabad vélemény-nyilvánítást és szabad mozgást minden egyébben és csak kizárólag azokra szorosan körvonalazva adni és adni meghatározott rövid időre hatalmat a kormánynak arra, hogy ezen bajokkal elbánhasson. (Hosszas helyeslés. így, uraim, elháríthatók a veszélyek anélkül, hogy maga a nemzeti szabadság veszélyeztetve legyen, míg ha e veszélyek el nem háríttatnának, még az előbb mondottakon kívül hozzá jöhetne azon veszély is, hogy végre sikerülne a rendet, mely nélkül alkotmányos államok élni nem bírnak, megzavarni, s ezáltal még a szabadság barátait is esetleg, ha csak ideiglenesen is — számtalan példa mutat erre — a szabadság ellenségeinek táborába hajtani. (Élénk helyeslés és tetszés.) Én annyira meg vagyok róla győződve, hogy ilyen, ismétlem, megállapított czélokra jól körvonalazva, időhöz kötötten adott meghatalmazásra szükség van, hogy most előre nyilvánítom, hogy ily meghatalmazást bármely kormánynak hajlandó leszek megadni, ha más ül helyembe, melyről meg vagyok győződve, hogy úgy egyéb hatalmát, mint ezt, kizárólag a magyar állam érdekében fogja használni. (Zajos éljenzés.) De, uraim, nem szeretnék félreértetni, vagyis inkább félremagyaráztatni, midőn annyira hangsúlyozom a magyar állam érdekeit; nem szeretném, hogy valaki azt higyje az általam mondottakból, hogy én Magyarországnak nem magyar ajkú lakóit általánosságban nagy többségükben rossz hazafiaknak tartom, sem azt, hogy Magyarországon az itt lakó fajoknak erőszakos törvényhozási magyarosítását, saját nemzetiségükből való kivetkőztetését óhajtom. Az egyiket nem hihetem, mert tapasztaltuk mindnyájan, hogy nincs ily nem magyar nemzetiségű lakosság e hazában, melynek legtekintélyesebb része, mig híven ragaszkodik saját nemzetiségéhez, addig hive ne lenne a magyar államnak, (Igaz! Úgy van!) de épen azért meg kell ezen helyzetet tartani s nem kell megengedni, hogy egyes rosszakaratúak a még oly hazafias népet megmételyezzék. A másik ellen pedig részemről határozottan tiltakozom. Nem egyeznék meg a szabad Magyarország múltjával, erőszakot tenni akarni az e hazában lakó nem magyar nemzetiségű polgárok felett. (Úgy van!) Én azt óhajtom — s azt hiszem, legalább meggyőződésem szerint ez óhajtandó — hogy e hazának minden fia szabadságának korlátozása nélkül ragaszkodhassék fajához és fejleszthesse nemzetisége kebelében a műveltséget. Nem kívánok egyebet semmit, de azt — úgy hiszem — méltán lehet kívánni a haza minden fiától — amint a legnagyobb rész szívesen teszi is, — hogy lássa be, hogy ha korlátozás nélkül fejlesztheti épen úgy, mint minden egyéb polgára a hazának, a szabadságot, ezt a magyar államnak köszöni, és hogy semmi által a saját nemzetiségének szabad fejlődését is úgy előre nem mozdíthatja, mintha a magyar állam fentartására teljes erejével közreműködik. (Hosszan tartó zajos éljenzés.) Tisztelt polgártársaim! Egy szerintem legalább igen fontos kérdés fog nemsokára napirendre kerülni a törvényhozás előtt és ez a főrendiház reformja, annak, mint felsőháznak szervezése. (Halljuk) Egyike ez azon kérdéseknek, melyeknek helyes megoldása mindenütt szerfelett nehéz, mert nehéz ott, hol a történelem nem adja ez anyagot a törvényhozó kezére, hogy elérné azt, hogy egy ilyen felsőháznak meg legyen kellő tekintélye és függetlensége arra, hogy híven teljesíthesse feladatát, mely szerintem főleg áll néha a mérsékletből, máskor pedig abból, hogy közbevetett szava által alkalmat adhat a netalán elhamarkodva hozott határozatok újabb megfontolására, sőt olykor nagyfontosságú kérdéseknél épen arra, hogy szemben azon határozatokkal magának a nemzet zömének lehessen alkalma nyilatkozni. De, mondom, ezt nehéz megtalálni, nehéz kiválólag úgy, hogy ezután túl ne menjen azon és utoljára egy a demokrata alapon szervezett szabad államban egyedül a képviselőházat illető döntő befolyást ne ragadhassa kezébe; mondom, ez mindenütt nehéz, de nálunk még e szempontban talán azt fogják mondani, hogy ez nálam nem-e egy neme a fix ideának, de bevallom, ha annak neveztetnék is, itt ismét a magyar állam és a magyar államiság szempontja szerintem döntő. Én azt hiszem ,, polgártársaim, hogy mindezen szempontoknak megfelelőleg, a főrendiházat rendezni csak úgy lehet, ha figyelembe veszszük a történelmi fejlődést, vagyis azon családokat, melyeknek ezen fejlődés a főrendiházban a jogosultságot megadja. De viszont azt, hogy valaki csak azért, mert ily családból született, a főrendiház tagja legyen, ismét tarthatlannak találom a mai viszonyok között. (Élénk helyeslés.) úgyszintén tarthatlannak találnám, — és itt már főleg a magyar állam szempontjából — azt is, hogy egyedül egy bizonyos meghatározott vagyon adja meg a jogosultságot. Azt hiszem összeköttetésbe kell hozni a kettőt. A születés, ha együtt van a törvényben meghatározott vagyonnal, igenis, adja meg a jogot a felsőházi tagsághoz. Továbbá segíteni kell azon, ami mai viszonyaink közt meg nem állhat, mert a hitfelekezetek közti jogegyenlőséggel ellenkezik, hogy t. i. némely hitfelekezetnek eddig a főrendiházban helye és ülése nincs. Ezt ki kell egyenlíteni nem azáltal, hogy elvegyük jogát, de azáltal — szerintem ez a magyar törvényhozás traditiója — hogy adjunk jogot annak, ki eddig azzal nem bírt. (Éljenzés.) Továbbá nem lehet, hogy az új felsőháznak hivatalos tagjai legyenek a főispánok. Én, ki Magyarország jelenlegi főispáni karával tizedfél éve állok hivatali viszonyban, bátran el merem mondani, hogy egyéniségeiket illetőleg nincs és nem lehet senki méltóbb tagja a főrendiháznak mint a főispánok, de tagadhatlan, hogy e hivatalnak megváltozott természete követeli, hogy e hivatal ne adjon jogot a felsőházban való ülésre (Helyeslés.) s ezért azt tartom, hogy ezen módosítás is szükséges. És végül szükséges gondoskodni arról, hogy az újonnan szervezendő felsőházban, az állami élet bármely terén kitűnő érdemeket szerzett egyének, ő felsége a koronás király kinevezése folytán mint élethossziglan való tagok részt vehessenek. (Élénk helyeslés.) Főbb vonásaiban t. polgártársaim így képzelem magamnak az új felsőházat. Csak a legutóbb említett tagokra nézve van még egy megjegyzésem. Azt hallottam ugyanis mondani, hogy az élethossziglan kinevezettek nem bírhatnak az egyik kellékkel, a függetlenség kellékével. Ezzel szemben én tisztelt polgártársaim, nem akarok a tapasztalatokra hivatkozni, — pedig tehetném — hogy épen Magyarországon igen sok példa van arra, hogy épen az, aki kormányi kinevezéstől függve ért el valamit, még tüntet azzal, hogy a kormány ellen legyen csak azért, hogy a függetlenséget bizonyíthassa. (Élénk felkiáltások: Igen! úgy van!) De annyit mégis meg kívánok jegyezni, hogy a függetlenség igaz főleg egyéni tulajdon, de ha a helyzetet veszem, nem hiszem, hogy több függetlenség ne legyen a helyzetnél fogva abban, ki egy érdemdús pálya végén a törvényhozó testületbe jutott és többé semmit sem várhat, mint igen sok talán születése és vagyona alapján ott levő fiatal ember, ki még maga előtt a politikai életpályát nyitva látja. (ügy van! Élénk helyeslés.) Ha már a törvényhozásról beszéltem, lehetetlen meg nem emlékeznem azon kérdésről is, melyet újabb időben a választás alatt annyian emlegettek: t. i. az országgyűlési folyam meghosszabbításáról. (Halljuk!) Méltóztatnak talán tudni, hogy én nem mint ellenzéki ember, de mint a kormány tagja és később mint a kormány elnöke is elleneztem, mondhatom oly időben, midőn pártkülönbség nélkül kívánta azt számos képviselő, s megakadályoztam, hogy e hosszabítás megtörténjék. Tettem ezt azért, mert abban a reményben voltam, hogy követve mindenki hiven az 1874-iki törvény intenzióit, mely a szükséges választási mozgalmakat lehetőleg rövid időre kívánja összpontosítani, nem fog abból semmi baj származni, ha a választások minden három évben történnek meg, s mert utoljára — bevallom őszintén — nem szerettem