Nemzet, 1890. március (9. évfolyam, 2696-2726. szám)

1890-03-01 / 2696. szám

SZERKESZTŐSÉG , Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ögy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr, vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 2696. (59.) szám. NEMZET­I Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra ............................................... . 2 6t 3 hónapra .......................... .. * * „ 6 » 6 hónapra .. ......................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért fehfl­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 a Ara S kr, vidéken 9 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) IX. évi folyam, Budapest, február 28 Hibáztunk Apponyi Albert gróf irá­nyában. Hibánk nem abból állott, hogy ke­vésre, hanem abban, hogy tul nagyra becsül­tük szónoki képességét. Igazságosak, lovagiasak akartunk lenni, mint egyátalán azok akarunk leírni politikai ellenfeleink iránt. De mert államférfim képes­ségeit nem magasztalhattuk, annál inkább magasztaltuk szónoki adományát. Hivatkozunk bármely pártatlan ítélő­­re. Kérdezzük bárkitől, nem mi voltunk-e, akik a legnagyobb elismeréssel adóztunk a mérsékelt ellenzék vezérének rendkívüli szó­noki tehetsége iránt? Elismerjük, hogy ezt jogosan tettük. Apponyi Albert mai beszédével sem volt ké­pes lerombolni, bár erre mindent megtett, azon meggyőződésünket, hogy egyike a leg­kiválóbb szónokoknak, kik nemcsak jelen­leg hanem bármely korban szavukat a ma­gyar parlamentben felemelték. De mi lett következménye dicséretünk­nek, melyek mert az ellenféltől származtak, Apponyira bizonyára sokkal nagyobb hatás­sal voltak párthívei és a »Pesti Napló« dics­­hymnusánál? Az, hogy Apponyi Albert gróf túlságos önérzetre tett szert. Oly önérzetre, mely mai ballépését felidézte. Azon jogosu­latlan öntudatra, hogy neki minden szabad. Hogy benne a szónoknak mindent megbo­csátanak, a­mit a pártvezér, a tacticus, s a po­litico téveszt, elhibáz. Nemcsak arról akarunk szólni, hogy ma a ház türelmével visszaélt, midőn, közvetle­nül a tárgyalásra kitűzött idő végső határa előtt, végtelenül hosszú szónoklatba kezdett. Ez által főleg csak önmaga és pártja el­len vétett. Azon elbizakodása, hogy őt meg kell hallgatni, habár időn kívül, teljesen ki­fáradt ház előtt beszél, és beszél oly hossza­dalmasat­, mely a legnagyobb türelmet is próbára teszi; csak magának, csak beszéde hatásának ártott volna még az esetben is, ha­bár e beszédnek rendkívüli hatásra leendett igénye. Ha önző érdek sugalná nyilatkozatain­kat, csak örvendenünk kellene, hogy Appo­nyi Albertben sikerült felkeltenünk az önbi­zalom azon túlságos mérvét, mely jövőre épp úgy ballépésekre fogja ragadni, mint ragadta ma. És örvendenünk kellene, hogy az önérzet túltengése következtében immár nem tartja szükségesnek számolni a viszonyokkal. Nem a ház hangulatával és türelmével. De másról is szó van, önérzetének más irányáról. Hogy Wekerle pénzügyminiszter beszédének hatását ez ülés végén, tekintet nélkül az előre­haladott időre, ellensúlyozni akarta, ezt értjük. Valóban az ellenzéki érdek szempontjából nem volt tanácsos a pénzügy­­miniszter nagyszabású beszédének benyo­mása alatt végződni hagyni a mai ülést. Ebből a beszédből Apponyi Albert, a szó nagymestere, ő, a­kit mi szoktunk külö­nösen megtenni ennek, sokat tanulhatott volna. Megtanulhatta volna azt, hogy a rövid­ség nem ellensége az eloquentiának. Hogy rövid, de velős felszólalással nagyobb hatást lehet elérni, mint a szónoklati boa constric­­torság által, mely önmaga körül tekerődzik s önmagát emészti meg. Wekerle felszólalása olyan volt ma, mint a beborult égen átvillanó fénysugár. Megvilágította az egész láthatárt, derült fényt lövelt azon komor fellegekre, melyek nehéz ködök gyanánt leüllepedő, sötét hangulatot kényszerítettek fel a parlamentre. Ez a fény jól esett mindenkinek, még az ellen­zéknek is. Mint a zimankós időkben a felhők­ből kimosolygó nap. Valóban teljesedett ál­tala a régi római mese a szélről és a napsu­gárról; a zord és fenyegető köpenyeket kezd­ték az ellenzéki padokon levetkőzni. De Apponyi Albert nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen kísérletet tegyen a pénzügyminiszter által elért hatás ellen­súlyozására. Többet akart. Nagy szónoklatot akart tartani, piéce de resistanceot, melynek explodálnia kellett volna a vita végén, mint valamely bombának. Ám nem bomba, hanem nehézkes, nyers tömeg volt az, mit a ház elé hurczolt. Hasz talan volt minden törekvése, hogy azt robba­násra bírja. Hosszadalmas, kínos sistergés volt, mit robbantási kisérlete által elért. A fáradt claque, az elrekedt torkok rivalgásai sem segíthettek rajta. Ez az, a­mi Apponyi túlságos szónoki önérzetének büntetése volt a mai napon. Igaz, hogy ő azon kevesek közé tartozik, a­kik a ház meghallgatására számíthatnak egy épp oly hosszadalmas, mint szenvedélyes vita, s oly ülés után is, melyben Kaas Ivor báró sik­ hangon előadott förmedvényei és Fenyvessy Ferencz banális szellemességei amúgy is már megpróbálták a kifáradt tü­relmet. De akit a ház ennyire kitüntet, annak meg kell érdemelnie a kitüntetést. Akit a ház figyelme mindig ily várakozással fogad, an­­nak nem szabad megcsalnia e várakozást. És Apponyi Albert gróf azt hitte, hogy neki most már meg van engedve kusza szer­kezetű, hosszadalmas, össze nem függő, épp oly terjengő, mint lapos beszéddel venni igénybe a ház lankadt figyelmét. Azt hitte, hogy most már nem tartozik új momentumo­kat tárni fel, sőt szabad végtelen beszédben recapitulálnia mindazt, amit nemcsak a jelen vitában, hanem egy év óta minden alkalom­mal az unalomig elmondtak az ellenzéki pa­dokon. Különösen a véderővita és a hírhedt 14. §. az, ami captiválta ezt a szellemet, mint megfogja a lép a madarat, s végtelen körben csavarja az örvény a hajóroncsot. A véderő­vita azon bűvkör, melyen Apponyi Albert nem képes átlépni. Varázslat gyanánt súlyosodik e vita szellemére, úgy hogy egyebet nem lát, nem hall, egyébnek felfogására nincs érzéke. Megpróbálta a parallela megvonását az úgynevezett múlt és jövő között Beszédének szónokilag tán ez volt legsikerültebb része. De itt sem volt képes szabadulni a bűv­körből. A varázsige itt is ránehezedett szel­lemére. Hasztalan bontotta ki a kabinet egész actio- és reformprogrammját. Apponyi Al­bert nem hall, nem lát mást, mint a véderő­vita utóhangjait és a 14. §-t. És mily rosszul lát, hall akkor is, midőn másfelé irányul figyelme. Ekkor sem tud egyebet, mint ismételni. Ismételte, hogy a kormány programmját a mérsékelt ellenzéktől vette. Tételről tételre tudnók kimutatni, hogy ha eltulajdonítás történt, úgy a mérsékelt el­lenzék volt a jogtalan elsajátító és a szabad­elvű párt a tulajdonos. Legfelebb arról lehetne csak szó, hogy a szabadelvű párt revindicatióval élt. Vissza­követelte sajátját. A szabadelvű párt nagy része kezdettől fogva az állami administratiót írta zászlajára. Municipalisták voltak nálunk is, mint voltak és vannak az ellenzéken. A curiai bíráskodást a kormány nemcsak akarta, hanem erre nézve két ízben is nyúj­tott be javaslatot. A közigazgatási bíráskodás mindig párt- és kormányprogramm volt. A pénzügyi, gazdasági és közlekedési politika terén pedig a Tisza-kormán­y és a szabadelvű párt annyira előtte járt az ellen­zéknek, hogy ez követni sem bírta. Pénzügyi politikája soha sem volt, csak Horánszky bud­­get-beszédei és zárszámadási böngészetei. Közlekedési politikával az oppositio nem is foglalkozott. Csak elfogadta az elért nagy sikereket. Gazdasági politikája évek előtt volt ugyan, de mily politikája ! Apponyi belevitte pártját a legtúlzóbb agrarismusba és a csepp olaj socialismusába. A legsajátságosabb és legjellemzőbb, hogy amit Apponyi és pártja kezdeménye­zett, az mind helytelen volt s rövid küzdelem után azt mind fela­dta. Mindaz, ami a mérsé­kelt ellenzéki inventióra vall, rég a lomtárba került. Ellenben, amely életre való eszme a sza­badelvüpárt kebelében küzdött a megvalósu­lás nehézségeivel, azt a mérsékelt ellenzék mind lefoglalta. Rálesett minden ily eszmére, melyről sejthette, hogy a szabadelvüpárt ke­belében kiküzdi érvényesülését. Rálesett és birtokba vette. Most azután ő panaszkodik s panaszko­dott vezére által ma az eltulajdonítás miatt. Apponyi által ma hirdette még a sza­­badelvüséget is. Azon szabadelvüséget, mely — mai szavai szerint — egyedül létesítheti a társadalmi és nemzetiségi különbségek eltű­nését. Hirdette a mérsékelt ellenzék — és hir­dette Apponyi által. Azon ellenzék és azon Apponyi, kinek egész múltja ellentétben van a szabadelvű­­séggel. Aki a parlamentbe vitte a kaszt- és felekezeti szellemet. Akinek számos politikai lélekvándorlása közt legsötétebb az, melyet a feudalismus várromjai és a klastromok komor falai között vitt véghez. És hirdette velünk, a szabadelvü párttal és kormán­nyal szemben. Velünk szemben kik éveken át, épp a szabadelvűség zászlaja alatt küzdöttünk ellene, a visszalépés fekete lobogója ellen. És mégis mi vagyunk az elvrablók s ő és pártja az eszmegyáros. Ő és pártja a ki­fosztott, mi vagyunk a kifosztók! Valóban neheztelnünk kellene, ha a tactica nem volna oly naiv és átlátszó. De naiv és átlátszó Apponyinak egyéb tacti­­cája is. Beszédében alig volt új elem. Ezért volt annak oly kevés szónoki hatása. Ezért volt lapos és unalmas. De volt mégis benne valami új. Megvi­lágította Apponyinak egész lényét és az egy év óta folyó küzdelemben követett magatar­tását. Az ellenzék botrányt botrányra csinált. Apponyi nem vett részt azokban személyesen, csak engedte történni. Az ellenzék nyíltan durva gyanúsítások­kal lépett fel. Apponyi, mint ma is, burkoltan tette ugyanezt. Az ellenzék a legnyersebb kifejezésekkel illette a kormányelnököt. Apponyi, mint ma is cselekedte, mások által mondatta ki a parlamenti illemet sértő szavakat. Jellemző volt egész magatartására, a­mit ma tett. Kije­lentette, hogy a­mit itt, valami durvát mon­dani kellene, azt majd megmondják szélső pa­dokon ülő barátai. Ugyanazon rendszer ez, melyet a nyílt botrányhősök követnek. Csakhogy ez utóbbiak legalább őszinték. Apponyi nem az. Ugyanazon tactica, de ravasz byzanti­­nismus köpenyébe öltöztetve. Lo mismo perro, con otro collare. És ezzel a byzantinismussal tette pró­­bára Apponyi Albert gróf ma, a késő dél­utáni órákban, nem csak fáradt claqueját,ha­­nem a ház türelmét. Aki Apponyinak őszinte barátja, jövőre óvakodnia kell attól, hogy szónoki képességét túlságosan magasztalja. Az igazságos critika javára fog válni, de nem csak neki, hanem a parlamentnek is, így a mérsékelt ellenzék vezére máskor óvakodni fog igénybe venni a ház fáradt figyelmét. Vagy ha igénybe veszi, vulgaris eszközökkel nem merészli azt többé kifá­­rasztani. B­ELFÖ­LD, Budapest, febr. 28. (Apponyi Albert gróf és a tények igazsága.) Apponyi Albert gr. mai beszédében a véderő-vitának consequentiáját levonván, azt állította, hogy a miniszterelnök a 14. §. változatlan elfogadása iránt fölvetette a kabi­­netkérdést. Mindenekelőtt constatálnunk kell azt, hogy a miniszterelnök a kabinet­­kérdést e szakaszra vonatkozólag a képviselőházban soha föl nem vetette. A pártban e szakasz tárgyalásánál, midőn annak vál­tozatlan elfogadását pártkérdésnek óhajtották többen kimondani, kijelentette a miniszterelnök, hogy, mi­után azok között, kik e szakaszt változatlanul akar­ják elfogadni és azok között, kik a régi véderő-tör­vény 11. §-át egyszerűen teljes szövegében visszaál­lítani kívánják, elvi különbség nincs, a pártkér­dés fölvetésének jogosultságát nem látja, hanem maga részéről az esetleges le­­szavaztatást a kormány iránti bizalmatlanságnak tekintené, annál inkább, mert a két szöveg kö­zött elvi különbség egyátalában nem lévén, a módosításnak e párt részéről való el­határozását — a szakasz rendelkezéseinek értel­mezése tekintetéből — a felfogásban való oly eltérésnek kell tekintenie közötte és a párt között, hogy ebből a maga részére a consequentiákat levonni kénytelen volna. Az egész véderő-vita folyamán a miniszterelnök úgy a pártban, mint a képviselőházban ennélfogva mindenkor azt hangsúlyozta, hogy a javasolt szöveg és a régi 11-dik szakasz között — a szövegezésben való eltérés daczára — sem elvben, sem lényegben, sem a rendelkezés tartama és terjedelmében különbség nincsen. A miniszterelnök e álláspontja ellenében pe­dig mindkét ellenzék s azzal együtt Horváth Gyula is folyton azt hangoztatta, hogy »ha nincs különbség a két szakasz között, az egész ország megnyugtatása okából miért nem állítja vissza a kormány a régi 11-ik szakaszt egész terjedelmében?« A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 28. Színház. Nemzeti színház : nagy Galeotto*, dráma 4 felvonásban ; írta José E­c­h­e­g­a­r­a­y ; a spanyol eredetiből fordította P­a­t­t­h­y K. ; színre került először február 28-án. Echeg­ray hires műve, melyet ma láttunk a nemzeti színházban, hatalmas egy dráma, mely egé­szében a néző lelkét ellenállhatatlan erővel ragadja meg, egyes kiválóbb részleteivel pedig megrendítő hatást tesz. Furcsa egy tén­nyel foglalkozik, mel­lyel mindnyájan találkoztunk az életben, talán többször is ; de mely­nek ahhoz, hogy igazság legyen, hiány­zik az egyik főkelléke: az, hogy általános érvényű is legyen. »A nagy Galeotto«-nak tárgya lehetne akár való történet is : a tan, melyet hirdet, azért még nem volna igazság, mert nem szükségképen, nem kény­szerű következetességgel foly a tárgyból. Avagy oly megrendíthetetlen igazság-e az, hogy a világ gonosz nyelve űzi a bűnös szerelembe azokat, kik a csípős pletyka, a botránysóvár sugdo­­sás nélkül nem is gondoltak volna arra, amiért — Dante állítása szerint — a pokol második körében bűnhődik a gyarló emberiség? Nem. Ily átalánosságban ez nem igaz. A kü­lönben tiszta lelkek nem mindig és nem szükségkép­pen buknak el a gonosz lelkű gyanúsítások következ­tében. Le tudják ezeket tiporni is. Némelykor még a puszta megvetés is kitűnő pajzs ellenük. Legtöbb eset­ben az emberek rosszlelkű beszéde folytán sokat kell ugyan szenvednünk, de azért még­sem rohanunk előre ugyanazon bűnbe, mel­lyel bennünket gyanúsított. Az ilyen dolog, különféle véletlen körülmények foly­tán némelykor megeshetik ugyan, de azért még nem törvény. És drámánk e tételt oly kemény határo­zottsággal hirdeti és oly föltétlen és átalános tekin­télyt követel számára, mintha megrendíthetetlen tör­vény volna. Ez a darab szembetűnő hibája. Ha a genialis költő e rendkívül érdekes és ha­tásos műben jobban megéreztette volna velünk, hogy az általa elmondott dolgok csupán lehetségesek, de nem szükségképpen valók is; ha úgy állította volna elénk, mint egy combinatiót, mely meg is valósulhat és nem úgy, mint egy kikerülhetetlen végeredményt: sokkal nyugodtabban távoztunk volna a szitházból; és távozáskor meg lett volna lelkünkben az egyen­súly, mely csak az erkölcsi elégedettségnek követ­kezménye, így azonban a mű pretensiója nagyobb, mint a­mit neki megegyezésünkből engedményezhetünk. És ennél fogva, miután végig hallgattuk, ellene támadunk. A költő csak azt mondja: Ugy­e­bár, ez ir­tózta­tó ! Mi feleljük: Irtóztató , de nem igaz. A taglalás talán bizonyságot teend állításunk mellett. A »Galeotto« tulajdonnév a román nemzetek­nél ; réges-régóta — talán már mielőtt Dante »A Po­kol« V. énekébe igtatta — köznévi használatban volt és jelentette a bünszenőt szerelmi dolgokban. Eche­­garay kiragadta e szót Dante művéből, megtoldotta egy melléknévvel, a »nagy« szócskával, és ez által ki­bővítette értelmét mérhetetlenül. Ő »a nagy Gale­otto« kitétel alatt érti »a gonosz közbeszédet, a rész­­lelkű gyanúsítást, mint a bűnös szerelem okozóját.« A »nagy Galeotto« tehát a botrányhajhász közvélemény, vagy­is az egész világ, mikor ledér pletykájával megmérgezi az oly ártatlan és tiszta lelkű emberek életét, a­milyenek voltak: Don Julian és neje, Theodora; valamint ezeknek vendége, a költő, Ernesto. Don Julián éltesebb ember volt, neje pedig fiatal és szép. Boldogan éltek, kölcsönös tiszteletben és szeretetben sokáig. És talán sohasem zavar­a volna meg Lázuk nyugalmát semmi; ha a férj magához nem fogadja Ernestot, a fiatal költőt, kit haldokló atyja ajánlott utolsó szavaival barátjának, Don Juliánnak. Ernesto atyja éltét mentette meg Juliánnak; ez tehát nem vonhatta ki magát a kötelesség alól, hogy a nagy tehetségű, derék fiút segélyezze, mikor elárvult és támasz nélkül állt a világon. De szerette is a szép, jó fiút. Házába fogadta tehát és úgy ment vele, mint saját gyermekével. Minden jól ment egy ideig. De egyszerre aztán megszólalt »a nagy Galeotto«, a kávéházi népség, az utczai gavallérok tétlen hada, a társaság pletykás népsége és kifogásolta a helyzetet, melyben Ernesto Julián házánál tartózkodott. »Mindig a fiatal asszony körül van.« »Egyedül is vannak.« »Sőt gyakran van­nak egyedül.« »A férj oly öreg.« »Az asszony és a fiú oly fiatalok.« »És hogyan néznek egymásra!« stb. stb így folyt a szóbeszéd városszerte. Mindenki tu­dott mindent. Csak a három boldog ember nem tudott semmit. Nem is sejtettek semmit. Azaz hogy Ernesto igen is sejtett valamit. Először is valami neszét vette a sugdosó közbeszéd­nek De ezen kívül talán saját lelkében is vett észre valami nyugtalanító érzést. Nem volt egészen tisztá­ban saját érzelmeivel. Mindig az a gondolat foglal­koztatta — és drámát is akart róla írni — hogy »a nagy Galeotto« addig viszi az erkölcsi felháborodás szerepét, míg végre gyanúsításai által nem hogy távol tartaná a bűnt a lelkektől, hanem épp ellenkezőleg összeboronálja a bűnben az addig ártatlanokat. Véget akart tehát vetni a sugdosásoknak és a fenyegető ve­szélynek is : elhatározta, hogy elutazik és soha sem jő többé vissza ör a barátja házába. Azonban Don Juliánnak is tudomására jutott a közbeszéd. Testvére, Don Se­vero, nem nézhette és nem hallgathatta tovább a dolgot. Elvégre ő is bátyja nevét viselte, és ennélfogva kötelessége volt e név tisztaságát föntartani. Elment tehát és megmondta bátyjának, hogy mit beszélnek, kérvén egyszersmind, hogy távolítsa el házából a fiatal embert, bármily anyagi áldozat árán. Épp ekkor lépett be Ernesto a szobába és kijelentette elhatározását, hogy utazni fog. Don Severo megörült az ifjú eme tervének. De nem úgy Don Julián. Mit! Azt akarják, hogy ő elhagyja barátjának, élje megmentőjének gyerme­két ; átengedje a tehetséges gyermeket a sors kemény­­esélyeinek csupán azért, mert egy pár léhütőnek pletykázni tetszik ? Soha. Ő nem engedi Ernestót. Itt marad. De hogy is engedhetne, már csak nejének angyali tisztaságára nézve is, az ily üres p­etykának, a gonosz rágalomnak! Nem. Soha, így jön Don Julián. De lelkében többé nem érzett egészen igy. A gyanú belehar­apott szivébe és nem bocsátá többé el prédáját. Fájt rettentően a képtelen gondolat, de nem menekülhetett többé tőle. Azt vélte látni, hogy neje és Ernesto lelkesebben néznek egymásra, mint szabad volna. Oly szépek, oly fiatalok voltak egymás mellett. Don Julián pokoli kint szenvedett, de végre mégis erőt vett szivén. Jelleme erősebb volt, mint a méreg, melyet szivébe csöpögtetőnek, így tehát meg­maradt kimondott szavánál. Ernesto nem utazott el, de a világgal szemben tétlen sem maradhatott. Midőn egyszer hallá, hogy egy vicomte gúnyos czélzatokat tesz Juliánra és ne­jére, oly sértő módon utasította e megjegyzéseket vissza, hogy a vicomte kénytelen volt őt párbajra hívni. Don Julián ezt megtudta, és­­ megelőzte Er­nestot a teremben, hol a párbajnak történnie kellett. Ez a terem azon lakás fölötti emeleten volt, melyet Ernesto, barátjától kiköltözvén, elfoglalt. Míg tehát Don Julian ott fönt a vicomte-tal vívott, addig Er­nesto végső rendelkezését tette meg szobájában. Ekkor lépett be hozzá Theodora, ki azért jött, hogy az ifjút a párbajról, mely a házaspárra nézve kompromittáló is lett volna, lebeszélje. Beszélgetésük közben kezdjük egyes szenvedélyes kitöréseikből sej­teni, hogy egymást szeretik, habár az asszony egyáta­lán nincs ennek tudatában, az ifjú pedig remegve uta­­sítja el lelkétől a szerelemnek még csak árnyát is, és csak lelkiismeretének zaklatására vallja meg magának, hogy a lélek, ha valamely gondolattal foglalkozni kény­szerül, önmaga ellen is megbarátkozik vele. De im, mo­raj hallatszik kinn a folyosón, léptek közelednek. Az asszony többé nem távozhat, tehát a hálószobában keres menedéket. A folyosóra vezető ajtó feltárul és belép rajta Don Julian, két segéde által támogatva. A párbajban megsebesült, és pedig oly veszélyesen, hogy haza sem szállíthatják; itt keresnek tehát szá­mára nyughelyet, közvetlen a párbaj színhelye köze­lében. Midőn a hálószoba felé vezetik, Ernesto elállja az utat. De Don Severo, az egyik segéd, szemrehányá­sokkal akarja útból eltávolítni. A zajos szóváltásra kinyílik a hálószoba ajtaja és Theodora a sebesült férjnek lábai elé omlik. Don Julian, itt látván nejét, eszméletlen lehanyatlik. A végső felvonás Ernesto és Theodora sokszo­ros kétségbeesésének adja képét. Midőn Don Severo ki akarja utasítni Theodorát a házból és emiatt Er­­nestoval — ki közben a vicomte-ot újabb párbajban megölte — zajosan összeszólalkozik, a mellékterem­ből a haldokló Don Julian kilép és lázának rém­képeitől üldöztetve, a féltékenység kitörései között — arczul üti Ernestot. Néhány percz múlva Don Julian meghal; Ernesto, ki némán tűrte a rajta esett nagy sér­tést, előlép és az áléit Theodora fölé terjesztvén ke­zét, így szól: »Ez asszonyhoz senki se nyúljon, az enyém!« így teljesült be tehát az, hogy »a nagy Galeotto« addig gyanúsította, addig rágalmazta a tiszta lelkű és ártatlan szivü embereket, míg végre is a bűn és a szégyen útjára szorította őket, a mit poétánk e mű­vel bebizonyítani kívánt. Ha az egy­befűzött tények sorozata bizonyítékul elég volna, a költő a drámai elecutióval elérte volna czélját. De ez a sorozat tudvalevőleg nem elég arra, hogy meggyőzzön. Szükséges, hogy a tények belső logicája is megszólaljon előttünk. Mert e logicának keblünkben támadó visszhangja, illetőleg a tényekből folyó végső igazságnak bennünk ébredő szózata ered­ményezi azt a meggyőződést, melyet az író kel­teni akar. És ez a végső igazság az előttünk elvonult drá­mai képek után lelkünkben nem támad. Mi több: nem is látunk elég világosan ez előttünk tárgyalt ügyben. Nem tudjuk határo­zottan, hogy kinek részére álljunk a pörös ügyben. Mert hát előttünk a dolog még mindig így áll. Vagy szereti Ernesto Theodorát, vagy nem. Ha nem szereti, akkor a dolgok ilyetén lefo­lyása nagyon erőszakolt. Ha nincs szerelem, akkor itt félreértés van. Félreértésért pedig nem kell, még a mi gonosz világunkban sem, két derék embernek meghalnia, és másik két derék embernek szerencsét­lenné lennie. Mert hiszen e dolgok emléke Ernestot és Theodorát örökre szerencsétlenné teszi, ha egy­másé lesznek is. De ha nem szeretik egymást, mit is jelent végül egyesülésük ? Tehát — nem csupán a sok czélzásból, de csak a darab végéből is következtetve — Ernesto és Theo­dora valóban szerették egymást. Ha pedig szerették egymást, már ebben bűnösek voltak, és akkor a nagy Geleottonak, habár nem mindenben, de a dolog alap­jában mégis csak igaza volt. Mért háborodnánk tehát fel oly nagyon a nagy Galeotto ellen, mint azt a szerző kívánná ? Sőt még ha ama kissé avult álláspontot foglal­juk el, hogy a szenvedély souverain és, mint ilyen, minden hibától fölold, még akkor sem menekülünk minden zavarból. Mert hát ez esetben Ernestonak és Theodorának igazuk volt, minthogy ők szerették egymást és mégis erényesek maradtak. Viszont Don Juliannak is igaza volt, ha nem elégedett meg azzal, hogy neje és barátja csupán tartózkodók. És végre a társaságnak is igaza volt, ha az éltesebb férj mellett lappangó ily erényes szerelem láttára arczát elfinto­rította. Ezért nem is érdemelte meg a Galeotto gúnynevet, mert hiszen nem ő szerettette a fiatalokat egymásba; bűnre pedig ezek nem is vetemedtek. Szóval, e darabban mindenkinek igaza van, csak a költőnek nincs. Ezért fordul rekriminatiónk ő ellene. Azt azonban meg kell adnunk, hogy a mű ha­talmas lendületű: cselekvése erőteljes és eléggé moz­galmas; egyes nagyobb jelenetei pedig­­— mint mon­dok — ellenállhatatlan hatásúak. És mindezeknél még jobb benne a lélektani fejlődés; ez mesterien van megalkotva és a szerző nagy költői tehetségére vall. A mű tehát, jelzett alaphibája mellett is érde­kes és figyelemreméltó. Nem tökéletes, de azért mégis nagy tehetség alkotása. Mint ilyen, bec­csel is bír. A mai előadást érdekessé téve még egy fiatal színésznőnek fellépte­ ki, bár magyar születésű, német iskolában nyerte kiképeztetését. Egy ideig Nor­ma­n­d­i kisasszony német színpadokon működött, és mint hírlik, jelentékeny sikerrel. Nálunk nem válasz­totta meg szerencsésen első szerepét. A mi közönsé­günk nem szereti, ha neki négy felvonáson át simák, és Theodora szerepe, melyet Normandi kisasszony játszott, még ezen kívül is csak igen kevéssé hálás. Ha tehát ez első kísérletnek nem volt nagyobb ha­tása, ez a körülményekből kimagyarázható. Külön­ben Normandi kisasszonynak kiváló értelmessége, meleg érzése és szép színpadi megjelenése oly tu­lajdonok, melyekhez joggal fűzhetni reményeket. Eddig jó iskolája volt, de ezentúl is még szor­gos tanulmányra lesz szüksége. Igen szép sikere volt Nagy Imrének Don Julian szerepében. M­i­h­á­l­y f­i­a nagyobb jelenetekben hatást tett. Nemes tartózko­dással és helyes művészi mértékkel játszotta Lend­­v­a­y­n­é a szigorú erkölcsű, de jószívű Donna Merce­desnek, Severo nejének szerepét. Benedek ügyesen mondta Pepitonak, a »Galeotto« képviselőjének nagy magánbeszédét. G­y­e­n­e­s is egészen helyén volt Don Severo szerepében. Az egész előadás simán folyt. KESZLER JÓZSEF: Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva.-

Next