Nemzet, 1890. június (9. évfolyam, 2786-2815. szám)
1890-06-01 / 2786. szám
SZERKESZTŐSÉG!. l^erencaiek-tere, Athenaeum-épilet, 1. emelet. . KIADÓHIVaTAL.: Vereneaiek-tere, Athenaaum-épSiet főldeaf*# Előfizetési Ixnr-r A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budpesten kétazer házhoz hordva: 1 hónapra .......... ........ ........ ] fe*. I hónapra g * 1 hónapra .......................... J 2 . Az esti kiadás postai különküldéséért felül-A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 3786. (149.) szám. Reggeli kiadás: fizetés havonként 3 f1 kr., negyedévenként 1 s ors 6 kr. vldfiksn • kr; (esti lappal egyUtt 8 kr.) Budapest, 1890. Vasárnap, junius 1. IX évi folyam. Budapest, május 31. A kard élével, a lándzsa hegyével, metszőn és élesen kell a függetlenségi pártba belehatolni a kérdésnek: mit akar, minek elvei, melyek czéljai? Elvált Kossuth politikájától? Nem negyvenkilenczes ? Nem Kossuth-párt ? De hát micsoda akkor? Tegnap, mint egy ember tiltakozott a szélsőbaloldal, kijelentette Szapáry Gyula kormányelnök higgadt érveire, hogy Kossuth és közte nincs politikai közösség. Hogy a politikában Kossuth útja nemcsak a nemzettől vált el, hanem egyszersmind a szélsőbaltól is. Van Calderonnak, a nagy spanyol dráma-költőnek egy bohózata, melynek czíme: »La escondida y la tapada«. (Az elrejtezett és az elálcrázott.) Ha a szélsőbaloldal nem ezt a kiváló bohózatot játszza a Sándor-utczai palotában, ha tegnapi — egyébiránt nem teljesen új — kijelentése nem régi hypocrisisének folytatása, akkor a tegnapi jelenet fontos a magyar parlamentarismusra nézve. Egyátalán fontos a magyar politikára. Akkor Kossuthnak nincsenek hívei a magyar parlamentben. Akkor Helly — Kossuth legjobb barátja — sem tart Kossuthtal. Akkor nincs sem párt, sem egyén az országban, aki osztaná Kossuth azon hitvallását, hogy az osztrák császári és a magyar királyi korona rém fér meg egy felkent főn. Tehát nemcsak oly párt és egyén nincs, aki elmenne Kossuthtól a forradalomig, a detronisatióig, hanem olyan sem, aki, vagy mely a monarchiát forradalom nélkül, szét akarná szakítani. Nincs párt, vagy egyén, akinek csak akadémikus törekvése is az lenne, hogy Magyarország Ausztriától külön váljon. A szélsőbal egyértelműleg azt mondta tegnap: bármit írnak a szélsőbali lapok, a függetlenségi párt a personal unió alapján áll. Az osztrák császár lehet egyszersmind magyar király. A Habsburg-ház viselheti egyszerre a császári és a magyar apostoli királyi koronát. Az örökös tartományokét és Szent Istvánét. Ha ez igaz, ha bizonyos, hogy a szélsőbal nincs megoszolva, mint volt mindig, ha minden tagja a personal unió alapján áll, akkor politikai helyzete lényeges változáson ment keresztül. Az első változás az, hogy Kossuth-tal nyiltan és határozóban szakított. Kossuth ugyanis nyíltan és bevallottan negyvenkilenczes. Félreérthetlenül a forradalmi alapon áll. A szélsőbal pedig tegnapi általános vallomása szerint a personal unió alapját foglalta el, ami határozott tagadása Kossuth álláspontjának. E szerint áthidalhatlan úr van Kossuth és a szélsőbal között s pedig nemcsak a 49, hanem a 48-iki felfogás tekintetében is. Kossuth már 1848-ban nem volt 48-czas, hanem 49-czes. Kossuth már 1848-ban sem állt a törvényesség alapján, hanem a forradalomén. Mi volt a 48-czas alap? A personal unió a kölcsönös védelem kötelezettsége mellett, vagyis a pragmatica sanctió alapja. Ugyanazon alap, mely egyszersmind az 1867-diki kiegyezés alapja azzal a különbséggel, hogy 1848-ban a kölcsönös védelem módja és eszköze nem határoztatott meg törvény által (és ez volt a szomorú következmények indoka) Deák műve pedig a védelem módját és eszközét meghatározta. Kossuth a törvény hézagát — mert csak hézag volt — a katonai és pénzbeli segély megtámadására használta, tehát megsértette a pragmatica sanctiót már 1848-ban. Ezért mondjuk, hogy a szélsőbal szakított nemcsak a 49-diki, hanem a 48-diki Kossuth-tal is. E politikai felfogásnak (ismételjük, ha nem hypocrisis) két következménye van a szélsőbalra nézve. Egyik Kossuth személye, a másik a közjogi alap irányában. Ha csakugyan a personal unió, vagyis a pragmatica sanctió alapján áll a szélsőbal, akkor nincs semmi politikai érintkezési pontja Kossuthtal. Hisz a pragmatica sanctió azon elvből indul ki, hogy a császári koronát és a magyar királyi koronát ugyanazon felséges fő viseli. És hogy a monarchia két állama a kölcsönös védelem örök és felbonthatlan szövetségében áll. Tehát nem oly szövetségben, melyet fel lehet bontani, mint valamely idegen állammal kötött véd- és daczszövetséget. Vagyis oly szövetségben, melynek van közös ügye, a védelem és ennek egyik főeszköze, a külügyi képviselet. Hia a szélsőbal valóban ez alapon áll, akkor miképp meri lefoglalni Kossuthot saját számára, aki tőle politikailag épp oly távol áll, mint tőlünk ? Ha nem Kossuth politikáját foglalja le, hol van jogcíme Kossuth személyének, fényes múltjának lefoglalására? Hisz akkor Kossuth nagy egyéniségéhez és történelmi alakjához nekünk épp oly jogunk van, mint a szélsőbalnak. Az az egyéniség és alak a magyar nemzeté, s történelméé. De akkor hogy merészli a szélsőbaloldal párt - és választási czélokra használni Kossuth zászlaját? Miként merészli nevét jelszó gyanánt hangoztatni a politikai és választási küzdelmekben ? És a mi fő: miképp egyeztetheti meg a politikai erkölcscsel, hogy a választók elé Kossuth nevével megy, s a parlamentben ezt a nevet megtagadja? Szólt-e ugyanis a szélsőbal valaha a választókhoz ekképp: mi elítéljük és kárhoztatjuk Kossuth politikáját, mely az országot romlásba vezette és újra veszélybe döntené, de mégis Kossuth nevére esküszünk, az ő nevében kérjük a szavazatokat. Nem szólt így soha és nem fog így szólni a jövő választások idején sem. Pedig ezt követelné tőle a politikai erkölcs, maga a legegyszerűbb tisztesség. Hiszen, ha Kossuthot nem követi, csak tiszteli, akkor mi különbség sincs köztünk és közte. Kossuthot mi is tiszteljük, meghajlunk nagysága előtt, de nem követjük politikáját, mert veszélyesnek tartjuk a hazára nézve, mint kell, hogy veszélyesnek tartsa a szélsőbaloldal, ha igaz, hogy a personal unió, vagyis a pragmatica sanctió alapján áll. Kossuth iránti tiszteletünket és kegyeletünket még a honossági vita után is, sőt inkább, mint valaha, mi szintén választási fegyver gyanánt használhatnák. De a szélsőbali választók előtt KossuthAsztala nem pusztán a Kossuth történelmi alakja előtt való hódolatot szokta jelenteni, hanem Kossuth politikáját is. Nem ugyan a forradalom politikáját — ezt szikesen és örömmel elismerjük — de mindenesetre oly törekvést, melynek czélja, bár erőszakos eszközök nélkül, Ausztria és Magyarország különválasztása, a pragmatica sanctió szétszakítása. Kétségtelen igazság tehát, hogy a szélsőbal valaki iránt nem őszinte. Vagy Kossuth, vagy a választók iránt. Vagy Kossuthot, vagy a választókat szedi rá. Politikai létalapja tehát egyik, vagy másik irányban hypocrisis. Vagy-vagy ! A szélsőbal politikai helyezetének másik következménye a dualismusra vonatkozik. Mily alapon épült fel a dualismus? A pragmatica sanctió alapján, ami egy a personal unióéval, mely a védelem kölcsönösségében gyökerezik. Lehetségesnek tartunk eltérő nézetet arra nézve, hogy a dualismus egyetlen és kizárólagos módját találta-e fel a kölcsönös védelemnek, amihez szükségképp a külügyi képviselet is tartozik. Részünkről azt hiszszük, jobb és gyakorlatibb mód nem lehetséges Deák művénél. De aki más nézetben van is, velünk közös alapon, a pragmatica sanctió alapján áll, azzal a különbséggel, hogy ez alaptörvény által feltételezett kölcsönös védelem gyakorlásának módját másképp véli megvalósíthatónak. Mi következik ebből ? Az, hogy a szélsőbal lényegben ugyanazon alapot foglalja el, melyet elfoglalt, nem Kossuth, hanem Deák, midőn a dualistaust meri kotta, a pragmatica sanctió alapját. Az ezen alapon felépült dualismus módosítására törekedhetik tehát, habár mi meg vagyunk győződve, hogy a kölcsönös védelem gyakorlásának ez a legjobb módja, de nincs ellentétben magával az alappal. A szélsőbal tehát egészében bátran követheti az amúgy is belőle kiválni akaró fractiót. Bátran ráléphet a közjogi alapra. De természetesen csak akkor, ha igaz, amit állít, hogy szakított Kossuth-politikájával. Ha igaz, hogy a personal unió híve, a pragmatica sanctió alapján. Akkor parlamentarismusunk a legközelebbi jövőben lényegesen átalakul. Lesz egy szélső törekvés — de békés és parlamentáris törekvés — mely a kölcsönös védelemnek Dsák által feltalált módján változtatni akar; de nem érinti a lényeget; tiszteletben tartja a monarchia egységét s meg akar felelni a kölcsönös védelem múlhatlan követelményének. Akkor azonban megköveteljük a szélsőbaltól, hogy ezt nyiltan vallja be s vonja le vallomásának következményeit. Vonja le nem csak a parlamentben, hanem a sajtójában és a mi fő, választói előtt. Nyiltan és határozottan szakítson Kossuth politikájával kerületeiben is. A puszta kegyeleten azután Kossuth iránt, békésen megosztozhatunk. Sőt osztoznunk sem kell, mert e kegyelet közös kincse, közös kötelessége az egész nemzetnek. De, ha a szélsőbal ezt nem teszi, ha personal uniót kiáltoz és mégis Kossuth-politikát árul, akkor perfid az ország irányában. Méltatlan és veszélyes játékot az elveivel és a közvélemény nyel. Viszont, ha Kossuth politikájával valóban szakított, de mégis Kossuth-monopóliumot űz, Kossuth nevével korteskedik, akkor méltatlan bánásmódban részesíti azt, kinek zászlaját kibontja s rászedi a választókat, kiket Kossuth nevével csalogat lépre. E kettős alternativából nincs kibúvó ajtó. Ha a szélsőbal nyiltan le nem vonja tegnapi állításának következményeit, valaki irányában ámítást követ el. Vagy Kossuthot ámítja, vagy ami még veszélyesebb és méltatlanabb: ámitja a nemzetet, fügyiket vagy másikat mindenesetre! A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 31. C s o k o n a i.*) Varázsvesszőmmel megütöm az érczet, Mely porló szíved fölött nehezül ; És lelkemet fogja meg az igézet . . . Oh, mit kell hallanom feleletül ! — Dalnok ! ne keress engem itt e sírba', Ez itt csak por és hamu, nem egyéb ; Híjába van aranyhetükkel írva, Itt nem leled, csak a költő — nevét! Szivem érzése, lelkem gondolatja — Nem ! nem lehet e pornak foglalatja ! . . . Tovább megyek. Látom a büszke várost, Mely a szárnyaló korral úgy halad ! S egy ércz-szobrot kérdek : felelj te már most, Hiszen te vagy az élethű alak ; Hol van szellemed ? Kebled hő érzése ? Az andalító s ébresztő dalok ? Hisz’ e homlokot művész keze véste, E bronzban, kinek szelleme ragyog ? — Nem én vagyok, — felel a szobor nékem, — Nem lakhatik lelkem e hideg éretben ! . . . Hát hol vagy ? Szólj ! Lelkem eped utánad ! Föl kell találnom szived, szellemed ! Minden dalod lánggá éleszt egy vágyat, Mely hozzád hiv, a mely hozzád vezet, Hogy költészeted lángoló tüzénél Lángra gyújthassam én is lelkemet; Hogy minden érzés, mi szivemben még él, Ne legyen csak hamvas emlékezet, De élő láng, mi neved beragyogja, S hirdetni fennen dicsőséged fogja ! ... És megrezdül a levegő köröttem, Csudás hangokat vélek hallani: Dalok zendülnek hóditó gyönyörben, Dobbanó szivek zengő hangjai. Dávid királynak aranyhúru lantja Szebben nem zengett, mint e hangok itt . *) Felolvasva a »Csokonai-kör« ünnepélyén Debreczenben, 1890. jun. 1-én. Egyik szív a dalt a másiknak adja S én itt találom fel Csokonait ! Előttem áll a költő szellem-képe, Amint ünnepli Debreczennek népe !. . . Emeljétek magasra lobogóját, Amit örökségül nektek hagyott ! Az enyészettől az istenek óvják E dalnokot, e hát, dicsőt, nagyot ! De szivetekből ti emeltetek ma Neki ragyogó, fényes csarnokot: Kit illethet inkább ünnepléstek, ha — Nem őt, az örökéltü dalnokot ! Fényes zászlóját mind, mind kövessétek : Reményben ifjak, emlékben tivének ! E zászlót, midőn ő hajdan kibontá, Jóslelke látta a küzdelmeket; Mert volt idő, mely gyászfátyolt is vont rá, De Csokonai el nem csüggedett: Keble istene’ szent tüzében égett, De soha, soha el nem hamvadott; Forró szivébe ölelte a népet: — Akár, ha sirt, akár ha kaczagott. . . Mitől kiderült dalában az égbolt: Az a nép ies, de — az örökszép volt ! Az ő nyomán kelt ragyogó útjára Egy Vörösmarty, Petőfi, Arany ! Oh, mily magas a félisteni pálya, Hol e háromnak koszorúja van ! De a népszellem Csokonai szárnyán Indult először a Parnassza fel, Hol tündöklik, mint örökszép szivárvány, S hármas színében hódolatra lel ! És lenni fog, mig magyar lesz e földön, És magyarnak kell lenni mindörökkön ! És lesz magyar ! E nemzet életfája Népében bírja erős gyökerét ! És terjedni fog büszke koronája — Az égtáj mind a négy része felé : Virága mind a nép szivéből támad, Mely illatot szór és gyümölcsöt ad . . . Nem féltem én a múlástól hazámat, Mig a kegyelet szent utján halad !... Ki virága vagy nemzetem törzsének, Oh, nagy költő — én itt lellek meg téged !... KOMÓCSY JÓZSEF. Mai számunkhoz egy fólia melléklet van csatolva. A megelégedés. .. Vannak órák, mikor meglep valami fájdalmas, busongó érzés; olyanforma, mint aminőt akkor érez az ember, ha őszszel szürke fellegek borítják az eget, a szél sivitva söpri végig az utczákat s az ablaknál állva nézzük, hogy a kertben mint hullanak le a falevelek ? Ilyenkor rendesen valami bölcselkedési kényszerűség vesz rajtam erőt. Minthogy azonban nincs semmi, amitől inkább félnék, mint a bölcselkedéstől, kapom a kalapomat s szaladok az utczára, mert a bölcselkedés, meg a kísértet ellen a leghathatósabb ellenszer a nyüzsgő élet látása s a napvilág. Megtörténik azonban, hogy nem elég korán veszem magamat észre. a szobámban ülve, hosszasabban el találok merengeni egy-egy kikutathatlan kérdésen ; teszem, van-e az emberi életnek bizonyos, meghatározott czélja, vagy csak vagyunk, mert megszülettünk ? — Mit jelent az a szó, hogy »megelégedés« ? Az egész világ fut valamerre; keres valamit, amije nincs, amit okvetlen meg kell szereznie, hogy boldognak, megelégedettnek érezze magát. De megtalálja-e ezt a valamit ? Én még sohse beszéltem emberrel, aki azt mondta volna: én elértem mindent, amit akartam; nincs vágyam semmire; meg vagyok elégedve a jelennel. Ilyenkor az én kisértetem velem jön az utczára is ; az agyvelőmben furkál, nyugtalanít s egyre azt zümmögi a fülembe: — Van-e megelégedés? Van-e megelégedés? Előttem egy nagyúri fogat robog el. Gyönyörű angol lovak, ragyogó szeszámmal, egyenruhás inas, kocsis a bakon. A czimeres hintóban hanyagul hátradőlve ülő méltósága s félig összezárt pillái alól büszke tekintettel néz végig a dolgaik után siető embereken. Itt-ott egy-egy ember mély alázattal, kalapemelve üdvözli s ő kegyes fejbillentéssel viszonozza az üdvözletét, sőt néha el is mosolyogja magát, mintha mondaná: — Szaladsz a dolgod után ? — Jól teszed, csak fuss. — Nem születhet mindenki egyformán. — Neked az az egészséges, ha megizzadsz! — S kocsizik tova, egyik lábát a másikon, kényelmesen keresztbe vetve. — Itt van a megelégedés! — kiáltok magamban s gondolatomban rohanok a fényes fogat után, hogy mentős tovább szemmel kísérhessem a megelé- gedett embert. Jól táplált termetű portás zár kaput a fogat előtt s tisztelegve nyitja fel a kintó ajtaját, még mielőtt a bakról lepattant fürge inas odaérne. A méltósága kiszáll, lefricskázza fekete kabátjáról azt a nagyobbacska porszemet, ami kockázás közben oda esett, aztán könnyű, elegáns léptekkel halad felfelé a széles márványlépcsőzeten, ahol kétoldalt aranyozott vedrekben délövi, leveles növények zöldelnek. A napsugarak színes sávokban ömlenek be a magas, festett üvegablakokon. Minden ragyog, fénylik körülötte s olyan csend és boldog nyugalom veszi körül, mintha a mennyországba menne felfelé. Még a saját léptei se zavarják. Elnyeli a léptek neszét a lépcsőre kifeszitett puha szőnyeg. Fekete frakkos szolga tárja föl előtte lakosztálya ajtaját, kalapot, keztyüt elszed urától szalakba hajolva, várja ő méltósága további rendeleteit. — A méltóságos asszony ? — veti oda a szolgának a kérdést, miközben a földig érő tükör előtt megigazgatja baját, mely a homlok fölött erősen gyérülni kezd. — Lipinszky gróf úrral kocsizott ki. — Jól van. A szolga távozni akar, de ugyanabban a pillanatban kocsidübörgés hallatszik föl a kapu alól. O méltósága kérdőleg pillant a távozni készülőre. — A kis grófnőt viszi ki a benne kocsizni. — Jól van. A szolga mély meghajlással hátrál ki a szobából. O méltósága még mindig a tükör előtt áll s kissé összevont szemöldökkel nézi magát. Az a szemöldökösszevonás nem azért van, mintha elégedetlen volna a kinézésével! — Igaz ugyan, hogy kissé halaványsárgás az arcza s tekintetében bizonyos fáradtságforma van kifejezve, de ez nem ok arra, hogy elkedvetlenedjék, ellenkezőleg! : Ez az, ami őt ellenállhatlanná teszi az asszonyok előtt s melyik negyven körüli férfi haragudnék azért, ha az asszonyok érdekesnek találják ? Talán Lipinszky gróf arra gondol, akivel a méltóságos asszony kikocsizott ? Nem! Lipinszky gróf ur dzsidás hadnagy, ragyogó fekete szemmel és gyönyörű termettel; pompás lovas és vakmerő kocsis. A legkitűnőbb lövők egyike; szeretetreméltó czimbora; egy kissé szeleburdi; egy kissé könnyelmű s a nőkkel szemben tolakodó, de mindig vig és nem lehet rá megharagudni. A jó társaságból való hölgyek s közöttük a méltóságos asszony is, aki — mióta ő méltósága nőül vette s nem a kis bankárleánynak, hanem grófnénak nevezik, — szintén a jó társaságbeli asszonyok közé tartozik, nagyon kedvelik. Erősen divatban van vele kilovagolni, vagy kocsizni. Miért vonná hát össze szemöldeit ő méltósága, mikor azt hallja, hogy neje ezzel a szeretetreméltó czimborával kocsizott ki. Az annyit tenne, hogy félti tőle a feleségét.. Félteni!? — Nevetséges! Vagy talán az nem tetszett neki, hogy a kis grófnőt a benne kikocsiztatta ? Ki törődnék egy két éves gyermekkel ? — Ha útközben találkozik vele, kétségkívül megismerte volna a kocsiról, meg a lovakról s mosolyogva intett volna felé a kezével; de igy, ha akarná, sem volna módjában vele hosszasabban foglalkozni, mert nem tudná maga elé képzelni. Legfölebb egy jó meleg fehér köpenykét,, meg egy széles ernyőjü, fehér csipke kalapkát látna s ez nem érdemes, hogy vele két pillanatnál tovább foglakozzák az ember. Elhagyja a tükör előtti állását s elkezd sétálni fel s alá a szobában. Szemölyei még mindig össze vannak vonva, sőt most még inkább össze vannak vonva, mint előbb. Széttekintget a szobában , a pompás, préselt bőrrel bevont bútorokon, a chinai figurákon, a japáni hímzéseken, a smyrna-, bokbara-szőnyegeken, a falakat ékitő olajfestményeken és gobelineken, de egy tárgyon sem pihen meg a tekintete hoszszasabban s a szemöldei egyre összébb húzódnak; vonásai belső izgatottságot árulnak el. Végre megáll s lábával egyet dobbant. — Mi az ördögöt csináljuk ? — kérdi magától, miközben tanakodva néz a mennyezet aranyozott czifraságaira. Persze, persze! — Ez nagy kérdés! A casinoban, a clubban ilyenkor senki sincs, vagy ha van is, nem kártyáznak, nem üthetni agyon az időt egy kis kellemes izgatottsággal. A lóversenynek már vége, a primadonnák között egyetlen egy A szabadelvű párt tagjait tisztelettel felkérjük, hogy a képviselőháznak hétfőn, jútlius 2-án, de 10 órakor tartandó ülésén minél teljesebb számban megjelenni szíveskedjenek. IE3Ih. IX.j-bOLID Budapest, máj. 31. (Az uj belügyi államtitkár.) Szalavszky Gyula uj belügyi államtitkár, mint az »O. E.« jelenti, ma tette le az esküt Szapáry Gyula gróf miniszterelnök kezeihez. Az államtitkár holnap Nyitramegyébe utazik, hogy hivatalos teendőit, mint főispán elintézze. A fővárosba 8-án tér viszsza és 9-én veszi át hivatalát. Budapest, máj. 31. (A képviselőház kérvényi bizottságából) A képviselőház kérvényi bizottsága ma délután 5 órakor Vargts Imre elnöklete alatt ülést tartott, melyen a 19-dik sorjegyzékben foglalt kérvények intéztettek el, igen élénk tanácskozás után, melyben Wekerle Sándor pénzügyminiszter is részt vett. Nagy vitát keltettek a délmagyarországi szesztermelők egyesületének és a temesvári kereskedelmi- és iparkamarának az italmérési jövedékről szóló 1888. XXXV. t. sz. módosítása tárgyában beadott törvényjavaslat ellen irányuló kérvényei. A vitában Wekerle pénzügyminiszteren és Hagara Victor előadón kívül Zsámbokréthy József, Hertelendy Béla és Simonffay János bizottsági tagok vettek részt. Budapest, máj. 31. (Brassó megye új főispánja.) Maurer Mihály orsz. képviselőnek Brassó megye főispánjává való kineveztetése — mint a »B. C.« értesül — legközelebbre várható. Egyidejűleg azonban nem fog szász comes-szé kineveztetni. Az orosz-franczia barátság Budapest, máj. 31. A tegnapi reggeli lapokban megjelent táviratok, bombagyártó orosz nihilisták elfojtásáról Párisban, drastikus módon illustrálják a köztársasági Francziaország és az autocraticus Oroszország közt hallgatag fennálló szövetség természetellenességét. Az orosz forradalmárok Francziaországban gyártják a robbanó lövegeket, amelyekkel a czártakarkilencz évvel II. Sándort, a mosdani fát. A végzetes 1881. évi márczius 13-án egész Európa elborzadt a véres tett felett. Rysakow és társai lövege egy nemesszivei ember életét oltotta ki, akinek — bár sok politikai hibát és tévedést követett el — többet köszönhetett az orosz nép, mint akármelyik elődének.. De, ha a legkegyetlenebb zsarnok lett volna is, a tettesek magukat, pártjukat és ügyüket elítélték volna a gyilkosság elkövetése által. És ugyanígy gondolkoznék ma is minden becsületes ember, akár barátja, akár ellensége legyen az orosz autocraticus államrendszernek és III. Sándor uralkodási rendszerének. A franczia rendőrség ébersége kiszámíthatlan horderejű következményektől mentette meg Oroszországot és talán Európát. Mindazonáltal mégis jellemző tény, hogy a nihilisták éppen azt az európai államot választották ki merényletük előkészítésének színhelyéül, amely a nagyhatalmak közül egyedül szegődött az orosz politika szövetségeséül. Másrészt azonban nem kevésbbé figyelemreméltó az orosz politikai világ és sajtó magatartása a franczia köztársasággal szemben. Ameddig a Boulagerismus Francziaországon virágkorát élte és alapos reményeket látszott táplálhatni a jövő iránt, az orosz sajtó chauvinista orgánumai, mint például a »Peterburgskija Wjedomosti« a »Nowoje Kremja« — valamint Ratkov egykori lapja — és a katonai körökben elterjedt »Swjet« folyvást támadták a »parlamentáris« köztársaságot és minden módon támogatták Boulangert, akiben a közeli jövő dictatúrát vélték látni, ellenben az orosz udvari körökkel összeköttetésben álló »Grasdanin« akkor is hangoztatta és most is hangoztatja, hogy a monarchikus Francziaország sokkal óhajtandóbb szövetségese volna Oroszországnak a köztársasági Francziaországnál. Az utóbb nevezett hírlap tehát, bír a vélemény kimondás bátorságával, míg a többiek, bár érzik a democraticus köztársaság és az absolutizmus szövetségének természetellenes voltát, erényt csináltak a kényszerűségből, elejtették Boulangert és magasztalták a franczia kormányt, sőt még a néhány hó előtt annyira üldözött franczia belügyminisztert, Constanst is. Hol van itt a két állam közt uralkodó ,toronymagas barátság« és hallgatag szövetség erkölcsi és észszerű alapja? Az orosz politikai sajtó elvileg ellensége a Francziaor-