Nemzet, 1891. november (10. évfolyam, 3295-3324. szám)

1891-11-01 / 3295. szám

SZBBKBBSSTflsidS ff­ersncuiek­tare, Athenaeum-épület, L emelet. A lep szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Ára 6 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 3295. (300.) szám. ______________Reggeli kiadás.______________ Budapest, 1891. Vasárnap, november 1. Thixl&mfmm S­erencalek­ tere, Athenaeum-épület, földen­ése Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .......................... 3 frt 8 hónapra .......................... 6 » 6 hónapra .......................... 13 * Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1­0 óra 6 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) "X­vi folyam, Budapest, október 31. Egyszerű szerzetes vonul be az eszter­gomi primási palotába. A csöndes munka igénytelen embere. Egyszerű és szerény, munkás és nemes, mint az igazi apostol. Mindig kerülte a fényt s most a legnagyobb fénybe jut. Az isten legegyszerűbb szolgájá­nak vallotta magát s most vezére lett egy ország összes katholikusainak. V­a­s­z­a r­y Kolost, a Benedek-rend pan­nonhalmi főapátját érte a királyi kegy su­­gára, mely kiszólitja a szerzetesi czellából, hogy a fényes herczegprimási székből kor­mányozza a magyar katholikus egyházat. Fontos nap az egyházra, fontos nap az egész országra, a­melyen a királyi elhatáro­zás napvilágot lát. És ez a királyi elhatáro­zás örömmel tölti el az egyházat s örömmel tölti el az egész országot. Mert oly lelki­­pásztor lett a magyar katholikus egyház fe­jévé, a kinek múltja fényes biztosíték a jövőre. A katholikusok Magyarország lakosai­nak túlnyomó részét képezik; a katholikus vallás az uralkodó családnak vallása; a ka­tholikus egyház a magyar állammal — már­­ csak a királyi apostoli jogainál fogva is — ezerféle szállal van összekapcsolva: mind­ez érdekeknél fogva nem közömbös dolog az az egész nemzetre s magára az államra nézve, hogy Magyarország herczegprimási székét ki tölti be? Nem elégséges s nem is lehet döntő e kérdésben az alkotmányos faktorok valame­lyikének bizalma, sem a római kúria tetszése. E kérdésben találkozniok kell az összes té­nyezők bizalmának az egész nemzet bizal­mával. Csak így biztosítható a katholikus egyházban a béke. Csak így biztosítható az, az állam és az egyház között. S senki sem tagadhatja, hogy Vaszary Kolosban valóban az egész nemzet bizalma összpontosul. Az ő egyénisége biztosíték arra, hogy béke lesz a katholikus egyházon belül és azon kívül. És az ő személyének biztosí­tékához hozzájárul katholikus egyházunk­nak egész püspöki kara, melynél hazafias­ságra, műveltségre s egyházi erényekre nézve különbet Európa egyetlen állama sem tud fölmutatni. Ebben a magas szellemi tes­tületben, az új herczegprimás egyénisége biz­tosítja a szeretet összhangját, mely üdvösen fog kisugározni az egyházi életre. A katholikus hívek öröméhez azonban csatlakozni fog az ország többi felekezetei­­nek örvendezése is Vaszary Kolos kinevezte­­tése miatt. Mert a különböző felekezetek kö­zötti békére nem közömbös dolog az, hogy a katholikus egyházpolitikának ki ad irányt? Midőn a katholikus egyház kebelében oly belső forrongás észlelhető, mint az utóbbi időben; midőn a katholikus autonó­miára törekvő mozgalom mint szélesebb hul­­lámgyűrűket vet s némely nyilatkozatában a magyar katholikus egyház históriai fejlő­­désü szervezetét is gyökeresen átalakítani kívánja, midőn a kongresszus és egyéb egyházi belső ügyek foglalkoztatják az egyházi és világi katholikusokat, akkor nagy megnyugvást kelthet az egész ország­ban, hogy oly egyén került a herczegprímási székbe, ki a mozgalmakat biztosan fogja tudni vezetni a maguk rendes medrében, ki­nek hithűsége ép oly szilárd, mint tudása az egyháziakban s világiakban s ki az elhatá­rozottság politikáját a tapintattal tudja pá­rosítani. Midőn a különböző felekezetek között a békét és felebaráti egyetértést nemcsak a jámbor tudatlanság, hanem a rosszakaratú izgatás is megzavarni törekszik, akkor nagy megnyugvást kelthet az ország minden fele­­kezetében, hogy a herczegprímási székbe oly ember került, aki a keresztényi türelmet vallja minden egyház­politika legelső alapjául. Magyarország herczegprímása nemcsak lelki őre az ország katholikusainak, hanem közjogi tényező a nemzet és a király között­i tényező a törvényhozó testületben, így az ő kiválasztása nemcsak egyházi, hanem poli­tikai és nemzeti szempontból is rendkívüli fontosságú. S­zaszary Kolos kineveztetése e szempontokból is általános örömet kelthet mindenfelé. Az egykori benczés professzor, ki a ma­gyar történetet tanítványai előtt annyi lel­kesedéssel hirdette, ezt a lelkesedést, ezt a mély nemzeti érzést, ezt az igazi magyar nemzeti politikát ülteti az esztergomi érseki székbe. Az ő komoly jellemétől, mély tudomá­nyosságától s nemesen érző szivétől mindig távol állottak a pártpolitika kicsinyeskedé­sei s a napi politikán felül emelkedő magas világnéz­etet visz szerzetesi czellájából a herczegprimási palotába. A hitbuzgóságnak, az apostoli szerény­ségnek, a keresztényi türelemnek, a valódi nemzeti érzésnek, a tudományok mély szere­­tetének, a nemes áldozatkészségnek és jószí­vűségnek talizmánjai kisérik Vaszary Ko­lost ez útjában. E talizmánok megőrzik őt az emberi tévedésektől. E talizmánok áldást hoznak az egész országra. Be mig Yaszary Kolost Pannonhalmá­ról Esztergomba a nemzeti öröm kiséri, nem szabad megfelejtkeznünk, hogy a királyi kegy egy napon nem csupán őreá sugárzott, hanem C­s­á­s­z­k­a Györgyöt is elvezette a szepesi püspöki rezidencziából a kalocsai érseki székbe. Egy napon kapott Magyaror­szág két új érseket. De a nemzeti öröm nem oszlik meg két felé. Csak megkétszereződik. Óriási az a veszteség, a­mi a szepesi egyházmegyét C­s­á­s­z­k­a távozásával éri. Csak az a nyereség pótolhatja azt, amit benne a kalocsai egyházmegye nyer. A jótékonyság angyalát veszíti el benne az egész felvidék. A magyarságnak lelkes őre s a művészeteknek bőkezű pártfogója volt püspöki székében. Püspöki működésének maradandó nyomait hagyja hátra az utó­kornak, s csak szerencse a katholikus egy­házra, hogy e maradandó emlékeket a kalo­csai érseki székből még számos nagyszabású alkotással fogja gazdagíthatni. Ugyanaz a nemes puritánizmus jellemzi őt is, ami az uj esztergomi érseket; ugyanaz a lelkesedés a tudományok és művészetek iránt s ugyanaz a mély nemzeti érzés. A primás kinevezése. Értesülésünk szerint a hivatalos lap holnapi (vasárnapi) száma fogja közölni a királyi kéziratot, amelylyel Vaszary Kolos pannonhalmi főapát kineveztetik Magyar­­ország herczegprímás­ává és esztergomi érsekké. A kalocsai érsek kinevezése. Értesülésünk sze­rint a hivatalos lap holnapi (vasárnapi) száma fogja közölni a királyi kéziratot, amelylyel C­s­á­s­z­k­a György szepesi püspük kineveztetik kalocsai ér­sekké. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 30. Vaszary Kolos: Az uj herczegprimás. .Ünnepi szóra kondul a harang. Ércznyelvü szózat hirdeti országszerte, városról-városra, vidék­ről-vidékre, hogy a királyi elhatározás betöltötte az ország első közjogi méltóságát, új egyházfe­jedelmet ültetvén az elárvult esztergomi székbe. A hivatalos lap szűk­szavú kinevezési okmá­nyát a táviró villamos masinája szétröpíti a világba, rábízza a templomok tornyára tűzött lo­bogókra, a harangok zúgására, hogy juttassák el az örömhírt az ország minden zugába. Mert ez a kinevezés nemcsak a katholikus világot érdekli; az esztergomi herczegprímás nemcsak a mgyar katholikus egyház főpásztora, hanem a magyar király bizalmasa, a Szent­ István rend kanc­el­­lárja és az ország egyik első és legnagyobb köz­jogi méltósága. Azt a temérdek történelmi emléket, mely az esztergomi prímási széket jelentőssé, birtokosának személyét fölkentté teszi, fény és méltóság sugá­rozza be. Fényét a királyi akarat, méltósá­gát a pápai elhatározás teszi csillogóvá. A vész viharában és az öröm melegében mindenütt ott látjuk, s a történelem százados könyvének egy lapja sincs, melyen ne szerepelne. A múltban benne összpontosult minden, épp úgy a háború, mint a béke vezére; az harczi ménen, villogó szab­­lyával vágtatott végig a csatasorok előtt, s az or­szág védasszonyának nevével bocsátotta harczba leventéit, ez pedig politikát csinált, erkölcsre in­tett és jóra ösztökélt. Nevelője volt a kiskorú királynak, kormányzója az országnak, tanácsosa a koronának, a kit nagy vagyonnal, nagy fénynyel ruházott fel a nemzet és az uralkodó. A közép­korban a társadalom vasoszlopára, a hitre támasz­kodva, szava szinte parancsként hangzott és mindenfelé érvényesült. A modern állami és társadalmi élet, mely az állami igazgatást szakokra osztotta, a prímás ke­zéből is kivette a polgári és katonai hatalmat, hogy annál inkább élhessen isteni hivatásának, hogy igazi feje lehessen az egyháznak, őre a valláser­kölcsnek és oszlopa a hitnek. De a megváltozott viszonyok közt is nagy és széles az a kör, amelyet betölteni van hivatva. A modern al­kotmány csak a sallangot faragta le hatal­mas pozícziójából, belső tartalmához, igazi ere­jéhez óvakodott hozzányúlni. Közjogi méltó­ságát is meghagyta elsőnek. Az ő keze keni fel a királyt és teszi fel homlokára Szent Ist­ván koronáját. r­észt vesz az ország közügyeiben és előkelő helyet biztosít neki a törvényhozásban. De nemcsak a közéletben van vezérszerepe: előkelő állás illeti meg a királyi udvarnál is. A múltban láttuk, hogy a felség szívesen megosztja vele, a hűséges jobbágygyal, min­den örömét és bánatát. Szóval a primási szék tör­ténelmi emlékei ma sem múzeumi látni valók. Antik czifraságait még nem lepte be a rozsda, s relikviái közt nem ütött tanyát a penész. A fény sugara és csillogása, amely glóriát varázsol köréje, nem hagyta elavulni soha. A gyászfátyolt, amely Simor János halála óta a primási széket takarta, ma örömmel fejtik le. Az elárvult egyházmegye új életre kel, az új pri­más kineveztetése alkalmával. És az ősi érseki székvárosba nem sokára harangzúgás, mozsár­durrogás és zászlóbontás közt vonul be csillogó pompájában az a főpap, aki évekkel azelőtt mint szerény szerzetes, ugyan e város egyik kolostorá­nak szűk czellájában vonult meg. Akkor mindössze csak egy kis szoba állt rendelkezésére, ma pedig egy palota egymásba nyíló teremsora hívogatja. Akkor a tanítványok kis csoportját oktathatta, míg ma tanítványául szegődik az egész nagy ma­gyar katholikus világ. Valóban a pálya, amelyet Vaszary Ko­los megfutott , sok okot ad a gondolkozásra. Mint egy szerény iparos fia a szegénység­ből jut a fénybe és a gazdagságba. Nevét nem ismerik mindenütt, mert szereplési visz­­keteg soha nem bántotta. Azok közé a szerény emberek közé tartozik, akik csak abban a körben akarnak megfelelni faladatuknak, amelyet a gond­viselés kijelölt számukra. Ezen túl soha sem vá­gyott, ezen túl soha sem keresett sem kegyet, sem elismerést. De aztán annál jobban meg­felelt a rábízott munkának, s minden állá­sát a kor és pályatársak elismerése és az alá­ja rendeltek szeretete tette rá nézve kel­lemessé és kedvessé. Már mint diák, mint növendék kitűnt pályatársai közül, akik fényes jövőt jósoltak neki, mint pap mintája volt az ön­­feláldozásnak, mint ember a halálmegvetésnek nem egyszer adta tanujelét a járvány és kór által elgyö­tört emberek vigasztalásában, mint tanár valóság­gal páratlan volt, mert igazságosságával, lelkese­désével és a rábízott kis sereg szeretetével csodá­kat művelt. Ezrekre megy a száma azoknak, akik az ő keze alól kerültek ki, s az ő útmutatása szerint indultak az életnek, s ezek megőriz­ték iránta a szeretet és a ragaszkodás érzelmeit, melylyel iránta viseltettek. E sorok írója is kegye­­letes örömmel gondol vissza azokra a napokra, mikor az ő gondos és bölcs tanácsa alapján fogott a tanuláshoz és soha nagyobb és őszintébb örömöt nem érzett, mint mikor ezt a derék, minden szépért és jóért hevülő, jóságos férfiút a királyi elhatározás az ország első papi méltóságára meg­hívta. Vaszary Kolos még nincs 60 éves, mert 1832. február 12-én született. A keresztségben Ferencz nevet nyert. Öt testvére közül ő volt a legfiatalabb. Mikor a napvilágot megpillantotta, legidősebb bátyja már veszprém megyei áldozó pap volt. Az apai szeretet melegében Vaszary Kolos nem sokáig sütkérezhetett, mert apját korán elragadta a halál. Keszthely földes­ura, Festetich György gróf a család iránt kiváló jóakarattal viseltetett és az uj primás apját gyakran fölkereste műhelyében, mikor pedig a család árvaságra jutott, résztvevő gondoskodással vette körül az özvegyet, ki való­sággal rajongással csüngött családján s odaadó szorgalommal dolgozott, hogy legifjabb gyermekét, az akkor nyolcz éves Ferenczet neveltethesse. Az ifjú szülővárosában, Keszthelyen kezdte tanulmányait. Már a gimnázium alsó osztályaiban kitűnt éles esze és szorgalma által, amit legjobban bizonyít, hogy harmadik iskolás korában megkapta a Fehér-féle ösztöndíjat, melyből szegénysorsú anyját is segíthette. Mikor a hatodik osztályt elvégezte, felvétette magát a szent Benedek rendbe. Ez nem is került neki nagy fáradságába. Kitűnő bizonyítványa, élénk esze, jó modora megnyitott előtte minden ajtót. Pedig a benczések pannonhalmi ősmonosto­rának nem kell kötéllel fogni a növendékeket, özö­nével tódulnak oda az előkelő és kiváló családok sarjadékai. De Vaszary Kolos ezek közt is első lett és a kolostor falai közt is kitűnt. Ott vé­gezte el bölcsészeti és theologiai tanulmá­nyait s különösen a történelmet tanulta kiváló előszeretettel. Üres idejében a zenében és énekben keresett szórakozást és vezérszerepet játszott az önképző körben. Szóval már akkor is első volt tár­sai közt, akik szerették, becsülték és tisztelték. Erre legfényesebb világot vet egyik növendék­társának következő meleg megemlékezése: »Amint emlékezetem végig futja azokat a szép napokat, amelyeket vele, mint növendék, örömben és búban híven megosztva átéltem és előttem látom a fürge, jószivü és nemes indulatú, elöljárói és növendék­társai iránt egyaránt kedvelt ifjút, visszatérek a gondolatra, amely akkor rejtve élt lelkünkben — és amely most a valósuláshoz közel áll — hogy a jó Isten vezérszerepre hívta meg közöt­tünk az annyi szép tehetséggel és erényekkel meg­áldott ifjak, az igazán jó, igazán jellemes embert.« Amint 1854-ben az ünnepélyes szerzetesi fogadalmakat letette, Ki­mely Mihály főapát a ko­máromi gimnáziumhoz küldte, mint a történelem és a latin nyelv tanárát. Komárom társaséleté­ben csakhamar szerepet játszott, mert a fiatal pap mindenkinek meg tudta nyerni rokonszenvét. Mondják, hogy szerény szobája valóságos kaszi­nóul szolgált, ahol szívesen gyűltek össze a város előkelőségei, akikre a szabadelvű lelkésznek a tör­ténelem lapjairól levont tanulságos szavai vigasz­­taló hatással voltak abban a szomorú időben, midőn a magyar hazafiság, reménytelenül békába verve vergődött és könnyes szemekkel nézte a gyászos események sűrű egymásutánját. Ebbe az időbe esik a kolera pusztítása, mely szülővárosában, Keszthelyen is sűrűen szedte ál­dozatait. Vaszary nem késlekedett. Amint növen­dékei letették a vizsgálatot, fölkereste otthonát és készséggel segédkezett a papságnak szomorú hi­vatása teljesítésében. Ismerősei és barátai kérve­­kérték, hogy ne koc­káztassa egészségét. Féltet­ték, mert különben is gyenge és beteges volt, s szervezete nem bírta ki a folytonos éjjelezést. De Vaszary nem hallgatott rájuk. Nemcsak a szószékről vigasztalta a súlyos csapással meg­próbált polgárságot, hanem házról-házra járt szó­val és tettel segítvén a tehetetleneken. Komáromból a pápai kis gimnáziumhoz ke­rült tanárnak, ahol szintén a történelmet tanította. Ez a lakhelyváltozás azonban döntő befolyást gyakorolt pályájára, mert ott ismerkedett meg Füssy Tamással, aki folyton arra ösztökélte, hogy az irodalom terén is munkálkodjék. Füssyvel való szoros barátsága szolgált neki ösztönzésül törté­netírói munkásságában. Belefogott az »Egyetemes történelem« megírásába, vele szerkesztette az »Ifjúsági Plutarch«-ot, amelynek irodalom­tör­téneti jelentőségét mindenütt elismerték. Ezután egymás után kerültek ki tolla alól a történelmi esszyk, élet- és jellemrajzok. Megírta Hunyadi Já­nos, Fehér György, Festetich György, Nagy Al­fréd és Szilágyi Erzsébet életrajzait és emellett még tanügyi, kritikai és pedagógiai tárgyakkal is foglalkozott, számos czikket közölvén a »Tan­ügyi Lapok«-ban és a »Pesti Napló« hasábjain. Irodalmi és tanári működése azonban nem vonta el sem az egyháztól, sem a társadalomtól. Abban mint szónok szerzett ismert nevet és elismerést, ebben mint minden szépért és jóért hevülő férfiú buzgólkodott. Hazafias érzésének szép megnyilatkozását jegyzi fel róla egyik élet­­írója, elmondván, hogy 1861-ben Pápa városának közönsége küldöttségileg kérte föl, hogy a város nevében üdvözölje a Teleki László gróf vezetése alatt álló orsz. küldöttséget, mely gr. Batthyány Lajosnak a hazába visszatért özvegyét ment meg­látogatni Dákán, a Battyányak őszi fészkében. Va­szary a megbízatást elfogadta, mert akkor már a politikai mozgalmakban is élénk részt vett és ő segítette győzelemre Pápán a Deák-párt jelöltjét. Pápáról Esztergomba helyezték át, ahol a történelmen kívül az ó-klasszikus nyelveket taní­totta. Itt fejezte be nagy, három kötös világ­történelmét, mely 1863-ban jelent meg elő­ször s azóta számos kiadást ért. Alig van középiskola az országban, ahol az ifjúságot, nem ebből, a vallás és közoktatásügyi miniszter által 1873-ban melegen ajánlt tankönyvből tanítanák. Ebben a könyvben nyilatkozik meg az ő egész Mai számunkhoz másfél ív melléklet­eit csatolva. Nemzeti kiállítás. Államiságunk ezer­éves létének az 1895. évben való megünneplését jelenti az a tör­vényjavaslat, melyet az országos nem­zeti kiállítás ügyében ma terjesztett Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter az országgyűlés képviselőháza elé. E tör­vényjavaslat hivatalos kijelentése a kor­mány ama nagyjelentőségű elhatározásának, mely szerint a magyar állam jubileumának megünnepléséül az 1895-ik évet választá, a­mivel ez a vitás kérdés, az országgyűlés hoz­zájárulását föltételezve, közmegnyugvásra végleg el van döntve. Azt a másik kérdést is, mely e törvény­­javaslat benyújtása alkalmából, mint sürgős fölmerül, közmegnyugvásra kell eldönteni a törvényhozásnak; — értjük a rendezendő ki­állítás jellegét — mert a létesítendő nagy mű az összes érdekelt tényezők egyetértő, lelkes közreműködését igényli. A kormány országos nemzeti kiállítás rendezést javasolja törvényjavaslatában és emelkedett szellemtől áthatott indokolásában: egyesek, kik közül név szerint csak az orszá­gos iparegyesület elnöke, gróf Zichy Jenő ismeretes, világkiállítás rendezését óhajtják, a minek érdekében a mozgalom vezetője egy röpiratot is világgá bocsátott. A kérdés nem oly bonyolult és eldön­tése nem oly nehéz, mint első tekintetre lát­szik, csak a helyes kiinduló pontot kell meg­találni. Az 1895. évi kiállítás rendezését nem közgazdasági szempontok teszik szükségessé, nem arról van szó, mint az 1885-ik évi kiál­lításnál, hogy a nemzet önmaga megismerése czéljából rendezze erőinek próbáját, hanem arról, hogy a honalkotás ezredik évforduló­ját, nemzetünkhöz méltóan, diszszel és ko­molysággal ünnepeljük. A jubileumi ünneptől elvonatkoztatva, mi egy nagy kiállítás rendezését a nemzet gazdasági ereje szempontjából határozottan helytelenítenénk, mert egy nagy kiállítás oly rendkívül terheket ró az államra és a kiállí­tásban résztvevő iparosokra, hogy az ily erő­próba, daczára az azzal járó előnyöknek, me­lyek különben is inkább csak morális termé­szetűek, csak hosszú időközökben ismétel­hető. Az 1885. évi kiállítás rendezését meg­sínylette az állam, de annak pénztára a nagy áldozatot mégis csak hamarabb és könnyeb­ben kiheverte, mint azok a kiállítók, kik el­adatlan, nem egyszer adósságra készített ki­állítási tárgyaikat még most is raktáron tartják. Az 1885-ik évi kiállítás emléke még oly élénk, hogy e részben nem szükséges a bővebb fejtegetés, annál kevésbbé, mert az azóta rendezett vidéki kiállítások az e nemű tapasztalatokat sajnosan bővítették és ezért nem kételkedünk, hogy ha ma megszavaz­tatnák az érdekeltséget, vájjon óhajtja-e egy nagy arányú kiállítás rendezését, az, közel egyértelműleg, minden nagyobb szabású ki­állítás ellen nyilatkoznék. Másként áll az ügy, ha azt a nemzet ezredéves jubileuma ünnepének szempontjából fogjuk fel. Annak a lelkes érzületnek, mely­­lyel e ritka ünnep a nemzet minden rétegét áthatja, a büszkeséggel vegyes örömöt keltve minden magyar szivében, külsőleg is kifeje­zést kell adnunk és ez nem nyilvánulhat csupán zajos ünnepségek rendezésében, a­mikre különben is hajlik nemzetünk termé­szete, hanem kifejezést kell találnia nemze­tünk alkotó képességének a nemzeti munka összes terein való bemutatásában. Ebből a felfogásból önként következik, hogy a jubileumi kiállítás, e jellegénél fogva nem lehet más mint nemzeti, nem ar­ról van szó, hogy nemzetünk ezer éves álla­miságát világra szóló dáridóval ünnepeljük, hanem hogy ez alkalomból önmagunknak és a világnak is bemutassuk, mit alkottunk ez annyi vérrel áztatott földön mennyire kivettük részünket, áthatva azt nemzetünk jellegével, a népek közös kultur-munkájából. Gróf Zichy Jenő ismert röpirata a mel­lett érvel, hogy a nemzeti erő alkotásainak nyilvánulásai egy világkiállítás keretében mutattassanak be. Nem mondjuk, hogy ez idén önmagában keresztülvihetetlen , mert ha a nemzet akarná egy ilyen kiállítás rendezé­sét és áldozatul meghozná a szükséges 20 — 25 millió forintot, vagy többet, talán nem ta­lálkoznék az idegen nemzetek visszautasítá­sával, a­mit előbb minden esetre szükséges volna alkalmas módon kipuhatolni, mert az, hogy gróf Zichy Jenő és franczia barátai akarnak egy világkiállítást, semmi esetre sem fogadható el annak biztosítékául, hogy az idegen nemzetek érdekelt tényezői egy Budapesten rendezendő villágkiállításban részt óhajtanak venni. Világki­állítást rendezni, e szó igazi ér­telmében oly óriási feladat, amelyre a czivi­­lizáczió élén haladó nagy nemzetek is alig mernek vállalkozni, ami ellen semmiképen sem bizonyít az a tény, hogy Francziaország újabban is egymás után kétszer sikerrel pró­bálta e koc­kázatos vállalatot. Az első ízben demonstrálni kívánta, hogy a nagy megpró­báltatás után is teljes erejében él a franczia nemzet, két év előtt pedig százados jubi­leumot ünnepelt, rendkívüli anyagi és erköl­csi sikerrel. A franczia kormány érvényesítette ösz­­szes befolyását, hogy megnyerje a különböző nemzetek résztvételét s a siker e tekintetben nem volt teljes; a párisi kiállítás valójában franczia-belga kiállítás volt, amelynél a többi államok csak staffage-zsul szolgáltak. A kiállí­tás látogatottsága fölülmúlt minden várako­zást, de aligha csalódunk, midőn azt merjük állítani, hogy ebben nagyobb része volt Páris örömeinek, főleg pedig az Eiffel-toronynak, mint a kiállítás varázsának. Mielőtt a világkiállítás tervével komo­lyan foglalkozhatnánk, előbb, mint fönt em­lítettük, meg kellene bizonyosodnunk legalább is a nagy nemzetek érdekeltségeinek részt­­vételéről. Nem szenvedhet kétséget, hogy e tekintetben a kilátások nem nagyon kedve­zőek. A külföld nagy iparosai tudnak szá­­mítni és mielőtt magukra vállalnák a kiállí­tásban való résztvétellel járó nagy terheket, föltennék maguknak a kérdést, mily előnyök várhatók a kiállításban való résztvételtől. És nem hiszszük, hogy akadna komoly em­ber, a kellő felelősség tudatával, aki a kiállí­tásban való résztvétellel járó terhekkel arányban álló előnyökkel biztathatná a kül­föld kiállítóit. Ezt a külföld nagy­on jól tudja, a szakkiállítások alkalmával kifejezést is ad­tak ennek és a dolog vége az lenne, akármily áldozattal indítanék is meg e merész vállal­kozást, hogy a külföld nem venne részt a ki­állításban. Csupán az osztrák ipar tömeges résztvétele bizonyos, ezt pedig talán gróf Zichy Jenő sem kívánja. Gróf Zichy Jenő elmondja röpiratában, hogy a chicagói világkiállításra nézve az ipartanács egyhangúlag — ő is — abban a nézetben volt, hogy »iparunknak nincs ott mit keresnie«, de sajátságos, hogy e helyes íté­letnek következményeit nem vonja le. Vajjon nem ugyanezt mondanák-e a budapesti világ­kiállításra nézve az európai ipari államok illetékes képviselői ? A résztvétel oly szórvá­nyos jellegű volna a külföld részéről, hogy a budapesti világkiállítás, minél nagyobb gar­­ral rendeznék azt, annál nagyobb nemzetközi fiaskó volna. Ezek és ily természetű érvek azok, melyek miatt a budapesti világkiállítás ter­vével komolyan még foglalkozni sem lehet, nem lehet még akkor sem, ha gróf Zichy Jenő tényleg képes volna összehozni a kiál­lítás rendezéséhez szükséges külföldi tőkét, a­min egyelőre legyen szabad kételkednünk. Még ha a tőke meg volna is és az ország be­lenyugodnék abba, hogy vállalati után — a moszkvai franczia kiállítás módjára — ren­­dezteti a nemzeti jubileum ünnepi kiállítá­sát, még akkor sem szabadna ezt koc­káz­­tatni, mert a kiállítás fiaskója, épen a jubi­leum következtében nem a kiállítási vállala­tot, hanem az országot kompromittálná. Nem lehet czélunk, itt egyenként föl­sorolni a világkiállítás ellen szóló érveket; erőnket meghaladó olyan vállalkozás az, melyet a közvéleménynek föltétlenül el kell utasítania, akármilyen képzeleti előnyöket fűznek is annak keresztülviteléhez. E szempontból is helyeseljük, hogy a kereskedelmi miniszter már most benyújtotta az 1895-ik évben rendezendő nemzeti kiállí­tásról szóló törvényjavaslatot, mert ennek­­ törvényerőre emelkedése véget fog vetni az

Next