Nemzet, 1890. június (9. évfolyam, 2786-2815. szám)

1890-06-01 / 2786. szám

SZERKESZTŐSÉG!. l^erencaiek-tere, Athenaeum-épi­let, 1. emelet. . KIADÓ­HIVaTAL.: Vereneaiek-tere, Athenaaum-épSiet főldeaf*# Előfizetési Ixnr-r A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Bud­­­pesten kétazer házhoz hordva: 1 hónapra .......... ........ ........ ] fe*. I hónapra g * 1 hónapra .......................... J 2 . Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felül-A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 3786. (149.) szám. Reggeli kiadás: fizetés havonként 3 f1 kr., negyedévenként 1 s­ ors 6 kr. vldfiksn • kr; (esti lappal egyUtt 8 kr.) Budapest, 1890. Vasárnap, junius 1. IX évi folyam. Budapest, május 31. A kard élével, a lándzsa hegyével, met­szőn és élesen kell a függetlenségi pártba bele­hatolni a kérdésnek: mit akar, minek elvei, melyek czéljai? Elvált Kossuth politikájától? Nem negy­­venkilenczes ? Nem Kossuth-párt ? De hát micsoda akkor? Tegnap, mint egy ember tiltakozott a szélsőbaloldal, kijelentette Szapáry Gyula kormányelnök higgadt érveire, hogy Kos­suth és közte nincs politikai közösség. Hogy a politikában Kossuth útja nemcsak a nemzet­től vált el, hanem egyszersmind a szélső­baltól is. Van Calderonnak, a nagy spanyol drá­ma-költőnek egy bohózata, melynek czíme: »La escondida y la tapada«. (Az elrejtezett és az elálcrázott.) Ha a szélsőbaloldal nem ezt a kiváló bohózatot játszza a Sándor-utczai palotában, ha tegnapi — egyébiránt nem teljesen új — kijelentése nem régi hypocri­­sisének folytatása, akkor a tegnapi jelenet fontos a magyar parlamentarismusra nézve. Egyátalán fontos a magyar politikára. Akkor Kossuthnak nincsenek hívei a magyar parlamentben. Akkor Helly — Kos­suth legjobb barátja — sem tart Kossuth­tal. Akkor nincs sem párt, sem egyén az or­szágban, aki osztaná Kossuth azon hitvallá­sát, hogy az osztrák császári és a magyar ki­rályi korona rém fér meg egy felkent főn. Tehát nemcsak oly párt és egyén nincs, aki elmenne Kossuth­tól a forradalomig, a detro­­nisatióig, hanem olyan sem, a­ki, vagy mely a monarchiát forradalom nélkül, szét akarná szakítani. Nincs párt, vagy egyén, akinek csak akadémikus törekvése is az lenne, hogy Magyarország Ausztriától külön váljon. A szélsőbal egyértelműleg azt mondta tegnap: bármit írnak a szélsőbali lapok, a függetlenségi párt a personal unió alapján áll. Az osztrák császár lehet egyszersmind magyar király. A Habsburg-ház viselheti egy­szerre a császári és a magyar apostoli kirá­lyi koronát. Az örökös tartományokét és Szent Istvánét. Ha ez igaz, ha bizonyos, hogy a szélső­bal nincs megoszolva, mint volt mindig, ha minden tagja a personal unió alapján áll, akkor politikai helyzete lényeges változáson ment keresztül. Az első változás az, hogy Kossuth-tal nyiltan és határozóban szakított. Kossuth ugyanis nyíltan és bevallottan negy­­venkilenczes. Félreérthetlenül a forradalmi alapon áll. A szélsőbal pedig tegnapi általá­nos vallomása szerint a personal unió alap­ját foglalta el, a­mi határozott tagadása Kos­suth álláspontjának. E szerint áthidalhatlan úr van Kossuth és a szélsőbal között s pedig nemcsak a 49, hanem a 48-iki felfogás tekin­tetében is. Kossuth már 1848-ban nem volt 48-czas, hanem 49-czes. Kossuth már 1848-ban sem­­ állt a törvényesség alapján, hanem a forrada­lomén. Mi volt a 48-czas alap? A personal unió a kölcsönös védelem kötelezettsége mel­lett, vagyis a pragmatica sanctió alapja. Ugyanazon alap, mely egyszersmind az 1867-diki kiegyezés alapja azzal a különb­séggel, hogy 1848-ban a kölcsönös védelem módja és eszköze nem határoztatott meg tör­vény által (és ez volt a szomorú következmé­nyek indoka) Deák műve pedig a védelem módját és eszközét meghatározta. Kossuth a törvény hézagát — mert csak hézag volt — a katonai és pénzbeli segély megtámadására használta, tehát me­gsértette a pragmatica sanctiót már 1848-ban. Ezért mondjuk, hogy a szélsőbal szakított nemcsak a 49-diki, ha­nem a 48-diki Kossuth-tal is. E politikai felfogásnak (ismételjük, ha nem hypocrisis) két következménye van a szélsőbalra nézve. Egyik Kossuth személye, a másik a közjogi alap irányában. Ha csak­ugyan a personal unió, vagyis a pragmatica sanctió alapján áll a szélsőbal, akkor nincs semmi politikai érintkezési pontja Kossuth­tal. Hisz a pragmatica sanctió azon elvből indul ki, hogy a császári koronát és a ma­gyar királyi koronát ugyanazon felséges fő viseli. És hogy a monarchia két állama a kölcsönös védelem örök és felbonthatlan szö­vetségében áll. Tehát nem oly szövetségben, melyet fel lehet bontani, mint valamely ide­gen állammal kötött véd- és daczszövetséget. Vagyis oly szövetségben, melynek van közös ügye, a védelem és ennek egyik főeszköze, a külügyi képviselet. Hia a szélsőbal valóban ez alapon áll, akkor miképp meri lefoglalni Kossuthot sa­ját számára, aki tőle politikailag épp oly tá­vol áll, mint tőlünk ? Ha nem Kossuth poli­tikáját foglalja le, hol van jogc­íme Kossuth személyének, fényes múltjának lefoglalására? Hisz akkor Kossuth nagy egyéniségéhez és történelmi alakjához nekünk épp oly jogunk van, mint a szélsőbalnak. Az az egyéniség és alak a magyar nemzeté, s történelméé. De akkor hogy merészli a szélsőbal­oldal párt - és választási czélokra használni Kossuth zászlaját? Miként merészli nevét jel­szó gyanánt hangoztatni a politikai és válasz­tási küzdelmekben ? És a mi fő: miképp egyeztetheti meg a politikai erkölcscsel, hogy a választók elé Kossuth nevével megy, s a parlamentben ezt a nevet megtagadja? Szólt-e ugyanis a szélsőbal valaha a választókhoz ekképp: mi elítéljük és kárhoz­tatjuk Kossuth politikáját, mely az országot romlásba vezette és újra veszélybe döntené, de mégis Kossuth nevére esküszünk, az ő­ ne­vében kérjük a szavazatokat. Nem szólt így soha és nem fog így szólni a jövő választások idején sem. Pedig ezt követelné tőle a politikai erkölcs, maga a legegyszerűbb tisztesség. Hiszen, ha Kossuthot nem követi, csak tiszteli, akkor mi különbség sincs köztünk és közte. Kossuthot mi is tiszteljük, meghajlunk nagysága előtt, de nem követjük politikáját, mert veszélyesnek tartjuk a hazára nézve, mint kell, hogy veszélyesnek tartsa a szélső­baloldal, ha igaz, hogy a personal unió, vagy­is a pragmatica sanctió alapján áll. Kossuth iránti tiszteletünket és kegye­letünket még a honossági vita után is, sőt in­kább, mint valaha, mi szintén választási fegy­ver gyanánt használhatnák. De a szélsőbali választók előtt Kossuth­­Asztala nem pusz­tán a Kossuth történelmi alakja előtt való hó­dolatot szokta jelenteni, hanem Kossuth poli­tikáját is. Nem ugyan a forradalom politiká­ját — ezt szikesen és örömmel elismerjük — de mindenesetre oly törekvést, melynek czélja, bár erőszakos eszközök nélkül, Ausztria és Magyarország különválasztása, a pragmatica sanctió szétszakítása. Kétségtelen igazság tehát, hogy a szélső­bal valaki iránt nem őszinte. Vagy Kossuth, vagy a választók iránt. Vagy Kossuthot, vagy a választókat szedi rá. Politikai lét­alapja tehát egyik, vagy másik irányban hy­pocrisis. Vagy-vagy ! A szélsőbal politikai helyezetének másik következménye a dualismusra vonatkozik. Mily alapon épült fel a dualismus? A prag­matica sanctió alapján, ami egy a personal unióéval, mely a védelem kölcsönösségében gyökerezik. Lehetségesnek tartunk eltérő né­zetet arra nézve, hogy a dualismus egyetlen és kizárólagos módját találta-e fel a kölcsö­nös védelemnek, amihez szükségképp a kül­ügyi képviselet is tartozik. Részünkről azt hiszszü­k, jobb és gyakorlatibb mód nem le­hetséges Deák művénél. De aki más nézetben van is, velünk közös alapon, a pragmatica sanctió alapján áll, azzal a különbséggel, hogy ez alaptörvény által feltételezett köl­csönös védelem gyakorlásának módját más­képp véli megvalósíthatónak. Mi következik ebből ? Az, hogy a szélső­bal lényegben ugyanazon alapot foglalja el, melyet elfoglalt, nem Kossuth, hanem Deák, midőn a dualistaust meri­ kotta, a pragmatica sanctió alapját. Az ezen alapon felépült dua­lismus módosítására törekedhetik tehát, ha­bár mi meg vagyunk győződve, hogy a köl­csönös védelem gyakorlásának ez a legjobb módja, de nincs ellentétben magával az alappal. A szélsőbal tehát egészében bátran kö­vetheti az amúgy is belőle kiválni akaró fractiót. Bátran ráléphet a közjogi alapra. De természetesen csak akkor, ha igaz, a­mit állít, hogy szakított Kossuth-politikájá­­val. Ha igaz, hogy a personal unió híve, a pragmatica sanctió alapján. Akkor parlamen­tarismusunk a legközelebbi jövőben lényege­sen átalakul. Lesz egy szélső törekvés — de békés és parlamentáris törekvés — mely a kölcsönös védelemnek Dsák által feltalált módján változtatni akar; de nem érinti a lé­nyeget; tiszteletben tartja a monarchia egy­ségét s meg akar felelni a kölcsönös védelem múlhatlan követelményének. Akkor azonban megköveteljük a szélső­baltól, hogy ezt nyiltan vallja be s vonja le vallomásának következményeit. Vonja le nem csak a parlamentben, hanem a sajtójában és a mi fő, választói előtt. Nyiltan és határozot­tan szakítson Kossuth politikájával kerületei­ben is. A puszta kegyeleten azután Kossuth iránt, békésen megosztozhatunk. Sőt osztoz­nunk sem kell, mert e kegyelet közös kincse, közös kötelessége az egész nemzetnek. De, ha a szélsőbal ezt nem teszi, ha per­sonal uniót kiáltoz és mégis Kossuth-politi­­kát árul, akkor perfid az ország irányában. Méltatlan és veszélyes játékot az elveivel és a közvélemény nyel. Viszont, ha Kossuth politikájával való­ban szakított, de mégis Kossuth-monopó­­liumot űz, Kossuth nevével korteskedik, ak­kor méltatlan bánásmódban részesíti azt, ki­nek zászlaját kibontja s rászedi a választókat, kiket Kossuth nevével csalogat lépre. E kettős alternativából nincs kibúvó ajtó. Ha a szélsőbal nyiltan le nem vonja tegnapi állításának következményeit, valaki irányá­ban ámítást követ el. Vagy Kossuthot ámítja, vagy ami még veszélyesebb és méltatlanabb: ámitja a nem­zetet, fügyiket vagy másikat mindenesetre! A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 31. C s o k o n a i.*) Varázsvesszőmmel megütöm az érczet, Mely porló szíved fölött nehezül ; És lelkemet fogja meg az igézet . . . Oh, mit kell hallanom feleletül ! — Dalnok ! ne keress engem itt e sírba', Ez itt csak por és hamu, nem egyéb ; Híjába van aranyhetükkel írva, Itt nem leled, csak a költő — nevét! Szivem érzése, lelkem gondolatja — Nem ! nem lehet e pornak foglalatja ! . . . Tovább megyek. Látom a büszke várost, Mely a szárnyaló korral úgy halad ! S egy ércz-szobrot kérdek : felelj te már most, Hiszen te vagy az élethű alak ; Hol van szellemed ? Kebled hő érzése ? Az andalító s ébresztő dalok ? Hisz’ e homlokot művész keze véste, E bronzban, kinek szelleme ragyog ? — Nem én vagyok, — felel a szobor nékem, — Nem lakhatik lelkem e hideg éretben ! . . . Hát hol vagy ? Szólj ! Lelkem eped utánad ! Föl kell találnom szived, szellemed ! Minden dalod lánggá éleszt egy vágyat, Mely hozzád hiv, a mely hozzád vezet, Hogy költészeted lángoló tüzénél Lángra gyújthassam én is lelkemet; Hogy minden érzés, mi szivemben még él, Ne legyen csak hamvas emlékezet, De élő láng, mi neved beragyogja, S hirdetni fennen dicsőséged fogja ! ... És megrezdül a levegő köröttem, Csudás hangokat vélek hallani: Dalok zendülnek hóditó gyönyörben, Dobbanó szivek zengő hangjai. Dávid királynak aranyhúru lantja Szebben nem zengett, mint e hangok itt . *) Felolvasva a »Csokonai-kör« ünnepélyén Debre­­czenben, 1890. jun. 1-én. Egyik szív a dalt a másiknak adja S én itt találom fel Csokonait ! Előttem áll a költő szellem-képe, Amint ünnepli Debreczennek népe !. . . Emeljétek magasra lobogóját, Amit örökségül nektek hagyott ! Az enyészettől az istenek óvják E dalnokot, e hát, dicsőt, nagyot ! De szivetekből ti emeltetek ma Neki ragyogó, fényes csarnokot: Kit illethet inkább ünnepléstek, ha — Nem őt, az örökéltü dalnokot ! Fényes zászlóját mind, mind kövessétek : Reményben ifjak, emlékben ti­vének ! E zászlót, midőn ő hajdan kibontá, Jóslelke látta a küzdelmeket; Mert volt idő, mely gyászfátyolt is vont rá, De Csokonai el nem csüggedett: Keble­ istene’ szent tüzében égett, De soha, soha el nem hamvadott; Forró szivébe ölelte a népet: — Akár, ha sirt, akár ha kaczagott. . . Mitől kiderült dalában az égbolt: Az a n­é­p i­e­s, de — az örökszép volt ! Az ő nyomán kelt ragyogó útjára Egy Vörösmarty, Petőfi, Arany ! Oh, mily magas a félisteni pálya, Hol e háromnak koszorúja van ! De a népszellem Csokonai szárnyán Indult először a Parnassza fel, Hol tündöklik, mint örökszép szivárvány, S hármas színében hódolatra lel ! És lenni fog, mig magyar lesz e földön, És magyarnak kell lenni mindörökkön ! És lesz magyar ! E nemzet életfája Népében bírja erős gyökerét ! És terjedni fog büszke koronája — Az égtáj mind a négy része felé : Virága mind a nép szivéből támad, Mely illatot szór és gyümölcsöt ad . . . Nem féltem én a múlástól hazámat, Mig a kegyelet szent utján halad !... Ki virága vagy nemzetem törzsének, Oh, nagy költő — én itt lellek meg téged !... KOMÓCSY JÓZSEF. Mai számunkhoz egy fólia melléklet van csatolva. A megelégedés. .. Vannak órák, mikor meglep valami fájdalmas, busongó érzés; olyanforma, mint aminőt akkor érez az ember, ha őszszel szürke fellegek borítják az eget, a szél sivitva söpri végig az utczákat s az ablaknál állva nézzük, hogy a kertben mint hullanak le a falevelek ? Ilyenkor rendesen valami bölcselkedési kénys­ze­­rűség vesz rajtam erőt. Minthogy azonban nincs semmi, amitől inkább félnék, mint a bölcselkedéstől, kapom a kalapomat s szaladok az utczára, mert a bölcselkedés, meg a kísértet ellen a leghathatósabb ellenszer a nyüzsgő élet látása s a napvilág. Megtörténik azonban, hogy nem elég korán ve­szem magamat észre. a szobámban ülve, hosszasab­ban el találok merengeni egy-egy kikutathatlan kér­désen ; teszem, van-e az emberi életnek bizonyos, meghatározott czélja, vagy csak vagyunk, mert meg­születtünk ? — Mit jelent az a szó, hogy »megelé­gedés« ? Az egész világ fut valamerre; keres valamit, a­mije nincs, a­mit okvetlen meg kell szereznie, hogy b­oldognak, megelégedettnek érezze magát. De megtalálja-e ezt a valamit ? Én még sohse beszéltem emberrel, aki azt mondta volna: én elértem mindent, amit akartam; nincs vágyam semmire; meg vagyok elégedve a jelennel. Ilyenkor az én kisértetem velem jön az utczára is ; az agyvelőmben furkál, nyugtalanít s egyre azt zümmögi a fülembe: — Van-e megelégedés? Van-e megelégedés? Előttem egy nagyúri fogat robog el. Gyönyörű angol lovak, ragyogó szeszámmal, egyenruhás inas, kocsis a bakon. A czimeres hintóban hanyagul hátra­dőlve ül­ő méltósága s félig összezárt pillái alól büszke tekintettel néz végig a dolgaik után siető em­bereken. Itt-ott egy-egy ember mély alázattal, kalap­emelve üdvözli s ő kegyes fejbillentéssel viszonozza az üdvözletét, sőt néha el is mosolyogja magát, mintha mondaná: — Szaladsz a dolgod után ? — Jól teszed, csak fuss. — Nem születhet mindenki egyformán. — Ne­­­ked az az egészséges, ha megizzadsz! — S kocsizik tova, egyik lábát a másikon, kényelmesen keresztbe vetve. — Itt van a megelégedés! — kiáltok magam­ban s gondolatomban rohanok a fényes fogat után,­­ hogy mentős tovább szemmel kísérhessem a megelé-­­ gedett embert. Jól táplált termetű portás zár kaput a fogat előtt s tisztelegve nyitja fel a k­intó ajtaját, még mi­előtt a bakról lepattant fürge inas odaérne. A méltósága kiszáll, lefricskázza fekete kabát­járól azt a nagyobbacska porszemet, a­mi koc­­kázás közben oda esett, aztán könnyű, elegáns léptekkel halad felfelé a széles márványlépcsőzeten, a­hol két­oldalt aranyozott vedrekben délövi, leveles növények zöldelnek. A napsugarak színes sávokban ömlenek be a magas, festett üvegablakokon. Minden ragyog, fény­lik körülötte s olyan csend és boldog nyugalom veszi körül, mintha a mennyországba menne felfelé. Még a saját léptei se zavarják. Elnyeli a léptek neszét a lépcsőre kifeszitett puha szőnyeg. Fekete frakkos szolga tárja föl előtte lakosztá­lya ajtaját, kalapot, keztyüt elszed urától s­z­alakba hajolva, várja ő méltósága további rendeleteit. — A méltóságos asszony ? — veti oda a szol­gának a kérdést, miközben a földig érő tükör előtt megigazgatja baját, mely a homlok fölött erősen gyé­rülni kezd. — Lipinszky gróf úrral kocsizott ki. — Jól van. A szolga távozni akar, de ugyanabban a pilla­natban kocsidübörgés hallatszik föl a kapu alól. O méltósága kérdőleg pillant a távozni készülőre. — A kis grófnőt viszi ki a benne kocsizni. — Jól van. A szolga mély meghajlással hátrál ki a szobából. O méltósága még mindig a tükör előtt áll s kissé összevont szemöldökkel nézi magát. Az a szemöldökösszevonás nem azért van, mintha elégedetlen volna a kinézésével! — Igaz ugyan, hogy kissé halaványsárgás az arcza s tekinte­tében bizonyos fáradtságforma van kifejezve, de ez nem ok arra, hogy elkedvetlenedjék, ellenkezőleg! : Ez az, ami őt ellenállhatlanná teszi az asszonyok előtt s melyik negyven körüli férfi haragudnék azért, ha az asszonyok érdekesnek találják ? Talán Lipinszky gróf arra gondol, a­kivel a méltóságos asszony kikocsizott ? Nem! Lipinszky gróf ur dzsidás hadnagy, ragyogó fekete szemmel és gyönyörű termettel; pompás lovas és vakmerő kocsis. A legkitűnőbb lövők egyike; szeretetreméltó czimbora; egy kissé szeleburdi; egy kissé könnyelmű s a nőkkel szemben tolakodó, de mindig vig és nem lehet rá megharagudni. A jó társaságból való hölgyek s közöttük a méltóságos asszony is, aki — mióta ő méltósága nőül vette s nem a kis bankárleánynak, hanem grófnénak nevezik, — szintén a jó társaságbeli asszonyok közé tartozik, nagyon kedvelik. Erősen divatban van vele kilovagolni, vagy ko­­csizni. Miért vonná hát össze szemöldeit ő méltósága, mikor azt hallja, hogy neje ezzel a szeretetreméltó czimborával kocsizott ki. Az annyit tenne, hogy félti tőle a feleségét.. Félteni!? — Nevetséges! Vagy talán az nem tetszett neki, hogy a kis grófnőt a benne kikocsiztatta ? Ki törődnék egy két éves gyermekkel ? — Ha útközben találkozik vele, kétségkívül megismerte volna a kocsiról, meg a lovakról s mosolyogva intett volna felé a kezével; de igy, ha akarná, sem volna módjában vele hosszasabban foglalkozni, mert nem tudná maga elé képzelni. Legfölebb egy jó meleg fehér köpenykét,, meg egy széles ernyőjü, fehér csipke kalapkát látna s ez nem érdemes, hogy vele két pillanatnál tovább fog­­lakozzák az ember. Elhagyja a tükör előtti állását s elkezd sétálni fel s alá a szobában. Szemölyei még mindig össze vannak vonva, sőt most még inkább össze vannak vonva, mint előbb. Széttekintget a szobában , a pom­pás, préselt bőrrel bevont bútorokon, a chinai figurá­kon, a japáni hímzéseken, a smyrna-, bokbara-szőnye­­geken, a falakat ékitő olajfestményeken és gobeline­ken, de egy tárgyon sem pihen meg a tekintete hosz­­szasabban s a szemöldei egyre összébb húzódnak; vonásai belső izgatottságot árulnak el. Végre megáll s lábával egyet dobbant. — Mi az ördögöt csináljuk ? — kérdi magától, miközben tanakodva néz a mennyezet aranyozott czif­­raságaira. Persze, persze! — Ez nagy kérdés! A casinoban, a clubban ilyenkor senki sincs, vagy ha van is, nem kártyáznak, nem üthetni agyon az időt egy kis kellemes izgatottsággal. A lóverseny­nek már vége, a primadonnák között egyetlen egy A szabadelvű párt tagjait tisztelettel fel­kérjük, hogy a képviselőháznak hétfőn, jútliu­s 2-án, d­e 10 órakor tartandó ülésén minél tel­jesebb számban megjelenni szíveskedjenek. IE3Ih­. IX.j-b­­OLID Budapest, máj. 31. (A­z uj belügyi állam­titkár.) Szalavszky Gyula uj belügyi államtitkár, mint az »O. E.« jelenti, ma tette le az esküt Szapáry Gyula gróf miniszterelnök kezeihez. Az államtitkár holnap Nyitramegyébe utazik, hogy hivatalos teen­dőit, mint főispán elintézze. A fővárosba 8-án tér visz­­sza és 9-én veszi át hivatalát. Budapest, máj. 31. (A képviselőház kér­­vényi bizottságából) A képviselőház kér­­vényi bizottsága ma délután 5 órakor V­a­r­g­­­t­s Imre elnöklete alatt ülést tartott, melyen a 19-dik sorjegyzékben foglalt kérvények intéztettek el, igen élénk tanácskozás után, melyben Wekerle Sándor pénzügyminiszter is részt vett. Nagy vitát keltettek a délmagyarországi szesztermelők egyesületének és a temesvári kereskedelmi- és iparkamarának az italmé­rési jövedékről szóló 1888. XXXV. t. sz. módosítása tárgyában beadott törvényjavaslat ellen irányuló kér­vényei. A vitában Wekerle pénzügyminiszteren és Hagara Victor előadón kívül Zsámbokréthy József, Hertelendy Béla és Simonffay János bizottsági tagok vettek részt. Budapest, máj. 31. (Brassó­ megye új főispánja.) Maurer Mihály orsz. képviselőnek Brassó megye főispánjává való kineveztetése — mint a »B. C.« értesül — legközelebbre várható. Egyide­jűleg azonban nem fog szász comes-szé kineveztetni. Az orosz-franczia barátság Budapest, máj. 31. A tegnapi reggeli lapokban megjelent táviratok, bombagyártó orosz nihilisták elfo­jtásáról Párisban, drastikus módon illustrál­­ják a köztársasági Francziaország és az au­­tocraticus Oroszország közt hallgatag fenn­álló szövetség természetellenességét. Az orosz forradalmárok Francziaországban gyártják a robbanó lövegeket, a­melyekkel a czártakar­kilencz évvel II. Sánd­ort, a mosdani fát. A végzetes 1881. évi márczius 13-án egész Európa elborzadt a véres tett felett. Rysakow és társai lövege egy nemesszivei ember életét oltotta ki, a­kinek — bár sok politikai hibát és tévedést követett el — töb­bet köszönhetett az orosz nép, mint akárme­lyik elődének.. De, ha a legkegyetlenebb zsar­nok lett volna is, a tettesek magukat, pártju­kat és ügyüket elítélték volna a gyilkosság elkövetése által. És ugyanígy gondolkoznék ma is minden becsületes ember, akár barátja, akár ellensége legyen az orosz autocraticus államrendszernek és III. Sándor uralkodási rendszerének. A franczia rendőrség ébersége kiszámíthatlan horderejű következményektől mentette meg Oroszországot és talán Euró­pát. Mindazonáltal mégis jellemző tény, hogy a nihilisták éppen azt az európai államot vá­lasztották ki merényletük előkészítésének színhelyéül, a­mely a nagyhatalmak közül egyedül szegődött az orosz politika szövetsé­geséül. Másrészt azonban nem kevésbbé figye­lemreméltó az orosz politikai világ és sajtó magatartása a franczia köztársasággal szem­ben. A­meddig a Boulagerismus Francziaor­­szágon virágkorát élte és alapos reményeket látszott táplálhatni a jövő iránt, az orosz sajtó chauvinista orgánumai, mint például a »Pe­­terburgskija Wjedomosti« a »Nowoje Kremja« — valamint Ratkov egykori lapja — és a katonai körökben elterjedt »Swjet« folyvást támadták a »parlamentáris« köztársaságot és minden módon támogatták Boulangert, a­ki­ben a közeli jövő dictatúrát vélték látni, el­lenben az orosz udvari körökkel összekötte­­tésben álló »Grasdanin« akkor is hangoztatta és most is hangoztatja, hogy a monarchikus Francziaország sokkal óhajtandóbb szövetsé­gese volna Oroszországnak a köztársasági Francziaországnál. Az utóbb nevezett hírlap tehát, bír a vélemény kimondás bátorságával, míg a többiek, bár érzik a democraticus köz­társaság és az absolutizmus szövetségének természetellenes voltát, erényt csináltak a kényszerűségből, elejtették Boulangert és ma­gasztalták a franczia kormányt, sőt még a néhány hó előtt annyira üldözött franczia belügyminisztert, Constanst is. Hol van itt a két állam közt uralkodó ,toronymagas barátság« és hallgatag szövet­ség erkölcsi és észszerű alapja? Az orosz po­litikai sajtó elvileg ellensége a Francziaor-

Next