Nemzet, 1891. december (10. évfolyam, 3325-3354. szám)

1891-12-01 / 3325. szám

SsáEEKESZTŐtóS: J?»í®ae«10k t8ret Athenaeum-épület, I. emelet. 4 lep szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athnenaeums-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 3325. (330.) szám. Reggeli kiadás: Ferencilektüre, Athenaeum-épület, 19rddses& Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .......................... 2frfc 8 hónapra 6 - 6 hónapra .. ............ ............ ........ 12 » Az esti kiadás postai különkitöltéséért felülfizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 » Ára 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Budapest, 1891. Kedd, deczember 1-X. évi folyam. Budapest, november 30. Ha valaha Apponyi Albert gróf szónoklatát egy kötetbe összegyűjtve, Linder György előszavával kiadják, okvetlenül ki fogják hagyni a gyűjteményből azokat a beszédeket, amelyeket idei politikai körutazásaiban elmondott. Mi számtalanszor teljes elismeréssel méltányoltuk a nemes gróf szónoklatait, bár ellenünk mondotta azokat. Mert ellenfeleinkben is elismerjük a tehetséget, ha van, a pathoszt, ha nem szinpadi, az erőt, ha nem erőlködés, a tüzet, ha nemcsak füstje, de melege is van, az idealizmust, ha nem naivitás s a költői világokat, ha nem zöldek. De Apponyi Albert grófnak leglelkesebb biográfusa sem fogja ezeket a körutazási beszédeket az ő szép szónoklatai közzé szemelvényekül kiválogatni. Ezek a beszédek közönséges kortesdikcziók. Ezek a beszédek nem méltók Apponyi Albert grófhoz. És azok, akik nem annyira az Apponyi, mint inkább a maguk érdekében az ilyenekbe beugratják s az ilyen szereplésre ráveszik, azok nem tisztelik Apponyit úgy, mint tőlük megérdemelné és meg is követelhetné. Ha minket csakugyan önző pártérdek vezetne, amint azt ránk fogják, akkor örülnünk kellene annak, hogy politikai ellenfelünk ilyen kortes körútra indult az országban, a szavazatok kikunyerálása czéljából. Mert hiszen az elért eredményből látjuk, hogy e körutazás csak árt neki s nem használ sem pártjának sem anak a nemzeti szinre mázolt lobogónak, melyek most lenget kezeiben. Ezekben a kortesbeszédekben s abban különösen, melyet tegnap Miskolczon tartott, csak az egyéni elkeseredés nyilatkozik meg, melyet a reményeiben megcsalódott ambíczió szülhet. Ez az ambíczió összes aspiráczióinak kielégítését remélte a politikai viszonyok átalakulásától s hogy az az átalakulás nem jött létre, s a remények meghiúsultak, most egész vehemencziával megy neki annak a pártnak, mely útját állta az ő egyénisége, vagy mondjuk, az ő elvei érvényesülésének. Pártabszolutizmusról beszélt Apponyi, mely lenyűgözi az egész nemzet szabadságát, mely némává teszi a közvéleményt s mely szájkosarat huz a választók ajkaira. De hát micsoda taktika az, mely először legyalázza a nemzetet, megsérti a közvéleményt s lealacsonyítja a választókat, amiért eddig nem állottak az ő táborába s ezek után a furcsa hízelgések után abszolutóriummal kínálja meg őket mindezen bűneik alól, hogy ha ezentúl melléje és pártja mellé állanak ? Tehát a nemzet csak akkor lehet szabad, a közvéleménynek csak akkor van hangja s a választók csak akkor szavaznak független meggyőződésük szerint, ha érte lelkesednek, mellette szólanak és reá szavaznak? Hát ez nem az ő pártjának abszolutizmusát propagálja? Hát ez nem az ő elveinek és egyéniségének abszolút üdvösségét arrogálja? Szép az ambíczió, különösen ha erő az alapja. De a politikai hivatottságnak kizárólagosságát ily mértékben követelni még Apponyi Albert gróftól is sok, akinek pedig szerénységéhez szokva nem vagyunk. Mikor az egész nemzet egy már megkezdett s itt-ott gyümölcseiben is megért reformkorszak virágzásában gyönyörködik és a nemzet nagy többsége a kormány mellett munkatársul működik e reformmunkában , akkor egyszerűen letagadni a reformmunkát, tamáskodni a munka sikerében s gyöngíteni akarni a nemzet munkakedvét, legalább is elkésett dolog. A világért sem akarnánk sértő kifejezéssel élni a nemzeti párt ellenében s ha sértőnek találnák kifejezésünket, készek vagyunk előre is bocsánatot kérni. De hiszen az egész közvélemény látta, hogy az utóbbi időben ez a párt minő eljárást követett a reformmunka mellett. Ez az eljárás nagyon hasonlított a czirkuszi Auguszt szerepéhez, aki mindig úgy tesz-vesz, mintha segítene dolgozni a munkásoknak, valójában pedig csak a közönség tapsaira törekszik. Ilyen szerep után aztán kiállani a közönség elé és gúnyolni a komoly munkásokat, kisebbíteni egy kabinetet, amelynek erőtől és tehetségtől duzzadó tagjai a nemzet zömének elismerése mellett dolgoznak az ország javán, az ilyen eljárás csak egyre tarthat számot, a közönség derültségére. Mert mire tarthat számot, ha nem közderültségre, az, hogy nemzeti színűre festik a választások előtt a zászlójukat s most akarnak nemzeti politikát inaugurálni, miikor a valódi xl. politzix«^ »anljiqf. a szabadelvüpárt inaugurált, már annyira belement az egész nemzet vérébe, hogy többé nem is lehet, de nem is kívánjuk azt a szabadelvüpárt privilégiumául vindikálni, mert örvendünk rajta, hogy már a nemzeti politika nem párttulajdon, hanem az egységes magyar nemzet közös törekvése. Hiszen csak el kell olvasni azokat a frázisokat, melyeket az újabban nemzeti szinű nyomdafestékkel nyomatott lapok s a nemzeti párti szónokok használnak s tegnap Miskolczon is használtak, s láthatjuk, hogy honnan vették kölcsön még a frázisokat is. Onnan, ahol azok nem frázisok, hanem elvek: a szabadelvű párttól. Azok a szép kifejezések,melyeket Miskolcznak csak most fedeztek fel, hogy “a magyar állam csak úgy állhat fenn, ha nemzeti magyar állammá lesz«, hogy »csak úgy lehet szabad állam, ha nemzeti állam lesz«, s hogy munkálkodni kell »a nemzeti magyar állam kiépítésén«, csak mind régi ismerősök a magyar közönség előtt s különösen a mi olvasóink előtt. A miskolczi tüntetés rendezői úgy lettek, mint a vidéki színészek szoktak tenni, mikor valami harczias darabot adnak elő, de nincs elég szinpadi puskájuk s aztán a vadászemberektől igazi fegyvereket kérnek kölcsön. Csak hogy ami a vadászember kezében igazi fegyver, az a színészek kezében csak szinpadi rekvizitum. S ha lőnek is vele, csak füstje van, de nincsen magja. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 30. Versekről. Én nem tudom, mikor és miként kelt szárnyra az a divatos közszólam, hogy nincs többé költészet. Hogy a mai küzdéssel teljes élet nem kedvez többé a versírásnak. Hogy ma már a legharmatosabb ifjú lelkek becsvágya sem az, hogy egyegy édes dalban megnyilatkozzanak, hanem inkább, hogy koncessziót kapjanak valamely vicinális vasútra. Hogy ami vers még terem, az is csak csinálmánypolitikáról, társadalmi kérdésekről, közlekedési ügyekről, filozófiáról, kereskedelmi irányokról, gyáriparról s több eféléről. Hogy már nem az eladó lányokról, hanem csak az eladó szerelmekről csinál rímeket az ifjúság. Hogy nincsenek már költők, csak journalisták, nincsenek berkek, erdők, virágos mezők — csak sikátorok, sétaterek és piaczok. Igen, a divatos közszólam ezt tartja s a divatos közszólamok pótolják mindazoknál a kényelmes embereknél a meggyőződést, akik egyébbel lévén elfoglalva, nem érnek rá a versírókkal és azok munkáival törődni. De ön, akinek szerkesztőségünkben ama kevesektől irigylett kötelesség jutott osztályrészemül, hogy a beérkező új könyvek felett szemlét tartsak, én a leghatározottabban kijelenthetem, hogy a szent berkekben nagyobb a mozgás, mint valaha, a mezők zöldebbek, mint bármikor valának, a madarak még mindig dalolnak s a hegedők nincsenek a fűzfákra akasztva, sőt többet akasztanak azokról le, mint amennyi igazán szépen szól. Ezt bizonyosan tudva szinte abban gyanúskodom, hogy az a közszólam a költők és a költemények rohamos kiveszéséről nem mostani keletű, mert mostanában nem volt keletkezésére semmi ok. Alighanem olyan régi az a nem igaz mondás, mint a költészet maga. Minden »jelenkor« meg volt valószínűleg győződve arról, hogy a költészet már a múlté. Az egyszeri csapszók felírása, a »ma pénzért, holnap ingyen« módja szerint, minden időkben azt írták fel a költészetről: »tegnap volt, ma nincs«. Bizony van, még pedig van jó is. íme nekem csak egyszerre is négy friss kötet magyar vers akad a kezembe. A négy kötet közül három igazán jó, sőt a negyedikben, az igazán rosszban is akad egy kis gyöngy a szemét közt. Lipcsey Ádám »Árnyék« czímű kötete akad először kezembe. Nem első kötete a szerzőnek, bizonyára nem is utolsó. Lipcsey Ádám fiatal költő még, de koránt sem kezdő. Sőt újabban már olyan sűrűen fordulnak meg úgy versei mint novellái a legelőbbkelő újságok és folyóiratok lapjain, hogy irodalmi műveltséggel bíró magyar társaságban bizvást föltehetjük a kérdést »van-e ki e nevet nem ismeri?« Ismeri azt már majdnem mindenki s bizonyára igen sok úr és hölgy vesződött már el azzal, hogy fantáziája segítségével valami képet alkosson össze arról a Lipcsey Ádám nevezetű író emberről, aki bármit adjon is közre, az sohasem olyan, mint aminőt mások írnak, hanem mindig valami más, valami sajátszerű. Engem legalább évek óta érdekel már Lipcsey Ádám. Sohasem láttam még, sohasem hallottam még róla semmit, — csak egy-egy verset olvastam tőle itt-amott és már kiváncsi voltam az ő egész költői egyéniségére. Egyéniségének egy-egy vonását ott láttam magammal szemtől-szemben, mindenben, amit irt. Az első verse, amelyet tőle olvastam, valamelyik képes hetilapban jelent meg és egy rácz templomról szólott, amelyben még a pópa rendesen megtartja az isteni tiszteletet, pedig a hívek már mind régen ott porladoznak a templom körüli rácz temetőben. A »goszpodi pomiluj«-tól visszhangzó üres templomba »két kandi gyerek beoson halkal — napfény követi lépteiket«. A két kiváncsi, megsejti a kongó, kihalt templomban az elmúlás tragikumát s mindkettő szeme könybe lábbad S reszketve fut el a sírokon át, Hol édes, édes verőfény május vasárnap A szivedbe belopja sugarát«. Mindjárt ebből a szép versből azt következtettem, hogy Lipcsey Ádám okos, szemlélődő ember, akinek eszébe jutnak és szemébe ötlenek sajátságos, elfeledett dolgok, amelyek mellett más közömbösen megy el. Ö meglát olyan tárgyakat és jeleneteket, amelyeket számtalan költő — mind csak a madárdal, holdsugár, felhő, harmat és rózsabimbó után epedezve — észre sem vesz. És ő neki nemes, fogékony szive is van, melylyel át tudja magát adni a sajátszerű, elfeledett dolgok hangulatának. Ezen felül benne egy festőművész veszett el. Az ódon rácz templomot, czifra oltára előtt az ősz pópával, a templom körül a temetőt s azt a két kedves kandi gyermeket, akiknek lépte nyomán beoson a napsugár az ives csarnokba, mintha nem is papíron nyomdai betűkkel, hanem, mintha vásznon mély tónusú színekben láttam volna, évekkel ezelőtt. Igen, emlékezem a képre, még jobban, mint a versre. Azóta sok verset írt már Lipcsey Ádám. Most megjelent kötete, az »Árnyék« már gyűjteménynek is a második, ha ugyan nem a harmadik. Az én véleményemben folyton folyvást határozottabban helyezkedett el az ő költői egyénisége. Soha sem kellett szégyenkeznem miatta önmagam előtt, de engem nem ültetett fel. Ő valóban az az okos, mélyen és gyöngéden érző különcz, aki járkel a világban, elfeledett, ódon hangulatokat lehelő helyeken s figyel sok mindenre, amivel kívüle senki sem törődik — s ami az ő szines, kedves, dallamos előadásában mégis mind olyan érdekes. Ő, mikor az egész világ a legújabb franczia szenzácziós regényeket kapkodja, a szentírásban lapoz s előtte az ó-testamentomi képek elevenednek meg. »Pásztor király, királyi költő Betsába lába elbűvöl. Búbánatod könnyekre keltő S te Absolonnal bűnhödöl. Két összefolyt árny: Támár, Ámon, Suhan el szemeim előtt, A mámor pihegését hallom, A csók rózsája ég az ajkon, Mint ezer, ezer év előtt.« Majd egy régi zongora kelti méla danára, melyben kecses, de elmúlt jeleneteket fest olyan formán, mint az avult, fakó tapétákon láthatók. A rég porladó nagymamácska kaczér ifjú leánykora jut eszébe s az a barcarole, melyet a rococo kisasszony, immár szintén por és hamu, chevalierjével játszott valamikor a divatja múlt hangszeren. Máskor ismét egy régi módi, felvidéki kis városban bolyong a költő s egy olyan évszázados épületbe téved be, melyben minden tárgy örömöt okozna minden szenvedélyes antikváriusnak. Az életet szerető s az elmúlás bizonyossága miatt sóhajtozó optimista mélabuja szállja meg itt is. Hogyne, hiszen ezeket az omlatag kőlapokat »egykor parányi, pillangós czipőkbe bújt domború lábacskák taposák.« Hangulata teljes lesz, mikor az ósdi ablaküvegében fölfedezi, harmadfélszáz év előtti dátummal, bekarczolva ezt a két sokat mondó szót: »Mári, szeretlek!« Hogy mily kedves, méla érzelmek és gondolatok sírnak fel benne e karczilás, e posthumus szerelmi vallomás láttán, azt hiába kísérteném meg leírni, azt olvasni kell. Sok ilyen édesbús, ódon motívumokból kelő hangulat rezegteti még meg a szivet Lipcsey Ádám könyvében. De ezen kívül néha meglep bennünket pompás magyaros nóta hangjával is. Csak úgy csattog, például friss üde hangja a »Fehér tanya« czímű versében, mely pedig tartalmára nézve szintén leíró. »Szőke pusztán fehér tanya Verőfényes az udvara; Alacsony ház, gólyafészkes, Vadszőlővel árnyas, ékes. Körül sivár homok ásít, Ezt beszegi selyem pázsit.« Persze, a briliáns színekkel s virtuóz vonásokkal megfestett fehér tanyán, végre is legszebb a »buzavirágszemü lányka« — s csak az egyért sajnáljuk a költőt, hogy ebbe a lánykába nem szerelmes. Ő egyáltalán senkibe sem szerelmes, legalább ezt vallja kötete egyik versében egy diákos szó, hetyke és igazán nem jó poémában. Nehogy éppen egyik kevésbbé sikerült versénél mondjunk búcsút e kedves poétának, külön is ajánlom olvasóink figyelmébe a tiszta észszel és igaz lelkesedéssel irt »Tisza Kálmán« czimü hoszszabb verset, különösen pedig a »Füst« czimüt, amely dallamos és erőteljes hangon zengi a tanyák pásztortüzei mellett élő egészséges, déli nép dicséretét. íme, ez egy bölcselkedő és leíró költő. A gáncsoskodók azt fogják rá mondani, hogy nagyon okos, nagyon öntudatos ember ahhoz, hogy igazi dalnok legyen. Nos, kérem, ez csak beszéd. A költő nem olyan, mint a tenorista, akinek nem kell ész. Minél okosabb és öntudatosabb egy költő, annál magasabb a qualitása. Még eddig, ahány nagy költő volt a világon, mind igen okos és öntudatos ember volt. Igaz azonban, hogy nem minden okos és öntudatos költőnek van temperamentuma az úgynevezett tiszta lírához, mely csakugyan végtelenül kedves dolog, de nem egyetlen kedves a világon. Ez alatt a tiszta líra alatt a költő belsejéből közvetlenül fakadó és kitörő dalt értjük, a gáncsoskodók azonban éépen azért, hogy az intelligensebb költőktől megvonhassák a koszorúkat, csak a népies, rózsás, galambos, liliomos, bokrétás szerelmes verseket ismerik el tiszta lírának. Persze, hogy ilyeneket épen az intelligensebb, modernebb költők már ritkán írnak. Affektáczió volna tőlük ilyeneket írni, mert belső és külső világuk tényleg más, mint aminő volt például Petőfié. De azért még ezt a génet sem kizárólag népszínházi kardalosok és korbely segédjegyzők kultiválják. Ebben a genreban is dolgoznak ez idő szerint valóban hivatott, nagyon intelligens és művelt költők. Előttem egy kötet, teli dallal, jóval, roszszal egyaránt. Ámde, ha egyik-másik dal sületlen, vagy ügyetlen is, a közvetlenség és a magyaros népiesség, mely e zengő kötetből árad ki, az igazán meglepő. Hiába, tisztelt gáncsoskodók, nem menekülnek ; igenis terem még tiszta magyar lira is. Tessék csak ide figyelni: »Pécsváradi tiszta búza, Kihajlott a gyalog útra, Hogy megérjen, meg se várja, Már az egér ledarálja. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Belföld, Budapest, nov. 30. (Apponyi Miskolczon.) Az »O. É.« Miskolczról hiteles forrásból a következő tudósítást veszi: Gróf Apponyit, ki vasárnap a nemzeti párt megalakítása végett, több nemzeti párti képviselő kíséretében Miskolczon megjelent, a miskolcziak nagy közönynyel fogadták. Bevonulásakor alig volt néhány éljen, zászló egy sem. Kísérlete, hogy Miskolczon pártot szervezzen, egészen meghiúsultnak tekinthető. Az értekezleten megjelentek számbavehető része legnagyobbrészt vidéki volt, Miskolczról mindössze néhány félrevezetett polgár jelent meg, egyetlen állami, megyei, városi tisztviselő és lelkész sem vett részt, úgyszintén hiányoztak a függetlenségi párt elnökei és irányt adó tagjai is. Este ugyan obligát fáklyásmenet is rendeztetett, de az arra való felhívást csak néhány iparos, 4 paraszt s 2 tönkrement kereskedő írta alá. Az egész viszczenirozott akczióra nézve jellemző a megyei és városi értelmiség tüntető távolmaradása. Apponyinak megjelenése Miskolczon alig fog nyomot hagyni. „Római kérdés.“ Budapest, nov. 30. -Iv/ii . * z t _i_ o I at, latibb cjjou igen meglepő fölháborodás híre érkezik hozzánk a szép Itáliából. Már szombaton, az olasz képviselőház ülésén a tiszteletreméltó Bovio úr meghúzta a vészharangot, vasárnap pedig a római lapok majdnem kivétel nélkül haragos czikkeket közöltek az osztrákmagyar monarkia ellen. És miért mindez a zaj ? Azért, mert Kálnoky Gusztáv gróf fölvetette az osztrák delegáczióban a római kérdést,ezt pedig az olaszok semrd szín alatt el nem tűrhetik, miután az ő szemükben római kérdés nem létezik attól a naptól kezdve, a melyen Viktor Emánuel csapatai bevonultak Rómába. Ha tehát az osztrák-magyar monarkia külügyminisztere ennek daczára emlegeti a római kérdést, ezzel megsérti az olaszok legszentebb érzelmeit és túlságosan nagy árt fizettet azért, mert Olaszország megújította a szerződést, amely összetartja a hármasszövetséget. Hosszadalmas volna itt mindazt elmondani, aminek eldörgését az olasz újságok, Bovio úr nyomdokaiban haladva szükségesnek, hasznosnak és tapintatosnak vélik. Lapunk más helyén úgyis bő kivonatban ismertetjük ezeket a mérges czikkeket. Bámulnunk kell ezen az egész hadjáraton, amelyet az olaszok ily hamarosan megindítottak ellenünk. Bámulunk, mert nem értjük, mi bajuk van. Tulajdonképen ki is beszélt a római kérdésről , Zallinger úr. Egy osztrák delegátus, akinek becses létezéséről valószínűleg sohasem szereztünk volna tudomást, ha véletlenül eszébe nem jut elkövetni azt a faux pas-t, amelylyel az osztrák delegáczió pénteki ülésén bemutatni magát szükségesnek tartotta. Most már tudjuk, hogy az osztrák delegácziónak van egy tagja, akit Zallingernek hívnak, aki azt hirdeti magáról, hogy ő igen jó katholikus és igen jó hazafi, de aki arról nem győzött meg senkit, hogy politikai talentuma és tapintata valami magas fokon állana. Tehát ez a Zallinger úr szóba hozta az osztrák delegáczióban a római kérdést. Ennyi igaz. De hát mit tartozik az osztrák-magyar monarkia kormányára ? Felelős ez a kormány azért, amit a Zallingerek beszélnek ? Ezt, valószínűleg, még a legelkeseredettebb olasz hazafi sem állítja. Az olasz képviselőházban Imbriani és társai mennyit emlegetik az Italia iredentát, Trentinoti Triesztet, ökleikkel fenyegetik monarkiánkat. Vájjon eszébe jutott-e valaha valakinek akár Ausztriában, akár Magyarországon komoly politikai akció kiindulópontjává felfújni ezeknek a jó uraknak a radomontade-jait? Nem, soha. Viszont jogosan elvárhatnék tehát, vagy uumugy------- , szereplését az olaszok ne akaszszák a monarkia nyakába. Aki vezérczikket ír, attól legalább anynyit megkívánhatunk, hogy figyelmesen elolvassa azt, amiből politikai cause celebre-t akar csinálni. Olasz kollegáink az újságírásnak ez ellen az elemi szabálya ellen vétettek, amikor Kálnoky Gusztáv grófról úgy írtak, mint aki a római kérdést Olaszországra nézve sértő módon emlegette volna. Aki semmi egyebet, csak az Agenzia Stefani által közölt kivonatát Kálnoky Gusztáv gróf beszédének egyszer figyelmesen elolvassa, lehetlen, hogy az olaszok erős tévedéséről azonnal meg ne győződjék. Mert hiszen a monarkia külügyminisztere a római kérdést még csak nem is említette. Arról igenis beszélt, hogy Olaszorságban van egy probléma, amely megoldásra vár, de ennek a problémának sem megoldása, sem tárgyalása nem tartozik az osztrák-magyar monarkiára. Tehát Olaszország belügye az. Nincs mit vitatkozni azon, hogy ez a probléma létezik: ez a pápa és Olaszország viszonyának rendezése. Hiszen azt utóvégre is senki nem állíthatja, hogy ez a viszony, úgy, amint ma látjuk, kellemetes, barátságos vagy szíves volna. Kiváló olasz hazafiak foglalkoztak és foglalkoznak ezzel a problémával, így bizonyságot szolgáltatva arról, hogy üdvös változás volna Olaszországra nézve, ha az szerencsés megoldást nyerne. És amikor Kálnoky Gusztáv gróf annak a kívánságának adott kifejezést, bár ez a probléma a pápa és Olaszország javára rendeztetnek, ezzel legalább is annyi jóindulatnak s rokonszenvnek adott kifejezés a Quirinal, mint a Vatikán iránt. Senki nem tagadhatja, hogy ezzel a rendezéssel a nyugtalanságnak, az ingerültségnek, a feszültségnek olyan eleme tűnnék el Olaszország beléletéből, amely az ifjú királyság belső konszolidálásának eddig nem csekély hátrányára szolgált. Ha figyelembe veszszük továbbá, minő finoman, de azért nem kevésbé erélyesen utasította rendre Kálnoky Gusztáv gróf Zallinger urat politikai tapintatlanságáért, akkor éppen percig sem kételkedünk benne, hogy az Olaszország iránt táplált szeretet és rokonszenv sugallotta mindazt, amit a szóban forgó problémával mondott. Mert bizonyos, hogy Olaszország ellenségei nemcsak hogy megoldani nem akarják ezt a problémát, hanem inkább tőlük telhetőleg szítják az ellentétet, amely elválasztja egymástól a pápát és a királyt. puncs u ’YVoftünk bérűvé, , xjx hranyadó Korongon Félreértésre adhatott volna alkalmat a pénteki osztrák delegáczionális inczidens. Azokban a körökben igen jól tudják, minő véleménynyel legyenek az osztrák-magyar monarkiának Olaszország iránt viseltetett érzelmeiről; igen jól tudják, hogy az osztrák-magyar monarkia őszinte lojalitással, törhetetlen hűséggel ragaszkodik olasz szövetségeséhez és barátjához; saját érzelmeit és saját érdekeit Nincs most szükség aratóra, Gyere, rózsám, csak egy szóra . Ha aratni már nem lehet . . . Vessünk csókot majd eleget.« Ezt a kis dalt ép olyan igénytelennek, mint amily kedvesnek találom. Ami ebben szép, az üde közvetlenség s nem a gondolatok, vagy érzések fensége. De bemutatok itt egyvégben még többet is. »Lehajtott a búza feje . . . Vállamon a rózsám feje , Búza feje, tele szemmel, Rózsám szive szerelemmel, Olyan kalász a szerelem, Télen nyáron csókot terem ; Alig várom az aratást, Csókoljuk meg, babám, egymást.« Valóban csak úgy dalol felém az aranyos, egészséges életkedvvel teljes vőlegény-nóta: »Megláttalak Oszlóba Kukoricza fosztóba , Holnap után estére, Haza viszlek Mecskére. Cserepes a mi házunk, Nem éhezünk, nem fázunk — Van kenyerünk, van borunk Tudja papunk, rektorunk. Az én apám hegybiró, Miénk lesz a benyíló ; Csókkal alszunk, ébredünk — Vigan foly az életünk !« Avagy nem csókolni való kis lírai apróság ez a tíz sor: »Hogy bejöttem Debreczenbe; Kis menyecske Kökény szeme Jut eszembe. Kaput, házat Elfeledtem; De azt tudom Holtig tudom, Kit szerettem.« És még csak egyet az érzelmesebbjéből: »Szállnak a madarak, Hazafelé szállnak, Mit szenjek tőlök Jó édes anyámnak?