Nemzet, 1888. október (7. évfolyam, 2188-2218. szám)
1888-10-09 / 2196. szám
ggig»T«gregìa: dilektere, Athenaeum-épület, L mill» A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben S kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás: Kus64D?áaeiXii rtmaifik'tiri, itksBMUB'iyftlik filáiilik EiiönzETÉsi díj : k reggeli de érti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Badarpesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ................. főt 8 hónapra .......................... 8 * 6 hónapra .................................... 11 * az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 85 kr., negyedévenként 10 Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. 2196. (279.) szám. Budapest, 1888. Kedd, október 9. VII. évi folyam. Budapest, október 8. Tűzzel játszanak a bolgárok, ha a macedóniai viszonyokat bolygatják, mert akár egyházi, akár világi érdekek szép czimét is adják most az ottani elégületlenségnek, mozgalmaknak és követeléseknek, azok magának Bulgáriának csak zavart, ellenségeket, sőt veszedelmet teremthetnek. Mert tagadhatatlan, hogy még az esetben is, ha akár közigazgatási reformok, akár egyházi önállás tekintetében lehetnek is a macedón-bolgároknak sérelmeik és követeléseik a portával szemben, ha hivatkozhatnak is e tekintetben a berlini szerződés átalánosságban tett reformigéreteire és nemzetiségi érdekeikre , még csendes időben és consolidált viszonyok közt is, mikor magának Bulgáriának egész existenciája szóba sem jöhetne, akkor is nehézségekkel járna az ilyen követelés, egyfelől a portával szemben, mely a bolgárokat kielégítő közigazgatási reformot csak kormányzati erejét csökkentő tartományi autonómiában nyújthatna Macedóniának; és hogy ilyen concessiora önként, és mindaddig, míg megtagadásában saját erejére és máséra támaszkodhatik, nem fogná elhatározni magát a török kormány, az önként érthető. Másfelől pedig a bolgár egyháznak teremtése és külön metropolita alá helyezése Macedóniában, a szerbek érzékeny veszteségével áll összefügésben. Ez is komoly baj, még békés, consolidált, nyugodt viszonyok között is. Annál kényesebb e kérdés érintése most. Bulgária folytonosan, most is, a lét és nem lét között lebeg; mikor inkább tűrve, mint elismerve van ; midőn inkább vegetál, mint állami életet fejthet ki; mikor minden perczben ki van téve, külső támadásnak és belső zavaroknak. Hogy állana Bulgária érdekében most, egy határain kívül eső, olyan nemzetiségi mozgalom, melynek keletkezéséért ellenség és jó barát egyaránt felelőssé tenné, és amelynek sorsa okvetlen behatást gyakorolna jövőjére, és még az esetben is, ha sikerülne, ha czélt érne, belső nehézségeit és külső ellenségeit szaporítaná. Sőt azon kívül saját czélja, dekonsolidatiója és Európa által való elismertetésének újabb nehézségeket támasztana. Annál veszélyesebb fordulattal járhat reá nézve egy macedón mozgalom az esetben, ha eredménytelenlenne, mert az az által érdekelt törököt és szerbet ellenségévé tette; Európában pedig azoknak adna igazat, kik féktelen, forradalmielemnek szeretik feltüntetni, amelynek képessége nincs sem az államalkotásra, sem az európai érdekek felfogására és tiszteletben tartására. A bolgár kormánynak sikerült eddig magától távol tartani azt a gyanút, hogy része van a macedóniai dolgokban, de még categorikusabban kellene fellépnie, hogy magáról minden vádat elhárítson, mert az tagadhatatlan, hogy a mozgalom tart és világi, egyházi részében egyaránt bolgár nemzetiségi jelleget sikerült annak adni, azok részéről, kik bizonyára más érdekből és más czélokból szítják azt, felhasználva a naivokat és gonoszokat a bolgárok közül. Hogy milyen természetű mozgalommal van dolgunk, kitűnik abból is, hogy pl. Macedonia számára a bolgár metropolitát nem az otthon levő, hanem a Konstantinápolyban tartózkodó bolgárok követelik a portától. Az ilyen existentiák pedig rendesen idegen érdekek zsoldjában állanak. Ki van az jól csinálva, valószínűleg orosz részről, hogy ugyanazon nemzetiségi eszme túlzásai által okozzanak zavart és támaszszanak gyanút, veszélyt Bulgáriának, melynek alapján és nevében követeli ez önállóságát és külön állammá avatását, illetőleg elismerését Európa részéről. Természetes dolog, hogy ha a bolgár politikusoknak elég belátásuk és bátorságuk nem lesz arra, hogy lerántsák az álarctot azokról, kik mint bolgár chauvinisták akarnak szerepelni; ha idejekorán ez után gátat nem vetnek a mozgalomnak és annak minden szálait Bulgária részéről el nem vágják, akkor a porta és Európa ellenszenve, mint a békezavarok ellen, ellenük is fellép és a conservatív részről elveszített támasz hiányozván, akár nyílt orosz támadásnak, akár orosz-bolgár mozgalomnak könnyen áldozataivá lehetnek. Mert a túlzók minden ügynek legbiztosabb elrontói. Ha pedig vannak, kik azt hiszik, hogy egy általános bolgár mozgalom által lehet Európát kényszeríteni arra, hogy a bolgár kérdést gyorsabban megoldja, azok nagyon csalódnak, főleg a tekintetben, hogy ha ez esetben lesz is megoldás, az Bulgária autonómiájának és szabadságának javára ütne ki. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 8. Akadémia. A magyar tudományos akadémia bölcsészeti, társadalmi és történettudományi osztálya (II.) Puszky Ferencz elnöklete alatt ma délután tartott ülésének különös érdeket kölcsönzött az, hogy Szilágyi Sándor, nagyérdemű történetbúvárunknak a szászokról szóló értekezésén kívül, székfoglaló is volt, dr. Acsádi Ignácz 1. tag részéről. Értekezése »A magyar jobbágynépességről a mohácsi vész után« szólt. Ennek előadása előtt a szokásos köszönetnyilvánítást az uj tag oly figyelemre méltóvá tudta tenni, nemcsak előadási modora, hanem tartalma által is, hogy azt teljes szövegében adjuk: »Sokszor hangzott már e helyen a köszönet igaz szava azok ajkairól, kik, mint én, először jelentek meg székeket elfoglalni. De talán senki sem érezi annyira a megválasztatásában rejlő kitüntetés egész értékét, mint én, ki olyan pályán működöm, mely iránt ma sokfelé elfogultság és előítélet uralkodik. Azok, kik a birlapirást inkább csak egyes kinövéseiben ismerik, a birlapirói pályát rossz iskolának tartják a tudományos foglalkozásra. Az ő nézetök szerint a hírlapirodalom a felületesség, a kapkodás, az üres szellemeskedés s mindazon hibák tenyésző helye, melyek egyenesen kizárják a szellem elmélyedését, a nehéz problémák velejébe való hatolást, szóval a tudomány alapos és komoly művelését. Ez előítélet bármi igaztalan, mégis sokféleképp nehezedik nem csupán magára a hírlapíróra, hanem azon műveire is, melyek speciális foglalkozásának körén kívül esnek s melyekben hasznos, tudományos és irodalmi tanulmányainak eredményeit összegezi. Hányszor nem hallottam én — bizonyára mások is, kik hasonló helyzetben vannak — a könnyedén oda vetett állítást, mely nem egyszer felebbezhetetlen végítélet is volt, hányszor nem hallottam oly munkákról is, melyek több évi fáradalmas kutatás és komoly igyekezet termékei, aféle felületes hírlapírói férezelmény, mely komoly számba nem mehet! Hányszor hangoztatták előttem a kínos alternatívát: vagy hírlapíró, vagy tudós, de e kettőt összeegyeztetni nem lehet! E felfogásban az a fenkölt testület, mely elé most lépni szerencsém van, nem osztozott. A divatos előítéletek, melyek mögött az elbizakodottság s gyakran egyáltalán a szellemi munkának kicsinylő lenézése lappang, az ő választását nem befolyásolták. Nem tagadta meg tudományos tevékenységemtől azt az erkölcsi elismerést, melyet kiérdemelni, méltán legfőbb dicsvágya minden magyar írónak. Sok dicséretes elhatározásra, sok hasznos munkásságra szolgált már, szolgál bizonyára ezután is ösztönzésül az a tudat, hogy az akadémiai pálma nem némely kiváltságosak, nem az előkelő társadalmi rang és öszszeköttetések, hanem mindazok egyenlő osztályrésze lehet, kik bármi szerény, de becsületes pályán szolgálják a nemzeti tudományt, a magyar irodalmat. Ez érzésektől áthatva, fejezem ki hálámat s kérem jóindulatú figyelmüket történeti tanulmányomhoz, melyet most lesz szerencsém felolvasni.« Dr. Acsády ezután »A magyar jobbágynépesség a mohácsi vész után« czimű értekezését olvasta fel, melynek bevezetésében utal arra, hogy a történetírás feladata nemcsak a nagy állami actiókkal és uralkodó osztályokkal, hanem a nemzet minden elemével és művelődési életükkel foglalkozni. E szempontból kiváló fontosságú mindenekelőtt megállapítani a népesség számát bizonyos időszakokban, mert ez ad biztos eszközt az állam nemzetközi szereplésének s azon polgárosító munkának méltatására, melyet a saját területén belül végezett. Azután kiemeli, hogy számos eszköz áll rendelkezésünkre Magyarország régi lakosságának kiderítésére. Igen sok ide vonatkozó anyag maradt reánk a múltból, mely nem népszámlálási czélból készült ugyan s azért nem ad közvetlen választ a kérdésre, mily nagy volt bizonyos időben az ország lakossága, de lehetővé teszi, hogy bizonyos combinatiók és számítások alapján, legalább megközelítőleg kideríthessük egyes néposztályok számát. Felolvasó ezúttal az őstermeléssel foglalkozó, amint egykor mondották: »magánföldesúri hatalom alatt álló« vagyis a jobbágyosztály és különböző elemei számát igyekszik kideríteni. Tanulmányának alapjául szolgálnak azon roppant terjedelmű összeírások, melyek jelenleg az országos levéltárban őriztetnek és 1553-ban készültek s 30 akkori magyar vármegyét, tehát az ország nagyobb részét ölelik fel. Az összeírások faluról-falura menő adatait, melyek valami 90 rovat közt oszlanak meg, értekező benső rokonságuk : porták, telkek és családok szerint összegezi s azután kideríteni igyekszik, hogy egy telken vagy portán hány család lakhatott ? Számításai szerint 1553-ban valami 66,000 lakott jobbágytelken összesen 155,000 család élt. Ehhez hozzáadva 32,000 családot, mely nem jelek szerint van összeírva, a 30 vármegyében, melyben ma valami 51 millió lakos él, akkor 187,000 jobbágy- és zsellércsalád, vagyis valami 935,000 nem-nemes ember élhetett. A lakosság tehát valami egy ötödrészét tette a mostaninak. A hallgatóság a felolvasót megéljenezte. Szilágyi Sándor rendes tag, mielőtt »II. Rákóczi György és a szászok« czímű értekezését főbb részleteiben felolvasta volna, utalt arra, hogy tanulmánya alapját az »Erdélyi Országgyűlési Emlékek« nemsokára megjelenő XIII. kötetében közzéteendő »Simonius Jánosnak, a szász nemzeti egyetem jegyzőjének országgyűlési tudósításai (1651 — 1657)« képezik, aki ugyan nem pártatlan ítélő, de mint azon országgyűlésnek tagja, a melyen Erdély legfontosabb törvényhozási adtái, az »Approbaták« készültek, közvetlen tapasztalaton alapuló feljegyzései által gazdag forrást nyit az akkori viszonyok kiderítéséhez. Kiemeljük a nagyérdemű történetbúvár felolvasásából azt a részt, amely megmagyarázza, miért maradt meg épségben a szászok annyi különleges kiváltsága az erdélyi fejedelmek alatt. »A régi szent királyoktól kapott privilégiumokban találta fel a szász nemzet a maga exclusivitásának védelmét, éppen úgy, mint a székely, ősi szervezetében. De ez nem volt nemzetiségi kérdés, hanem kiváltságok kérdése. A magyar nyelv állami jogosultságát senki sem vonta kétségbe, — soha egy szász követ sem próbálta meg német beadványt terjeszteni az országgyűlés elé, vagy németül szólalni fel a gyűlésen. A magyar nyelv eléggé el volt terjedve köztük s legalább elöljáróik mind tudtak magyarul. A XVII-ik századbeli lajstromokból azt is látjuk, hogy sok szásznak magyar neve is volt, — a nélkül, hogy nemzetiségi propaganda ellen panaszkodtak volna. Érdekében állott a szásznak is, hogy magyarul tanuljon s meg is tanult, mert szüksége volt erre a nyelvre, melyen legjobban meg tudta védeni előjogait. S oly időben, midőn mindenkinek, még a czigányok vajdájának is előjogok szerzése, vagy legalább megtartása volt a legfőbb törekvése, a szászoknak kitartó harcza előjogaik megvédésére, komoly visszatetszést sehol sem ébresztett.« Pedig az universitás nem igen takarékosan gazdálkodott, mert a szászok köréből gyakran merültek fel panaszok, hogy az universitás igaztalanul veti ki az egyesekre a nagy adót. Jellemző e tekintetben a fejedelmi üzenetnek következő része: »Látjuk a beadott postulátumokból, hogy a szászság pusztulását nekünk akarják betudni elöljáróik, tulajdonítani. Hijük bizonyságul az istent, tudja a nemes ország, micsoda gondviseléssel, oltalommal vagyunk mi e kegyelmekhez. Vájjon mikor volt ily nyugodalmas állapotjuk?« Aztán rátér a fejedelmi üzenet a szászok pusztulásának valódi okaira, s itt egyenesen az elöljáróságokat vádolja; a fiscus számára vásárolt bort betudják az universitás adójába, de az igy visszatartott pénzből nem fizetik ki a bor árát, hanem visszatartják. A gazdagabb tisztviselők maguk vásárolják össze a mustot s azután maguk szabják meg annak árát. A szászok összes adója 56,000 frt, amit pedig az elöljárók ezen a czimen a néptől bevesznek, 400,000 frtnál többre rúg. Ebbe pedig a birság nincs beleszámítva — s az is nagy öszszegre rúg. A fejedelem azt kívánta, hogy az ország az ügy megvizsgálására s jelentéstételre bizottságot küldjön ki.« Simonius leírja azt a nagy aggodalmat, mely ekkor az universitás tagjain erőt vett, és elmondja, mint sikerült a fejedelmi udvaron kivinni, hogy a vizsgálat elmaradjon. Nagyon tanulságos a felolvasott értekezésnek az a része, mely az Approbatának, az érvényben maradandó törvények ezen összegezésének megalkotásáról szól, s így hangzik: »A viszonyok logicájának és erejének sajátságos képét mutatja fel az Approbata keletkezése. II. Rákóczy Györgygyel a fiatal elem, talán még azt a szót is használhatjuk: az ellenzék került hatalomra. Öreg Rákóczy György tanácsosai vagy meghaltak, vagy visszaléptek, de akik nyomukba jöttek. Kemény János, Barcsay Ákos, Bethlen János, Haller Gábor, Lázár György végezték azt a conservatív munkát, mely az egy század alatt kifejlődött gyakorlatot állandósította. S épen ezek az emberek voltak azok, kik az ország külpolitikájában a régi hagyományokkal szakítottak. Bizonynyal sok része volt abban az Approbatának, hogy azok a rázkódások, melyeket az új politikai áramlatot az országra hoztak, mégis simán folytak le. S ha Erdélyt a merészebb külpolitika a bukás széléig vitte, a szilárd alapra fektetett belső viszonyok megmentették azt, ami meg volt menthető. A minthogy az Approbata életbeléptetése nem is járt nehézséggel. Daczára azoknak a heves vitáknak, melyeket a nemzetek egymással folytattak a zöld asztalnál, daczára a protestatióknak, melyek egy pár czikkének érvényét megtámadták a távozás perezében : azonnal, hogy a rendek haza mentek, a kedélyek izgatottsága is lecsendesedett. Amint a gyűlés factorai hidegvérrel mérlegelték a törvénykönyv által nyújtott előnyöket, meg lehettek munkájukkal elégedve, mert mindenki megtalálta abban jogainak védelmét , még a perlekedők sem panaszkodhattak, törvényes formába volt öntve a jogorvoslásnak mindazon módozata, melylyel igazukat megvédhették. Az Approbata nem volt más, mint a históriai fejlődés folytatása s rendkívüli előnye abban állt, hogy az erdélyi joggal való megismerkedést mindenkire nézve lehetővé tette, ki a magyar nyelvben jártassággal birt.« A nagyérdekű tanulmány felolvasása után, az osztályülés véget ért. Budapest, okt. 8. A »Pesti Napló« ma folytatja azt a rendes tactiáját, hogy reá fog a kormányra valamely intenziót s aztán azt keservesen, véres szájjal megtámadja. A »Pesti Napló« kisüti, hogy a Tisza-kormány a szászokkal szemben, eddigi politikáján változtatni kiván, ezt az állítólagos szándékot Tisza német kitüntetésének tulajdonítja, s azután annak a nézetének ad kifejezést, hogy . . . az egész közvélemény, a mely ismeri az előzményeket s a mely egyáltalában nem tud lelkesedni a »Schulvereines« elégületlenségekért, s mely épp úgy nem tudta helyeselni azt az üldöző politikát és merev elutasítást, melyet a kormány a szászokkal szemben éveken át követett, csak mosolyoghat, avagy pirulhat a felett, hogy a kormány felfogásában beállt hirtelen fordulat oly frappánsul össszeesik a fekete sasrenddel, Bismarck Herbert látogatásával és az osztrák miniszterelnök mellőztetésével. . . . Minthogy laptársunk ezt az egész összevissza beszédet a »Nemzet« egy czikke alapján viszi végbe, a melyben szerinte a kormány »tyúkkal és kalácscsal« kinálja a szászokat s melyben lapunk, a szászok ellen fentartott egész magatartását megváltoztatta, constatáljuk, hogy mindezekből az állításokból egy betű sem igaz. Nem igaz először az, mintha ama czikk a kormány által való bármely befolyásolás alapján íratott volna. Akármennyire ízetlennek is tartjuk ily dolgokról a nyilvánosság előtt beszélni, egyszer mindenkorra ismételjük, hogy a »Nemzet« czikkeiért e lap szerkesztője felelős s aki a kormányt keresi nyilatkozataink mögött, az igen megtiszteli ugyan lapunk s czikkeink jelentőségét, de igen nagy tévedésben van. De nem igaz a »Pesti Napló«-nak az az állítása sem, mintha mi, a »Nemzet«, abban a czikkben a szászokkal szemben mást mondtunk volna s máskép nyilatkoztunk volna, mint eddig, bármikor. Kezdettől azt tartottuk, hogy a sászok politikai és nemzetiségi magatartása sajnálatos és vészes, de támadásunkat soha nem a szászok, mint faj vagy nemzetiség, hanem azoknak ezen politikai s nemzetiségi magatartása ellen intéztük. S mit mondtunk tegnapi czikkünkben ? Azt, hogy ezen magatartás megváltoztatására a szászok közt megindult minden mozgalmat, mely kiragadja őket abból a helyzetből, melyben úgy tűnnek fel ,mint a subversiv nemzetiségi törekvések öntudatos, vagy ők tudatlan szövetségesei«, minden ily mozgalmat helyeslünk, s eredményét örömmel üdvözölnék. De talán ez eredmény elérésére ígértünk a szászoknak »tyúkot és kalácsot« ? Vagy biztattuk a kormányt, hogy ígérjen vagy tegyen nekik bármit ? Egy szóval sem tettük. Sőt nyilván megmondtuk, hogy a kormány, eddigi magatartásán nem változtathat ez irányban s nem is alkudozhatik. S megmondtuk, hogy a szászok csak maguk ragadhatják ki magukat eddigi magatartásuk gyűlöletes és rájuk veszedelmes útvesztőjéből. Íme czikkünk ide vonatkozó két passusa, szó szerint: A törvényes alapon, a melyen áll, a kormánynak feláldozni valója, elalkudni valója nincs s azt, hogy a szászok törvényhatósági, községi s egyházi autonomikus életükben a törvények és jogok teljességét élvezhetik, azt nem concessioképp, azt kötelességképp tette velük szemben eddig, teszi ezután is a kormány s azért szemrehányás, hogy tartózkodása teszi nehézzé a szászok nemzetiségi magatartásának változtatását, igazán nem illeti. Az nagy tévedés, bármely részen ápolják is, mintha a szászokat, elfoglalt maguktartása félszegségeiből mások, a kormány, vagy a közvélemény magatartása menthetné ki. Abból csak maguk szabadíthatják ki magukat. Már most, e tényekkel szemben, mikor mi a szászok eddigi politikáját csak oly kíméletlenül elítéltük, mint máskor, mikor sajnálatunkat fejeztük ki, hogy e politika ma is úgy érvényesül, mint eddig; mikor az annak megváltoztatására célzó törekvéseket üdvözöltük s bátorítottuk, de megmondtuk nyíltan, hogy azok csak a szászok saját maguk által eszközlendő elhatározásából érvényesülhetnek s a kormánynak, mely a törvényes alapon állt a múltban s azt el nem hagyhatja ezután sem, nincs e részben semmi feláldozni, semmi elalkudni valója, akkor előállni s azt állítni, hogy mi a szászok iránt, pláne idegen, német, vagy bárminő behatás alatt hirdetünk engedményeket, méltányosságot, irányváltoztatást, s ezt a magyar politikai önérzetet sértő és compromittáló beszédet még a »tapintat« jelszava alatt bocsátói világgá; ez már igazán non plus ultrája annak a tulajdonságnak, mely ellen — a politikai téren is — hiába küzdenek még az istenek is. S a mi gondolatvilágunkba az, hogy akár egy lap, akár — s még inkább — egy kormány, saját hazája belügyeiben egy idegen kormány tetszése vagy kegyeinek megnyerése czéljából tegyen vagy ne tegyen valamit, a mi gondolatvilágunkba ez a horribilitás nem illik bele. Naivitásnak mondja laptársunk, hogy a »Nemzet« e czikke most jelent meg. Mi büszkék vagyunk e naivitásra, s szégyenletesnek találnék, ha csak gondolatunkban is megfordult volna annak lehetősége, hogy a politikai jesuitizmus egy pár képviselőjén kívül, aki minden eszközt jónak tart, bárki is föltegye — nem csupán a magyar kormányról, de föltegye rólunk is — hogy egy idegen állam kormányára való tekintet szerint kívánnék intéztetni hazánk bármely belügyét. Ez a föltevés jellemző lehet bizonyos politikusokra nézve; mi, a mi naivitásunkban azzal a fensőbbséggel fordulunk el tőle, mely a politikai és hazafias becsületesség észjárásának kiváltsága. És kérdezzük: mi ad jogot a »Pesti Napló«nak ily föltevésre akkor, mikor ugyanő kemény s igaztalan vádakkal illeti a kormányt a szászok miatt; mikor ezeknek legigaztalanabb s az egész magyar közvélemény által visszautasított vádjait magáévá teszi, mikor tehát — ha a szászok iránt mutatott méltányosság azon gyanúba keverhet, hogy az idegen kegyek keresése vagy meghálálása miatt történhetik — ő maga százszor inkább elköveti e bűnt, mint a mennyire ő azt csak ránk fogni is elég agyafúrt. Hát a »Pesti Napló«-nak szabad s helyes azt kiáltani világgá — nagy gaudiu mára minden sulferámos tényezőnek a német határon innen és túl — hogy »a Tisza kormány üldözte a szászokat« ; szabad a kormány éveken át követett »üldöző politikáját«, »merev elutasítását«, szóval azon jelszavakat emlegetni, melyekkel a szászok legengesztelhetetlenebbjei vívják harczukat a magyar kormány, államiság, s maguk közt a szászok közt a kibékülés ideájának hazafias képviselői ellen ; szabad — Mocsáry úr példájára — igazat adni e valótlan és gonosz vádaknak; s tőle ez »hazafiasság,« »tapintat,« »helyes politikai érzék;« de tőlünk,— a magyar állami politika sértetlensége mellett — azt követelni a szászoktól, hogy szakitsanak azon magatartással, mely őket a subversiv nemzetiségi törekvések szövetségesei gyanánt tünteti föl, tőlünk ez »tapintatlanság.« Bismarck kegyeinek keresése, Taaffenak adott tromf s az isten tudja mi! Nem foglalkozunk most tovább e kérdéssel. De megjegyezzük magunknak a jövőre. Megjegyezzük, mint az ellenzék sajtójának egy igen nevezetes és compromittáló adalékát ez ellenzék politikai gondolatvilágára. És megkérdezzük annak idején, várjon az ellenzék azonosítja-e magát azokkal az »üldözési« vádakkal, melyeket a szászok túlzói a kormány ellen hangoztatnak, s most a »Pesti Napló« is utánuk hangoztat? S megkérdezzük : azonosítja-e magát azon hazafiatlan politikai gondolatmenettel, mely csak úgy vaktába azt a vádat szórja a kormány ellen világgá, hogy a kormány — mert egy pártjabéli lapban a szászokról egy czikk jelent meg — a szászokkal szemben követendő politikájára kívülről veszi az impulzust? Akármelyikével azonosítja magát az ellenzék e két imputationak, mind a két tekintetben haszna lesz az eszmék tisztázódásának a közvéleményben. S még egyet. A gróf Taaffer illetőleg az oszttrák ellenzéki sajtó által kéz alatt megindított, egy pár budapesti lapba átplántált, s most a »Pesti Napló« által olybá feltüntetett hadjáratról, mintha abban a magyar kormánynak bármi része lenne, vagy csak öröme is telnék, egyszerűen hallgatunk. Mi a kitüntetések oly modorú kommentálását, mint azt egy pár laptársunk teszi, nem helyeseltük, a »Pesti Napló« feltevését absurdnak és rosszhiszeműnek tekintjük, de e commentárok hatásának az azokra való válaszolás által való fokozását szintén elhibázottnak tartanék, s meggyőződésünk, hogy gróf Taaffe politikai iránya, ezek miatt a támadások miatt, a »Pesti Napló« védelme nélkül is a legnagyobb sikereket érheti el. Memo". BELFÖLD, Budapest, okt. 8. (Pestvármegye közgyűlése.) Pestvármegye közgyűlése holnap fogja a különböző bizottságokból hiányzó tagokat megválasztani s hogy e választás előkészítve legyen. Szapáry István gróf főispán, ma délután a megyei kültisztviselőket értekezletre hivta egybe, melyen a holnap megválasztandók személyében végleges megállapodás jött létre a jelenvoltak körében. Budapest, okt. 8. (S tr o s s m a y e r.) A szerb lapok Strossmayer diakovári püspöknek a pápához intézett állítólagos védiratáról nyilatkoznak s a mennyiben az apokryphnak nem bizonyulna, elitéőlei szólnak a püspök védekezésének különösen azon pontjáról, mely a szláv fajok catholizálására vonatkozik. A helybeli »Szrpszki Dnévnik« szerint, a ki nem barátja az orthodox vallásnak, nem lehet barátja a szerb népnek sem, mint ilyennek; mert — úgymond — lehet-e barátja a görö köl. vallásnak az, aki »örömteljesen« hirdeti s »élete czéljának« tekinti a »nemcatholicus testvérek millióit« a »szent római catholicus egyház« ölébe hajtani ? Lehet-e vallásunknak barátja az, akinek czélja nem egyéb, mint őseinknek vallását, melyért azok oly sok áldozatot hoztak s a legnagyobb kínokat elszenvedték, ártatlan vérüket ontván érezte, a nemzet öléből kizárni. Humanisticus, testvéries eljárás-e ez ? Az ily eljárás és működés sem egy országra, sem egy monarchiára nézve nem lehet hasznos; ennélfogva az ily eszmék terjesztői s ily tettek elkövetői nem hazafiak s nem is lehetnek azok. Budapest, okt. 8. (Szerb egyházi cong r e s su s.) A szerb egyházi congressus választmánya folyó hó 15-én tanácskozásra gyűl össze Karlóczán. Budapest, okt. 8. (A német császár bécsi látogatása és a bolgár kérdés.) A »Bud. Corr.« hivatott oldalról nyert értesülés alapján kijelenti, hogy a bolgár kérdés a német császárnak monarchiánkban való tartózkodása alkalmával megbeszélés tárgyát semmi irányban nem képezte. Budapest, okt. 8. (A lapok Vilmos császár bécsi látogatásáról.) Alkalmunk volt közleni a német sajtó és az angol conservativ sajtó rokonszenves nyilatkozatait Vilmos császár bécsi látogatásáról. Ismertetjük most az ellenkező felfogású sajtó, a Gladstone-párti »Daily News« és az orosz lapok nyilatkozatit. A Gladstone - párt főorgánuma a »Dally News« még mindig nem tud megbarátkozni az osztrák-magyar állapotokkal s Vilmos császár bécsi útja alkalmából is igen különös hangon ír monarchiánkról. Ezt írja: Vilmos császár Bécsbe ment, megerősíteni a szövetséget Ausztriával. Nagyobb szolgálatot nem is tehetett volna Ausztriának, ámbár a jóindulat, mely a látogatást sietteté, otthon kezdődik. Németországnak szüksége van egy erős Ausztriára s Ausztria ereje bizony sok kívánni valót hagy. Azok az ideges aggodalmak, melyek a császárlátogatás alatt a bécsieket úgyszólván száműzték saját utczáikról, abban találják magyarázatukat, hogy mélyen átérzik a nemzetiségi gyengeségeket. Az osztrák birodalom sokáig nagyon meg volt hasonolva önmagával. S még inkább meg van hasonolva a fajrokonság gyors contagiumának eme napjaiban, amikor Európa minden népcsoportja maga szeretné a kormányt vinni. Mondták, hogy Ausztriának nemsokára meg kell szűnni dualistikus monarchiának lenni, minthogy a birodalomban levő szlávok igényt formálnak arra, hogy részesek legyenek a souverainitásban a magyarokkal s a németekkel. Ausztria meg lett mentve az elpusztulástól az által, hogy önkormányzat adatott Magyarországnak s ha nem kellene mást tenni, mint hogy az alkotmányos szövetség kiterjesztessék egy rokon fajra, ismét megmenekülne ugyanezen segédeszköz által. De szerencsétlenségre sokkal nagyobb itt a baj. A nehézség abban áll, hogy oly berendezkedés találtassák fel, mely együttélésre képesítsen oly állami töredékeket, amelyeknek alig van valamely közös rokonszenvük. Semminő ismert feltevés nem látszik gyakorlatinak. Ha kiválnának a németek a combinatioből, semmi sem akadályozná meg azt, hogy a magyarok és a szlávok egymás nyakának ne essenek. És a németek