Nemzet, 1890. január (9. évfolyam, 2638-2667. szám)

1890-01-01 / 2638. szám

Szí­bki3S2tőség : ' • ' Farenessiek-tere, Ath­enaeum-épület, X. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bár mentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. EMZE Ára 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: 2638, (1 ) szám. Budapest, 1890. Szerda, január 1. Kiadó-hivatal : Ferencziek-terv, Athenaeum-épület, fftldsEiafe Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre kü­ldvtg vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ~­­..................... 3 fit 3 hónapra 6 - 6 hónapra ..­­.............. .......... ........ 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért felü­l­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) IX évi folyam, Budapest, deczember 31 Bizonytalan jövőnek abban a biztos tu­datban nézünk elébe, hogy a magyar állam erősbülésére és fejlesztésére, az uj évben is, minden meg fog történni, a­mi az illetékes tényezőknek hatalmában áll és abban a re­ményben fejezzük ki ezt a meggyőződésünket, hogy a társadalom sem fog hátramaradni te­vékenységében, a cultúra és humanizmus azon feladataiban, melyeknek megoldását tőle kell várnunk és amelyeknek megoldásával lépést tart a nemzeti erő fejlődése, valamint az ál­lami consolidatio emelkedése. Mert a tartal­mat az állami és nemzeti életnek mégis csak a társadalom működése és az egyéni szorga­lom adja meg és ezért a politikai kérdéseket, nézeteltéréseket nem szabad soha annyira kiélesíteni, hogy megakadályozzák a társada­lom, vagy egyén szabad hivatásának megfe­lelő tevékenységét, sőt annyira sem, hogy ne­hezítsék, vagy késleltessék a nemzeti erőfej­lesztés, állami consolidatio haladását. Mert az egyes politikusok, sőt pártok is sokkal rövi­­debb életre és kevesebb igényre tarthatnak számot, hogysem azoknak a nagy érdekeknek rovására bármit is vindk­álhatnának maguk­nak, akár erő-, akár idő­ áldozat tekintetében. És ha vannak köztünk sokan, kik vér­­mérsékletnél vagy, számításnál fogva egyéni, vagy pártszenvedélyek befolyása alatt, csak bajainkat, nehézségeinket és veszélyeinket látják és ezeket nagyítva, teljesen megfeled­keznek haladásunk eredményeiről és azon té­nyezők szaporodásáról, változatosságáról és erősbüléséről, melyek nemzeti és állami fejlő­désünk előmozdítására most sokkal több téren és nagyobb számban állanak ren­delkezésünkre, mint csak­­ egy-két évti­zeddel is ezelőtt; sőt ha még olyanok is akadnak, kik alkotmányos szabadságunk létezésében és fejlődésében épen akkor kétel­kednek, mikor azt úgy a hatalom birtokosai­val szemben, mint a nemzet felizgatására, a legkorlátlanabb módon használják ki — saj­tóban, gyűléseken, parlamentben egyaránt, — úgy azoknak azt mondjuk, minden évfor­­dulónál tekintsenek vissza erős vádjaik és sötét jóslataik egész mérlegére, hogy meg­győződjenek, mily kevés realitás van vád­jaikban­; több évre való visszapillantásból pe­­dig győződjenek meg arról, hogy a pusztulás­nak és a romlásnak az a biztos bekövetke­zése, melyet anyagi, erkölcsi és alkotmányos állapotainkra nézve, hol a kormánynak, hol más tényezőknek egyik-másik cselekedete, vagy olykor-olykor csakugyan észlelt mu­lasztása alapján jósolgattak, csakugyan el kellett, hogy maradjon. Mert ha valósul vala, most már sem haladásunkról, erkölcsi vagy anyagi téren, sem alkotmányos szabadsá­gunk és a dualisticus szervezetnek csakugyan érintetl­en fennállásáról beszélni sem lehetne. A­mi pedig a nemzeti veszedelem azon rémeit illeti, melyeket nálunk egy da­rabig a germanisatióban, azután a panslavis­­musban, újabban pedig újra a germanisatió­ban láttak és hirdettek, mire elég volt egy­­egy lutheránus pap, vagy szláv lap szabad izgatása, vagy a német nyelv tanításának erélyesebb sürgetése; azokra bizton elmond­hatjuk, hogy a mivelődés bármely — iskolai vagy katonai — tényezője a mai vi­lágban a kifejlett társadalom, nemzeti öntu­dat és irodalom mellett, a­mikor a magyar állam minden törvénye és minden közege a nemzeti eszme rendelkezésére áll, veszedel­messé egyáltalában nem válhatik, sőt inkább csak az értelmi és szakképzettség fejlesztésére hathat. Egyedül ott létezik még nemzetisé­günknek veszedelme, a­hol a fanatismus, vagy a tudatlanság honol. Ezt — tagadhatat­lan — észlelhetni még hazánkban is, némely nemzetiségi vidéken. Másfelől pedig ott létezik a nagyobb mérvű nemzeti veszedelem, hol az idegen hatalom befolyásának és erejének ellen­­állani és azt — nyílt fellépésében, vagy át­­szivárgásaiban — ellensúlyozni képesek nem vagyunk. De ez ellen a kétféle veszedelem ellen egész erővel küzdenek a mai politika és társadalom egyaránt, mert iparkodnak a nem­zeti cultúrát terjeszteni és fentartani a féltet­tebb pontokon is — iskolai, egyházi, állami és társadalmi utón — és arra nézve szintén megtörténik minden, hogy államiságunk ha­talmi tényezőkkel jól körülbástyázva legyen — külső támadások ellen. Igaz, mindez áldozatokkal jár, sőt meg­követeli az állami belső consolidatió szá­mára azoknak a tényezőknek és eszközöknek a megteremtését, azoknak az intézményeknek a fejlesztését is, melyek felett — erre a czélra — főleg a vidéken még nem teljesen rendel­kezik, megköveteli a jogállam még hiányzó alkatelemeinek mielőbbi megteremtését. De ez a szükségérzet most már világos meggyő­ződéssé és közvetlenül valósítandó programmá fejlődött ki. Ha tehát az elégületlenek túlzott pessimismusa bármely részben valódi szükséget fejez ki; ha az aggodalom és vágy, mely ebben kifejezést nyer, komoly, akkor nagyon itt az ideje, hogy a komoly aggoda­lom és komoly vágy, komoly munká­ban nyerjen kifejezést és szenvedé­lyességével ne akadályozza, ne késleltesse annak keresztülvitelét, mert bizonyára olyan nehézségeink és feladataink vannak, melyek­nek annál jobban és gyorsabban felelhetünk meg, minél kevesebb erőt és időt kell fordí­tanunk, a pártküzdelemnek arra a részére, mely nem az eszközök és czélok tárgyilagos megvitatása és megválasztása érdekében,hanem akár a múlt eseményeinek igazolására, ered­ményeinek biztosítására, akár tényezőinek és főleg, vezérszereplőinek védelmére fordíttatik. Nem telik ebben senkinek valódi öröme, csak kényszerűség ez a kormányra és több­ségre nézve, mely elől nem fog ugyan kitérni soha, mert akkor kötelességét szegné meg és önmagát alázná meg, de bizonyára mégis az ilyen küzdelem olyan meddő, melybe azzal a fájdalomérzettel megyünk bele, hogy az erre fordított fajrőt és időt, sok­kal üdvösebben lehetett is a haza javára felhasználni. Mert ennek minden fiára szük­sége van ugyan, de reá nézve az mégis alá­rendelt dolog, melyik meddig van a törvényes hatalom birtokában, melyik, meddig áll az­zal szemben, annak a fő az, hogy a javára, érdekében folyó munka minél nagyobb erő­vel és minél szebb eredmén­nyel legyen el­végezve. Vajha az uj évben minden perez és min­den erő ennek és csakis ennek lenne szen­telve ! HEGEDŰS SÁNDOR. Rovás. Az ábrándos Szerafinát, ki elszomorodva tekin­tett a tengerbe hanyatló nap felé, Heine nyugtatta meg az ismeretes vigasztalással: Mein Fräulein ! sein Sic munter. Das ist ein altes Stück; Hier vorne gelit sie unter Und kehrt von hinten zurück. így van ez, a világ egyéb forgan­dóságai közt, az időnek óceánjába merülő esztendővel is. S mert a sors kerekéről van szó és 1889. nemcsak a temesvári lutrizásról, hanem az ellenzéki szerencsejátékról is emlékezetes marad: a minden rendű veszteseknek, sőt Eötvös Károlynak is,ki ternát csinál a rescontos perből és politikából is mindig, 1890 re sem lehet más, mint az eddigi jelszavak : qui perdicit numerum, incipiat­iterum. — Az én újévi jó kivánataim tehát csak azok­hoz intézhetők, a­kik nem teszik koczkára Magyar­­ország alkotmányos szabadságának, parlamenti ön­­kormányzatának és így állami fokozatos, békés, za­vartalan szilárdulhatásának létérdekeit. Ezeknek — bármely pártlobogó alatt szolgálják hazánkat —teljes szivemből küldök üdvözletét és óhajtok boldogulást. Ez persze nem zárja ki tisztelt elleneinkkel szemben sem, toliam azon gyengeségét, hogy nevetni szeret, midőn a politikai bohózatok elownjai cob­ur­­nusban szerepelnek előtte s nagyon ismert erkölcsös­ségük legtragikusabb frásisaival dörögnek a köz­morál kormánypárti megrontása ellen. A derültségi ilyetén inger legyőzését nem ígérhetem ezutánra sem, sőt az igazat megvallva, csak rénültségem az oka, hogy némely hazudozások és hazudozók irányában sem megyek gyakran­ túl a­­ háborodás gúnyos ha­tárain. Noi^­e'gy hoc ferrem cqlida juven­­t­u! gondoltam magamban nem egyszer; aztán ka­­czagtam egyet az illető otrombaságon s fiatal erőre bíztam felette a ridegebb ítéletmondást. Tény azonban, hogy bizonyos idétlenségekkel szemben csak kaczaghat a komoly ember, akár öreg, akár ifjú legyen. Ilyen például az a fogás, mel­lyel a mérsékelt ellenzék főközlönye hitet vél szerezhetni válsághíveinek, ha ezeket napról­­napra, hétről-hétre, hóról-hóra, évről-évre, min­denféle változatban, czikkezi, kiabálja, erősíti. Küfferle nem volt kitartóbb a­­ csokoládéjának hirdetésében, mint a »Pesti Napló« a maga cacapjá­­jának ajánlgatásában. Szerinte »Tisza megy« már a legidősebb olvasója sem emlékszik rá, hogy mióta. És mert Tisza nem ment el, hát mégis »megy.« Hiába az örökös felsülés, valamikor teljesülni kell a jóslat­nak. És akkor a mi tisztelt szomszédunk fel fog ki­áltani : nem megmondtuk jó előre ? És ez egyben csakugyan igaza lesz. De aligha­nem csalódik, midőn politikai tájékozottságáról és előrelátásáról oly »hosszú lejáratú« jövendölésekben nyújt bizonyítékot a közönségnek. Egy ideig megjárja s tán figyelem­keltő is, hogy a szatócs boltja felett mily érthetőleg énekli az »Ob du lieber Augustint« egy sárga rigó. De ha soká tart, akkor unalmassá válik a nóta s felé se néz senki, kivéve, ha időnként felrikolt: »jer siess körünkbe vissza, vert seregem.« — A kereskedelem, ipar terén szükséges lehet a folytonos reclame,de, ritka eseteket kivéve, aligha kifizeti magát ott is. Po­litikai pártot azonban nem lehet reclame utján erősíteni s még kevésbé a kormányra juttatni. A lon­doni nagy lapokban most egy hirdetést látni, mely így hangzik: »A happy new year! A happy new year! A happy new year!« (Boldog uj évet!) Have you used Pears soap ? ! (Használta ön a Pear szappanát ?! Ez a jó kívánság 145-ször van ismételve egy­másután, s minden három sornyiját követi az érde­kes kérdés. Ez a hirdetés egy egész hosszú hasábot vesz igénybe s bizonyosan sokba kerül, de mégis nye­reséges lehet. Kétlem azonban, hogy a »Pesti Napló« szappana, kelendőbbé lett volna az által, hogy örökö­sen hirdeti. Utoljára is egy komoly pártközlönytől megvárhatni, hogy ne bolondítsa híveit egész éven át ugyanazon prófétáskodással. Egyébiránt most tán re­mény lehet némi javulásra, mert hát t. laptársunk egy saját »kiváló meteorológust« nyert meg az idő­jóslásra. Ez tán eltalálja néha, a­mi a »Pesti Napiló« czikkeivel soha nem történt, hogy mi lesz.« Nem akartam ezúttal az európai helyzettel fog­lalkozni, mert jobb megvárni, mit szólnak róla, újévi nyilatkozataikban a koronás tényezők. Legközelebb­ről azonban elmondom nézetemet én is, mely nem olyan rózsaszínű, mint szeretném. Berzevíczy Albert dr. nyílt levele lőcsei választóihoz. Berzeviczy Albert dr. vallás- és közokta­tás­ügyi államtitkár — mint már említettük — a budapest-józsefvárosi képviselőjelöltség elfogadása alkalmából nyílt levelet intézett lőcsei választóihoz. A nyílt levél Kermeszky Mórhoz, mint a lőcsei szabadelvű­ párt elnökéhez intézve, következőleg szól: Tisztelt Barátom! Táviratilag közöltem már veled, hogy országos pártunk fontos érdekeire való tekintetből kénytelen voltam magamat elhatározni a budapest-józsefvárosi kerületben szabadelvűpárti képviselőjelölt gyanánt fellépni. (­­Ismétlem ezúttal is, hogy elhatározásom is üf az egyesegyedül az volt, miszerint egyfelől a nevezett kerület szabadelvűpárti választói, másfelől országos pártunk vezérférfiai ottani fellépésemet szükségesnek ítélték a végből, hogy pártunknak e kerületben az utolsó általános választások alkalmával fényes győze­lemmel kivívott positiója, a Visi Imre gyászos­ elhunyta, után is biztosítva maradjon. E tényezők egyetértő óhajtása előtt pe­dig meg kellett hajolnom, annál inkább, mert véleményem szerint ily kérdésekben az egyéni véleménynek és hajlamnak a mérvadó tényezők kivonata fölé állítása, a párt ügyeinek vezetését folytonos ingadozásnak tenné ki. Én, a­ki a pártfegyelemnek csak nagyon szűk körű jogosultságát ismerem el a véleménynyilvá­nítás és politikai meggyőződés kérdéseiben, teljes jogosultságot tulajdonítok annak minden olynemű kö­vetelményeiben, a­melyek csak egyéni helyzetekre, vagy egyes képviselők és választókerületek kö­zötti, bár egyénileg még oly becses kötelékek megbontására, vonatkoznak. Én annyira átérzem az egy meggyőző­désnek politikai solidaritását, hogy felfogásom szerint valamely választókerület sohasem tekintheti kép­viselőjét elszakadtnnk az által, ha más kerület mandá­­tumát vállalja el, ha csak azokhoz az elvekhez, a­­me­lyek alapján ama kerületben megválasztatott, új ke­rületében is hű marad. És úgy vélem ismerni a lőcsei választókerület szabadelvűpárti választóinak gondolkozását is, a »sze­rint nem nézhetik közönyösen, ha pártunk zászlaja harczba vitetik egy oly kerületben, a­melyben a­nnak győzelmét, vagy vereségét a körülmények fokozo­tt je­lentőségre emelték és nem veszik rossz néven képvi­selőjüknek, ha ily helyzetben annak a zászlónak — az ő saját elveik zászlajának — hordozására v­ál­­l­lalkozik. Légy meggyőződve Te, tisztelt Barátom és l­e­­gyenek meggyőződve lőcsei kerületi tisztelt elvtársainak mind, hogy a lőcsei kerület mandátumát nem azér­t kívánom fölcserélni a józsefvárosival, mintha ezt amannál magamra nézve díszesebbnek, értékesebb­nek, előnyösebbnek tartanám, mert én polgártársaim bizalmát egyaránt megtisztelőnek tartom, bármely kerületben nyilvánul az irántam, hanem csupán azért, mert ez által pártunknak és az általa képviselt elveknek jobb szolgálatot vélek tehetni. Kimondom A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 31. Előjáték a „Hun Utódokhoz.“*­ Irta : Váradi Antal. Szereplők: A dráma musája. A Költő. A Hősmonda. A Csodálatos. S­z­i­n­h­e­l­y . Oszlopcsarnok. A Musa középen trónol. Mu­sa. Mióta szép hazádban, dalnokom Megpendite’k­a lantot s szólt az ének Hazáról, szerelemről, múlt koráról, S a koszorús aranyszavát, az édest Idézve, bajnok ébred hősi lanton — Minden dicsőt danába foglalás. Az én oltárom későn gyúladott Hadúr oltára lángja kialudt rég, S az ősi dal mind véle hamvad el. A megváltás tanának fénye mellett Uj dalba kezdés. A mysterium Keresztvizét Hadúr tüzére hinté S a pislogó zsarátnak már kialudt. Ki lesz a bátor és erős, ki büszkén Sasszárnya lebbenésivel lohasztja Uj lángra századéves hamv alatt Alvó szikráit örök szent tüzének ? S mint éneklője Toldinak s Budának A hősi lanton — úgy a színpadon Mutassa ősök érczalakjait ? így kérdezék, s szavamra, bárha késő, Nem koszorúban nemzedék felelt. Elén a »Bánk« hatalmas mesterével. Azóta égő oltárom körül Uj létre kelve sorban megjelentek A hős Árpádok, a kor nagyjai, Lajos, Hunyad, s a hollós nagy király S az ős dicsőség fényes ivadéki. De hun királyi törzsnek sarjadékát. Sem isten ostorát, a catalaunit Szövétnekem he nem ragyogta meg. Felelj : mi tilt el őket énekelned ? Költő. Mi úgy hivők; hatalmas hun király És ivadéki tetteit dalolni A hősi lantnak illő tiszte lesz. S jött a hatalmas, s a költő szerint »Az ősök szobrát gránithól faragja« ( teremtő lantja tiszta énekén *) A költőnek sajtó alatt levő s a nemzeti színházban legközelebb színre kerülő drámájából ves­szük át e mutatványt, mely a darab előszavát képezi, de a színpadi előadásból kima­rad, mivel csak a költő intenzióit s a tárgyválasztás védelmét foglalja magában, költői alakba öltöztetve. A nemzet látja, érti és csodálja Az újra támadt Etelét, Budát. Ki merne gyönge, epigoni kézzel illetni egyet újra e nagyokból, Idézni lélekrázó szellemet Amelyet ő uralna, ahelyett Hogy alkotója lenne ? — Saruát Levetve jár a tisztelő utókor Ez alkotás örök világú szobra Előtt, s csodálja érintetlenül Minthogy érzi: szent a hely, hol áll. Musa. Föl a szivekkel. A nagyot nem bántja Uj alkotás. Olympi magasan Mosolyogva néz az elhagyott világra, Amely csodálja fényes nyomdokát. S ha félsz a nagy királyt s testvérviszályát Érintni — ott a hunni ivadék, Küzdelme, sorsa, uj testvérviszálya. Átvéve részint, részint megteremtve A szenvedély belső rugóival. Méltó, hogy oltáromnak dísze légyen. Danája. Költő! Jelenítsd meg újra A hunn utódok harczát, végzetét. Költő. Szavadra menni kell. De megbocsáss Ha a hatalmas ősanyát idézem, Ki mind a kettőt keblén ringatá, Előhívom a hösmondát magát S őtőle kérem, tőle hallom el — Mint hajdan hitvesét, nagy Orpheus — A mondák két vitézi gyermekét. Musa. Remélem, csalfa hang nem csalja vissza, Mig el nem érte fönn a napvilágot. Hősmonda! tisztes agg. Hallod a kérést !el és segitsd a költőt, aki hozzám Vezérli ujrakeltett gyermekid. Hősmonda. Fiam ! ki sírokat kinyitni vágyik aÉtllÉI. S a sziklából forrást fakasztani, Teremtő elme s költő, képzelem Varázshatalma nélkül el ne kezdje. Jó. Én megyek, ha istennőd akarja. De ezt a lányt is elviszem magammal, jj B ! Nélküle tespedt, szárnytalan vagyok. .Napfényes arcza egemben világos S eget földet köt össze: — A csodás. Csodás. Hogyan szorítasz engem színfalad Szűk börtönébe ? Nélkülem, való, Hogy agg anyám utánnad nem mehet — , De hogyha ott leszek , megértenek vajh’ i i S maradt-e annyi józan fény után, fi Amely ma Musád oltárán sugárzik, § Néződ szivében annyi tiszta hit­eí. Mely engem elfogad s karjába zár ? Musa. Maradt. Ez oltár híve mind hivő, S a képzelem mely szüntelen csodát tesz, Előtte munkál s ő nem késkedik. Csak a költészet rózsás ujjai, Szőjjék füzérbe — s mógiával: hiszem Ki nem ri a füzérből lángvirága. Csak uj erőt, uj lángot! — rajta, költő. Előtted annyi mintakép — tömör: S örök-való a nagy brit óriás, S szellemtestvére, fényes honfitársad Melinda, Bánk s Peturnak alkotója. Kövesd a kettőt , s fényes czélhoz érsz. Költő, Bocsáss meg nékem, fényes égi asszony, Ha e nagyok nem múlható nevére En gyöngeségét érző szellemem Lelankadt szárnynyal, mélyen leborúl. Alkotni kezdek, lelkesült erővel,­ Lelkembe sziva fényes ősidők Lehelletét s megindulok utamra. De tőlem el nem érhetőt ne várj A mennyi lángot adtál — azt szivemben, Annak fényével, néked áldozom: De nem tudom, hogy e szövetnek lángja Meggyújtva a nagy ős-szobrok előtt Elég világot hint-e arczaikra ? Múzsa. Fel a szövétneket. Hevíts, világolj. A pálya nyitva. Rajta, csüggedetlen. A­czél előtted — »Küzdj és bízva hízzál!» Pusztán (hangulatok) czimü cydúsból. » Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt«. F­e­s­z­t­y Á­r­p­á­d b­a­r­á­tomnak. Még minden csendes volt, midőn a szénási utolsó sorompót elhagyva, a csabacsüdi pusztára értem. Fenn a csillagok myriádja, a melyre finom át­tetsző fátyol borult, lenn a végtelen sötét lap, a puszta. Leszálltam a kocsiról, ne zavarja az éj fensé­ges nyugalmát semmi nesz. Csendes a puszta nyugat­tól keletig. A csillagok azonban mind homályosabbak lesz­nek, halkan zizegő szellő rohan át fűszálon, falombon, megrezgeti az aert. Egyszerre pacsirta szó hallik, előbb csak egy hang, a­mely végig iramlik a jégen, ébresztve ez életet, míg belevegyül száz és száz más pacsirta dala, s most szinte összeköti az eget a végtelen lappal, a földdel ez a láthatatlan torkokból fakadó édes zsolozsma. Megálltam. Az égbolt most még óriásibbnak tűnik fel, hogy boltozatát nem pontozzák ki a csilla­gok, a föld még végtelenebbnek az által, hogy már derengésnél formát kezd nyerni óriási lapja s azért még sem látni rajta semmit. A pacsirta szó csak hallik ... mind magasab­ban, egyszerre csak alulról a lábaim alatt elterülő vizjárta rétekről szólal meg egy más újabb hang, a parányi békák brekegése. Ezek is ébrednek, millió picziny béka, finom, ’ágy, alig állható brekegése egy nag­gyá tömörül s belé vegyül a pacsirták dalába. A hajnali csillagig emelkedik a hang , s szétárad a végtelen felé minden irányban. Az áldásos reggel uj életre bi.. Most halványszürke tompa fény­ből bontakozik ki minden. A színek is ébrednek, íme a hosszú pajta, a­melynek sárgás kukoricza szárból álló fedele most még tompa elmosott szürkés színü — csak itt-ott villan meg egy-egy ponton a rendes sárga alapszín . . . Most egy harsány kukorékolás, a csősz órája megszólalt, nyílik a kunyhó ajtaja: íme a csősz maga. Nyugodtan mosolygó szemmel fogadott, kiverte pipáját s kezet adott nekem. — Hát mi újság, János? — Bajunk volt, uram, feleségemet ma hoztam haza csak Kondorosról, ott volt a javasasszonynál, majd meghalt. Ránéztem, csak mosolygott szelíden tovább. — No-------és? — Már nincs baja. De Istentől elrugaszkodott hely is ez ilyenkor, ha nagy baj van. Szombat dél­után történt, az a kis borjú az oka, azzal nem bí­­runk sehogy sem, az döfte úgy oldalba, hogy hanyatt esett. — Télen lehet csak az ilyen veszedelmes! — Bizony minden gyerek előtt is szepeg az asszony, de nagyon. Kondoros nyáron is megvan két óra járásnyira idő, télen meg megközelíthetetlen csak úgy, mint Szarvas meg Orosháza. Csabacsüdi as­­­szonynak csak nyáron születhetik gyereke .... Ha nagy hó van, a kútig is csak úgy jutunk el, hogy napjában tízszer lapátoljuk el a havat. Van olyan tél, hogy három hétig nem juthatunk el tovább a kútnál. — És kibírja ezt az egyhangú életet ? Nem unja el magát ? — Dolgunk csak akad mindig, el nem unhatjuk magunkat. Még nem fogyott el a dolgom mióta itt vagyok. — Aztán a vad állatoktól nem félnek ? — Jár itt bizony még farkas is. De a kutyák azt hamarább megtámadják, mint a rókát. Tavaly, a­mint kimentem az istálló szélére, látom, hogy vagy busz komondor (a jó Isten tudja, hogy csapódott össze ennyi) kisér egy kis piros kutyát (én legalább an­nak néztem) csak úgy, mint a menyasszonyt szokta a násznép. Egy róka volt, egyik se merte megtámad­ni. A­mint aztán engemet meglátott, utazu neki, vesd el magad, megugrott. Egy komondor se mert rárohanni. — De a felesége csak fél a vadállatoktól ? — Nem megy az messze a háztól, nem igen járhat el a szegény feje varrni a szomszédasszonyhoz ! A legközelebbi tanya is megvan egy jó óra járás­nyira ide. — Bizony jól el van. Aztán vadvíz idején, meg viharban nem félnek, hogy bajuk esik ? — Mitől? A házunkat elvitte a vadvíz már kétszer. De megsegített az isten, a két összedült ház halmot formált, ma már dombon áll a kunyhó, csak a szél viheti el a fedelét. Ha elviszi, felrakjuk . . . — Hát az Isten házába nem járnak ? — Az asszony el-elimádkozik, én elnézem a­­ csillagokat. Templomba nem járhatunk, messze van, ha az Isten megsegít azért. Aztán leült fejül. A kis borjú döfödte őt is, ko­ronként nagyot ütött a fejére, azután csak fejt tovább. Messze, vagy öt percznyire a tanyától egy üsző ücsör­gött, egyet-egyet bődülve. A csősz rája uszította a komondorokat, azok elhajtottak a legelő gulya irányába; el is lódult egy darabon, de csak megállt újra és keservesen bőgött. — Hát ebbe mi ütött ? — Összetársult a tehenemmel, azzal barátko­zik a gulyában, most is azt várja. Hiába uszítom rá a kutyákat, csak nem mozdul meg a tehenet meg nem fejtem, bevárja mindig. A­hogy aztán elvégezte a fejést, a tehén borjas­­tól neki indult a pusztának s társával,a kis üszővel együtt visszavágtatott a gulyába. — Az állatok is barátkoznak csak úgy, mint mi — mondta a csősz s a vályúnál mosakodni kezdett. — Maga ugyan nem igen barátkozhatik János, nincs kivel. — Minek is ? Nem vagyok egyedül, van felesé­gem, családom. Éreztem, neki van igaza mindenben, ő éli az életet úgy, a­hogy kell. Önkéntelenül a pusztára tekintettem: végte­len lapja most kezdett kibontakozni a hajnali szürkü­letből. A nyugati láthatáron nagy viharos felhők. — Eső lesz, János. — Reggeli vendég el szokott menni, estek­ ven­dég marad csak — felelte s nyugodt arczczal a szérüs kert felé indult. De a vihar csak közelgett, fekete felhők vonták be a derengő szürke égboltozatot. A szél neki feszült pajtának, kazlaknak, mindennek. Csak úgy seperte maga előtt a nagy boglyákból kitépett szalmát, az egyetlen akáczfa egy óriási gályát pedig tőből leha­­sitotta. — János, baj lesz, hátha elviszi a kazlat? Egy pillanatig csak a szél fütyülése hallatszott, az elnyomott minden egyéb neszt, szürke porfelhő át­­datlan fátyollal vette körül a csősz lakhelyét. János egy pillanatig szemlélődve nézett körül, aztán egyet kanyarított bundáján, leakasztotta a vas­villát a falról s a kazlak irányába indul. Én aggo­dalmas arczczal követtem . . . Hátha az­, orfcáü/pzéjjel ront mindent. Mi lesz akkor? Mintha megérezte volna titkos gondolatomat, egy pereznyi hallgass után, így szólalt meg: »Valahogy csak lesz, sehogy j még nem volt!« • */§ És szembeszállott a viharral.'’^,­ Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolta. -f

Next