Nemzet, 1886. október (5. évfolyam, 1469-1499. szám)

1886-10-09 / 1477. szám

SZERKESZTŐRIO: Verenád­ek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1477. (280.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1886. Szombat, október 9. Kiadó-hivatal­­ Ferencziek-tere, Athenaaum-épület, földsslst. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ............ .. .. .. '.. ........ •• 2 frt, 3 hónapra .........................- -............... 6 * 6 hónapra ................................................ 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám 5 kr. V. évi folyam. Budapest, október 8. Bizonyára mindenki, ki az országgyűlési tárgyalásokat és a napilapokat figyelemmel kiséri, emlékezik arra a támadásra, melyet az ellenzék a főrendiház reformja alkalmával annak alapeszméje és minden részlete ellen, főleg azon alapon intézett, hogy a kormány­nak nagy hatalmat ad. Meg is volt mondva, hogy Tisza csak azért kívánja a kinevezési jogot oly terjedelemben, mint tervezve volt, hogy »creaturáit«, mamelukjait tegye be a főrendiházba, melyben ugyan látták az olyg­­archákat is, de azért mégis azt álírták, hogy az teljesen alá lesz rendelve a kormánynak. Azóta a főrendiház működését, új alak­jában megkezdette és úgy folytatja, hogy csak tekintélyben és tiszteletben emelkedett. Sem az olygarchia reactióját, sem a kineve­zett tagok alárendeltségét nem lát­ja, nem ta­pasztalja abban senki. A­mi különösen a kinevezéseket illeti, már az első alkalommal oly fényesen jön e tekintetben Tisza lajstromával minden előze­tes vád és jóslat megc­áfolva, hogy a kineve­zett tagok iránt csak elismeréssel viseltetett azon ellenzéki sajtó is, mely előzetesen csak gyanút és bizalmatlanságot fejezett ki azok­kal szemben. Működésük pedig annyira elő­térbe tolta az új elemeket, hogy az új főren­diházban azok csakhamar vezérszerepet kez­dettek vinni, nem a régiek tiszteletre méltó táborának rovására vagy azzal ellentétben, hanem ezek önkénytes hozzájárulásával, szí­ves közreműködésével. Úgy hogy a megjó­solt »alárendeltség« épp úgy elmaradt, mint a hirdetett olygarchicus reactio és a kineve­zett tagok egyéni minősége annyira emelke­dett, annyira nem esett kifogás alá, hogy ed­dig — az első alkalommal — csakis egyetlen egy szellemi minősítvényének jo­gosultságát támadták meg, de ennek sem függetlenségét, jellemét , és ez a támadás is alaptalannak bizonyult. Ez előzmények bőségesen megmagya­rázzák azon körülményt, hogy az újabb ki­nevezéseket a főrendiházba, mély hallgatás­sal fogadja az ellenzék. Mert látja, hogy csak legújabban is, Gräffl, Hollán és Karap kine­vezésével, mennyire meg van c­áfolva mindaz, mit a főrendiház új elemeinek egyéni jellemére és társadalmi állására, valamint törvényhozási hivatottságára, előzetesen hir­dettek , illetőleg : a kormány és nevezetesen Tisza Kálmán törekvése, czéljaképpen ad­tak ki. Bátran hívhatjuk fel, nemcsak az elfogulatlan olvasóközönségnek és az or­szág igazságos közvéleményének figyelmét az újonnan kinevezettekre, de provokálhatjuk az ellenzéket is, alkalmazza előzetes kriticáját és jóslatait az új főrendiházi tagokra; ha vál­jon beválik-e azok közül bármelyikkel szem­ben az a vád, melylyel Tiszát, a kinevezések tekintetében már előzetesen illették? Mind­hármuknak függetlensége és szellemi képes­sége, hivatottsága a legszigorúbb kritika ré­széről sem eshetik kifogás alá; társadalmi ál­lásuk és a múltban szerzett tapasztalataik, érdemeik pedig bizonyára olyan színvonalra helyezik őket, nemcsak a nemzet közbecsülésé­­ben, de bármely európai szempont előtt is, hogy bármely felsőháznak csak díszére vál­hatnak. Ezenkívül, Jung Gräffl gazdag köz­­igazgatási tapasztalatokat és Hollán kiváló katonai és közmunkaügyi érdemeket, képes­séget, addig Karap Ferencz nagy jogtudo­mányt és bírói tapasztalást visz oda be. Mind olyan jogczim ez, mely a társadalmi ál­lás és más jeles egyéni tulajdonságo­kon kívü­l is, képesíthet bárkit , bár­mely főrendi vagy felsőháznak tagságára. És ha mindez, az illetők egyéni érdeme és súlya, bizonyára egyúttal emeli azon tör­vényhozó testület súlyát és tekintélyét is, melynek tagjaivá lesznek, úgy, hogy a testü­let és az új tagok kölcsönösen csak gratulál­hatnak egymásnak. De e gratulatióból nem szabad kihagyni azon kormány­t sem, mely­nek tapintata és bölcsessége, ezeket a szeren­csés választásokat eszközölte. Annyival is in­kább, mert ha akkor, mikor még az új főren­diház csak papíron volt, bőven kijutott e kor­mánynak e miatt e vádból és gyanúsításból, illő, jogos, sőt , a jövőre való tekintetből, szükséges és hasznos is, hogy akkor, mikor a konkrét intézkedésekkel és tényekkel, ellen­­mondást nem tűrő, de nem is provokáló mó­don c­áfolja meg azokat, legyen ez consta­­tálva és érdeme — ez alapon is — kiemelve. Budapest, okt. 8. A Janszky-ügy utójátékait, az esetleg akkor tette discussió tárgyává a közvélemény előtt, mikor a képviselőház maga készül a Janszky-ügyben beadott kérvények tárgyalására. Azon lovagias kérdések felől, melyek az utóbbi napokban fölmerültek, nem mondtunk nézetet, mert függőben levő ilynemű ügyek hírlapi discussióját nem tartjuk helyén­valónak. Most, mikor az illető kérdések elintéztettek — és­pedig a választott módokat tekintve — szerencsésen intéztettek el, nincs ok, hogy el ne mondjuk vélemé­nyünket a kérdésben. Általán nem tagadhatni jogosultságát annak a felfogásnak, hogy a parlamentben mondottakért vala­kit irányzatos üldözés tárgyává tenni nem szabad. A szólásszabadságot párbajokkal és oly kevéssé szabad korlátozni, mint hatalmi rendszabályokkal vagy a demagógia terrorismusával. De a terrorismus ily nemeinek az a sajátságuk van, hogy rögtön felismerhetők s akkor önkényt pro­­vocálják maguk ellen az ellenállást, mely szükségkép egyetemessé lesz. Ha Komjáthy Béla ellen a katonatisztek oly módon léptek volna fel, mely bármi tekintetben a szólásszabadság mesterséges elfojtására irányzott igye­kezetnek lett volna tekinthető, ily kísérlet ellen fel­­zúdult volna az egész közérzület s annak megvalósí­tása egyenesen lehetetlenség lett volna. Komjáthy képviselő úr — ezt kimondjuk ma, mikor ügyeit férfiúhoz méltólag befejezettnek te­kintheti — oly hangon beszélt interpellációjában, hogy a­ki hallotta, mindenki tisztában volt ve­le, hogy ez a beszéd következmények nélkül nem maradhat. Nem az volt csodálatos, hogy a sértettek az elégtételkérés terére léptek; az lett volna csodálatos, ha ezt elmulasztják. Ez elégtételkérésben a tisztek, — ez véleménye azoknak, kik ez ügybe be voltak avatva — mellőztek minden provocatorius jelleget vagy annak minden lát­szatát, mintha itt terroristikus c­élzatok vezetnék­­ őket. Mint sértett felek kértek elégtételt, nem élesít­ve a helyzetet gyűlölködéssel, de éreztetve, hogy ne­kik becsületükre és oly féltékenyeknek kell lenni, mint bárki másnak. A segédek szerencsésen megtalálták a formát, melyben az elégtétel meg volt adható, a­nélkül, hogy az az elvi fentartás, mely a parlamentben mondotta­kat kiveszi a szorosan számon kérhető nyilatkozatok közül, mellőztetett volna. Egyik esetben Komjáthy ezt a sértett fél, a másik esetben a segédei által adott magyarázatot kielégítőnek találták sértett ellen­felei. Mindkét megoldás kifogástalan volt, s azért alig van ok rá, hogy az ügy — mint tervben van — a parlament elé kerüljön. A parlament ez ügyben nem mondhatja, a­nél­kül, hogy igazságtalan színben ne tűnjön fel, hogy nem adatott ok a katonatisztek zokon vett föllépésére. Nem mondhatja, hogy a megoldásnak választott módja sértő lett volna bármely elvi érdekre. E két tény constatálása után tovább űzni-fűzni az ügyet csak szenvedély­keltés czélzatából lehetne, ennek pedig most igazán nincs itt az ideje. S ha ez a helyzet a Janszky-ügy úgynevezett utódajaira nézve, még inkább az magára az alapkér­désre nézve, mely az ez ügyben benyújtott kérvények alakjában holnap kerül a képviselőház elé. A Janszky-ügy egy pillanatra nagy hullámokat vert föl közéletünkben. Már már azt hittük, hogy e hullá­mok veszélyesekké válhatnak alkotmányos életünk nyugalmára. A királyi kézirat — teljesen correct, alkotmányos alapon nyugvó felfogásával — eloszlatta az aggodalmakat, s az agitatio országszerte meg­szűnt, a közönség megnyugodott. A parlament legyen-e most újabb agitatióknak kiinduló pontja? Ugyanez ügyben, mely fölött egy­szer már napirendre tért a közérzület, felkavarjuk újra a szenvedélyeket, s a lezajlott vitát felújítsuk újra ? Mi ezeiből ? Kinek a javára ? A nagy ellenzéki jelszavak hangoztatása a hadsereg ketté­osztásáról nem használ a magyar nemzeti eszmének annyit, mint árthatna az, ha oly nehéz viszonyok közt, mint a mai, csak egyetlen pil­lanatra is az a hit keltetnék, mintha a magyar álla­miság tényezői közt kiegyenlethetetlen ellentétek nyi­latkoznának. Pedig, hogy a hadsereg úgynevezett kérdése alkalmából ezt szerették volna elhitetni ha­zánkról itthoni és külföldi jóbarátaink, az tudva van mindenki előtt. A Janszky-ügy gyors elintézése a kérvényi bizottság véleménye értelmében már ezért is kívánatos. CSLPOLID. Budapest, okt. 8. (A képviselőház ülése.) A képviselőház holnap, október hó 9-én, szombaton, d. e. 10 órakor ülést tart, melynek tár­gyai: a 80 millió bankadósság és a Janszky-ügyben beadott kérvények tárgyalása. Budapest, október 8. (A főrendiház ülése.) A főrendiház f. hó 9-én, d. e. 11 órakor ülést tart, melyben a háznagy, jegyzők, a közjogi és törvénykezésügyi, a pénzügyi, a közgazdasági és köz­lekedésügyi s a naplóhitelesítési bizottság tagjainak megválasztása fog eszközöltetni. Budapest, okt. 8. (A s­z­a­b­a­d­e­l­v­ű p­á­r­t­­b­ó­l.) Az országgyűlési szabadelvű párt ma V­i­z­s­on­­­y­i Gusztáv elnöklete alatt, d. u. 6 órakor tartott értekezletén mindenekelőtt tárgyalás alá kerültek a holnapi ülés napirendjén, levő kérvények. A vitában , részt vettek G­a­j­á­r­y Ödön előadón kívül Tisza­i miniszterelnök, Csernátony Lajos, Rakovsz­­ky István, Török Zoltán és Horváth Gyula. A párt elhatározta, hogy elfogadja a kérvényi bizottság határozati javaslatát, melyet már volt al­kalmunk közölni. Fölvettetvén az a kérdés, hogy a szélsőbal a parlament elé akarja vinni a Komjáthy-ügyben tör­tént kihívásokat, a párt ellene nyilatko­zott annak, hogy ebben az ügyben bár­mi határozati javaslat elfogadtassák. A miniszterelnök hangsúlyozta, hogy a szólásszabad­ság veszélyeztetéséről nem lehet szó; ha ilyesmi fo­rogna fenn, senki nem haboznék annak védelmére kelni, de a parlament nem tarthatja feladatának, hogy beleavatkozzék oly ügybe, melyet — a történtek után —-­senki sem mondhat oly jellegűnek, melyben a parlament tekintélye vagy a szólásszabadság ér­deke a beavatkozást követelné. Ezután a 80 milliós bankadósság mikénti tör­lesztéséről szóló törvényjavaslat vétetett tárgyalás alá, mely Hegedű­s Sándor előadó indoklása után vita nélkül fogadtatott el. Végül tárgyaltatott a pótbírói intézmény meg­szüntetéséről szóló törvényjavaslat, mely Literáty Ödön előadó indokolása és Teleszky István, Gá­ll József, valamint Fabinyi és Szapáry gr. mi­niszterek hozzászólása után szintén elfogadtatott. Budapest, okt. 8. (A képviselőház mun­­kaprogrammja.) A képviselőház, miután a vám- és kereskedelmi szerződésről, valamint a bankszaba­dalom meghosszabbításáról szóló törvényjavaslatok el vannak intézve, — a »Bud. Corr.« értesülése szerint — nem fog a közelebbi időben nagyobb érdemleges javaslatokat tárgyalni. A jövő hét folyamán a képvi­selőház a bizottságokban már letárgyalt több kisebb törvényjavaslatot köztük kettőt a nemzetközi szerződések bekebelezéséről fogja tár­gyalásba venni és a d­e­l­e­g­a­t­i­o tagjait, esetleg a qyota-j­árulék megállapítására kiküldendő reg­­nicoláris küldöttség tagjait fogja megválasztani. Ez alatt valószínűleg elkészül a bizottsági jelentés a ten­gerészeti rendtartásra vonatkozó törvény­­javaslat felett és tárgyalása a képviselőház napirend­jére kitüzetik. A delegatív ülésszaka alatt a képvise­lőház nem fog ülésezni. A pénzügyminiszter által exposé­vel valószínűleg e hó 18-án vagy 19-én a ház elé terjesztendő költségvetési előirányza­tot a pénzügyi bizottság november hó má­sodik felében — a delegatio ülésszakának tartama alatt is — fogja tárgyalás alá venni. Budapest, okt. 8. (A kiegyezés.) Azon munkaprogrammal szemben, melyet az osztrák biro­dalmi tanács az osztrák kormánynyal egyetértőleg a jelen ülésszakra kilátásba vett, az osztrák-magyar vám- és kereskedelmi szerződésnek felmondása a fo­lyó év végén alig lesz többé elkerülhető.­­ Mindazon kiegyezési előterjesztések, melyeket mindenesetre egy­idejűleg kellene legmagasabb szentesítés alá terjesz­teni, nem fognak ugyanis többé a jelen év folyamában a képviselőház plénuma előtt napirendre tűzetni. Az osztrák kormány a »Bud. Corr.« értesülése szerint azon szándékban van — bárha a vám- és kereske­delmi szerződésről szóló törvényjavaslat még az idén tárgyalandó lesz, — hogy a bankszabadalom meg­hosszabbításáról, valamint a czukortermelés megadóz­tatásáról szóló törvényjavaslat csak a jövő év február havában fogja tárgyaltatni. Ily módon a közgazda­­sági kiegyezés idejekorán való létrejöhetése még azon esetre is egyszerűen lehetetlenné válik, ha a magyar országgyűlés az illető törvényjavaslatokat még oly gyorsan el is intézi, ha csak a birodalmi tanács mun­­kaprogrammján nem létezik még­is valamely válto­zás és a kiegyezési előterjesztések legalább deczember havában le nem tárgyaltatnak. Budapest, okt. 8. (A honvédelmi minisz­térium palotája.) A honvédelmi minisztérium palotájának »miseriáit« vázolja az »Egyetértés« teg­napi száma. E »miseriákat« eltagadni, — mint ben­nünket illetékes helyről értesítenek — senkinek sem jut eszébe. Valóban léteznek azok, úgy a­hogy az »Egyetértés« elbeszéli. Oka pedig ezen miseriáknak abban található meg, hogy a honvédelmi miniszté­rium hatásköre azóta, hogy e palota felépült, folyton fejlődött, terjeszkedett, s így a minisztérium személy­zete is folyton nagyobbodott, s ezt a megna­gyobbodott személyzetet is abba a palotába kel­lett elhelyezni, a­mely nem a mostani, hanem a régi személyzet számára építtetett. Az »Egyet­értés «-nek tehát igaza van, hogy ebben a pa­lotában sem a személyzet, sem az i ad­ók nincsenek megfelelőleg elhelyezve. De már abban nincs igaza, hogy a honvédelmi miniszter semmi tudomással nem bírna e miseriákról.­ Nagyon is bír tudomással. Él­­annyira, hogy a palota kiépítését már régebb idő óta elodázhatlannak tartja, az egyik szomszédos házat e czélra már meg is vette s csak alkalmas időpontra vár, hogy a törvényhozó testület elé lépjen a már kész tervezettel, a melynek elfogadását nemcsak azért re­ményű, mert azok a »miseriák« csakugyan léteznek, hanem azért is, mert a palota kiépítése aránytalanul kevés költséget fog igényelni. Budapest, okt. 8. (Az evang. bányakerü­­let közgyűlése.) Az evang. hitv. ágostai bánya­kerület ma délelőtt tartott közgyűléséről, melyet már esti lapunkban említettünk, a következőket kell közöl­nünk kiegészítés végett: Fabiny Teofil világi elnök rövid beszéddel üdvözli az esperességek követeit. Ezután S­z e­b­e­­r­é­n­y­i egyházi elnök — lapunk által már jelzett — évi jelentése olvastatott föl, a­melynek kezdetén a kerületek a fölött való örömét fejezi ki, hogy ő Fel­sége Fabiny Teofil felügyelőt igazságügyminiszterré nevezte ki. S­z­o­n­t­a­g­h­ Pál indítványára a kerület öröme jegyzőkönyvileg fog kifejeztetni. A közgyűlés bizottságokat küldött ki: a pénz­tári számadások megvizsgálására, a kerületi törvény­szék tagjaira begyűlt szavazatok megszámlálására a Baldácsi-alapok és Szemlak felfolyamodásának meg­vizsgálása ügyében; megalakíttatott továbbá a tan­ügyi bizottság is, s a selmeczi lyceum igazgató bi­zottsága. A selmeczi lyceum igazgatójául újból egyhangúlag Breznyik János választatott meg. Fölolvasták ezután Ti­mfort Ágoston miniszter leiratát a selmeczi főiskola állami segélyezése tárgyá­ban. Az iskola államilag segélyeztetni fog, hanem a szerződés egynémely pontja módosítandó. A minisz­ter által kívánt szerződési módosításokat a közgyű­lés elfogadta. Föl­olvastatott az alsó és felső tankerület bi­zottságának jelentése. Áchim Ádám, az alsó tanke­rületi bizottság elnöke, előadja, hogy Bácsban keve­sebben voltak, mint tavaly, Bánátban azonban sza­porodtak az ismétlők, Békésben az elemi iskolákba több járt, mint tavaly, Pest megyében az elemi­ isko­lák növendékei 700 gyermekkel szaporodtak. Áchim végül megjegyzi, hogy a magyar nyelv tanításá­ban mindenfelé nagy haladás tapasztalható. Raáb Károly esperes a felső tankerületből szin­tén kimerítő jelentést tesz s szintén fölemlíti, hogy a haladás a magyar nyelvben a felvidéken is majd minden falusi iskolában nagy lendületet vett. Következett a közgyűlés legfontosabb tárgya, a zsinattartás kérdése fölött való eszmecsere. Tudvalevő, hogy a pestmegyei ág. hitv. ev. esperesség, az 1886. évi junius 17-ikén Budapesten tartott közgyűlése ág. hitv. ev. országos, alkotmá­­nyo­s zsinat­tartás szorgalmazását határ­ozta el. Egy­úttal elrendelte, hogy ez ügyre vonatkozólag fölhívás intéztessék az esperességi, kerületi és egyetemes ev. egyházi főhatóságokhoz oly czélból, hogy a zsinat­tartás ügyét saját hatáskörükben tanácskozás tár­gyává tévén, a zsinat megtartásának egyetemes gyű­­lésileg elhatározását előkészítsék. E fölhívást, a­me­lyet lapunk annak idején részletesen ismertetett, Földváry Mihály esperességi felügyelő és Láng Adolf főesperes írták alá. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 8. Hosszú napon. Korán reggel talpon van már mindenki, s el­lenkezően a hagyományos szokással, sem tréfát nem űz, sem nem veszekedik senki. A hangulat általában véve elfogódott, s még a családfő sem zsémbeskedhetik, amiért a ruhája kellőleg kiporolva nincsen, mert ami rajta van, az mind vadonat­új. A gyermekek egymás ruháját mustrálják, az mind most verődik föl először, a legfiatalabbik fiú, a kegyencz, büszkén lóbálja ke­zében az imádságos tarisznyát. Abban van az imád­ság eszköze. Nagyon jó, üdvös eszközök azok, ame­lyekkel sok mindent ki lehet vívni az igazi jámbor­ságnak. Aki új esztendő napján és engesztelő szent napon, — mert »hosszú«-nak csak a böjtölésért neve­zik, — félig gúnyosan — a legnagyobb zsidó ünnepet, a huszonnégy nem rövid óráig tartó böjtölés miatt, — ezeket a szerszámokat magára veszi, testére ölti a ha­lotti lepedőt, s reggeltől estig igazi buzgósággal da­rálja azt le, ami b­omba chaldei betűkkel van előtte beszorítva egy nagy könyvbe, az bizton remélheti, hogy neki meg van bocsátva az esztendőben elköve­tett minden rossz cselekedete, elkezdve a szombati pipázástól egészen addig, amíg finom rumburginak esküdte a kóczos lippaui vásznat. Csak erős hit kell hozzá. Az apa elöl megy a kegyencz tarisznyatartóval, a család csak későbben fog utána menni a templomba. Mielőtt azonban elválnának otthon, a régi házastár­sak úgy összecsókolják egymást, mint akik hosszú útra indulnak, s elbúcsúzni egymástól alig bírnak. Kívánják egymásnak, hogy »minden jót imádkozza­nak ki maguknak«, s feledjék el ezt a kis veszeke­dést, ami ekkor meg akkor a házi boldogság csöndes egét behomályosította. A templomban teli van már minden pad. Elfojtott mormogásból felhőnyi a tompa zaj zug­a a tömeg fölött, olyan, mint a szél zúgása, amikor távolból hallik. Az emberek lehúzzák czipői­­ket a szent házban, lábukat csak fehér harisnya fedi, testüket elburkolja a szent lepedő, a tál esz. Fejét te­nyerébe hajtja az egyik, s mondja imádságát olyan hangon, mintha legalább is apagyilkosságot akarna lekönyörögni a lelkéről. Másiknak még az arczából sem látszik ki semmi, lebontja a lepedővel egész felső testét. Csak a tömb alakúak remegéséből láthatjuk, hogy alatta ember van. Síró, zokogó ember. Az ima szavait töredezve bocsátja ki a fuldokló sóhajtozás, s keserves jajokkal terhesedik a jég. Megdöbbenve állasz előtte, s megütődve tekintesz magad körül. Hát senki sem bökken meg a vüled a bűnbánás e vezek­lőjén ? Nem igyekszik itt senki megtudni azt, hogy mit tett ez az ember ? aki, amikor úgy kitárja lelkét, szivét istene előtt, bizonynyal egész özönét vallja be elkövetett bűneinek, mert hiszen csak az nyomhatja lelkét, hogy lelkiismeretének furdalásai alatt annyi gyötrelemmel esdekel bocsánatáért ? Az imádkozó fölveti a lepedőt, s tisztes, ősz arczát látod, egy ismerős polgártársnak. A sírástól egészen nekipirult: szemei kényeznek, idegei még remegnek, de maga már mosolyog. Leszámolt istené­vel erre az esztendőre. A zsidó nem gyón, de tudja istene mindenhatóságát, aki előtt hiába is titkolna bármit. Mikor belép a templomba, tudja jól: kemény tusát kell megvívnia. A teremtő vádolja őt minden elkövetett bűneiért, ő azokat beismeri , megbánja. Ez igazolása, ez mentsége s ez menedéke is. Mutatja fájdalmát a megtörténtek fölött: mert zokog; elis­­meri bűnös voltát: mert zokog; s hiszi istene bocsá­natát , mert zokog. Az a zsidó, aki kétségbeesetten kezdte mondani imáját, s végeztével nyugodtan emeli föl meghajtott fejét, meg van győződve arról, hogy bűneiért isten színe előtt bocsánatot nyert. Szívében volt a bűn, de a megbánás odaültette mellé a megbo­csátás magvát, s mert könyvivel öntözte, sok mindent illatozó, terebélyes fa nőtt ki a helyén. A zsidó templom a siralom színhelye. Az or­gona, az énekesek fölzendülő kara, a lelkész imája mind szomorú. Itt nincsenek tréfák, mik nagy ritkán lehetnek imádkozó emberek között is, ez a bűnbánók gyülekezete. Még a gyermek, kit apja magával vitt a szomorú gyülekezetbe, még az is megfélemledve húzódik a pad széléhez, s eszébe sem jut, hogy mi­lyen nagyot kacsagna ő máskor az öreg Ászig bácsi hosszú szakálla remegésén, ha úgy látná mint most. Megszeppenve nézi apját följajgató fájdalmában, s az ő apró szivébe is belopózik a méla­ba, mely az egész­­ tömeget uralja e napon. A kántor előmondja imáit s a karéneket el-­­ nyomja a közönség harsogó lármája, mintha mindenki azon igyekeznék, hogy az Úr az ő szavát hallja ki a­­ sok közül, ne a másét. A zajtól hullámzó légben ott­­ látjuk néhány reszkető agg ember karját, aki össze-­­ kulcsolva nyújtja föl kezét az éghez ; nekik már jobban kell buzgólkodni, hiszen alig pár napjuk van még az életből s ők nem ez egy esztendővel,de az egész életük­kel számolnak be nemsokára. »Isten, isten, nagy isten!« könyörög a szegény öreg s fi­­e a bánattól terhelten esik alá. Szemeiből többé nem jó könypatak, mint hajdan s fogyatékán van már a fény is. Keble sivár, szive üres, érzései eltompultak s ami megmaradt, az csak romhalmaza egy hosszú élet sok keserűségének, kevés öröm, tömérdek bánat emlékének. Mi következ­­hetik még ő rá ez életben ? Várhat-e még valamit az élettől ? Igen : a halált. Azt, ami nyugalmat ad, ami elfelejtet minden fájdalmat, minden szenvedést, azon túl nem nyomja többé a lelket semmi elkövetett vé­tek, csak isten boldogító bűnbocsánata marad meg számára, üdvözítő mindenségül. S ami az agg ajkai­ról fér, az nehéz, nyöszörgő sóhaj, mely olyan kínosan szakad föl kebléből, mintha lelkét is magával vinné; keserű bánat, kétségbeesett szomorúság ül arczán. De a fölemelt fő tekintete oda téved a karzatra, ahol meglátja az ő félszázadon át hűséges hites társát, aki még most is olyan szeretettel tekint rája, s erre megindul az ő szemében is a köny, a lélek könynyebbsége, s e néhány vízcsöpp megszabadítja rettenetes súlyától. Hiszen neki megbocsátott az isten már akkor, midőn az ő angyallelkű, szelíd feleségét adta élettársul, s ő fogja kinyerni férje számára az úr előtt is a kegyelmet. »Zebaoth, nagy isten !« kiált föl az öreg boldogan, é­s most már nem fél a ha­láltól. Hanem ezért hajdanra más volt a zsidótemplom képe hosszú napon, mint maság. Igaz, hogy akkor régen, a civilisatió előtti időben is csak úgy megkö­nyörögték a szent napot nagy abajgatással, mint most, de akkor a hivő emberek valamennyien kaftánosak voltak fülük mellett ott lógott a hajfürt gyűrűs csöve s nem volt rá eset, mint van ma gyakorta, hogy ara­­­nyos szélű, kaczér keskeny selyem kendő helyette­sítse a durva leplű halotti köntöst. Akkor, aki imád­kozott, olyan püffölést vitt végbe a mellén, hogy kö­höghetett utána egy verset. Akkor még önkínzás volt az ima testileg, ma csak lelkileg az, s a bűnbánó fo­hászkodása , a kaftán kivételes, s a lengyel zsidó ide­ , gén lett otthonában. Ma akad nyalka katona is a czivilsorban, aki midőn azt az imát mondja, melynél , lábujjbegyre lehet és szokás ágaskodni, módosan ösz­­szeüti a sarkantyúját. Közbe vannak egyes szünetek, a­mik arra is valók, hogy a kántor hangszaporítva nyújtsa meg az éneket, s mutassa meg, hogy ő milyen jól tud imád­kozni. A kántor aztán neki is ereszti öblös hangját, végig hullámoztatja az imaházon, hogy mindenki szívé­ben megrezdülne az ideg, ha volna aki hallgatna rá. De ki törődik most a kántorral ? Hadd énekeljen a hogy tud, hisz fizetést kap érte. Az embe­rek még az apró szüneteket is arra használják föl, hogy istenes dolgot cselekesznek: kibékülnek egymással a haragosok, s aki szóba áll valakivel, nem­isejtről beszél. A »zsidó«, a szónak megszokott értelmében, megszűnik mára létezni, hogy elfoglalja helyét, tiszavirágos uralmára, a zsidó­ ember. Az az ember, akinek szivében szeretet lakozik felebarátja iránt, bárha másk­ép epeskednék is rá. — Boldog ünnepeket, Salamonlébn. — Hasonlóképen kívánom, Móri­czkám. A párbeszéd szava magyar, a gestus zsidó. — Mit csinál a Száhiléba, meg az öt jerek? — Hat jerek ! felel büszkén mosolyogva Sala­mon. Egészségesek, köszönöm. Az asszon odafönt sir mint egy kökénybokor (héber állattan), pedig mond­tam neki, hogy attól vörös lesz az orra, mint a para­dicsombogár (héber állattan.) És Salamon úr nevetve trombitál a saját vörös orrából; pedig azt is az átszenvedett sírás tette fé­nyessé. A nagy szünetkor, mely délután van, s egész­ségi szempontból a hitetlen hatóságok által a zsi­dókra ráod­rogáltatott — s szörnyű szívesen fogad­tatott, — mindenki kimegyen a templomból, hogy elkinzott, kiéhezett tagjait felfrissítse egy kis szabad levegővel. Csak az öregek maradnak benn, s vannak közöttük olyanok, kik úgy kivárják a huszonnégy órát, hogy egyik csillag feljöttétől a másikig, csak né­hány pillanatra hagyják el az imádságuk helyét. S akközben hogy maradnak, elmélkednek a múltról, mely olyan hosszú és a jövőről, mely már olyan rövid. S arról, ami még ezután fog következni. S ilyenkor a született emberben megmozdul a született bölcsész s fölüti fejét a kétely, melyet azonban elnyom a szü­letett zsidó, aki őszintén vallásos, véralkatánál, termé­szeténél, hagyományainál fogva. Az udvaron víg élet folyik, az ünnep minden komoly szentsége daczára. Az asszonyok kissé halvá­nyan a vezekléstől, de annál érdekesebben, a nap szent volta miatt, tarka és nem épen divatellenes ruhákban jönnek össze, csacsognak, fecsegnek, mint az asszo­nyok rendesen, s beszélnek egyszerre ötvenen, százan, mint a zsidó asszonyok legtöbbször. A férj itt keresi föl feleségét, mint hogy a karzatra nem szabad más­nak, mint nőnek mennie, egy-két tréfás szót vált vele mérsékelt vidámsággal, kenetteljes hangon beszél neki a szent ünnep jelentőségéről, nevet az »asszon« já­ratlanságán az imádságos könyvben, s megfülezi a helyeket, ahol ismét »havenolni« kell. Szelíden rá­ordít a fiára, hogy ne bömböljön úgy, mint egy macska, s ne rontsa a ruháját, mint valami »ganet« —■ tolvaj. A sok gyerek vidám kalácsmai szólással tüntet, hogy ő még nincs tizenhárom éves, tehát már délután ehe­­tik, szegfüves czifrára tűzdelt birsalmát bököd egymás orra alá, s mesés híreket regél egymásnak arról, hogy minő volt az az asszony, a­ki a karzaton a nagy hőség miatt elájult. A szünet után élülről kezdik az imát, csakhogy most egy kissé szaporábban végzik, a sírás jajgatás­sal vegyül össze, a derekak hajlonganak, a mellek döngenek az ütéstől, az orrok a könyezéstől neki pi­rulnak. Végre fölragyog az első csillag, s harsogó kürtszó jelenti, hogy nincs olyan hosszú nap, amely­nek vége ne lenne. Az apa az egyik hóna alá kapja a feleségét, a másik alá ahány elfér, annyi gyermeket, a többi sza­lad utánna, s vig örömmel rohannak haza, ahol már várja őket kalács, kávé és­­ libapecsenye. ADORJÁN SÁNDOR: Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva.

Next