Nemzet, 1890. március (9. évfolyam, 2696-2726. szám)
1890-03-01 / 2696. szám
SZERKESZTŐSÉG , Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ögy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr, vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 2696. (59.) szám. NEMZETI Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra ............................................... . 2 6t 3 hónapra .......................... .. * * „ 6 » 6 hónapra .. ......................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért fehflfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 a Ara S kr, vidéken 9 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) IX. évi folyam, Budapest, február 28 Hibáztunk Apponyi Albert gróf irányában. Hibánk nem abból állott, hogy kevésre, hanem abban, hogy tul nagyra becsültük szónoki képességét. Igazságosak, lovagiasak akartunk lenni, mint egyátalán azok akarunk leírni politikai ellenfeleink iránt. De mert államférfim képességeit nem magasztalhattuk, annál inkább magasztaltuk szónoki adományát. Hivatkozunk bármely pártatlan ítélőre. Kérdezzük bárkitől, nem mi voltunk-e, akik a legnagyobb elismeréssel adóztunk a mérsékelt ellenzék vezérének rendkívüli szónoki tehetsége iránt? Elismerjük, hogy ezt jogosan tettük. Apponyi Albert mai beszédével sem volt képes lerombolni, bár erre mindent megtett, azon meggyőződésünket, hogy egyike a legkiválóbb szónokoknak, kik nemcsak jelenleg hanem bármely korban szavukat a magyar parlamentben felemelték. De mi lett következménye dicséretünknek, melyek mert az ellenféltől származtak, Apponyira bizonyára sokkal nagyobb hatással voltak párthívei és a »Pesti Napló« dicshymnusánál? Az, hogy Apponyi Albert gróf túlságos önérzetre tett szert. Oly önérzetre, mely mai ballépését felidézte. Azon jogosulatlan öntudatra, hogy neki minden szabad. Hogy benne a szónoknak mindent megbocsátanak, amit a pártvezér, a tacticus, s a politico téveszt, elhibáz. Nemcsak arról akarunk szólni, hogy ma a ház türelmével visszaélt, midőn, közvetlenül a tárgyalásra kitűzött idő végső határa előtt, végtelenül hosszú szónoklatba kezdett. Ez által főleg csak önmaga és pártja ellen vétett. Azon elbizakodása, hogy őt meg kell hallgatni, habár időn kívül, teljesen kifáradt ház előtt beszél, és beszél oly hosszadalmasat, mely a legnagyobb türelmet is próbára teszi; csak magának, csak beszéde hatásának ártott volna még az esetben is, habár e beszédnek rendkívüli hatásra leendett igénye. Ha önző érdek sugalná nyilatkozatainkat, csak örvendenünk kellene, hogy Apponyi Albertben sikerült felkeltenünk az önbizalom azon túlságos mérvét, mely jövőre épp úgy ballépésekre fogja ragadni, mint ragadta ma. És örvendenünk kellene, hogy az önérzet túltengése következtében immár nem tartja szükségesnek számolni a viszonyokkal. Nem a ház hangulatával és türelmével. De másról is szó van, önérzetének más irányáról. Hogy Wekerle pénzügyminiszter beszédének hatását ez ülés végén, tekintet nélkül az előrehaladott időre, ellensúlyozni akarta, ezt értjük. Valóban az ellenzéki érdek szempontjából nem volt tanácsos a pénzügyminiszter nagyszabású beszédének benyomása alatt végződni hagyni a mai ülést. Ebből a beszédből Apponyi Albert, a szó nagymestere, ő, akit mi szoktunk különösen megtenni ennek, sokat tanulhatott volna. Megtanulhatta volna azt, hogy a rövidség nem ellensége az eloquentiának. Hogy rövid, de velős felszólalással nagyobb hatást lehet elérni, mint a szónoklati boa constrictorság által, mely önmaga körül tekerődzik s önmagát emészti meg. Wekerle felszólalása olyan volt ma, mint a beborult égen átvillanó fénysugár. Megvilágította az egész láthatárt, derült fényt lövelt azon komor fellegekre, melyek nehéz ködök gyanánt leüllepedő, sötét hangulatot kényszerítettek fel a parlamentre. Ez a fény jól esett mindenkinek, még az ellenzéknek is. Mint a zimankós időkben a felhőkből kimosolygó nap. Valóban teljesedett általa a régi római mese a szélről és a napsugárról; a zord és fenyegető köpenyeket kezdték az ellenzéki padokon levetkőzni. De Apponyi Albert nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen kísérletet tegyen a pénzügyminiszter által elért hatás ellensúlyozására. Többet akart. Nagy szónoklatot akart tartani, piéce de resistanceot, melynek explodálnia kellett volna a vita végén, mint valamely bombának. Ám nem bomba, hanem nehézkes, nyers tömeg volt az, mit a ház elé hurczolt. Hasz talan volt minden törekvése, hogy azt robbanásra bírja. Hosszadalmas, kínos sistergés volt, mit robbantási kisérlete által elért. A fáradt claque, az elrekedt torkok rivalgásai sem segíthettek rajta. Ez az, ami Apponyi túlságos szónoki önérzetének büntetése volt a mai napon. Igaz, hogy ő azon kevesek közé tartozik, akik a ház meghallgatására számíthatnak egy épp oly hosszadalmas, mint szenvedélyes vita, s oly ülés után is, melyben Kaas Ivor báró sik hangon előadott förmedvényei és Fenyvessy Ferencz banális szellemességei amúgy is már megpróbálták a kifáradt türelmet. De akit a ház ennyire kitüntet, annak meg kell érdemelnie a kitüntetést. Akit a ház figyelme mindig ily várakozással fogad, annak nem szabad megcsalnia e várakozást. És Apponyi Albert gróf azt hitte, hogy neki most már meg van engedve kusza szerkezetű, hosszadalmas, össze nem függő, épp oly terjengő, mint lapos beszéddel venni igénybe a ház lankadt figyelmét. Azt hitte, hogy most már nem tartozik új momentumokat tárni fel, sőt szabad végtelen beszédben recapitulálnia mindazt, amit nemcsak a jelen vitában, hanem egy év óta minden alkalommal az unalomig elmondtak az ellenzéki padokon. Különösen a véderővita és a hírhedt 14. §. az, ami captiválta ezt a szellemet, mint megfogja a lép a madarat, s végtelen körben csavarja az örvény a hajóroncsot. A véderővita azon bűvkör, melyen Apponyi Albert nem képes átlépni. Varázslat gyanánt súlyosodik e vita szellemére, úgy hogy egyebet nem lát, nem hall, egyébnek felfogására nincs érzéke. Megpróbálta a parallela megvonását az úgynevezett múlt és jövő között Beszédének szónokilag tán ez volt legsikerültebb része. De itt sem volt képes szabadulni a bűvkörből. A varázsige itt is ránehezedett szellemére. Hasztalan bontotta ki a kabinet egész actio- és reformprogrammját. Apponyi Albert nem hall, nem lát mást, mint a véderővita utóhangjait és a 14. §-t. És mily rosszul lát, hall akkor is, midőn másfelé irányul figyelme. Ekkor sem tud egyebet, mint ismételni. Ismételte, hogy a kormány programmját a mérsékelt ellenzéktől vette. Tételről tételre tudnók kimutatni, hogy ha eltulajdonítás történt, úgy a mérsékelt ellenzék volt a jogtalan elsajátító és a szabadelvű párt a tulajdonos. Legfelebb arról lehetne csak szó, hogy a szabadelvű párt revindicatióval élt. Visszakövetelte sajátját. A szabadelvű párt nagy része kezdettől fogva az állami administratiót írta zászlajára. Municipalisták voltak nálunk is, mint voltak és vannak az ellenzéken. A curiai bíráskodást a kormány nemcsak akarta, hanem erre nézve két ízben is nyújtott be javaslatot. A közigazgatási bíráskodás mindig párt- és kormányprogramm volt. A pénzügyi, gazdasági és közlekedési politika terén pedig a Tisza-kormány és a szabadelvű párt annyira előtte járt az ellenzéknek, hogy ez követni sem bírta. Pénzügyi politikája soha sem volt, csak Horánszky budget-beszédei és zárszámadási böngészetei. Közlekedési politikával az oppositio nem is foglalkozott. Csak elfogadta az elért nagy sikereket. Gazdasági politikája évek előtt volt ugyan, de mily politikája ! Apponyi belevitte pártját a legtúlzóbb agrarismusba és a csepp olaj socialismusába. A legsajátságosabb és legjellemzőbb, hogy amit Apponyi és pártja kezdeményezett, az mind helytelen volt s rövid küzdelem után azt mind feladta. Mindaz, ami a mérsékelt ellenzéki inventióra vall, rég a lomtárba került. Ellenben, amely életre való eszme a szabadelvüpárt kebelében küzdött a megvalósulás nehézségeivel, azt a mérsékelt ellenzék mind lefoglalta. Rálesett minden ily eszmére, melyről sejthette, hogy a szabadelvüpárt kebelében kiküzdi érvényesülését. Rálesett és birtokba vette. Most azután ő panaszkodik s panaszkodott vezére által ma az eltulajdonítás miatt. Apponyi által ma hirdette még a szabadelvüséget is. Azon szabadelvüséget, mely — mai szavai szerint — egyedül létesítheti a társadalmi és nemzetiségi különbségek eltűnését. Hirdette a mérsékelt ellenzék — és hirdette Apponyi által. Azon ellenzék és azon Apponyi, kinek egész múltja ellentétben van a szabadelvűséggel. Aki a parlamentbe vitte a kaszt- és felekezeti szellemet. Akinek számos politikai lélekvándorlása közt legsötétebb az, melyet a feudalismus várromjai és a klastromok komor falai között vitt véghez. És hirdette velünk, a szabadelvü párttal és kormánnyal szemben. Velünk szemben kik éveken át, épp a szabadelvűség zászlaja alatt küzdöttünk ellene, a visszalépés fekete lobogója ellen. És mégis mi vagyunk az elvrablók s ő és pártja az eszmegyáros. Ő és pártja a kifosztott, mi vagyunk a kifosztók! Valóban neheztelnünk kellene, ha a tactica nem volna oly naiv és átlátszó. De naiv és átlátszó Apponyinak egyéb tacticája is. Beszédében alig volt új elem. Ezért volt annak oly kevés szónoki hatása. Ezért volt lapos és unalmas. De volt mégis benne valami új. Megvilágította Apponyinak egész lényét és az egy év óta folyó küzdelemben követett magatartását. Az ellenzék botrányt botrányra csinált. Apponyi nem vett részt azokban személyesen, csak engedte történni. Az ellenzék nyíltan durva gyanúsításokkal lépett fel. Apponyi, mint ma is, burkoltan tette ugyanezt. Az ellenzék a legnyersebb kifejezésekkel illette a kormányelnököt. Apponyi, mint ma is cselekedte, mások által mondatta ki a parlamenti illemet sértő szavakat. Jellemző volt egész magatartására, amit ma tett. Kijelentette, hogy amit itt, valami durvát mondani kellene, azt majd megmondják szélső padokon ülő barátai. Ugyanazon rendszer ez, melyet a nyílt botrányhősök követnek. Csakhogy ez utóbbiak legalább őszinték. Apponyi nem az. Ugyanazon tactica, de ravasz byzantinismus köpenyébe öltöztetve. Lo mismo perro, con otro collare. És ezzel a byzantinismussal tette próbára Apponyi Albert gróf ma, a késő délutáni órákban, nem csak fáradt claqueját,hanem a ház türelmét. Aki Apponyinak őszinte barátja, jövőre óvakodnia kell attól, hogy szónoki képességét túlságosan magasztalja. Az igazságos critika javára fog válni, de nem csak neki, hanem a parlamentnek is, így a mérsékelt ellenzék vezére máskor óvakodni fog igénybe venni a ház fáradt figyelmét. Vagy ha igénybe veszi, vulgaris eszközökkel nem merészli azt többé kifárasztani. BELFÖLD, Budapest, febr. 28. (Apponyi Albert gróf és a tények igazsága.) Apponyi Albert gr. mai beszédében a véderő-vitának consequentiáját levonván, azt állította, hogy a miniszterelnök a 14. §. változatlan elfogadása iránt fölvetette a kabinetkérdést. Mindenekelőtt constatálnunk kell azt, hogy a miniszterelnök a kabinetkérdést e szakaszra vonatkozólag a képviselőházban soha föl nem vetette. A pártban e szakasz tárgyalásánál, midőn annak változatlan elfogadását pártkérdésnek óhajtották többen kimondani, kijelentette a miniszterelnök, hogy, miután azok között, kik e szakaszt változatlanul akarják elfogadni és azok között, kik a régi véderő-törvény 11. §-át egyszerűen teljes szövegében visszaállítani kívánják, elvi különbség nincs, a pártkérdés fölvetésének jogosultságát nem látja, hanem maga részéről az esetleges leszavaztatást a kormány iránti bizalmatlanságnak tekintené, annál inkább, mert a két szöveg között elvi különbség egyátalában nem lévén, a módosításnak e párt részéről való elhatározását — a szakasz rendelkezéseinek értelmezése tekintetéből — a felfogásban való oly eltérésnek kell tekintenie közötte és a párt között, hogy ebből a maga részére a consequentiákat levonni kénytelen volna. Az egész véderő-vita folyamán a miniszterelnök úgy a pártban, mint a képviselőházban ennélfogva mindenkor azt hangsúlyozta, hogy a javasolt szöveg és a régi 11-dik szakasz között — a szövegezésben való eltérés daczára — sem elvben, sem lényegben, sem a rendelkezés tartama és terjedelmében különbség nincsen. A miniszterelnök e álláspontja ellenében pedig mindkét ellenzék s azzal együtt Horváth Gyula is folyton azt hangoztatta, hogy »ha nincs különbség a két szakasz között, az egész ország megnyugtatása okából miért nem állítja vissza a kormány a régi 11-ik szakaszt egész terjedelmében?« A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 28. Színház. Nemzeti színház : nagy Galeotto*, dráma 4 felvonásban ; írta José Echegaray ; a spanyol eredetiből fordította Patthy K. ; színre került először február 28-án. Echegray hires műve, melyet ma láttunk a nemzeti színházban, hatalmas egy dráma, mely egészében a néző lelkét ellenállhatatlan erővel ragadja meg, egyes kiválóbb részleteivel pedig megrendítő hatást tesz. Furcsa egy ténnyel foglalkozik, mellyel mindnyájan találkoztunk az életben, talán többször is ; de melynek ahhoz, hogy igazság legyen, hiányzik az egyik főkelléke: az, hogy általános érvényű is legyen. »A nagy Galeotto«-nak tárgya lehetne akár való történet is : a tan, melyet hirdet, azért még nem volna igazság, mert nem szükségképen, nem kényszerű következetességgel foly a tárgyból. Avagy oly megrendíthetetlen igazság-e az, hogy a világ gonosz nyelve űzi a bűnös szerelembe azokat, kik a csípős pletyka, a botránysóvár sugdosás nélkül nem is gondoltak volna arra, amiért — Dante állítása szerint — a pokol második körében bűnhődik a gyarló emberiség? Nem. Ily átalánosságban ez nem igaz. A különben tiszta lelkek nem mindig és nem szükségképpen buknak el a gonosz lelkű gyanúsítások következtében. Le tudják ezeket tiporni is. Némelykor még a puszta megvetés is kitűnő pajzs ellenük. Legtöbb esetben az emberek rosszlelkű beszéde folytán sokat kell ugyan szenvednünk, de azért mégsem rohanunk előre ugyanazon bűnbe, mellyel bennünket gyanúsított. Az ilyen dolog, különféle véletlen körülmények folytán némelykor megeshetik ugyan, de azért még nem törvény. És drámánk e tételt oly kemény határozottsággal hirdeti és oly föltétlen és átalános tekintélyt követel számára, mintha megrendíthetetlen törvény volna. Ez a darab szembetűnő hibája. Ha a genialis költő e rendkívül érdekes és hatásos műben jobban megéreztette volna velünk, hogy az általa elmondott dolgok csupán lehetségesek, de nem szükségképpen valók is; ha úgy állította volna elénk, mint egy combinatiót, mely meg is valósulhat és nem úgy, mint egy kikerülhetetlen végeredményt: sokkal nyugodtabban távoztunk volna a szitházból; és távozáskor meg lett volna lelkünkben az egyensúly, mely csak az erkölcsi elégedettségnek következménye, így azonban a mű pretensiója nagyobb, mint amit neki megegyezésünkből engedményezhetünk. És ennél fogva, miután végig hallgattuk, ellene támadunk. A költő csak azt mondja: Ugyebár, ez irtóztató ! Mi feleljük: Irtóztató , de nem igaz. A taglalás talán bizonyságot teend állításunk mellett. A »Galeotto« tulajdonnév a román nemzeteknél ; réges-régóta — talán már mielőtt Dante »A Pokol« V. énekébe igtatta — köznévi használatban volt és jelentette a bünszenőt szerelmi dolgokban. Echegaray kiragadta e szót Dante művéből, megtoldotta egy melléknévvel, a »nagy« szócskával, és ez által kibővítette értelmét mérhetetlenül. Ő »a nagy Galeotto« kitétel alatt érti »a gonosz közbeszédet, a részlelkű gyanúsítást, mint a bűnös szerelem okozóját.« A »nagy Galeotto« tehát a botrányhajhász közvélemény, vagyis az egész világ, mikor ledér pletykájával megmérgezi az oly ártatlan és tiszta lelkű emberek életét, amilyenek voltak: Don Julian és neje, Theodora; valamint ezeknek vendége, a költő, Ernesto. Don Julián éltesebb ember volt, neje pedig fiatal és szép. Boldogan éltek, kölcsönös tiszteletben és szeretetben sokáig. És talán sohasem zavara volna meg Lázuk nyugalmát semmi; ha a férj magához nem fogadja Ernestot, a fiatal költőt, kit haldokló atyja ajánlott utolsó szavaival barátjának, Don Juliánnak. Ernesto atyja éltét mentette meg Juliánnak; ez tehát nem vonhatta ki magát a kötelesség alól, hogy a nagy tehetségű, derék fiút segélyezze, mikor elárvult és támasz nélkül állt a világon. De szerette is a szép, jó fiút. Házába fogadta tehát és úgy ment vele, mint saját gyermekével. Minden jól ment egy ideig. De egyszerre aztán megszólalt »a nagy Galeotto«, a kávéházi népség, az utczai gavallérok tétlen hada, a társaság pletykás népsége és kifogásolta a helyzetet, melyben Ernesto Julián házánál tartózkodott. »Mindig a fiatal asszony körül van.« »Egyedül is vannak.« »Sőt gyakran vannak egyedül.« »A férj oly öreg.« »Az asszony és a fiú oly fiatalok.« »És hogyan néznek egymásra!« stb. stb így folyt a szóbeszéd városszerte. Mindenki tudott mindent. Csak a három boldog ember nem tudott semmit. Nem is sejtettek semmit. Azaz hogy Ernesto igen is sejtett valamit. Először is valami neszét vette a sugdosó közbeszédnek De ezen kívül talán saját lelkében is vett észre valami nyugtalanító érzést. Nem volt egészen tisztában saját érzelmeivel. Mindig az a gondolat foglalkoztatta — és drámát is akart róla írni — hogy »a nagy Galeotto« addig viszi az erkölcsi felháborodás szerepét, míg végre gyanúsításai által nem hogy távol tartaná a bűnt a lelkektől, hanem épp ellenkezőleg összeboronálja a bűnben az addig ártatlanokat. Véget akart tehát vetni a sugdosásoknak és a fenyegető veszélynek is : elhatározta, hogy elutazik és soha sem jő többé vissza ör a barátja házába. Azonban Don Juliánnak is tudomására jutott a közbeszéd. Testvére, Don Severo, nem nézhette és nem hallgathatta tovább a dolgot. Elvégre ő is bátyja nevét viselte, és ennélfogva kötelessége volt e név tisztaságát föntartani. Elment tehát és megmondta bátyjának, hogy mit beszélnek, kérvén egyszersmind, hogy távolítsa el házából a fiatal embert, bármily anyagi áldozat árán. Épp ekkor lépett be Ernesto a szobába és kijelentette elhatározását, hogy utazni fog. Don Severo megörült az ifjú eme tervének. De nem úgy Don Julián. Mit! Azt akarják, hogy ő elhagyja barátjának, élje megmentőjének gyermekét ; átengedje a tehetséges gyermeket a sors keményesélyeinek csupán azért, mert egy pár léhütőnek pletykázni tetszik ? Soha. Ő nem engedi Ernestót. Itt marad. De hogy is engedhetne, már csak nejének angyali tisztaságára nézve is, az ily üres petykának, a gonosz rágalomnak! Nem. Soha, így jön Don Julián. De lelkében többé nem érzett egészen igy. A gyanú beleharapott szivébe és nem bocsátá többé el prédáját. Fájt rettentően a képtelen gondolat, de nem menekülhetett többé tőle. Azt vélte látni, hogy neje és Ernesto lelkesebben néznek egymásra, mint szabad volna. Oly szépek, oly fiatalok voltak egymás mellett. Don Julián pokoli kint szenvedett, de végre mégis erőt vett szivén. Jelleme erősebb volt, mint a méreg, melyet szivébe csöpögtetőnek, így tehát megmaradt kimondott szavánál. Ernesto nem utazott el, de a világgal szemben tétlen sem maradhatott. Midőn egyszer hallá, hogy egy vicomte gúnyos czélzatokat tesz Juliánra és nejére, oly sértő módon utasította e megjegyzéseket vissza, hogy a vicomte kénytelen volt őt párbajra hívni. Don Julián ezt megtudta, és megelőzte Ernestot a teremben, hol a párbajnak történnie kellett. Ez a terem azon lakás fölötti emeleten volt, melyet Ernesto, barátjától kiköltözvén, elfoglalt. Míg tehát Don Julian ott fönt a vicomte-tal vívott, addig Ernesto végső rendelkezését tette meg szobájában. Ekkor lépett be hozzá Theodora, ki azért jött, hogy az ifjút a párbajról, mely a házaspárra nézve kompromittáló is lett volna, lebeszélje. Beszélgetésük közben kezdjük egyes szenvedélyes kitöréseikből sejteni, hogy egymást szeretik, habár az asszony egyátalán nincs ennek tudatában, az ifjú pedig remegve utasítja el lelkétől a szerelemnek még csak árnyát is, és csak lelkiismeretének zaklatására vallja meg magának, hogy a lélek, ha valamely gondolattal foglalkozni kényszerül, önmaga ellen is megbarátkozik vele. De im, moraj hallatszik kinn a folyosón, léptek közelednek. Az asszony többé nem távozhat, tehát a hálószobában keres menedéket. A folyosóra vezető ajtó feltárul és belép rajta Don Julian, két segéde által támogatva. A párbajban megsebesült, és pedig oly veszélyesen, hogy haza sem szállíthatják; itt keresnek tehát számára nyughelyet, közvetlen a párbaj színhelye közelében. Midőn a hálószoba felé vezetik, Ernesto elállja az utat. De Don Severo, az egyik segéd, szemrehányásokkal akarja útból eltávolítni. A zajos szóváltásra kinyílik a hálószoba ajtaja és Theodora a sebesült férjnek lábai elé omlik. Don Julian, itt látván nejét, eszméletlen lehanyatlik. A végső felvonás Ernesto és Theodora sokszoros kétségbeesésének adja képét. Midőn Don Severo ki akarja utasítni Theodorát a házból és emiatt Ernestoval — ki közben a vicomte-ot újabb párbajban megölte — zajosan összeszólalkozik, a mellékteremből a haldokló Don Julian kilép és lázának rémképeitől üldöztetve, a féltékenység kitörései között — arczul üti Ernestot. Néhány percz múlva Don Julian meghal; Ernesto, ki némán tűrte a rajta esett nagy sértést, előlép és az áléit Theodora fölé terjesztvén kezét, így szól: »Ez asszonyhoz senki se nyúljon, az enyém!« így teljesült be tehát az, hogy »a nagy Galeotto« addig gyanúsította, addig rágalmazta a tiszta lelkű és ártatlan szivü embereket, míg végre is a bűn és a szégyen útjára szorította őket, a mit poétánk e művel bebizonyítani kívánt. Ha az egybefűzött tények sorozata bizonyítékul elég volna, a költő a drámai elecutióval elérte volna czélját. De ez a sorozat tudvalevőleg nem elég arra, hogy meggyőzzön. Szükséges, hogy a tények belső logicája is megszólaljon előttünk. Mert e logicának keblünkben támadó visszhangja, illetőleg a tényekből folyó végső igazságnak bennünk ébredő szózata eredményezi azt a meggyőződést, melyet az író kelteni akar. És ez a végső igazság az előttünk elvonult drámai képek után lelkünkben nem támad. Mi több: nem is látunk elég világosan ez előttünk tárgyalt ügyben. Nem tudjuk határozottan, hogy kinek részére álljunk a pörös ügyben. Mert hát előttünk a dolog még mindig így áll. Vagy szereti Ernesto Theodorát, vagy nem. Ha nem szereti, akkor a dolgok ilyetén lefolyása nagyon erőszakolt. Ha nincs szerelem, akkor itt félreértés van. Félreértésért pedig nem kell, még a mi gonosz világunkban sem, két derék embernek meghalnia, és másik két derék embernek szerencsétlenné lennie. Mert hiszen e dolgok emléke Ernestot és Theodorát örökre szerencsétlenné teszi, ha egymásé lesznek is. De ha nem szeretik egymást, mit is jelent végül egyesülésük ? Tehát — nem csupán a sok czélzásból, de csak a darab végéből is következtetve — Ernesto és Theodora valóban szerették egymást. Ha pedig szerették egymást, már ebben bűnösek voltak, és akkor a nagy Geleottonak, habár nem mindenben, de a dolog alapjában mégis csak igaza volt. Mért háborodnánk tehát fel oly nagyon a nagy Galeotto ellen, mint azt a szerző kívánná ? Sőt még ha ama kissé avult álláspontot foglaljuk el, hogy a szenvedély souverain és, mint ilyen, minden hibától fölold, még akkor sem menekülünk minden zavarból. Mert hát ez esetben Ernestonak és Theodorának igazuk volt, minthogy ők szerették egymást és mégis erényesek maradtak. Viszont Don Juliannak is igaza volt, ha nem elégedett meg azzal, hogy neje és barátja csupán tartózkodók. És végre a társaságnak is igaza volt, ha az éltesebb férj mellett lappangó ily erényes szerelem láttára arczát elfintorította. Ezért nem is érdemelte meg a Galeotto gúnynevet, mert hiszen nem ő szerettette a fiatalokat egymásba; bűnre pedig ezek nem is vetemedtek. Szóval, e darabban mindenkinek igaza van, csak a költőnek nincs. Ezért fordul rekriminatiónk ő ellene. Azt azonban meg kell adnunk, hogy a mű hatalmas lendületű: cselekvése erőteljes és eléggé mozgalmas; egyes nagyobb jelenetei pedig— mint mondok — ellenállhatatlan hatásúak. És mindezeknél még jobb benne a lélektani fejlődés; ez mesterien van megalkotva és a szerző nagy költői tehetségére vall. A mű tehát, jelzett alaphibája mellett is érdekes és figyelemreméltó. Nem tökéletes, de azért mégis nagy tehetség alkotása. Mint ilyen, beccsel is bír. A mai előadást érdekessé téve még egy fiatal színésznőnek fellépte ki, bár magyar születésű, német iskolában nyerte kiképeztetését. Egy ideig Normandi kisasszony német színpadokon működött, és mint hírlik, jelentékeny sikerrel. Nálunk nem választotta meg szerencsésen első szerepét. A mi közönségünk nem szereti, ha neki négy felvonáson át simák, és Theodora szerepe, melyet Normandi kisasszony játszott, még ezen kívül is csak igen kevéssé hálás. Ha tehát ez első kísérletnek nem volt nagyobb hatása, ez a körülményekből kimagyarázható. Különben Normandi kisasszonynak kiváló értelmessége, meleg érzése és szép színpadi megjelenése oly tulajdonok, melyekhez joggal fűzhetni reményeket. Eddig jó iskolája volt, de ezentúl is még szorgos tanulmányra lesz szüksége. Igen szép sikere volt Nagy Imrének Don Julian szerepében. Mihály fia nagyobb jelenetekben hatást tett. Nemes tartózkodással és helyes művészi mértékkel játszotta Lendvayné a szigorú erkölcsű, de jószívű Donna Mercedesnek, Severo nejének szerepét. Benedek ügyesen mondta Pepitonak, a »Galeotto« képviselőjének nagy magánbeszédét. Gyenes is egészen helyén volt Don Severo szerepében. Az egész előadás simán folyt. KESZLER JÓZSEF: Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva.-