Nemzet, 1888. október (7. évfolyam, 2188-2218. szám)

1888-10-09 / 2196. szám

ggig»T«gregìa: dilek­tere, Athenaeum-épület, L m­ill» A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben S kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás: Kus64D?áaeiXii rtmaifik'tiri, itksBMUB'iyftlik filáiilik EiiönzETÉsi díj : k reggeli de érti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Badar­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .................­­ főt 8 hónapra .......................... 8 * 6 hónapra .................................... 11 * az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1­0 Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. 2196. (279.) szám. Budapest, 1888. Kedd, október 9. VII. évi folyam. Budapest, október 8. Tűzzel játszanak a bolgárok, ha a ma­cedóniai viszonyokat bolygatják, mert akár egyházi, akár világi érdekek szép czimét is adják most az ottani elégületlenségnek, mozgalmaknak és követeléseknek, azok ma­gának Bulgáriának csak zavart, ellenségeket, sőt veszedelmet teremthetnek. Mert tagadha­tatlan, hogy még az esetben is, ha akár közigazgatási reformok, akár egyházi önállás tekintetében lehetnek is a macedón-bolgá­­roknak sérelmeik és követeléseik a portával szemben, ha hivatkozhatnak is e tekintetben a berlini szerződés átalánosságban tett re­­formigéreteire és nemzetiségi érdekeikre , még csendes időben és consolidált viszonyok közt is, mikor magának Bulgáriának egész exis­­tenciája szóba sem jöhetne, akkor is nehézsé­gekkel járna az ilyen követelés, egyfelől a portával szemben, mely a bolgárokat kielé­gítő közigazgatási reformot csak kormányzati erejét csökkentő tartományi autonómiában nyújthatna Macedóniának; és hogy ilyen concessiora önként, és mindaddig, míg meg­tagadásában saját erejére és máséra támasz­­kodhatik, nem fogná elhatározni magát a tö­rök kormány, az önként érthető. Másfelől pedig a bolgár egyháznak teremtése és külön metropolita alá helyezése Macedóniában, a szerbek érzékeny veszteségével áll összefü­­gésben. Ez is komoly baj, még békés, conso­lidált, nyugodt viszonyok között is. Annál kényesebb e kérdés érintése most. Bulgária folytonosan, most is, a lét és nem lét között lebeg; mikor inkább tűrve, mint elismerve van ; midőn inkább vegetál, mint állami életet fejthet ki; mikor minden percz­­ben ki van téve, külső támadásnak és belső zavaroknak. Hogy állana Bulgária érdekében most, egy határain kívül eső, olyan nemzeti­ségi mozgalom, melynek keletkezéséért el­lenség és jó barát egyaránt felelőssé tenné, és a­melynek sorsa okvetlen behatást gyako­rolna jövőjére, és még az esetben is, ha sikerülne, ha czélt érne, belső nehézségeit és külső ellenségeit szaporítaná. Sőt azon kívül saját czélja, dek­onsolidatiója és Európa által való elismertetésének újabb nehézségeket tá­masztana. Annál veszélyesebb fordulattal járhat reá nézve egy macedón mozgalom az eset­ben, ha eredménytelen­­lenne, mert az az által érdekelt törököt és szerbet ellenségévé tette; Európában pedig azoknak adna igazat, kik féktelen, forradalmi­­elemnek szeretik feltüntetni, a­melynek képessége nincs sem az államalkotásra, sem az európai érdekek felfogására és tiszteletben tartására. A bolgár kormánynak sikerült eddig magától távol tartani azt a gyanút, hogy ré­sze van a macedóniai dolgokban, de még categorikusabban kellene fellépnie, hogy ma­gáról minden vádat elhárítson, mert az ta­gadhatatlan, hogy a mozgalom tart és világi, egyházi részében egyaránt bolgár nemzeti­ségi jelleget sikerült annak adni, azok részé­ről, kik bizonyára más érdekből és más czé­lokból szítják azt, felhasználva a naivokat és gonoszokat a bolgárok közül. Hogy milyen természetű mozgalommal van dolgunk, kitűnik abból is, hogy pl. Ma­cedonia számára a bolgár metropolitát nem az otthon levő, hanem a Konstantinápolyban tartózkodó bolgárok követelik a portától. Az ilyen existentiák pedig rendesen idegen érde­kek zsoldjában állanak. Ki van az jól csi­nálva, valószínű­leg orosz részről, hogy ugyan­azon nemzetiségi eszme túlzásai által okoz­zanak zavart és támaszszanak gyanút, ve­szélyt Bulgáriának, melynek alapján és ne­vében követeli ez önállóságát és külön ál­lammá avatását, illetőleg elismerését Európa részéről. Természetes dolog, hogy ha a bol­gár politikusoknak elég belátásuk és bátorsá­guk nem lesz arra, hogy lerántsák az álar­­ctot azokról, kik mint bolgár chauvinisták akarnak szerepelni; ha ideje­korán ez után gátat nem vetnek a mozgalomnak és annak minden szálait Bulgária részéről el nem vág­ják, akkor a porta és Európa ellenszenve, mint a békezavarok ellen, ellenük is fellép és a conservatív részről elveszített támasz hiá­nyozván, akár nyílt orosz támadásnak, akár orosz-bolgár mozgalomnak könnyen áldoza­taivá lehetnek. Mert a túlzók minden ügy­nek legbiztosabb elrontói. Ha pedig vannak, kik azt hiszik, hogy egy általános bolgár mozgalom által lehet Európát kényszerí­­teni arra, hogy a bolgár kérdést gyorsab­ban megoldja, azok nagyon csalódnak, főleg a tekintetben, hogy ha ez esetben lesz is megoldás, az Bulgária autonómiájának és sza­badságának javára ütne ki. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 8. Akadémia. A magyar tudományos akadémia bölcsészeti, tár­sadalmi és történettudományi osztálya (II.) P­u­­­s­z­k­y Ferencz elnöklete alatt ma délután tartott ülésének különös érdeket kölcsönzött az, hogy Szilágyi Sándor, nagyérdemű történetbúvárunknak a szászokról szóló értekezésén kívül, székfoglaló is volt, dr. A­c­s­á­d­i Ignácz 1. tag részéről. Értekezése »A magyar jobbágynépességről a mohácsi vész után« szólt. Ennek előadása előtt a szokásos köszö­netnyilvánítást az uj tag oly figyelemre méltóvá tudta tenni, nemcsak előadási modora, hanem tartal­ma által is, hogy azt teljes szövegében adjuk: »Sokszor hangzott már e helyen a köszönet igaz szava azok ajkairól, kik, mint én, először jelen­tek meg székeket elfoglalni. De talán senki sem érezi annyira a megválasztatásában rejlő kitüntetés egész ér­tékét, mint én, ki olyan pályán működöm, mely iránt ma sokfelé elfogultság és előítélet uralkodik. Azok, kik a birlapirást inkább csak egyes kinövéseiben is­merik, a birlapirói pályát rossz iskolának tartják a tudományos foglalkozásra. Az ő nézetök szerint a hír­lapirodalom a felületesség, a kapkodás, az üres szel­lemeskedés s mindazon hibák tenyésző helye, melyek egyenesen kizárják a szellem elmélyedését, a nehéz problémák velejébe való hatolást, szóval a tudomány alapos és komoly művelését. Ez előítélet bármi igazta­lan, mégis sokféleképp nehezedik nem csupán magára a hírlapíróra, hanem azon műveire is, melyek speciá­lis foglalkozásának körén kívül esnek s melyekben hasznos, tudományos és irodalmi tanulmányainak eredményeit összegezi. Hányszor nem hallottam én —­­ bizonyára mások is, kik hasonló helyzetben van­nak — a könnyedén oda vetett állítást, mely nem egyszer felebbezhetetlen végítélet is volt, hányszor nem hallottam oly munkákról is, melyek több évi fá­radalmas kutatás és komoly igyekezet termékei, aféle felületes hírlapírói férezelmény, mely komoly számba nem mehet! Hányszor hangoztatták előttem a kínos alternatívát: vagy hírlapíró, vagy tudós, de e kettőt összeegyeztetni nem lehet! E felfogásban az a fenkölt testület, mely elé most lépni szerencsém van, nem osztozott. A divatos előítéletek, melyek mögött az elbizakodottság s gyak­ran egyáltalán a szellemi munkának kicsinylő le­nézése lappang, az ő választását nem befolyásolták. Nem tagadta meg tudományos tevékenységemtől azt az erkölcsi elismerést, melyet kiérdemelni, méltán legfőbb dicsvágya minden magyar írónak. Sok dicsé­retes elhatározásra, sok hasznos munkásságra szol­gált már, szolgál bizonyára ezután is ösztönzésül az a tudat, hogy az akadémiai pálma nem némely ki­váltságosak, nem az előkelő társadalmi rang és ösz­­szeköttetések, hanem mindazok egyenlő osztályrésze lehet, kik bármi szerény, de becsületes pályán szol­gálják a nemzeti tudományt, a magyar irodalmat. Ez érzésektől áthatva, fejezem ki hálámat s kérem jóindu­latú figyelmüket történeti tanulmányomhoz, melyet most lesz szerencsém felolvasni.« Dr. Acsády ezután »A magyar jobbágynépes­­ség a mohácsi vész után« czimű értekezését olvasta fel, melynek bevezetésében utal arra, hogy a történet­írás feladata nemcsak a nagy állami actiókkal és uralkodó osztályokkal, hanem a nemzet minden ele­mével és művelődési életükkel foglalkozni. E szem­pontból kiváló fontosságú mindenekelőtt megállapí­tani a népesség számát bizonyos időszakokban, mert ez ad biztos eszközt az állam nemzetközi szereplésé­nek s azon polgárosító munkának méltatására, melyet a saját területén belül végezett. Azután kiemeli, hogy számos eszköz áll rendelkezésünkre Magyarország régi lakosságának kiderítésére. Igen sok ide vonat­kozó anyag maradt reánk a múltból, mely nem nép­számlálási czélból készült ugyan s azért nem ad köz­vetlen választ a kérdésre, mily nagy volt bizo­nyos időben az ország lakossága, de lehetővé te­szi, hogy bizonyos combinatiók és számítások alap­ján, legalább megközelítőleg kideríthessük egyes néposztályok számát. Felolvasó ezúttal az őster­meléssel foglalkozó, a­mint egykor mondották: »magánföldesúri hatalom alatt álló« vagyis a jobbágy­osztály és különböző elemei számát igyekszik ki­deríteni. Tanulmányának alapjául szolgálnak azon roppant terjedelmű összeírások, melyek jelenleg az országos levéltárban őriztetnek és 1553-ban ké­szültek s 30 akkori magyar vármegyét, tehát az ország nagyobb részét ölelik fel. Az összeírások falu­­ról-falura menő adatait, melyek valami 90 rovat közt oszlanak meg, értekező benső rokonságuk : porták, tel­kek és családok szerint összegezi s azután kideríteni igyekszik, hogy egy telken vagy portán hány család lakhatott ? Számításai szerint 1553-ban valami 66,000 lakott jobbágytelken összesen 155,000 család élt. Ehhez hozzáadva 32,000 családot, mely nem jelek szerint van összeírva, a 30 vármegyében, melyben ma valami 5­1 millió lakos él, akkor 187,000 jobbágy- és zsellér­család, vagyis valami 935,000 nem-nemes em­ber élhetett. A lakosság tehát valami egy ötödrészét tette a mostaninak. A hallgatóság a felolvasót meg­éljenezte. Szilágyi Sándor rendes tag, mielőtt »II. Rá­kóczi György és a szászok« czímű értekezését főbb részleteiben felolvasta volna, utalt arra, hogy tanul­mánya alapját az »Erdélyi Országgyűlési Emlékek« nemsokára megjelenő XIII. kötetében közzéteendő »Simonius Jánosnak, a szász nemzeti egyetem jegyző­jének országgyűlési tudósításai (1651 — 1657)« képe­zik, aki ugyan nem pártatlan ítélő, de mint azon or­szággyűlésnek tagja, a melyen Erdély legfontosabb törvényhozási adtái, az »Approbaták« készültek, közvetlen tapasztalaton alapuló feljegyzései által gaz­dag forrást nyit az akkori viszonyok kiderítéséhez. Kiemeljük a nagyérdemű történetbúvár felolva­sásából azt a részt, a­mely megmagyarázza, miért maradt meg épségben a szászok annyi különleges ki­váltsága az erdélyi fejedelmek alatt. »A régi szent királyoktól kapott privilégiumok­ban találta fel a szász nemzet a maga exclusivitásá­­nak védelmét, éppen úgy, mint a székely, ősi szerveze­tében. De ez nem volt nemzetiségi kérdés, ha­nem kiváltságok kérdése. A magyar nyelv állami jogosultságát senki sem vonta két­ségbe, — soha egy szász követ sem próbálta meg német beadványt terjeszteni az országgyűlés elé, vagy németül szólalni fel a gyűlésen. A magyar nyelv eléggé el volt terjedve köztük s legalább elöl­járóik mind tudtak magyarul. A XVII-ik századbeli lajstromokból azt is látjuk, hogy sok szásznak magyar neve is volt, — a nélkül, hogy nem­zetiségi propaganda ellen panaszkodtak volna. Érdekében állott a szásznak is, hogy magyarul tanuljon s meg is tanult, mert szüksége volt erre a nyelvre, melyen legjobban meg tudta védeni előjogait. S oly időben, midőn mindenkinek, még a czigányok vajdájának is előjogok szerzése, vagy legalább meg­tartása volt a legfőbb törekvése, a szászoknak kitartó harcza előjogaik megvédésére, komoly visszatetszést sehol sem ébresztett.« Pedig az universitás nem igen takarékosan gazdálkodott, mert a szászok köréből gyakran merül­tek fel panaszok, hogy az universitás igaztalanul veti ki az egyesekre a nagy adót. Jellemző e tekintetben a fejedelmi üzenetnek következő része: »Látjuk a beadott postulátumokból, hogy a szászság pusztulását nekünk akarják betudni elöljáróik, tulajdonítani. Hijük bizonyságul az istent, tudja a nemes ország, micsoda gondviseléssel, olta­lommal vagyunk mi e kegyelmekhez. Vájjon mikor volt ily nyugodalmas állapotjuk?« Aztán rátér a fe­jedelmi üzenet a szászok pusztulásának valódi okaira, s itt egyenesen az elöljáróságokat vádolja; a fiscus számára vásárolt bort betudják az universitás adó­jába, de az igy visszatartott pénzből nem fizetik ki a bor árát, hanem visszatartják. A gazdagabb tisztvi­selők maguk vásárolják össze a mustot s azután ma­guk szabják meg annak árát. A szászok összes adója 56,000 frt, a­mit pedig az elöljárók ezen a czimen a néptől bevesznek, 400,000 frtnál többre rúg. Ebbe pedig a birság nincs beleszámítva — s az is nagy ösz­­szegre rúg. A fejedelem azt kívánta, hogy az ország az ügy megvizsgálására s jelentéstételre bizottságot küldjön ki.« Simonius leírja azt a nagy aggodalmat, mely ekkor az universitás tagjain erőt vett, és elmondja, mint sikerült a fejedelmi udvaron kivinni, hogy a vizsgálat elmaradjon. Nagyon tanulságos a felolvasott értekezésnek az a része, mely az Approbatának, az érvényben mara­dandó törvények ezen összegezésének megalkotásáról szól, s így hangzik: »A viszonyok logicájának és ere­jének sajátságos képét mutatja fel az Approbata ke­letkezése. II. Rákóczy Györgygyel a fiatal elem, ta­lán még azt a szót is használhatjuk: az ellenzék ke­rült hatalomra. Öreg Rákóczy György tanácsosai vagy meghaltak, vagy visszaléptek, de akik nyomuk­ba jöttek. Kemény János, Barcsay Ákos, Bethlen János, Haller Gábor, Lázár György végezték azt a conservatív munkát, mely az egy század alatt kifejlő­dött gyakorlatot állandósította. S épen ezek az em­berek voltak azok, kik az ország külpolitikájában a régi hagyományokkal szakítottak. Bizonynyal sok része volt abban az Approba­tának, hogy azok a rázkódások, melyeket az új politi­kai áramlatot az országra hoztak, mégis simán foly­tak le. S ha Erdélyt a merészebb külpolitika a bukás széléig vitte, a szilárd alapra fektetett belső viszonyok megmentették azt, a­mi meg volt menthető. A minthogy az Approbata életbelép­tetése nem is járt nehézséggel. Daczára azoknak a heves vitáknak, me­lyeket a nemzetek egymással folytattak a zöld asz­talnál, daczára a protestatióknak, melyek egy pár czikkének érvényét megtámadták a távozás perezé­­ben : azonnal, hogy a rendek haza mentek, a kedé­lyek izgatottsága is lecsendesedett. A­mint a gyűlés factorai hidegvérrel mérlegelték a törvénykönyv által nyújtott előnyöket, meg lehettek munkájukkal eléged­ve, mert mindenki megtalálta abban jogainak védel­mét , még a perlekedők sem panaszkodhattak,­­ tör­vényes formába volt öntve a jogorvoslásnak mindazon módozata, melylyel igazukat megvédhették. Az Approbata nem volt más, mint a históriai fejlődés folytatása s rendkívüli előnye abban állt, hogy az erdélyi joggal való megismerkedést minden­kire nézve lehetővé tette, ki a magyar nyelvben jár­tassággal birt.« A nagyérdekű tanulmány felolvasása után, az osztályülés véget ért. Budapest, okt. 8. A »Pesti Napló« ma folytatja azt a rendes tac­­ti­áját, hogy reá fog a kormányra valamely intenziót s aztán azt keservesen, véres szájjal megtámadja. A »Pesti Napló« kisüti, hogy a Tisza-kormány a szá­szokkal szemben, eddigi politikáján változtatni kiván, ezt az állítólagos szándékot Tisza német kitüntetésé­nek tulajdonítja, s azután annak a nézetének ad kife­jezést, hogy . . . az­ egész közvélemény, a mely ismeri az előz­ményeket s a mely egyáltalában nem tu­d lelkesedni a »Sch­ul­­vereines« elégületlenségekért, s mely épp úgy nem tudta helyeselni azt az üldöző politikát és merev elutasítást, me­lyet a kormány a szászokkal szemben éveken át követett,­­ csak mosolyoghat, avagy pirulhat a felett, hogy a kormány felfogásában beállt hirtelen fordulat oly frappánsul össszeesik a fekete sasrenddel, Bismarck Herbert látogatásával és az osztrák miniszterelnök mellőztetésével. . . . Minthogy laptársunk ezt az egész összevissza beszédet a »Nemzet« egy czikke alapján viszi végbe, a melyben szerinte a kormány »tyúkkal és kalácscsal« kinálja a szászokat s melyben lapunk, a szászok ellen fentartott egész magatartását megvál­toztatta, constatáljuk, hogy mindezekből az állítá­sokból egy betű sem igaz. Nem igaz először az, mintha ama czikk a kormány által való bármely befolyásolás alapján íratott volna. Akármennyire ízetlennek is tartjuk ily dolgokról a nyilvánosság előtt beszélni, egyszer mindenkorra ismételjük, hogy a »Nemzet« czikkeiért e lap szerkesztője felelős s a­ki a kormányt keresi nyilatkozataink mögött, az igen megtiszteli ugyan lapunk s czikkeink jelentőségét, de igen nagy tévedésben van. De nem igaz a »Pesti Napló«-nak az az állítása sem, mintha mi, a »Nem­zet«, abban a czikkben a szászokkal szemben mást mondtunk volna s máskép nyilatkoztunk volna, mint eddig, bármikor. Kezdettől azt tartottuk, hogy a sászok politikai és nemzetiségi magatartása sajnála­tos és vészes, de támadásunkat soha nem a szászok, mint faj vagy nemzetiség, hanem azoknak ezen politikai s nemzetiségi magatartása ellen intéztük. S mit mondtunk tegnapi czikkünkben ? Azt, hogy ezen magatartás megváltozta­tására a szászok közt megindult minden mozgalmat, mely kiragadja őket abból a helyzet­ből, melyben úgy tűnnek fel ,mint a subversiv nemzetiségi törekvések öntudatos, vagy ők­ tudatlan szövetsége­s­e­i«, minden ily moz­galmat helyeslünk, s eredményét örömmel üdvözölnék. De talán ez eredmény elérésére ígértünk a szá­szoknak »tyúkot és kalácsot« ? Vagy biztattuk a kor­mányt, hogy ígérjen vagy tegyen nekik bármit ? Egy szóval sem tettük. Sőt nyilván megmondtuk, hogy a kormány, eddigi magatartásán nem változtathat ez irányban s nem is alkudozhatik. S megmondtuk, hogy a szászok csak maguk ragadhatják ki magukat eddigi magatartásuk gyűlöletes és rájuk veszedelmes útvesztőjéből. Íme czikkünk ide vonatkozó két passusa, szó szerint: A törvény­es alapon, a melyen áll, a kormánynak feláldozni valója, elalkudni valója nincs s azt, hogy a szá­szok törvényhatósági, községi s egyházi autonomikus életük­ben a törvények és jogok teljességét élvezhetik, azt nem concessioképp, azt kötelességképp tette velük szemben eddig, teszi ezután is a kormány s azért szemrehányás, hogy tar­tózkodása teszi nehézzé a szászok nemzetiségi magatartásá­nak változtatását, igazán nem illeti. Az nagy tévedés, bármely részen ápolják is, mintha a szászokat, elfoglalt maguktartása félszegségeiből mások, a kormány, vagy a közvélemény magatartása menthetné ki. Abból csak maguk szabadíthatják ki magukat. Már most, e tényekkel szemben, mikor mi a szászok eddigi politikáját csak oly kíméletlenül elítéltük, mint máskor, mikor sajnálatunkat fejeztük ki, hogy e politika ma is úgy érvényesül, mint eddig; mikor az annak megváltoztatására c­élzó tö­rekvéseket üdvözöltük s bátorítottuk, de megmondtuk nyíltan, hogy azok csak a szászok saját maguk által eszközlendő elhatározásából érvényesülhetnek s a kor­mánynak, mely a törvényes alapon állt a múltban s azt el nem hagyhatja ezután sem, nincs e részben semmi feláldozni, semmi elalkudni valója, akkor elő­állni s azt állítni, hogy mi a szászok iránt, pláne ide­gen, német, vagy bárminő behatás alatt hirde­tünk engedményeket, méltányosságot, irányvál­toztatást, s ezt a magyar politikai önérzetet sértő és compromittáló beszédet még a »tapintat« jelszava alatt bocsátói világgá; ez már igazán non plus ultrája annak a tulajdonságnak, mely ellen — a politikai té­ren is — hiába küzdenek még az istenek is. S a mi gondolatvilágunkba az, hogy akár egy lap, akár — s még inkább — egy kormány, saját hazája belügyeiben egy idegen kormány tetszése vagy ke­gyeinek megnyerése czéljából tegyen vagy ne te­gyen valamit, a mi gondolatvilágunkba ez a horri­­bilitás nem illik bele. Naivitásnak mondja laptár­sunk, hogy a »Nemzet« e czikke most jelent meg. Mi büszkék vagyunk e naivitásra, s szégyenletesnek ta­lálnék, ha csak gondolatunkban is megfordult volna annak lehetősége, hogy a politikai jesuitizmus egy pár képviselőjén kívül, a­ki minden eszközt jónak tart, bárki is föltegye — nem csupán a magyar kormányról, de föltegye rólunk is — hogy egy idegen állam kor­mányára való tekintet szerint kívánnék intéztetni ha­zánk bármely belügyét. Ez a föltevés jellemző lehet bizonyos politikusokra nézve; mi, a mi naivitásunkban azzal a fensőbbséggel fordulunk el tőle, mely a poli­tikai és hazafias becsületesség észjárásának kiváltsága. És kérdezzük: mi ad jogot a »Pesti Napló«­nak ily föltevésre akkor, mikor ugyanő kemény s igaztalan vádakkal illeti a kormányt a szászok miatt; mikor ezeknek legigaztalanabb s az egész magyar közvélemény által visszautasított vádjait magáévá teszi, mikor tehát — ha a szászok iránt mutatott méltányosság azon gyanúba keverhet, hogy az idegen kegyek keres­ése vagy meghálálása miatt történhetik — ő maga százszor inkább elköveti e bűnt, mint a mennyire ő azt csak ránk fogni is elég agyafúrt. Hát a »Pesti Napló«-nak szabad s helyes azt kiáltani vi­lággá — nagy gaudiu mára minden sulferám­os ténye­zőnek a német határon innen és túl — hogy »a Tisza kormány üldözte a szászokat« ; szabad a kormány éve­ken át követett »üldöző politikáját«, »merev elutasítá­­sát«, szóval azon jelszavakat emlegetni, melyekkel a szászok legengesztelhetetlenebbjei vívják harczukat a magyar kormány, áll­amiság, s maguk közt a szászok közt a kibékülés ideájának hazafias képviselői ellen ; szabad — Mocsáry úr példájára — igazat adni e valótlan és gonosz vádaknak; s tőle ez »hazafiasság,« »tapin­tat,« »helyes politikai érzék;« de tőlünk,— a magyar állami politika sértetlensége mellett — azt követelni a szászoktól, hogy szakitsanak azon magatartással, mely őket a subversiv nemzetiségi törekvések szövetségesei gyanánt tünteti föl, tőlünk ez »tapintatlanság.« Bis­marck kegyeinek keresése, Taaffenak adott tromf s az isten tudja mi! Nem foglalkozunk most tovább e kérdés­sel. De megjegyezzük magunknak a jövőre. Meg­jegyezzük, mint az ellenzék sajtójának egy igen ne­vezetes és compromittáló adalékát ez ellenzék politi­kai gondolatvilágára. És megkérdezzük annak idején, várjon az ellenzék azonosítja-e magát azokkal az »üldözési« vádakkal, melyeket a szászok túl­zói a kormány ellen hangoztatnak, s most a »Pesti Napló« is utánuk hangoztat? S megkér­dezzük : azonosítja-e magát azon hazafiatlan politi­kai gondolatmenettel, mely csak úgy vaktába azt a vádat szórja a kormány ellen világgá, hogy a kor­mány — mert egy pártjabéli lapban a szászokról egy czikk jelent meg — a szászokkal szemben követendő politikájára kívülről veszi az impulzust? Akármelyi­kével azonosítja magát az ellenzék e két imputatio­­nak, mind a két tekintetben haszna lesz az eszmék tisztázódásának a közvéleményben. S még egyet. A gróf Taaffer illetőleg az oszt­­trák ellenzéki sajtó által kéz alatt megindított, egy pár budapesti lapba átplántált, s most a »Pesti Napló« által olybá feltüntetett hadjáratról, mintha abban a magyar kormánynak bármi része lenne, vagy csak öröme is telnék, egyszerűen hallgatunk. Mi a kitüntetések oly modorú kommentálását, mint azt egy pár laptársunk teszi, nem helyeseltük, a »Pesti Napló« feltevését absurdnak és rosszhiszeműnek te­kintjük, de e commentárok hatásának az azokra való válaszolás által való fokozását szintén elhibázottnak tartanék, s meggyőződésünk, hogy gróf Taaffe poli­tikai iránya, ezek miatt a támadások miatt, a »Pesti Napló« védelme nélkül is a legnagyobb sikereket ér­heti el. Memo". BELFÖLD, Budapest, okt. 8. (Pestvármegye köz­gyűlése.) Pestvármegye közgyűlése holnap fogja a különböző bizottságokból hiányzó tagokat megválasz­tani s hogy e választás előkészítve legyen. Szapáry István gróf főispán, ma délután a megyei kültisztvi­­selőket értekezletre hivta egybe, melyen a holnap megválasztandók személyében végleges megállapodás jött létre a jelenvoltak körében. Budapest, okt. 8. (S t­r o s s m a y e r.) A szerb lapok Strossmayer diakovári püspöknek a pápához intézett állítólagos védiratáról nyilatkoznak s a mennyiben az apokryphnak nem bizonyulna, elité­­­­ő­l­e­i szólnak a püspök védekezésének különösen azon pontjáról, mely a szláv fajok catholizálására vonatkozik. A helybeli »Szrpszki Dnévnik« szerint, a ki nem barátja az orthodox vallásnak, nem lehet ba­rátja a szerb népnek sem, mint ilyennek; mert — úgymond — lehet-e barátja a görö köl. vallásnak az, a­ki »örömteljesen« hirdeti s »élete czéljának« tekinti a »nemcatholicus testvérek millióit« a »szent római catholicus egyház« ölébe hajtani ? Lehet-e vallásunk­nak barátja az, akinek czélja nem egyéb, mint őseink­nek vallását, melyért azok oly sok áldozatot hoztak s a legnagyobb kínokat elszenvedték, ártatlan vérü­ket ontván érezte, a nemzet öléből kizárni. Humanis­­ticus, testvéries eljárás-e ez ? Az ily eljárás és mű­ködés sem egy országra, sem egy monarchiára nézve nem lehet hasznos; ennélfogva az ily eszmék ter­jesztői s ily tettek elkövetői nem hazafiak s nem is lehetnek azok. Budapest, okt. 8. (Szerb egyházi con­­g r e s s­u s.) A szerb egyházi congressus választmá­nya folyó hó 15-én tanácskozásra gyűl össze Kar­­lóczán. Budapest, okt. 8. (A német császár bé­csi látogatása és a bolgár kérdés.) A »Bud. Corr.« hivatott oldalról nyert értesülés alapján kijelenti, hogy a bolgár kérdés a német csá­szárnak monarchiánkban való tartózkodása alkalmá­val megbeszélés tárgyát semmi irányban nem képezte. Budapest, okt. 8. (A lapok Vilmos csá­szár bécsi látogatásáról.) Alkalmunk volt közleni a német sajtó és az angol conservativ sajtó rokonszenves nyilatkozatait Vilmos császár bécsi lá­togatásáról. Ismertetjük most az ellenkező felfogású sajtó, a Gladstone-párti »Daily News« és az orosz la­pok nyilatkozatit. A Gladstone - párt főorgánuma a »D­a­l­l­y News« még mindig nem tud megbarátkozni az osztrák-magyar állapotokkal s Vilmos császár bécsi útja alkalmából is igen különös hangon ír mo­narchiánkról. Ezt írja: Vilmos császár Bécsbe ment, megerősíteni a szövetséget Ausztriával. Nagyobb szol­gálatot nem is tehetett volna Ausztriának, ámbár a jóindulat, mely a látogatást sietteté, otthon kezdődik. Németországnak szüksége van egy erős Ausztriára s Ausztria ereje bizony sok kívánni valót hagy. Azok az ideges aggodalmak, melyek a császárlátogatás alatt a bécsieket úgyszólván száműzték saját utczáik­­ról, abban találják magyarázatukat, hogy mélyen át­érzik a nemzetiségi gyengeségeket. Az osztrák biro­dalom sokáig nagyon meg volt hasonolva önmagával. S még inkább meg van hasonolva a fajrokonság gyors contagiumának eme napjaiban, amikor Európa min­den népcsoportja maga szeretné a kormányt vinni. Mondták, hogy Ausztriának nemsokára meg kell szűnni dualistikus monarchiának lenni, minthogy a birodalomban levő szlávok igényt formálnak arra, hogy részesek legyenek a souverainitásban a magya­rokkal s a németekkel. Ausztria meg lett mentve az elpusztulástól az által, hogy önkormányzat adatott Magyarországnak s ha nem kellene mást tenni, mint hogy az alkotmányos szövetség kiterjesz­tessék egy rokon fajra, ismét megmenekülne ugyan­ezen segédeszköz által. De szerencsétlenségre sokkal nagyobb itt a baj. A nehézség abban áll, hogy oly berendezkedés találtassák fel, mely együttélésre ké­pesítsen oly állami töredékeket, a­melyeknek alig van valamely közös rokonszenvük. Semminő ismert felte­vés nem látszik gyakorlatinak. Ha kiválnának a németek a combinatioből, semmi sem akadályozná meg azt, hogy a magyarok és a szlávok egymás nyakának ne essenek. És a németek

Next