Nemzet, 1891. április (10. évfolyam, 3084-3113. szám)
1891-04-01 / 3084. szám
5*kagyKiaíró«Sa, Pere&osiek-tcra, Athenaoum-épŰlet, L enaelat A UI szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk A Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozónk. HIRDETESKI agy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencaiek-tesat Athenaeum-épület) küldendők. Arad kr. vidéken • kr. (esti lappal agyét*0 ke.) 3084. (89.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1891. Szerda, április 1. Kiadó-Hivatal: fcváft.Kre&-ter0. Athenaeum-épület, föléssU&f'í# M.. Előfizetési díj: Az Ajjígeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .. .. ., „ M 2 frS. 3 hónapra .. .. .. ,«„»...»»» 6 » 6 hónapra .............................. ................. 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Ara 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) X. évi folyam. Elvbarátainknak és olvasóinknak köszönetet mondva eddigi szives támogatásukért, kérjük azt a »Nemzet« részére a jövőre is. Híven lapunk múltjához és azokhoz az elvekhez, amelyeket eddig követtünk, a jövőben is iparkodni Fogunk megfelelni annak a hivatásnak, amelyet a „Nemzet” a magyar napisajtóban eddigelé is kötelességhűen betöltött. Politikai czikkeinket jövőre is a közélet kiváló férfiai és a magyar publicisztika leghivatottabb erői írják. Úgy bel- valamint külpolitikai értesüléseinket a legközvetlenebb és ennélfogva teljesen megbízható forrásból merítjük, minden irányban azt tartván szemünk előtt, hogy a »Nemzet« olvasóinak ne csak a napi eseményeket gyorsan felölelő, érdekes olvasmányt adjunk, hanem úgy az eseményeknek, mint a közélet törekvéseinek hamisítatlan, célzatos színezéstől mentes képét nyújtsuk. A külföld nevezetesebb fővárosaival fönntartott állandó összeköttetéseink egyrészről, másrészről pedig az a viszony, amelyben lapunk a politikai és társadalmi közélet legkiválóbb tényezőivel áll, erre bennünket elsősorban képesekké tesznek. Az ország minden részéből hozzánk csatlakozott külső munkatársaink és levelezőink nagy száma és buzgó támogatása folytán abban a helyzetben vagyunk, hogy a vidéki élet fejleményeit éber figyelemmel kísérhetjük, és azokról közvetlen forrásból eredő, gyors és megbízható értesülésekkel szolgálhatunk. Lapunk minden egyes rovatát, az érdekes és változatos tárcaközleményektől kezdve, a napi hírek jelentéktelennek látszó eseményéig, azzal a gonddal és lelkiismeretességgel állítjuk össze a jövőre is, amely a »Nemzet« magas igényű olvasóközönségének eddigi támogatását részünkre biztosította. Közgazdasági rovatunk felöleli a közgazdasági élet összes mozzanatait. Úgy az érték, mint az áruforgalom köréből értesüléseinket és minden ezekre vonatkozó közleményünket a legmegbízhatóbb helyekről szerezzük be, nagy súlyt helyezvén arra, hogy közönségünk bármely irányú befolyásolástól ment, szigorú tárgyilagosságú tájékozást szerezhessen magának. Különös figyelemmel kísérjük a tudományos, kulturális és egyéb közcélú társulatok és egyesületek működését. Lapunkat április hó elsejétől kezdve hetenként külön mezőgazdasági melléklettel látjuk el; ebben különös figyelemmel leszünk arra, hogy a mezőgazdaság terén előrehaladottabb államok mozzanatairól olvasóink kimerítő tudomást szerezzenek, gondot fordítván, hogy a nevezetesebb termény- és állatpiaczok hiteles jegyzéseinek közlése, az előnyösebb értékesítési módok ismertetése, és az egész világ termelési kilátásainak az összeköttetéseinknél fogva rendelkezésünkre álló adatok közzététele útján, gazdaközönségünknek gyakorlatilag hasznára lehessünk. Ennek a mellékletünknek egyik feladatát mindezek mellett az is fogja képezni, hogy kiváló mezőgazdáink ez után oly orgánum fölött rendelkezzenek, amely egyfelől őket a mezőgazdaságot közelről érintő kormánytevékenységről kimerítően tájékoztatja, a mezőgazdasági fejlődést nyomról-nyomra követi és terjeszti, másrészt módot és alkalmat nyújt a hazai gazdaközönség jogos érdekeinek, — amelyek az államéival azonosak, — és törekvéseinek lapunk útján való érvényesítésére. A „Nemzet“ *■—————————— mezőgazdasági melléklete vasárnapokon, féliven jelenik meg. Ez időtől kezdve mezőgazdasági rovatunk vezetésére a gyakorlati mezőgazdasági téren kiváló nevet kiérdemelt Szunyogh Szabolcs orsz. képviselőt sikerült megnyernünk, akinek neve az e czélból fölkért szakerőkkel egyetemben biztosságot nyújt arra, hogy lapunk tartalmának ily irányú kibővítésével, tevékeny részesei lehetünk mezőgazdasági állapotaink javításának és előhaladásának. Regény-közleményeink fő része ezentúl is koszorús regényírónk, Jókai Mór, lapunk főszerkesztője kiapadhatlan tolla alól kerül ki. E mellett súlyt helyezünk — mint eddig is tettük — az eredeti magyar művek kiválóbbjainak közlésére és az abszolút értékkel bíró idegen szépirodalmi termékeknek is adunk tért. Szóval a »Nemzet«, politikai irányának határozott és rendületlen megtartása mellett, igyekezni fog a jövőben is kiérdemelni azt a bizalmat, amely a múltban és jelenben osztályrésze volt. Ebben a tudatban ajánljuk lapunkat a műveit olvasóközönség figyelmébe. A »Nemzet« szerkesztősége. A NEMZET TÁRCZÁJA. Márczius 31. Rákóczy fia. Xa®grérL37, anégry- I kötetTeerv, Irta: Jókai Mór. ül Á S 0 1) I K KÖTET. (Folytatás.) 37 Pelargus volt a Rákóczy hadjárat legifjabb és legbátrabb csapatvezére. Őt használta fel a fejedelem a legvakmerőbb hadi kalandokra, amelyeket a többi vezérek lehetetlenséggel határosoknak tartottak. Pelargus fogta el az elpártolt Ocskay Lászlót, is saját hadiszállásán, s keresztül tudott vele hatolni a császári seregek által megszállt vármegyében, Trencséntől Érsekújvárig. Még a háború alatt megkisérte a fejedelemfiak elszöktetését Bécsből. S azóta is folyvást körülöttük lappangott mindenféle álruhában. Rendkívüli testi ereje és ügyessége mellett szellemileg is rá volt teremtve a forradalmi kalandor hivatására. Beszélt minden európai nyelven, törökül is, czigányul is. A tolvaj-jargont is ismerte. Bejárta Európa fővárosait s azoknak a koldusaival épen olyan jó ismeretsége volt, mint a puszták betyárjaival. Néha azokkal tartott, másszor a vándor komédiásokkal És minden alakoskodásának az volt a czélja, hogy a fejedelemfiak valamelyikét kihozhassa. — A menekültek a lengyel határon arra vártak. Forrongott az egész ország, mindenki elégedetlen volt; csak egy ifjú vezér kellett, akinek nagy neve és nagy szive van. József nem volt arra való. — Ez már képtelenné volt téve. — Gyermekkorában jóllakott már az élet minden gyönyörével. Mellbeteg volt a korhely életmódtól s ez a lelkét is eltunyttá. Csak Györgyre lehetett még számítani az emigránsoknak. Végre eljutott Pelargus a czéljához. Találkozhatott Györgygyel. Bizonyosra játszott. Olyan nevezetességet, mint a vad ménes, meg kellett ennek az ifjúnak látni, akinek a lovakban telt a legnagyobb öröme. De az első találkozásnál nem vihette keresztül a merényletét Pelargus. Azok a fegyveres urak, akik Györgyöt kísérték, nem akadályozták volna őt a fejedelemfi elragadásában, de igen is az asszonyi szép szemek. Ezt is ragadta magával ugyanaz a forgatag, amelynek örvényébe a bátyja alámerült. A szubariták szövetsége erősebb börtön volt ránézve, mint amelyben az utolsó Zrínyi elsorvadt. Pelargus tudta azt jól, hogy minő hely az, ahová most őt meghívták. Azt is tudta, hogy mi sorsot szántak ő neki. Hogy egy idegen, aki az aszfalosa szövetség szaturnáliáinak közvetlen tanúja volt, többé onnan a világba vissza nem tér, az világos volt előtte. És mégis odament velük, s mint minden eddigi kalandjánál, előre kifőzött terv volt az agyában. És az nagyon egyszerű volt. Megkezdődött a belszázári lakoma a Baromettemplomban. Ezúttal a fekete függöny sem rekeszte azt el: az orgona és a karzat látható volt. A denevérek repkedtek a viaszfáklyák körül. Minden férfi mellett ült egy hölgy, s azokat a bibliai neveiken hívták. Volt Héra, Dina, Delila, Judit, Abigail, Eszter, Szulamit, Thamar, Szalómé, Herodiás, Anaisz, Koleikháb, Zuzanna. A férfiak voltak Holofernes, Herodes, Iskariót, Sámson, Dávid, Ahasvér, Amnon. Abrekh mellett ült egyfelől Zuzanna, másfelől Koleikháb. (Potifárné.) A lakomának most is zajtalanul kellett éjfélig maradni. Odalenn még a színház tele volt közönséggel. De addig is találtak ki valami paradicsomi mulatságot. A nagymester (a czigány vajda) volt Dávid király. — Mes dames les diablesses! Kezdé Dávid — a pezsgő szekt után. Ne szenteskedjetek. Minden okos ember tudja, hogy amit a bibliában írnak rólatok, az mind csak a köznép elámítására való tréfa. Tegyétek le az álarczokat, a fátyolt s mondjátok el igazán, hogy történt ? Lássunk benneteket lelkileg meztelenen. Megkezdte a sort Héva. Elmondta, hogy volt, mint volt azzal a kígyóval, meg az almafával ? Szegény Ádám sehogy sem akart beleharapni; de Héva letört egy hajlós ágat az almafáról s jól végig verte vele a hátát az urának s erre aztán engedelmeskedett a jámbor. Biz azt papucs alatt tartotta Héva asszony azontúl is. S mikor a paradicsomból kikoptak, egyre hajszolta, hogy lásson dolga után, keressen élelmet a gyerekeknek. — S mig az ura az erdőn járt, az alatt Héva látogatásokat fogadott el. Voltak bukott angyalok, Sátánnak a kadét öcscsei. Azok igen vidám mulattatok. Azonban Ádám sem maradt adós. Ő meg az alatt, a mig a hivatalban kellett volna járnia, beült szép Lilith aszszonyság barlangjába. Tudniillik, hogy a sátán a saját oldalbordájából alkotott egy másik hölgyet. Ebbe meg Ádám lett szerelmes. S igy élt az első emberpár példás boldog házas életet — egyik erre, másik arra: százharmincz esztendőkig, — a mikor a közös jó barát, Gábriel angyal, megsokallva ezt a botrányt, ismét visszavezeté Ádámot Hérához s összebékité a házastársakat. Mind a kettő fátyolt borított a múltakra s éltek azontúl jámborul és kegyesen s lamentáltak együtt a világ romlottsága fölött. — így van ez az arab tudósok irataiban megörökítve. — Mintha csak az idén történt volna! — jegyzé meg rá Dávid. De még jobban hasonlított Eszter története Ahasvérral a modern chronique d’oeuil de boeufhöz ', ahogy ezt maga Eszter királyné előadta. Milyen ravaszul fontabe a szép zsidó leány a pogány királyt, hogy választotta el a régi asszonyátul, s hogy buktatta meg a mindenható miniszterét. A francziák darabot is írtak róla s mindjárt chansonettet a darabra: Dölyfös Hámín neve alatt Ijouvois úr szökik, szalad. Vágh úrnő , a kegyvesztett, A ki trónra hozta Esztert, Senki sem más, mint Montespan Eszter lesz az urné eztán. A ki maga is királyvér . Azért vévé el Ahásvár. A zsidóknak üldözése . — Hugenották kergetése. A hísvér alatt találjuk A mi erényes királyunk Maintenon varázshatalma Lett a zsidó nép oltalma. Csak egy dolog, mi nem talál A hajdani legendánál — A zsidók és jezsuiták Egymást meg nem károsítják. A társaság cordialiter kaczagott e gúnyversre, mely franczia eredetiben lett felolvasva. — Giorgio elég naiv volt megkérdezni Eszter személyesítőjétől, hogy miért nevezi a vers Maintenon asszonyt királyvérnek ? Megmagyarázták aztán neki, hogy Scarron poétának szép felesége, unokája D’Aubigné Agrippa marquisnak, aki abban a hírben állt, hogy Bourbon Antalnak, IV. Henrik király apjának volt a fia a balkézre. Következett Abigail. No ettől a szép hölgytől csinos dolgokat hallott a fejére olvastatni Dávid király. Az a bizonyos látogatás a faráni pusztában! Hát hiszen Nábál felesége igen tisztességes czéllal jött ki Dávidhoz, hogy kiengesztelje Dávid haragját a férje iránt. Ki is engesztelte szépen. S e kibékülés után tizednapra, a jámbor Nábál megtért az Ábrahám kebelébe. Nagyon megtalálta valaki fűszerezni a borát. Hogy Dávid egészen ártatlan ebben a dologban, annak legjobb bizonyítéka az, hogy harmadnapra feleségül vette a gyászoló özvegyet. — No, no! Talán nem is így volt egészen! — szabadkozék Dávid. — Csak te ne mosd a kezedet! — kiálta fel Beth Sába. — Hát én velem hogyan bántál ? Hogyan öletted meg a szegény óriásomat ? — Ami igaz, az igaz. De százötven misét szolgáltattam a lelkéért. Egyébiránt minden esetben ti vagytok a bűnösök, asszonyok , miért vagytok olyan szépek. Amit én vétettem, azt én százötven zsoltárban leénekeltem. De a ti zsoltáraitok , a szent Dávidné zsoltárai után megnépesült a pokol országa. Mindenki nevetett a szókimondó Dávidnékon, és a mentegetőző Dávidon. Csak az a csikós ott az asztal alsó végén maradt mogorva arcza. Talán nem értette, mit beszélnek francziául ? Ez volt a társalgás nyelve. Jól értette azt Pelargus. Volt többször követségben is a versaillesi udvarnál. De a harag forrt a szivében, mikor ilyen csúfolkodást hallott a bibliai történetek fölött. A protestánsoknál a biblia szent könyv. S a zsoltár a mindennapi vigasztalás. (Folyt. köv.) Mai számunkhoz fél ít melléklet Táncsatéria. Kossuth és Széchenyi. Nem képzelhető nagyobb ellentét államférfi és államférfi, sőt férfi és férfi közt, mint volt Széchenyi és Kossuth között. A megye-kérdésben — részben — mégis egyetértettek. Nem a megyék hatalmi szférájának megszabásában, annál kevésbbé a municipiumok berendezésének kérdésében. Az utóbbira nézve Kossuth következetesen alkalmazta liberális elvét, annyiban is, hogy nem fogadta el a konzervatívok ravasz fondorlatú indítványát, mely szerint úgy az országgyűlési képviselők, mint a megyei bizottsági tagok csaknem általános szavazattal választottak volna, így a demagógiát akarták kijátszani a demokráczia ellen. Ellenben Széchenyi, arisztokratikus elveiért küzdött. Kossuth szemei előtt a nemzet lebegett. Széchenyi szemei előtt szintén a nemzet, de a kiváltságosok osztályaiba tömörítve. A megyék hatalmi körére nézve sem érthettek egyet, mert erről tulajdonkép sem abban vitában nem volt szó, melyet Kossuth leír, sem máskor, legkevésbbé pedig abban a törvényjavaslatban, melyet Kossuth előterjesztett. Ez egyszerűen csak a megyei választókról intézkedett. Ebben és egyéb vitatkozásokban csak átalánosságokban mozogtak a nézetek. Szó volt a tisztviselők (a kormány által kinevezett tisztviselők) elmozdíthatóságáról. És Kossuth maga legjobban sürgette, hogy a bírákon kívül minden más tisztviselő elmozdítható legyen, különben lehetetlen volna a kormányzás és a miniszteri felelősség. Deák Ferencz pláne a megyei bírákban is ellentétet látott a parlamentarizmussal és a miniszteri felelősséggel szemben. És szó volt — puszta átalánosságokban — a megyék szubordinácziójáról. Kossuth maga ismételten kifejezte, hogy a megyéknek a parlamentarizmushoz képest át kell alakulniok, de vigasztalódott ama kijelentés által, hogy a nemzet majd hozzá szokik a kormány törvényes rendeleteinek végrehajtásához. E tekintetben Széchenyi is egyetértett vele, mondva, hogy a megye és a parlamentarizmus összeegyeztetése végre sem lesz oly lehetetlenség, mint a kör négyszögítése. Kossuth és Széchenyi közt, eltekintve demokratikus és arisztokratikus felfogásuk különbségétől, egyébként is volt belső egyetértés a megyei intézményre nézve. Mind a ketten vonzódtak ez intézményhez, de különböző szempontból. Kossuth azért, mert a parlamentarizmus akkor még csak születőfélben volt. Nem bizonyult még be, hogy abban Bécs irányában erő rejlik. Különben sem és akkor joggal nem bízván a bécsi körök őszinteségében, nem akarta lerombolni a nemzeti ügy szétszórt várait, melyek hasznos szolgálatokat tettek. A parlamentarizmus, a nagy központi védmű csak akkor épült. Kossuthnál tehát nagyon természetes volt akkor a készség, hogy a kipróbált megyei védművekbe meneküljön, ha Bécsből a parlament ellen csapást intéznek. Széchenyi más okoskodás folytán jutott Kossuth-tal egy nézetre. A demokratikus elvektől féltette Magyarországot. Nem osztályszempontból, hanem azért, mert attól tartott, hogy a demokratikus intézmények a nemzetiségeket hozzák a magyar faj nyakára. A parlament kérdésében már vereséget szenvedett, amennyiben ez demokratikus alapon szerveztetett. Azt akarta, hogy legalább a megye maradjon meg arisztokratikus intézménynek. A parlamentbe betörő demokrácziát az arisztokratikus (pedig inkább gentrisztikus) megye által akarta féken tartani. Íme a látszólagos és külső egység, de a lényegben a legnagyobb eltérés Kossuth és Széchenyi közt. És most Kossuth mégis úgy írja le, mintha a megye kérdésében, kivéve a megyei bizottság berendezését, egyetértésben lett volna nagy ellenfelével! De nem ezen fordul meg a kérdés. Kossuthnak akkor, még indokaira nézve is igaza volt, ellenben Széchenyinek nem. Kossuth azonban akkor még nem a Herbert Spencer-féle parlamenti mindenhatóságra gondolt, hanem, mint már említettük, a bécsi körökre. Nem attól tartott, hogy a parlament túl hatalmas, hanem attól hogy túl gyenge lesz. Hogy nem lesz benne ellenálló erő. Most már persze megbizonyult, hogy a magyar parlamentarizmus szilárd. Silányan törnék meg minden kísérlet, mely a nemzeti érdekek e hatalmas vára ellen intéztetnek. És igy most már Kossuth, Herbert Spencernek theoretikus és fantasztikus elmefuttatásához menekül. De akkor igen gyakorlatiasan és helyesen fogta fel a megye kérdését. Valóban szinte csudálkozni lehet, hogy akadtak nemcsak theoretikusok — mint az úgynevezett doktrinairek, akik különben is a jövőről beszéltek, — hanem oly gyakorlati politikusok is, mint Pázmándy, akik már a Kossuth által leírt vitában kijelentették, hogy a parlamentarizmus és a régi megye összeférhetlenek. Habár a megyének legnagyobb ellenségei ülnek vala miniszteri székekben és a többség padjain, a parlament kérdésével egyidejűleg a megye kérdését nem oldhatták volna meg. Nemcsak azért, mert oly sok és gyökeres reformot nem volt szabad egyszerre végrehajtani. Pusztán azért sem, hogy előbb ki kellett próbálni, mit kell a régi megyéből lenyesni, hogy azután a parlamentarizmussal összeilleszthető legyen. Főleg azért nem,mert valóban akkor még a parlamentarizmus maga nem nyugtathatta meg a nemzetet. A megyének tehát meg kellett egyelőre maradnia, nemcsak önkormányzati, hanem szinte koordinált hatalmi tényezőnek. De természetesen csak egyelőre. Mert ha a szabadságharcz közbe nem jő, rövid idő múltán Kossuth lett volna az, aki ékes szavakban kifejti, hogy a parlamentarizmus mellett a megye nem maradhat meg hatalmi, hanem csak önkormányzati szervnek. A szabadságharc azonban közbejött. A nemzeti csapás ugyan megmutatta, hogy azt a hatalmat, mely a parlamentet összetöri, a megye nem tartóztathatja fel. A parlamenttel együtt elveszett a megye is. De így legalább nem Kossuth csinálta meg a megyei reformot, hanem — miután azt fokozatosan előkészítették Deák, Andrássy, Tisza, — megcsinálja a Szapáry-kormány. De vájjon szabad-e 1891. márcziusának végén arra hivatkozni, ami 1848. ápril 2-án történt? Szabad-e a megyei reformról szóló törvényjavaslat elleni izgatás czéljából negyvenhárom évet kitörölni a történelemből, vagy arról megfeledkezni? Szabad-e azt, ami negyvenhárom év előtt, a parlamentarizmus születési évében, jogos, sőt szükséges volt, most is jogosnak, szükségesnek mondani, mikor a parlamentarizmus már felnövekedett s a nemzeti jogok védbástyájává lett? Szabad-e az akkor tényleg létezett veszélyekre úgy hivatkozni, mintha azok még most is és tényleg léteznének? És akkor, midőn nemzeti katasztrófánk megbizonyította, hogy hasonló, bár jövőre képzelhetlen veszélyeket a megye — a parlament bukása után — fel nem tartóztathat. Szabad-e tehát ekkér diskreditálni a parlamentarizmust a megye javára, mintha Kossuth még most is 1847-ben vitatkoznék a centralistákkal ? És még tovább, bár más téren, kell folytatnunk kérdéseinket. Szabad-e Kossuthnak a megyei reformmal szemben az orosz mir-re és az angol megyére hivatkoznia? Neki, aki okvetlenül ismeri mind a kettőt, s igy tudja, hogy az első, faluközösség vagyonilag és nem hatalmi orgánum. Az angol megyéről pedig tudnia kell, hogy az 1888-ig választott elemekkel nem birt, nem volt még önkormányzati orgánum sem , mert az angol önkormányzat községi és nem területi. Három év előtt, igaz, az angol megye átalakult. Önkormányzati szervvé lett. De kérdezzük, vájjon ennek az új angol megyének vannak-e oly politikai jogai, mint vannak és a javaslat szerint lesznek is a magyar megyének? A válasz nem lehet más, mint tagadó. De akkor mikép lehet a tervezett megyei reformot a nemzet jogainak elkobzásáról vádolni? Mikép lehet és szabad-e azt hirdetni, hogy Magyarországon az önkormányzat és társadalom ellen merénylet készül, holott nyugaton épp az ellenkező történik ? Az izgatásnak, hogy az hasson, nem pusztán a szenvedélyekkel, hanem egy szemet igazsággal is kell dolgoznia. Kossuthot nagysága, a nevéhez fűződő fényes nimbusz nem mentik fel ez alól, sőt még inkább megkövetelik tőle, hogy tudjon igazságos lenni. Ha nem az, úgy ép az az izgatás bánja meg, melyet levelével megkezdett a megye reformja ellen. Annál jobb e reformra nézve. Belföld, Budapest, márcz. 31. (Kereskedelmi szerződésünk Németországgal.) »Bud. Corr.« Bécsből jelenti távirati uton. A német szerződési tárgyalásokra kiküldött magyar kormányképviselők ma este ide érkeztek. A német megbízottakat holnapra várják. Budapest, márcz. 21. (A közigazgatás reformja.) [Az »O. É.« jelentése.] Kolozsvárról távírják. Tordán ma délután népgyűlést tartottak a közigazgatási javaslat ellen, melyen Bartha Miklós mondott beszédet. — Székelykereszturból távirják. Az állami közigazgatásról szóló törvényjavaslat tárgyában népgyülés volt ma városunkban, melyen mintegy 25 község vett részt, 4 — 5000 polgárral. Gross Frigyes indítványát, hogy a népgyülés kérvényt intézzen a képviselőházhoz, Ugrón Gábor felszólalása után elfogadták. A kérvény benyújtására Ugrón Gábort kérte fel a népgyűlés. Az újvidéki »Nase Doba« a közigazgatás államosítása mellett tör lándzsát, s üdvözli az előterjesztett javaslatot, amely sok tradicziót temet ugyan sirba, de reformálni fogja államunkat s véget vet amaz anomáliáknak és visszaéléseknek, a melyek közigazgatásunkat kompromittálták s a melyeket báró Sennyey annak idejében »ázsiai állapotoknak« nevezett. Az említett lap leírja a közigazgatási bizottság tárgyalásait, örvendetesen emlékezvén meg az államosítás híveinek nyilatkozatairól. Érinti Kossuth kedvezőtlen kritikáját is, az államosítás felől; hozzáteszi azonban, hogy a a önkéntes nagy száműzött egészen más pápaszemeken át nézi és látja a mi állapotainkat, mint mi itthon, a valóságban. Monumentális munkának nevezi végül az újvidéki szerb »Nase Duba« a közigazgatás reformálását, a mely 5z apáry gróf miniszterelnöknek nevét ép úgy megörökítendi, mint ahogyan a magyar vasúti politika megörökítette Baross miniszternek a nevét. Miniszter-gyilkosság Szófiában. Budapest, márcz. 31. A szófiai merénylet, eredetére és czéljára nézve még mindig homályban vész el. De maga a tény előttünk áll és jelentőségére az orosz lapok felfogása máris oly világosságot vet, amelyből biztosabban lehet következtetést vonni, mint magának az előnyomozásnak eddigi eredményéből. Mert ha abból a természetes alapelvből indulunk ki, hogy Cui prodest, mihelyt egyszer konstatálják (amit talán már konstatálnak is vehetünk), hogy a merénylet Stambulow ellen irányult és nem magán boszúból eredt, — még abban az esetben is, ha a további kombinácziók, melyek