Nemzet, 1890. április (9. évfolyam, 2727-2755. szám)

1890-04-01 / 2727. szám

^BERKESZTOSfen : Ferencziek­ tere, Athen­aevai­ ép illet, I. 90­ elet. A lap szellemi részét illető minden közlemény *­z­erkesztöség­­hez intézemle. Bermentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ára 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együ­tt 8 kr.) Reszszeti kiadás. Budapest, 1890. Kedd, április 1. Kiadó-hivatal:­­ ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint» Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Bud­*­pesten kétszer házhoz hordva: . ................... I 1 Protri ......................................... 12 * ’ á!fcle­fi kiadás postai küclönkü­ldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 a­pra 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 2727. (90) szám. IX. évi folyam. A „Nemzet“ előfizetési ára : egy hónapra . . 2 frt. évnegyedre . . 6 frt. fél évre . . .12 frt. egész évre . . 24 frt. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed alkalmával felhívjuk a »Nemzet« t. előfizetőit előfizetésük meg­újítására, hogy a lap szétküldésében fennaka­dás ne történjék. Az esti lap külön küldéséért, negyedéven­­kint 1 írttal több. Az előfizetési pénzek, lapunk kiadóhiva­talához, Athenaeum-épület (Ferencziek­ tere 3 sz.) küldendők. A »Nemzet« szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, márczius 31 Előre lehetett látni, hogy a munkásügy­­ben Berlinbe összehívott nemzetközi értekez­ik­pó­pa létre jön is a kötelező határozato­kat, és azonnal foganaosítandó vagy fogana­tosítható intézkedéseket kimondani nem fog. Sőt éppen az tette lehetővé létrejöv­etelét, mert a német császár nem erőltette a köte­lező formát, hanem már eleve kizárta ezt és beleegyezett a kérdéeknek kötelezettség nél­küli megbeszélésébe, a megállapodásoknak ad referendum vételbe. A berlini értekezlet határozatai azonban ezeken a korlátokon is belül maradtak, meg csakis »óhajokat« ké­peznek, melyeket rég utasításnak és alap­elveknek sem lehetekinteni, az egyes orszá­gokra nézve, a mulásügy szabályozása kö­rül teendő intézkedeik tekintetében. De talán épp­ ezért mondhatjuk az ér­tekezletet sikerültek, mert nemcsak közvet­len, de közvetett ítása mindenesetre lesz a berlini tanácskozóknak és »óhajtások«-nak arra, hogy az egy országok ebben a tárgy­ban minő magatarst kövessenek és mikép­pen oldják meg felmerülő feladatokat, a­mennyiben egy éles, erkölcsi értékkel bíró alapot nyert b­e­rlini értekezleten megvi­tatott kérdések. És akár nem remélhetni, an­nál kevésbé kövehetni azt, hogy mindenik ország törvénybosa, illetőleg kormánya, akár­­bányamunka, az a női és gyermekmunka. bár még csak vasárnapi szünet tekinteté­­be a berlini évtizleten concret alakban ki­filézett »óhajok««minden bábozás és m­ódo­­siás nélkül meglósítsa; kétségtelen, hogy ebben a négy póan a munkaidőre és korra, stt nemre való llátozásnak szükségét egész­égi, erkölcsi és üzetgazdasági tekintetben, ,z legtöbb országi, hol a közvélemény, hol meg a kormányok és törvényhozások is any­­nyira elismerték, hogy az iránynak és esz­méknek pártolása általánosan is várható, csak abban lesz eltérés, hogy némely tör­vényhozás sokáig beéri azzal, a­mit ebben a tekintetben tett, vagy csak némely pontra — pl. a vasárnapi munkaszünetre nézve fog ipar­kodni újabb ösztönt és indokot meríteni a berlini óhajokból; meg­lehet azonban az is, hogy mások ismét a rendszeresebb és talán a berlini óhajokban kifejezett korlátokon túl­menő intézkedésekre indíttatják magukat ép­pen a berlini értekezlet tanácskozásai folytán. Lesznek ellenben olyanok is, kik a berlini óhajokat csak philantropicus velleitásoknak és nem közvetlen törvényhozási feladatoknak fogják tekinteni. De bizton állíthatjuk, hogy még ezekre sem volt a berlini értekezlet rossz hatással, mert nemcsak a kötelező formát kerülte ki, de még azoknak a kérdéseknek a megvitatását és óhajokban való formulázását is, melyek legvitásabbak és legmesszibb menő következményekkel bírnak és éppen azért leg­több nehézséggel járnak; ilyenek pl. maxi­mális munkaidő és munkaidíjak megállapí­tásának új módozatai, vagy a strike kérdése, sőt még a munkásbizottságok felállítása (pe­dig ez volt a császár egyik rendeletének fő thémája) sem van általános, hanem csak a bá­nyamunkásokra szóló óhajképpen kimondva. Igaz, hogy vannak más óhajok, mint a munkásbiztosítás, a kőszén árának leszál­lítása, melyek csak mellékesen vannak felhozva és az óhajok között inkább indoko­lást, mint czért képeznek; meg az a kívánság, hogy a bányák felügyelete technikailag kép­zett emberekre, az ipari felügyelet független szakértőkre bizassék, hogy az utóbbiak által gyűjtendő munkásü­gyi statisti­át az államok egymással közöljék és általában az értekezlet óhajai keretébe eső észleleteket, tapasztalato­kat, időnként megújuló hasonló nemzetközi értekezleteken megbeszéljék, már sokkal könnyebben teljesíthető és kevesebb nehéz­séggel járó óhajok. Ezekből kitűnik, hogy a berlini értekez­let »óhajai« széleskörű kérdéseket ölelnek ugyan fel, de azok formája és tárgyalási módja legalább részben eloszlatta azokat az aggodal­makat, melyek ennek az értekezletnek összeha­sonlításához fűződtek,amennyiben ezek az óha­jók nem mennek oly messze, hogy azok alapján a munkás izgatók újabb követeléseket támaszt­hassanak, bár tartalmukból sok erőt és érvet meríthetnek. Másfelől kitűnik, hogy a berlini értekezlet éppen azért érhette el azt az ered­ményt, hogy egy átalában, valamit átalános­ságban és óhajképpen formulázott, mert nem nagyon távozott­­, törvényhozók és kormá­nyok mostani ententióitól és a facultatio egész szabad terét meghagyta. A NEMI TÁRCZÁJA.­árczius 81. A Ksonyi-pályázat. _ Vadnai Károly rése az 1890. évi Karátsonyi-pá­zatról.*) — A gróf Karán Guidó alapitványából múlt é­ve 200 arany juidis volt kitűzve vígjátékra, ide­értvén a vígjáték Mennyi faját, ekképp az alsóbb fajtákat is. Ez teli sport-nyelven szólva — nem »telivérek« versen;egnyerheti a jutalmat bohó­­zatos vigjáték is és comicum egészséges vérkerin­gésével bírjon. Vált ez alapítvány komoly drá­mai pályázatain is csak tiszta szomorújáték, ha­nem történeti, polgregényes színmű, erkölcsrajz, szinpadilag ügynes középfajta dráma is része­sülhet a jutalomdi csak drámai, színi és nyelvi tekintetben becse­s s a kitüntetésre méltónak bizonyuljon. A műfaj merozásában tehát ez a pályázat általánosb, szabadó, mint a Teleki-verseny, mely a mellékfajokat ki s csak valódi trageodiát vagy tiszta vígjátékot k, e szigort az alkalmazásban csappantva meg, a jutalmat a viszonylag leg­jobb műnek mind kellyen adni, még pedig osz­tatlanul, megeshet am­i meg is esik nem egyszer, hogy a viszonylagbb mű nem igazi szomorú­­játék vagy nem tű­gjáték. A pályázati követelés és a pályázati erek közti ez ellenmondás azon­ban nem vethető idemia szemére, a­mint ezt nem öl­­szer tette méltatlanul, mert a pályázat föltételeit az alapiga szabta meg s azokon az akadémiának ninns hatalma változtatni. A Karátsolyázattal kedvezőbb helyzetbe jutott, mert ennabályait maga állapíthatván meg, azokat nenjogicaibb alapra állította, ha­nem az irodalmi színpad változás alá eső szük­ségeihez, követelés mérte, bevonva a p*’vázat körébe a középfl­ámát és bohózati rá­­­kot, melyek épp a mi ig^ midőn a magasa'­mák, az egyöntetű nag­uitása nagyot hí­­zott, a vegyítés és tarkitíszalog hatásaihoz­­..­irtatták a színházi ízlést; ott az ízlés egyaránt ki van téve a romlás és^8 hullámzásainak, az aka­démia egyszersmind­ aztotta magának a jogot, hogy a Karátsonymat a szerint tűzze ki, a mint szinir­odalmunkiapadunk állapota szüksé­gesnek, kivánatosantatja. Lehet tehát, hogy az ízlés és írói erők a szárnyalásával ezen a pá­lyázaton is egyszer tragoedia és magas­ vígjáték várhatnak Ekképp a Karátsonyi­alapítvány föltételeinek formulálása egymagában is erős c­áfolat ama föl fölhangzó vád ellen, mintha az akadémiai működés szívesen szakitna az élet időszerű czéljaival s nem szolgálná eléggé az idő gyakorlati szükségeit is. Íme, legmagasb drámai jutalma is épp a színpad mai játékrendjének uralkodó válfajaihoz al­kalmazkodik, megkívánva természetesen, hogy e vál­fajokban tartalmilag, szerkezetileg és nyelvileg érté­keset nyújtson, olyat, mely, ha nem is maradandósá­­got, de mindenesetre irodalmi becset képviseljen, s a versenyművek közt ne a legkevésbbé rossz legyen — egyszemű király a vakok közt, — hanem magában véve is értékkel, épséggel bírjon. A legközelebbi pályázat, melynek biráló bizott­sága Szász Károly rendes, Bánóczi József, Heinr­ich Gusztáv, Szigeti József levelező tagokból és e jelentés írójából állt, számszerint nem sok művet, összesen nyolc­ színdarabot produkált. A termés minőségileg még gyöngébb, mert hat pályamunka értékére rövi­den azt mondhatjuk, hogy sok a szalma, kevés a mag, s ha mégis e versenyről örömmel adhatunk számot, oka az, mert van egy pályamű, mely mondhatni to­rony­magasságban emelkedik ki a többi közül, habár az sincs oly erős kövekből építve, hogy sokáig daczol­­hatna az idő fogával. De meg van építve gondosan, arányosan, ügyes terv és eleven kéz segélyével, nem impozáns műemléki, hanem élénk pavillon-toronynak. Könnyű különben nagyon kimagasodnia, mert körülre a többiek színvonala meglehetősen alacsony s egyik-másik lapos házikót csak az izgalom tartja,úgy hogy a critica legkisebb szélére is összeomlanának. Van azonban ezek közt is olyan, melyben ötletet, vagy itt-ott gondos verselést, vagy pedig különb formá­lásra érdemest) anyagot találunk. Merő képtelenség, szánalmas tehetetlenség, kirívó ízetlenség nem bot­­ránkoztatja a bírálót, csak legfeljebb elszomorítja a hivatás nélküli kedv erőlködése, az életismeret, a fel­fogás fogyatéka, a comicat ér, az alakító, formáló és jellemző tehetség hiánya. Van egy, mindjárt az I. számú, »Judit« czimű e jeligével: »a politika oltárán a szív az áldozat,« mely »történelmi dráma« czimmel lépett e vígjátéki verseny sorompójába, de mivel vígjátéki furaság is van benne elég, kizárni nem lehetett, bár kizárásával a szerző nem veszít vala semmit, mivel nincsen olyan pályázat, melyen boldogulhatna, mivel hogy maga sem bírt bol­dogulni a fölkarolt anyaggal. Thököly a fiatal sza­­badsághős, úgy szerepel benne, mint a lánykérés bigámistája: Erdélyben rögtön megkéri Teleki Mi­hály,­­am lánya , Judit kezét, Ónod várában pedig épp ily­­prima vista a Zrínyi Ilonáét. A bírály azt hi­szi hogy úgy jár, mint a német bohózat hőse . »Zünd­­kölzel zwischen zwei Feuer«, de nem lesz ebből semmi comicai bonyodalom, hanem komoly háború­zás s a szegény Teleki Judittal szemben nagy ke­gyetlenségre vetemedik a szerző, mert a hit eleitől fogva szeret: a vitéz Veér Lóránt előbb az egyik,­­ utóbb a másik karját veszti el a hadakozásban, s midőn igy teljesen kartalanul megpillantja a szegény lány felsikolt és elájul. Hogy mikor felocsúdik esz­méletlenségéből , mi történik tovább, annak elgondo­lása a képzelem szabadjára van hagyva. A szerző, ki az egész darab folyamán csak néhány patheticus versre fektetett súlyt, nem merte befejezni s megállt az elájulásnál. »A pénz« (III. sz.) múlt századi német vagyo­nos polgárok köréből mutat föl egy szerelmi próbául szolgáló álkodási históriát, de érdektelenül, valószí­­nűtlenül, durván szövi, s a felső-magyarországi né­met polgárokat sokkal bárgyúbbaknak, a lányokat pedig (egy hamupipőke kivételével) sokkal szemér­metlenebbeknek festi, semhogy mulatságosak lehet­nének. »A kapaszkodók« (V. sz.) kikeresztelkedett gaz­dag zsidó szülők közönséges ágaskodását s kései észre­­térését minden humor nélkül, unalmasan, kopáron, ízléstelenül mutatja be; mig fiuk, ki az ő kijózanitá­­sukon dolgozik, a lenézett ispán húgát veszi nőül, lányuk pedig — egy haszontalan főispán helyett — az ispán felesége lesz. Igen közönségesen előadott, valótlanság. Ilyen életet és embereket nem az élet, csak a türelmes papír terem, midőn valaki olyas va­lamit törekszik rá írni, a mire nem termett. »A párisi« (VII. sz.) bohózatnak van nevezve, de csak ízetlenség. Egy Párisba és a francziákba bele­bolondult magyar birtokos nagyban várja egy »vi­comte« barátját, ennek szánva a lányát is, mígnem kisül, hogy a vicomte egy csaszlaui sikkasztó tolvaj, kit a rendőség vesz szárnya alá, mire a birtokos úr úgy kigyógyul frankomániájából, hogy nemcsak lá­nyát adja oda az imént kikosarazott fiatal ügyvéd­hez, hanem maga is menjen dolmányba, paraszt ru­hába öltözik, hogy ha előbb francziák bolondja volt, most meg magyar bolond legyen. »A mulatók« (VIII.) sz. hőse egy olyan mulató, ki hogy dorbézolásaitól elijedt imádottját meggyőzze komolyan munkálkodni tudásáról, be áll hozzá dol­gozni a vén kertésznek, és sem egy régi barátja, sem a nő nem ismernek rá, a­míg kedvező­ alkalom nyilván meg nem ismerteti magát; tehát egy élbre állított álkodási história, minét csak sokkal naivabb idők fejletlen ízlése fogadhatott volna el. Ez az öt pályamű nemcsak a kidolgozás, be­­széltetés gyöngéiben, a mese erőltetett fűzésében, az elmésség, lelemény és comicai elevenség teljes szűké­ben szenved , hanem valamennyiben az anyag is any­­nyira értéktelen, hogy hivatott vigjátékíró nem is tartaná méltónak ilyet formába önteni. A »Herkules szobránál« (II. sz.) tárgya elkop­tatott ugyan, de legalább ötlet, melyből ügyes író ala­kíthatna egyfelvonásos kis vígjátékot. Egy asszonyka attól ijedez, hogy ő lánykorában a »Theatilde« című regény ismeretlen írójával meleg levelezést folytatott, a mire rá­jöhet a férje; az aggodalom azonban fölös­leges s ennyiben comicus is, mert kiderül, hogy az az író nem más, mint maga a­ férje, a­kivel azontúl többre becsülik egymást. A »Herkules szobra« a sétány ékes­sége, melynél a levelek átadása ki van tűzve, miköz­ben a félreértés egy másik párt is megzavar. Noha a titkolódzásra, gyanakodásra nincs igazi ok, mert hisz ilyen irodalmi levelezést bízvást bevallhat bármely hamar lelkesedő asszonyka, francziás elmésséggel és gyors tempóval, az egészből mégis mulatságos kis farce-ot lehetne szőni, de szerzőnk három felvonásra nyújt, ugyancsak prózailag ellapositva benne min­dent. Különös, hogy jeligéje bár így hangzik : »Ma­gyarnak születni dicsőség, a magyar névnek megfe­lelni kötelesség« mégis a nyelven a prózai, színtelen nyelven kivül, más magyar nincs]benne; német a szín­hely, a négy személy s maga a gondolat, melyet nem egy német elbeszélésben el is használtak már. A »Csetepaték« (VI. sz.) gondolva jobban van, mint kidolgozva. Egy koros nevelő nőgyűlöletből na­gyon óvja a szerelemtől szülőtén tanítványát, egy húsz éves grófot, de ez bele szeret egy »erdei tüne­­mény«-be, a ki különben grófleány s kivel a maga kastélyában is találkozik; de félreértések, gyanakvá­sok az elkeseredésig elidegenítik őket egymástól, mígnem végre egymáséi lesznek, a nevelő nőgyűlö­­lete is kései házasságba olvadván. Van a műben egy kis szerelmi összevisszaság, természetesen a »Szent­­ivánéji álom« kelleme nélkül; a bűvös világot itt erőszakosság. Puck tündért pedig egy prózai üzenet­­hordozó pótolja. A vers sok, (néhol gondos,) de a cselekmény kevés; ok sem a bonyolódásra, sem a csomó megoldására nincs elég; a lelemény se nem friss, se nem kielégítő — csak bábokkal játszik a szerző, s nem valami mulatságosan. A vígjáték lelke : a comicum hiányzik. Mindezek közt — még pedig nagyon fölöttük — a IV. Siámu válik ki, mint a mely kárpótlást nyújt a többiért, mert hivatott tehetségnek gonddal és elmésséggel irt műve. Czime:­­A nagy rátermetté, jeligéje: »Csak fel!«, három felvonásos udvari vígjá­ték, fölváltva versben és prózában írva. Színhelye Piemont, időkora a század eleje. A színirodalomnak nemcsak eredetisége, hanem a jellemzés és színezés sajátossága szempontjából is, kívánatos volna ugyan általában, hogy vígjátékíróink a hazai történelem és társadalom köréből merítsék tárgyaikat, mert annak viszonyait és alakjait jobban ismerve, az élet több elevenségével és igazságával rajzolhatják s igy munkáikkal lényegesebben gyara­píthatják a »nemzeti« irodalmat; de vannak tárgyak és viszonyok, melyekhez bajos a hazai légkörben ta­lálni keretet és talajt, s ebben ezúttal is megvan a mentség és magyarázat. Szerzőnk egy kisebb, udvar bajait, változásait kívánta hátterül festeni, közel a nagy franczia forra­dalom idejéhez és földjéhez, honnan a szabadság, egyenlőség, testvériség igéi bevették magukat a népbe is, mely új alkotmányt kívánt s összeesküvéshez folya­modott. Kénytelen volt tehát múzsájával kivándo­rolni, hogy ily udvart és népet találjon, mert hisz ab­ban az időben nálunk nem kívántak alkotmányt, (meg voltak elégedve a régivel s hiába hangzott a schön­­brunni proclamatio,) szőttek ugyan akkoriban egy ösz­­szeesküvést a »magyar jakobinusok,« de ezt a hata­lom vérbe fojta, s lehet valaha szomorujáték, de soha vigjáték tárgya. Idegen keretre volt tehát szükség, hogy szer­zőnk abba illeszsze comicai hősét, a nagyratermett­­ség hitének kapaszkodóját s az ez által indított bo­nyodalom folyását, mely bohózatias színben hullám­zik ugyan, de mindig egy mederben fut egész a víg­­játék nemeziséig, a fölsülésig, a póruljárásig. Philibert a neve a »nagyratermett«-nek, ki a piemonti udvarba nejének, a királynő barátnőjének révén jut be , kamarássá lesz. Mindamellett nejét, Leonát, mint prózai asszonyt, lenézi, mert nem osz­tozik az ő nagyravágyó álmaiban. Philibert minden­kép kormány férfi, történeti alak szeretne lenni. Van rá egy kis alapja, mert midőn távoli szigetén gazdál­kodott, nemcsak Machiavellihez irt commentárokat, hanem könyvet is adott ki a kormányzásról, s hiszi, hogy ha megírta, a gyakorlatban is értene hozzá. Aztán látja az udvar verőfényén sütkérező czifra, üres csőcseléket, s nem nehéz neki, ki nagyitó üvegen nézi magát s kicsinyitőn mást, elhinni azt, hogy ő is be tudná a hatalom helyét úgy tölteni, mint a cancellár, ki a szabad eszméktől ijedező beteges királyt csak áltatja s az alkotmányt kívánó néppel szemben az a politikája: »ágyú, puska, szurony.« Ehhez nem kell nagy tudomány. Philibert lenézi ez embert, de szeretne a helyén lenni. Megint csupán felesége férje lenni, »asszonyhajótól vontatott ladik« ; nem elég neki — mint neje csititja — a királyi asztalnál ebédelni; a szellem lakomájára vágyik, tiszteletre, méltánylásra, hódolatra. Kicsinyeivé szól a fele.­égő vezetői, mely mindig udvari ebédek körül forog, s felejti, hogy ne­jének köszönheti azt is, hogy most a királyné kama­rása. Igaz, hogy nincs egyéb dolga mint naponként kikocsizni az elégületlenségéért egy közel falu kasté­lyába zárt mostoha anyakirálynéhoz s hirt hozni egész­ségéről az udvarba; de gondolja, majd segít magán ; a cancellár és most mondá, hogy »fényes meglepe­tést tart számára« s megveregette a vállát. Mi lesz ez ? Csak nem adja át neki hivatalát! Erőt érez kezé­ben Philibert, hogy országokkal játszik, mint golyók­kal. Cliótul óhajt történeti nevet, s a­mig így nagyra tör, egy jámbor furfang, melyet saját neje és leánya, Carina eszeltek ki, egyszerű, tudtán kívüli levélhordo­zóvá teszi. A király bizalmatlansága ugyanis nemcsak az Mai számún.1 gv melléklet van csatolva. *) Fölolvasta *-- --,ja márczius 31-diki ü­ésén. Az értekezletnek valódi eredménye azon­ban nem ez, hanem egyfelől az érdeklődés, melyet hatalmas tényezőkben ez iránt az ügy iránt keltett, másfelől azon jó hangulat, me­lyet tanácskozásai, az egyes nemzetek, főleg a franczia és német képviselők közt teremtet­tek. Jules Simonnak és társainak fogadása és lelkes fölköszöntéseik Berlinben, nem tartoz­nak a tárgyra, de talán még közvetlenebb jó hatással lesznek, mint maguk az »óhajok.« Budapest, má""z. 31. Az iskola nem a tanároké, hanem a gyerme­keké. A közoktatás ügye nem a tanárok ügye, hanem az egész nemzeté. A tanításba nemcsak a tanférfiak­nak van beleszólásuk, hanem az egész magyar köz­véleménynek. Elemi igazságok ezek. De hangsúlyozásuk nem fölösleges, mert a tanférfiak között számosan vannak, kik paedagogiai gőgjükben azt képzelik, hogy érettük van az iskola, s nem ők vannak a diákok kedvéért. Nem fölösleges e hangsúlyozás, mikor tanárok és szaktudósok körében egész kis strikeoló mozgalom indult meg C­s­á­k­y Albin grófnak azon reformterve ellen, mely a középiskola túlterhelt növendékeit a gö­rög nyelv nyűgétől meg akarja szabadítani, s egy kissé gyakorlatiasabb képzést akar adni az ifjúságnak, a­mely reformterv mellett pedig az egész nemzet köz­véleménye áll. Közoktatásunkat Eötvös és Trefort elég jó alapra fektették, de meghagytak Csákynak két nagy feladatot: az egyik feladat a közoktatást gyakorla­­tiasabbá tenni,a másik feladat pedig nemzetibbé tenni. Mind a két feladat megoldásában az egész nemzet tá­mogatja Csákyt s mind a két feladat megoldásában a tanárok és szaktudósok akarnak most gátul szol­gálni a görög nyelv középiskolai kényszer-tanításával. A gyakorlati élet követelményeihez kell alkal­mazni különösen a középiskolai tanítást, melynek tu­lajdonképpeni czélja nem a szaktudományokra való előkészítés, hanem előkészítés az­­ életre. Az az ál­talános műveltség, a­mit a középiskolától várunk, nem mege­mészthetetlen theoriák tömkelegéből s még ke­­vésbbé holt nyelvek grammaticáiból szerezhető meg. Nem holt tudás, hanem eleven szellem; nem gram­maticai tornán edzett elme, hanem az élet viharai ellen pánczélozott character ilyemtése.A­z iskola czélja De nem csupán gyakorlatinak,­­ nemzetinek is kell a középiskolai oktatásnak lenni. Mind ama tantárgyak, melyek a műveltség speciális nem­zeti jellegét megadják, intenzívebben tanítandók. A gyakorlati tanítást megköveteli az iskolából kike­rülő egyének önfentartási érdeke. A nemzeti tanítást pedig megköveteli a magyar nemzet fenntartásának érdeke. E két fontos nagy nemzeti érdek mellett a görög nyelv tanításának érdeke háttérbe kell, hogy szoruljon, mert a tananyag óriási terhét nem bírják el a tanulók s az iskolának nem az a czélja, hogy sokat, de roszszul, hanem hogy eleget, de jól tanítson. Bármily nagy tekintélyű tudósok bármit mond­tak légyen a cultusminiszter által összehívott enqué­­te-en a görög nyelvtanítás mellett, az a helyzeten mit sem változtat, mert érveik a közvélemény egyetlen szavazatát sem nyerték meg a görög nyelv ügyének s modoruk — ha igaz a lapok erre vonatkozó híreszte­lése — csak a szakértő enquéte-ek gyakorlati hasz­nába vetett hitet lesz hivatva megingatni a nagy közönségben. úgy tüntették föl a lapok, hogy az akadémiku­sok szinte testületileg tüntettek a görög nyelv mel­lett s a magyar tudományosságot féltették a görög nyelvnek a gymnasiumból való kiküszöbölésétől. Hát erre gyakorlati szempontból az a megjegyzésünk, hogy a középiskolának nem feladata tudósokat ké­pezni, az akadémiai tagokat nem a gymnasiumban neveljük s jaj a magyar tudományosságnak, ha alap­ját pár ezer diáknak a declinatióig és conjugatióig terjedő görög grammaticai tudása képezi. Nemzeti szempontból pedig csak az a megjegyzésünk, hogy nagy tisztelettel viseltetünk a tudós akadémia és minden tagja iránt, de jaj a magyar közoktatásnak, ha nemzeti szempontból a magyar tudományos aka­démia képére teremtjük azt. A tudományos pályára hajlammal és képesség­gel bíró ifjaknak a görög nyelv facultatív tanítása tö­kéletesen elegendő eszközt nyújt arra, hogy a classi­­cus tudományos műveltség alapját már a középisko­lában megszerezzék. S a classicai szellem és ízlés nem a grammaticában, hanem a classicus kor históriájá­ban, műtörténetében és a classicus irodalmi remekek­ben nyilvánul, a­melyekbe pedig éppen a görög nyelv eddigi tanítása mellett nem mélyedhetett az ifjúság s Csáky reformtervezete nyitja meg a tanulók előtt a classicismus igazi forrásait. Hogy a görög nyelv ezentúl miként taníttassák a középiskolában s minő átmeneti intézkedés egyen­gesse a gyökeres reform útját, az a tanügyi admi­nistrate kérdése, melyről ezúttal szólni nem kívá­nunk ; csak annyit jegyzünk meg, hogy ha faculta­­tivvá tétetik a görög nyelv tanulása, akkor a görög nyelvet nem tanuló ifjúság elől a közélet egyetlen kenyérkereső pályáját s az egyetem egyetlen facultá­­sát sem lehet jogosan elzárni. »Nem művelt ember az, ki nem tud görögül« — mondotta a lapok híre szerint egy akadémikusunk az enquete-en. Valóban nagyon furcsának talál­uk, hogy egy akadémikus ilyen kiméletlen gorombaságot mondhat a­­ magyar tudományos akadémiáról. Mert szeretnék tudni, az akadémiának több, mint kétszáz tagja közül hány tud görögül ? S a­kik nem tudnak azok nem művelt emberek ? A szakképzettségnek — jusson valaki ennek révén középiskolai professorságig vagy akadémikus­­ságig — az a hátránya megvan, hogy egyoldalúvá és elfogulttá teszi a szakképzett egyént s a tudós, ki tárgyába elmélyedt, ritkán tudja megőrizni azt a széles látkört s azt az általános magas szempontot, a­mely az egész tudományosság s az egész közoktatás területének áttekintésére szükséges. Tantervünk ép­pen azért jutott a túlterhelésnek már elviselhetetlen fokára, mert a saját szakmájába szerelmes szakkép­zettség minden egyes tantárgyat oly széles alapon tárgyaltat a középiskolában, hogy az szétrepeszti a középiskola keretét s tönkreteszi a túlterheléssel a tanítás eredményét. Ezért a közoktatás egyes szakmáinál az illető szakok tanárai és tudós művelői szolgálhatna,­ te­tte csókkal a kormánynak és Csáky miniszter z oktatás­­hogy a szaktanácsot kikérte; de azért a­z általános ügy reformját és rendezését a magas é­s széles szempontra emelkedő kulturpolitikusnak, látkörű államférfim bölcsességnek kell megolda.. ... És ha látjuk, hogy a szűk eszmekor korlát, túlemelkedni nem bíró szakképzettség itt-ott — hol írásban, hol élő szóban — vezérszerepet akar magá­nak vindi­álni az államférfim bölcsesség fölött s kul­­turpolitikát akar diktálni annak a kormány férfinak, kinek programmja az egész parlament s az egész nemzet tetszésével találkozott, akkor nekünk is eszünkbe jut a classicusokból egy remek mondás: Sutor ne ultra crepidam!« Budapest., márcz. 31. (Legfelsőbb hadi­parancs.) A magyar és az osztrák hivatalos lapok holnapi száma — mint a »B. C.« értesül — közli ő felsége következő legfelsőbb hadi paran­csát. Fegyveres erőm iránt állandó jó indulattal viseltetvén, elrendelem egy katonai érdem­érem behozatalát, mely azon személyek által lesz viselendő, kiknek dicsérő elismerésem háborúban való szolgálataikért, vagy megelégedésem kifejezése béké­ben való kiváló szolgálatukért elhatározásom alap­ján tudtul adatik. Továbbá indíttatva érzem maga­mat megengedni, hogy a katonai szolgálati t­ö­l­v­é­n­y a tisztek részére jövőre három osztályból álljon, melyek közül a 3- osztályú 25 évi, a 2-ed osz­tályú 40 évi és az 1-ső osztályú 50 évi valóságo­san eltöltött szolgálati idő után éretik el. Ezen szolgálati időbe azaz idő, mely a nyugdíj beszámí­tása végett magasabban vétetik, nem számíttatok be. A mellékelt alapszabályokat a katonai érdem­érem­ről, valamint a katonai szolgálati jelvényről jóvá­hagyom. Azon személyek, kiknek jelen parancsom közzététele előtt dicsérő elismerésem, avagy megelé­gedésem kifejezése elhatározásom alapján tudtára adatott, utólag az általam jóváhagyott alapszabályok értelmében, a katonai érdem­éremben részesítendők. Ezen parancsom szól közös hadügyminiszteremnek, osztrák honvédelmi miniszteremnek és magyar hon­védelemügyi miniszteremnek, kik a kivitelre nézve szükséges intézkedésekről közös megegyezéssel intéz­kedjenek. Budapest, 1890. márcz. 12. Ferencz Jó­zsef, s. k. Budapest, márcz. 31. (Szapáry gróf m­i­­niszterelnök bécsi útja.) A »Pol. Corr.« budapesti levelezőjének értesülése szerint azért megy fel Szapáry Gyula gróf miniszterelnök hátvétkor Bécsbe, hogy ott az uj állása által igényelt látogatá­sokon kivül az osztrák cabinettel és a közös ügyek­rel

Next