Nemzet, 1890. november (9. évfolyam, 2938-2966. szám)
1890-11-01 / 2938. szám
Szerkesztőség : Ferenciek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Fereneciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt S kr.) 2938. (301.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1890. Szombat, november 1. Kiadó-hivatal : Ferencaiek-tere, Athenaeum-épület, földszint Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ...................................... 2 Ért, 3 hónapra .......................................„ . .. 6 , 6 hónapra ................................................ „ 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 10 óra 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) IX. évi folyam. Budapest, október 31. Lamennais az alsó papság szerény tagja volt. De a fanatismus lelkesítette. Szegény és askota volt, de a vakbuzgóság vezette. És nagyobbat, a társadalom és állam belbékéjére végzetesebb dolgot vitt véghez, mint a nagy forradalom szellemével szintén ellentétes érzelmű főpapság együtt véve. Ő teremtette meg a lamennaisismust, mely anynyit jelent, hogy ultramontanismus. Ultramontanismus janicsár-kaftánban, káplán-kabátban és sekrestyés-öltözetben. Ultramontanismus, mely legelőször saját felebbvalója ellen támad fel, hogy megtámadhassa az államot. Vakbuzgóság, mely az egyházi fegyelem ellen lázad, hogy lázadhasson az állam ellen. A clericalismus praetorianismusa, mely vezéreket tesz le és emel fel. Mikor a közkatona és altiszt parancsol, a tábornokok pedig engedelmeskednek, Lamennais is parancsolt a párisi érseknek. Vádolta, hogy a párisi főpap elárulja az egyház érdekeit az állam javára. Hogy fontosabb neki az államtól húzott fizetése (pedig csak 80 ezer francot kapott!) mint Krisztus tana. És Lamennaisnak támadtak követői. A nép a »szegény« káplánnak hitt , nem a »gazdag« főpapságnak. Nyomról-nyomra így támadt minden országban az ultramontanismus, az állam és az egyház közti harcz. Az alsó papságban keletkezik s igy terjed felfelé. Meghódítja a püspököket, érsekeket, majd magát a szent széket. Róma soha sem volt ultramontán, mig rá nem kényszeritette egy társaság, mely a kath. egyház valóságos közvitézekből álló ecclesia militansa. De oly közvitézekből, akik mind lehetnének tábornokok. Akadtak is messze látó és erős kezű pápák, akik e renddel úgy bántak, mint Mahmud szultán a janicsárokkal. Az utóbbi ezeket kiirtotta, az előbbiek a rendet eltörölték. Féltették az egyházi legfőbb hatalmat az alulról feltolakodó illetéktelen befolyástól. Azoktól, a kik nem a tétlenséggel ostromolják a szent széket. Ezek ellen van elég villáma a vallás Olympián ülő Jupiternek. De akik megtámadják a hit túlzásával. Akik nem a fegyelem szigora miatt lázadnak fel. — ezeket lesújthatná az egyházi disciplina — de akiknek a fegyelem nem elég szigorú. Akik az egyházi kormányzat felső régióinak puhaságáról panaszkodnak. Akik azt mondják, hogy a püspököknek és érsekeknek nagyon jó dolguk van. Akik a szegénységgel kérkednek s azt hirdetik, hogy a furor apostolicust meglágyítja a jó mód. A pápával talál modus vivendit minden állam. A szentszék nemcsak egyházi magaslat, hanem egyszersmind politikailag is emelkedett pont. Onnét messze el lehet látni. Erről a magaslatról akárhányszor kormányozták a világot. Rómával talált modus vivendit Oroszország, mely a lengyel catholicusokat üldözte, deportálta, s mely a catholicismust egyenlőnek tartotta a minden oroszok czárja elleni lázadással. Talált modus vivendi-t Anglia, mely a catholicusokat, minden szabadságszeretete daczára, kikergette az alkotmány sánczaiból, s csak 1829-ben vette őket oda vissza. Mily igazságtalanul gyanúsította Rómát, hogy az ír lázadásokat onnét szítják. Pedig Rómának még a Hoche-féle betöréshez sem volt semmi köze. A pápákkal Magyarország is mindig megtalálta nemcsak a modus vivendi-t, hanem a teljes egyetértést is. Az Anjouk és Mátyás korát kivéve, nekünk nem igen volt harczunk Rómával. Ha támadtak is viszályok, hazafias főpapságunk informatióira a pápák engedtek, s nem akarták feldúlni Magyarország belbékéjét. Így történt ez a vegyes házasságok kérdésében, midőn az épp oly lánglelkű, mint hazafias Lonovics érsek, kinek római útját legközelebb mélyreható kutatások alapján oly szépen írta meg kitűnő történészünk Marczali Henrik, közbevetette magát a szentszéknél. Nagyváradi, rozsnyói püspökök akadtak nálunk is, mint épp a vegyes házasságok kérdésében. De a magyar cath. főpapság összességével nem voltak komoly összeütközéseink. Ezért nem volt egyszersmind még culturharczunk. Főpapságunk miatt, meg vagyunk róla erősen győződve, nem lesz jövőre sem. Nem foglalkozunk ezúttal az elkeresztelések kérdésével. A végleges megoldás stádiumában van ez, s meg vagyunk győződve, hogy a megoldás nem fogja sérteni sem a kormány tekintélyét, sem a felekezetek békéjét. Az egész sajnos jelenség, reméljük, csak ephemer tünete lesz közéletünknek, melyre pár év múlva marcum sem fog emlékezni. De azon mozzanat nagyon emlékezetes és megfigyelendő marad a jelenségből, hogy a harczot a kormány ellen tulajdonképp az alsó papság vette fel. Az alsó papság egy része gyülésezett az esperességi kerületekben. Ez hozta létre a feliratokat. Sőt az alsó papság kezdett panaszkodni a főpapok lanyhasága miatt. Simor herczegprímásnak még maradt tekintélye. Egyetlen szavával elfujta a budapesti catholicus demonstratiót. De kérdés, vájjon igy lesz-e ez mindig? Ha az alsó papság hozzászokik az önálló cselekvéshez, vájjon a felülről érkező commandónak engedelmeskedik-e ? Ha a káplánok, plébánosok és esperesek veszik kezükbe a vezetést, vájjon a főpapok tekintélye nem szenved-e csorbát? Nem támadnak-e nálunk is Lamennais-ek, akik püspökebbek akarnak lenni a püspököknél, érsekebbek az érseknél, pápábbak a pápáknál ? Akik épp úgy fognak tenni és ugyanazt fogják hirdetni, mint Lamennais. Hogy a püspököknek, érsekeknek nagyon jó dolguk van. (És ebben igazuk lesz, mert nincs gazdagabb catholicus főpapság a magyarnál.) Hogy tehát a püspökök és érsekek megalkusznak az egyház érdekeinek rovására. (Ebben persze nem lesz igazuk.) Ellenben a szegény káplánoknak nincs mi veszteni valójuk. Az állam elleni harczban ők csak nyerhetnek. De nemcsak az állam, hanem egyszersmind a főpapság vagyonának rovására. Követelhetik ugyanis legközelebb már, a főpapok ellenére, az autonómiát oly értelemben is, hogy a főpapi vagyon, szerintük egyházi vagyon s nem egy-egy érsekség, vagy püspökség vagyona. A vagyonkezelést tehát úgy kell intézni, hogy a püspökök kevesebbet, a káplánok és plébánosok többet kapjanak. És ha egyszer az alsó papság, bár szemben a főpapsággal, ezt fogja követelni, kinek lesz igaza? Micsoda dogma, vagy disciplina alapján lehetne e követeléstől az alsó derűst eltiltani, ha szabad egyéb kérdésekben, a főpapsággal szemben izgatni? Mit fog akkor mondhatni a főpapság ? Az alsó cerusnak lesz mondanivalója. Azt fogja mondhatni, hogy a főpapság elnézi az izgatást, midőn nem róla, nem vagyonáról van szó. De mihelyt az alsó clerus az egyházi vagyon iránt támaszt igényt, (pedig ha e vagyon csakugyan egyházi, akkor igénye jogos) azonnal felemelkedik az egyházi fegyelemnek más kérdésekben sarokba dobott pálczája és sújtani akar. ívj-i a earn, uuuuuuiuui, ujvb e tekintetben a főpapokkal egyetértünk. Nem akarhatja egy komoly higgadt politikus sem, mert elég bajunk van úgyis a vallási autonómiákkal. Nem akarhatunk még tót, horvát, oláh egyházi autonómiát is, mely várává lehessen a magyar állam elleni izgatásnak. A magyar politikai szempont tehát a főpapság mellett van. De mily egyházi szempont tilthatná meg az alsó papságnak, hogy az autonómia mellett izgasson? Hiszen az alsó papság joggal hivatkozhatnék rá, hogy csakis az autonómia szünteti meg a laicus elemnek az egyház iránti közönyét. Hogy mindenütt, ahol a laicus elem bele van vonva az egyház kormányzatába, azonnal létesülnek a catholicus politikai pártok keretei. A politika terén is szervezkedik az ultramontanismus. (Erdély más tekintet alá kerül. Erdélyben a catholicusok kisebbségben vannak. És Erdély mindig a vallási béke hazája volt. De magában Erdélyben is, a felettébb hiányos autonómia daczára a laicus elem jobban érdeklődik egyháza iránt, mint Magyarországon.) Az egyházi szempont tehát az autonómia mellett van, természetesen nem a hitelvekre és egyházi fegyelemre, hanem a külső kormányzásra (papok, püspökök választására, s a vagyonkezelésre) nézve. A magyar állam politikai vezéreiben mindig lesz annyi bölcsesség, hogy a cath. autonómia létrejöttét meg nem engedik. De mily helyzetben lesz a főpapság az erre irányuló esetleges mozgalommal szemben, ha az alsó papság kibontja annak zászlaját? Ha valahol, itt áll azon tétel, melyet állam és egyház kell, hogy alapelvévé tegyen: principiis obsta! Az egyházzal a magyar politikának kevés baja volt és remélhetőleg kevés baja lesz is. De ha egyszer a káplánok és sekrestyések lesznek az egyház vezérei, akkor imminens lesz a veszedelem, hogy állam és egyház összeütközik. Csakhogy az ütközés először a főpapságot fogja érni alulról. Annak súlyát a magyar állam csak közvetve fogja megérezni. A főpapságon keresztül. Nemo. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 31. A villás reggeli. Jókai Mórtól. Az ötvenes évek elején két szépirodalmi lapszerkesztő között valami irodalmi vita folyt. Az egyik szerkesztő volt a Hölgyfutáré, Tóth Kálmán, a másik a Délibábé, Friebeisz István. A polémia nagyon elmérgesült. Különösen Friebeisz részéről, annyira, hogy Tóth Kálmán lovagias elégtételt követelt: a kihívást Friebeisz el is fogadta. Tóth Kálmán segédje volt Kemény Zsigmond, Friebeiszé Bérczy Károly. — Kard lett választva. — A találkozás helyéül a »Szép juhászné« volt megjelölve. — Pontban 8 órakor reggel. A felek pontban 8 órakor ott voltak a szép juhásznénál, de alig szálltak ki a bérkocsikból, azonnal tapasztalták, hogy valaki még pontosabb volt náluknál. — Az volt »Pultz« úr! A rendőrbiztos. Pultz úr jó reggelt kívánt az érkező uraknak. (Jó ismerős volt: ő szokta lefoglalni lapjaikat.) »Villás reggelire tetszett kijönni ugye? A kocsmárosné már várja nagyságtokat. Az étszereket nem szükség behozni a kocsiról.« (Étszereket ? A kardokat!) Azzal szépen karon fogva bevezette az urakat az étkezőbe. Fel volt már terítve. A mellékasztalnál ült négy zsandár, feltüzött szuronynyal. Az urak szépen megreggeliztek, fizettek s aztán búcsút véve Pultz úrtól, visszakocsikáztak Budapestre. Útközben megállapodtak a holnapi hadi jelszóban. »Találkozó szentlőrinczi pusztán, a csőszháznál pontban 7 órakor.« Ott volt mind a két fél pontban 7 órakor a segédeivel a szentlőrinczi csőszháznál. A ki őket a csőszházból kilépve, legelsőül üdvözölte, az nem volt más, mint Pultz úr: a nyitva hagyott ajtón át lehetett látni a négy csendőrt, szuronyos fegyverekkel. — Ilyen korán méltóztatott kijönni villás reggelire ? A csőszné már várta nagyságtokat egy kis Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva, jó korhélylevessel. Ahoz igazán nem kell se kés se villa. A kardokat megint a kocsin kellett hagyni. Az urak szépen megreggeliztek, fizettek, búcsúztak, hazamentek. Vajon ki árulja el a rendőrség előtt mindanynyiszor a végbemenendő párbajt ? A vivők fiatal házasok ! S az asszonyok nem titoktartók. Kivált élethalál esélyei előtt. Denique Kálmán és Pista csak nem tudtak összeverekedni semmiképen; Pultz úr fogta a galériákat. Azokban az években volt az akkor még vadregényes Margit-szigetnek a bérlője a gazdagságáról és szépségéről és úgy ismeretes, mint geniális ötleteiért keresett úrhölgy: T a h y n é. Egy napon a kedélyes úrhölgy az irodalom több korifeusát hívta meg a szigeti lakába reggel tíz órai barátságos dejeunerre. Nem volt új dolog. Vendégszerető házánál gyakran megfordult ez a speciel. A gőzhajón találkoznak a meghívottak mindannyian. Ott volt Kemény Zsigmond, Bérczy Károly, Tóth Kálmán és Friebeisz István. Furcsa összeállítása egy asztaltársaságnak. Meglehet, hogy a geniális úrhölgy azt az excentricus élvezetet akarja megszerezni magának, hogyan eszik meg egymást az asztalánál a halálra keserített ellenfelek ? De az sem lehetetlen, hogy a szivjóságáról ismeretes háziasszony vidám poharazás között akarja őket összebékíteni. Semmi gyanús tárgy nem volt a hajón. (Például azok az étkező eszközök.) Csupán a Bérczy Károly után hozott egy teherhordó valami nagy kosarat, melyben vászonburkolattal fedve volt egy szép rhododendron. Ezt azt írók nemes pártolásáért, mint gavalléros ajándékot, hozzák a sziget úrasszonyának. Ez az ötlet Bérczytől nem is keltett csodálkozást; ő volt az elegáns modor képviselője irodalmunkban. Szerencsésen megérkeztek a szigetre! Ki-ki párjával különböző utakon sietett a szigetkastélyt felkeresni. A rhododendront egy hajóslegény vitte utánuk a vállán. A kastélyban pompás reggeli várta őket. A bájos háziasszony díszes reggeli toiletteben jött eléjük, egy már korábban érkezett vendégét is bemutatva. De hisz nem kellett annak bemutatás. Doktor Orsovenszky Károly volt: mindnyájunk jó ismerőse, fiatal deli legény, hajdan tábori főorvos a szabadságharcz alatt, most pedig a szép asszonyok orvosa. Semmi különös nem volt benne, hogy ő is részt vesz Tahyné matinéjában. A háziasszony megmutatta az uraknak a helyeit az asztalnál: ő maga elfoglalta az elősülést, két felül maga mellé ültetve a két haragos ellenfélt, akiket az egész dejourner alatt egyformán kitüntetett szellemdús társalgásával. — Nem adjuk át még a rhododendront a háziasszonynak? sugá Friebeisz Pista az oldalán ülő Bérczy Károlynak. — Majd csak a dejeuner után. Szép meglepetés lesz. A fekete kávé és a chartreuse után a bájos háziasszony engedelmet kért a társaságtól, hogy visszavonulhasson — toilettet változtatni — visszatértéig majd a doktor fogja vinni a házi úr szerepét, csak mulassanak tetszésük szerint. Szépen vitte a házi úr szerepét a doktor, mondhatom ! Elővesz a kabátja zsebéből egy hoszszukás étuist, felnyitotta. Abban volt az ő »Besteck«-je. Holmi ollók, kések, csiptetők, s más efféle kellemetes mulattató zeneműszerek. — No most bontsuk ki a rhododendront. Mondja Bérczy. S azzal lefejtették a kosárról a takaróvásznat. A rhoddoendron, igaz, hogy nagyon szép példány volt, de a szárához volt támasztva gúla alakban négy még szebb meztelen kard. — No most vetkőzzetek neki, urak! Monda Kemény Zsigmond. Aztán itt a kardok, végezzétek az ügyeteket, mig Pultz úr be nem állít. Két percz múlva már varrta össze doktor Orsovenszky Friebeisz Pistát, akinek a mellén Tóth Kálmán kardja egy tátongó sebet vágott. Soha többet ilyen villás reggelizést! Színház. Nemzeti színház : »Huszár-szerelem.A vígjáték 2 felvonásban, irta Muray Károly , színre került okt. 31-én. Volt idő, mikor a magyar urak, kiknek az ősi fészek körül való vadászat, a kártyajáték és a rokonokkal való pörösködés többé nem adott kellő szórakozást, külföldre jártak mulatni. Először Bécsbe mentek, hol Sophie Müllerért és az imádott Frau Rettichért rajongtak és Domeyernél vacsoráltak. Aztán erőt vett rajtuk őseik ellenállhatatlan vándor szenvedélye, mely nyugat felé vonz, a »Drang nach dem Westen« és beleültek a széles rugókon bimbálódzó csatába és mentek napokig-hetekig, túl az Operentián, sohasem látott országokon végig, melyekről talán a nagy Tavernier-nek, a cropf-korszak Stanley-jének sem volt tudomása, és hónapok után elértek Párisba, hol Julia Griss-t tapsolták, Chicard-ral egy colonneban tánczoltak és a Palais-Royal lebujjaiban makaóztak kipuhatolhatatlan lakású marquis-kkal és pakfong herczegnőkkel. E derült kedélyű uraknak végső eszménye, legmagasztosabb álomképe — a zenehóbort akkori idejében — az opera-énekesnő volt. Az operaénekesnőért nem volt ostobaság, mit el nem követtek volna. Utána vágtattak Európa egyik végétől a másikig ; adóssággal terhelték birtokaikat, hogy az imádottnak gyöngyöket vehessenek; tönkre tették magukat a dívák legkisebb szeszélyéért; és mi több, még hittek is nekik. Annyira hittek nekik, hogy még nőül venni is akarták őket; és ha csupán a magyar viveur-ökön áll a dolog, úri kastélyaink most benépesedve volnának a hajdani híres énekesnők és tánczosnőkkel. De a mennyei csalogányok nem akartak. Az ilyen »magyar bojárral« csak néhány hónapig udvaroltatak maguknak , aztán elcsapták maguktól, és rendesen valamely kevésbbé érdekes nativ gazdag főurához mentek nőül. Később aztán, az ötvenes évek nagy kijózanodása után, vig uraink inkább a hazában maradtak ; itthon mulattak és követvén a régi tempót, talán itt is találtak operaénekesnőket, kik őket kinevették és végre — a faképnél hagyták — valaki másért, így jártak Muray Károly »Huszár szerelem« czímű vígjátékának legérdekesebb alakjai, igazi hősei, Barkós Gábor és Barkós Zsigmond urak is, az ő közösen imádott operaénekesnőjükkel. Gábor és Zsigmond testvérek voltak és testvériesen osztozkodtak meg az élet örömeiben. Együtt utaztak, együtt mulattak, és minthogy ízlésük, talán a közös nevelés következtében nagyon egyforma volt, együtt szerettek bele koruk leghírnevesebb művésznői egyikébe, Vakács Anna operaénekesnőbe. Rajongtak a szép asszonyért mindketten, csendben de határtalanul. Egyszer aztán az angyali lény megunta a sok lelkesedést, egyet fordult és nőül ment egy dán Croesushoz, Hüpig úrhoz, ki nem volt gavallér, nem volt szép, és talán még olyan olvadóan gyöngéd sem volt, mint a két Barkós, de voltak más nyomós tulajdonai, melyek fölértek ezeknek kifogástalan udvariasságával. Mielőtt azonban az általán imádott művésznő ezt megtevé, egy piczinyke levelet és egy piczinyke babát küldött el a Barkós urak házába. A kis baba gondosan be volt pólyázva, a levél pedig le volt pecsételve. A Barkós urak e kettős küldeményt nagy megilletődéssel fogadták, mely azonban még fokozódott, midőn a levél tartalmáról tudomást vettek. A levél igy hangzott: Barkós úrnak: Vegye e piczinyke gyermeket. Neve Anna. Az öné.« Ez igen rövid, könnyen érthető, de egy cseppet sem világos. »Barkós urnak« (!) Melyik Barkós urnak ? Gábornak vagy Zsigmondnak? Tudták ugyan, hogy az énekesnő küldi a gyermeket, de az énekesnő hirtelen elutazott, és így meg nem lehetett tőle kérdezni, hogy voltaképen melyiküknek küldi. Mitévő legyenek tehát? A piczi leányka feléjük nyújtotta kezecskéit és mosolygott: a két jó ember megcsókolta a kis porontyot, és aztán elvitték egyik jószágukra a kulcsárnéhoz, hogy nevelje föl, és nevelje jól. Ez mégis történt. Anna felnőtt és gyönyörű, kedves hajadonná lett, kit mindenki szeretett és ki az egész házban mindenkin uralkodott. Tanítója, a nagy tiszteletű Kenéz Mihály lelkész uram oly annyira papucsa alatt volt a kis leánynak, hogy egyizben átugrotta kedvéért a zsámolyt. Hát még a két öreg úr, Gábor és Zsigmond! Ezek a sok mulatság után végre haza jöttek jószágukra, hogy ott csöndben éljék végig aggkorukat. Itt találták az okos, bájos kis leányt, ki hamar megnyerte egész lelküket. Eltek-haltak a kis leányért; egyetlen gondjuk az volt, hogy a leány boldogságát megalapítsák. Ebben vetekedtek egymással. Csak az az egy furcsa volt a dologban, hogy a leányt illetőleg valami feltűnő gyöngéd elnézéssel viselkedtek egymás iránt. Soha sem esett köztük egy szó sem a leány származásáról, de meglátszott rajtuk, hogy egymás iránt való nemes kíméletből nem kutatják a dolgot, megelégedvén azzal, hogy a leányt egész szívből szerették. Csöndben és békében folytak így a dolgok mindaddig, míg végre a leány férjhezadásáról kellett gondoskodni. Ehhez szükséges volt a keresztlevél. Honnan teremtsék hát elő a keresztlevelet ? A vígjáték könyörületes istene, ki sohasem hagyja el azokat, kik érdekesek és mulatságosak a közönség előtt, — már pedig Barkosék megérdemlik a műveit néző rokonszenvét — úgy viszi a dolgot, hogy Hupigné asszonyság, az egykori énekesnő, Barkosék jószágának közelébe, Tátra-Füredre jó nyaralni. Franczia politika. Budapest, okt. 31. A franczia kormány, vámügyi, pénzügyi és külpolitikai tekintetben egyaránt a legnagyobb reactiónak nyomása alatt áll és — fájdalom — nem csak lépésről-lépésre, de rohanásra, ugrásokra, sodortatja magát mind a három téren. Ami talán nincsen is összefüg^US li.UlK.Ui '--- cl ILiXL ULAA ---nézve, hanem abból a közös forrásból származik, hogy a Freycinet-kormány — gyakran jobb meggyőződése ellenére, de mindig hiúságból — nem elég erős arra, hogy teljesen elfogulatlanul, a külbefolyásoktól menten, egészen a tárgy érdeme szerint, állapítsa meg, akár vám és pénzügyi, akár külügyi politikáját. Ebből pedig az következik, hogy nem ura önmagának, hanem elfogadja mind a három téren, amit reá diétáinak és amit a pillanatnyi népszerűség megenged, vagy követel. Természetes, hogy az ilyen helyzetből és törekvésből nem valami átgondolt, nyugodt és kár nélkül valósítható politika származik, hanem változékony kapkodás, sok ellenmondás és nehézség, így, a vámkérdésben, részint azért, hogy Németországnak kedvezményeket ne kelljen adni, tehát chauvinista hiúságból; részint azért, hogy az iparosok és agráriusok reactionárius velleitásainak eleget tegyen, megállapított a kormány egy olyan vámpolitikát, amely könnyen vezethet absurdumokra, de mindenesetre tartalmaz — összes tételében — hallatlan védvámos irányt és merev reactionniajjjai Danjouig, az more megállapított, törvénybe igtatandó maximális és minimális tételekkel, a franczia kormánynak kezét minden irányban megköti, mert ha ez csak e megállapított és nyilvánosságra bocsátott minimális tarifatételekig mehet le, azon államokkal szemben is, melyekkel előnyös — tarifa- vagy általános — szerződéseket akar kötni, akkor bizony nem sok kedvezményt fog Francziaország részére kieszközölni és nem sokat fog másoknak nyújthatni, mert ami törvényben lesz rendelkezésére bocsátva, azt az államok egyformán minimális áron iparkodnak majd megszerezni. A kormány nem sok ellenállást fejthet ki ezen a téren, mert a rendelkezésére álló tételeket mindenki ismerendi és így pusztán az »akarom, nem akarom« argumentummal operálhat, ami csak sért, de concessiókat nem szerez. Ez éppen úgy, mint a roppant magas tételek és az egyes államok iránt alkalmazandó retorsiók megszabott rendszere, csak harczias vámpolitikát, elszigetelést idézhetnek elő, ami sem Francziaország fogyasztását és ipari termelését, sem a nemzetközi forgalmat (amiből kereskedelmének van haszna) elő nem mozdítja, inkább visszaveti fejlődésében. Ez a tiszta reactio. Pénzügyekben Rouvier iparkodott a soliditást behozni, oly módon, hogy a rendkívüli kiadásokat is beolvasztotta a rendesek keretébe, de a rendkívüli felhatalmazások mégis megmaradtak és a hiány elenyésztetése (amire már egy évtizede törekszenek a francziák) czéljából a kortyeket nehezen tarthat be, megnehezítették a conversio tervét, mi legtöbbet könnyítene a financiális helyzeten és a kormány is aprólékos adók útján (a cosmetikus szerek megadóztatása stb. által) vél nagy eredményt elérni, míg visszariad a szeszadónak emelésétől. Ez is reactio, mely napról-napra él és folytonosan fentartja a pénzügyi zavart, sőt ami jó történik is (pl. a lebegő adósság nagy részének consolidálása) két év előtt rövid időn hatástalanná lesz. A külpolitikában minden, az orosz ro-