Nemzet, 1891. december (10. évfolyam, 3325-3354. szám)
1891-12-03 / 3327. szám
§8ffR»BS8T6if®: Ferencsiefctsze, Athenaeum-épület, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bementetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK mint előfizetések a kiadóhivatalba (Terencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 3327. (332.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1891. Csütörtök, deczember 3. — ■ Sostancziek-tere, Athenaeum-épület, roxasarjeás Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ............... 2 frt, 8 hónapra ............. 6 . »F nőnapra „-tv- .. .. - —1 - i o . Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Ara 6 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) X. évi folyam. Bécs, decz. 1. A magyar delegáczió mai ülése fényesen bizonyítá azt a szellemi fölényt, melyben a szabadelvű párt az ellenzék felett áll, még akkor is, midőn ezt legjelesebbjei képviselik. Mert minden elfogulatlan és szakértő ember ítéletére bízzuk, olvassák el a hadügyi költségvetés tárgyában ma tartott beszédeket, egyfelől Beöthy Ákos, Bolgár és gr. Apponyi beszédeit, másfelől az előadó Rakovszky, Hollán Ernő, Hieronymi, Pulszky és Münnich Aurél fejtegetéseit és meg fog győződni mindenki, hogy a feladat komolysága és a tárgy ismerete melyik részen dominál és hol kerül felül a puffogó frázis? Annyival is inkább vethetjük fel ezt a kérdést, mert az ellenzék is elismerő, hogy pártunk tagjai minden szenvedélytől ment, magas színvonalon álló, tárgyilagos beszédeket tartottak, tehát nem vádolhatok azzal, hogy pártszempontból beszéltek. Míg másfelől nem volt ugyan sem személyeskedés, sem sok szenvedély az ellenzéki szónoklatokban sem, de abba a kettős hibába estek, hogy vagy olyan általánosságban mozogtak, hogy egyet lehetett velük érteni, anélkül, hogy az álláspontok különbözőségét abból a legkisebb mértékben is igazolni lehetne, vagy a részletekre alaptalan dolgokat mondottak és azokból alaptalan következtetésekre jutottak. De nem feledkeztek meg a hangzatos jelszavakról sem, hadügyi programmot, militarizmust, törvényellenes követeléseket és költségeket emlegettek anélkül, hogy követeléseiket vagy állításaikat legkisebb mértékben is igazolni tudnák. Nagyon jól mondta ugyanis Hollán Ernő szép beszédében, hogy a katonai dolgokat és így költségeket is, a törvényes kereten belül, a helyzethez, a szomszédok készülődéseihez kell szabni, szem előtt tartva az ország közgazdasági és pénzügyi erejét is. És igen veszedelmes, mint Rakovszky helyesen jegyzi meg, a katonáktól több évre terjedő programmot kívánni, mert az nagyon költséges lehet. De hát az Apponyi emberei theoretikusok, ők mindig valami papiroson kidolgozott tervvel akarják csinálni a politikát, ez pedig czifra frázisokkal ékes, de katonai dolgokban a helyzetnek meg nem felelő politika. Itt a feladat a védelem biztosítása, a katonai erő versenyképessé tétele és erőnknek ép úgy, mint a helyzetnek megfelelő intézkedések érvényesítése. Ha így fogja fel a kritika feladatát, akkor Beöthy és társai nem indítványozzák a »rekonszideráczió« alá veendő tételeknek az albizottsághoz viszszautasítását, hanem megmondják mit tartanak a költségvetésből 1892-re soknak, mit kevésnek, mit czélszerűnek, mit czélszerűtlennek. De ezt nem tevék, hanem a többség által rekonszideráczió alá akartak vétetni oly tételeket, melyek kevés kivétellel tavalyi és azelőtti rendszabályoknak hasonló szükség által (mert a galicziai helyzet nem változott) indokolt folytatásai, a melyeket ők felületesen bírálván meg, újaknak, sőt törvénybe ütközőknek jeleztek. Az utóbbi vád Beöthynek egy alapos tévedéséből származott, melyet Apponyi és Bolgár vaktában elfogadtak. Szaporítja, tartalékos tisztek önkéntes vállalkozása útján a tiszteket a hadügyminiszter , mert egy századnál egy tiszt mozgósítás esetén nem elég, főleg ha a póttartalékosok és még a népfelés is berukkolnak, mi háborúban természetes. Ha ekkor vonatik be a tiszt is, tudatlan, járatlan, százak és ezrek vesztét okozza hibáival. A nép élete drága, azt biztos vezetésre kell bízni s ezt idejében kell kiképezni. A törvényes békelétszám és a költségvetési békelétszám közt óriási különbség van; ennek szaporítása csak költségvetési és nem törvényhozási kérdés : ez megszabta a keretet, azon jóval alul vagyunk; tehát úgy az állandóan elparancsolt tisztek, mint legénység pótlása, valamint a tisztek (225-ös) szaporítása beillik a keretbe; ha a póttartalékosokból és népfelkelésből szintén törvény által megszabott és kilátásba vett új formációkat tekintetbe sem veszszük. De Beöthy és társai folytonosan makacsan ragaszkodtak ama tévedésükhöz, hogy még ezek a pótlások is törvényhozás elé valók. Minden elfogulatlan látja tévedésüket: ők ontják a frázist és ez alapon indítványozták 3 nagy tétel törlését — alaptalanul, de azért sem azt be nem bizonyíták, hogy erre nincs szükség, sem meg nem szűntek ígérgetni, hogy ami a monarkia védképességére szükséges, azt megadják. Igaz a premissza, azt jól mondá Pulszky — de nem igaz a konklúzió, az indokolatlan költség-megtagadás — frázisok kíséretében. Mindezt Hollán, Pulszky, Hieronymi, Rakovszky, Münich oly szépen megmagyarázták, hogy a gyermek is megérti, csak az ellenzék nem. Különben, hogy álláspontjuk indokolatlan és mesterkélt, azt két dolog még jobban bizonyítja. A galicziai erődök építése és barakkok átalakítása az idén is, tavaly is költséget vett igénybe. Az ellenzékiek, az idéneseket nem szavazták meg, de azért nem mondták, hogy nem kell a kijelölt erődöket végleges művekké átalakítani, nem kell az összeomló barakkokat lakhatókká tenni,máskülönben még költségesebben lennének a katonák elhelyezve, vagy el sem helyezhetők), sem azt nem tagadták, hogy tavaly óta a szükség még nagyobb, mert Oroszország még több erőt nyomott előre. Csak a tételt akarták törölni. Még furcsább az, hogy a boszniai katonai kiadásokat évek óta megszavazták, most azok kisebbek — és mégis megtagadják; de sem azt nem mondák, hogy nem szükséges annyi ember benntartása, amennyi fel van véve, sem azt, hogy az élelmezés és elhelyezés olcsóbbá lett, pedig ebből származik a több költség. Mi változott tehát? csak az, hogy az Apponyi pártja most »nemzeti« párt és mint ilyen több frázisból és erősebb vádakból áll akcziója, mint állott eddig. De tárgyilagos és hozzáértő emberek előtt annál üresebb és indokolatlanabb. Az 1890. évi augusztus havában ugyanazon hálózaton 1.482.855 frt volt a személy- és podgyászforgalom bevétele, a f. év augusztus havában tehát 148,182 forinttal emelkedett a személyforgalom bevétele. Hozzászámítva ehhez a f. év jul. hó végéig elért 593,628 frt bevételi többletet, a személy- és podgyászforgalom a folyó évben aug. hó végéig 741,810 frt 96krral több bevételt eredményezett, mint a múlt év ugyanazon időszakában. A személy- és áruszállítás bevétele volt 1891. augusztus hó végéig 31.592,680 frt, 1890. ugyanazon időszakában 31.542,014 frt, a bevételi többlet tehát 50,665 frt. Az összes bevétel volt 1891. augusztus hó végéig 32.563,172 frt, 1890. ugyanazon szakában 32,521,417 frt, a bevételi többlet 41,754 frt. A m. k. államvasutak a központi állampénztárba 1891. decz. 2-ig beszállítottak 15.500,000 frtot, ami az előirányzott nettó bevételekhez képest (a beruházások levonásával) 1.400,000 frt többletnek felel meg. A volt osztrák-magyar államvasutak vonalain az aug. havi végleges bevétel volt 1.767,408 frt, az ideiglenes 1.615,293 frt, a végleges bevétel tehát 152,115 frttal nagyobb, mint az ideiglenes. E vonalak összes bevétele 1891. augusztus hó végéig volt 10.867,367 frt, a múlt év ugyanazon szakában 10.405,681 frt; a bevételi többlet tehát a folyó évben 461,685 frt. E vonalak tiszta pénztári beszállítása volt 1891. deczember 2-ig 9.724,200 frt. Kolozsvár, decz. 2. (Ellenzéki agitáczió.) [Eredeti távirat.] Bethlen Gábor gr. és Horváth Gyula ideérkeztek. Holnapra értekezletet hívtak össze az ellenzék mindkét árnyalatából. Czéljuk a függetlenségi pártot Kolozsvár átengedésére bírni a nemzeti párt számára, vagy legalább az egyik kerületet megnyerni. Egyúttal értekezletet készítenek elő a központi kiküldöttek fogadására. A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 2. Mozart emlékezete. — A filharmonikusok hangversenye. — A Vigadó nagyterme ma ismét zsúfolásig megtelt, ezúttal olyan közönséggel, mely nem csak gyémántjaival pompázott s zenét jött hallgatni, hanem úgynevezett emelkedett érzelmekben is bővelkedett. A filharmonikusok remekül játszottak, mint mindig ; a drága kövekkel megrakott hallgatóság pedig olvadóbb sóhajtásoknak engedte át magát, mint ahogy rendesen szokta s a közönségesnél mélyebben suttogták és mondogatták egymásnak, hogy: »Igazán klasszikus, nagyszerű!« A teremben óriásivá emelkedett a forróság, a roppant tömeg viharosan tapsolt, a gyémántok csak úgy szórták mély tüzű fényüket mindenfelé, —szóval mindenben pompás emlékünnepélye volt ez ma annak a zeneköltőnek, aki holnapután lesz épen száz éve, hogy meghalt, szinte éhen halt, családjának alig hagyva annyit, hogy tisztességesen eltemessék. Aminthogy nem is temethették el tisztességesen, mert az utókor egyáltalán nem tudja, hogy hol temették el. Azt hiszik, hogy valami közös sírba temették, együtt azokkal a nyomorultakkal, akik ép akkor szintén Bécsben fejezték be földi pályafutásukat, s talán szintén geniek voltak, hogy úgy pusztultak el, vagy talán épen lumpok, csavargók, akik ezen az útón juthattak Mozart hamvainak társaságába. Ki tudja? Denique akkor még az ingyen díszsírhelyek polgári érdemrendje föltalálva nem volt. De az ifjan, szánandóan elveszett Mozart, aki maga lett volna az életvidorság, ha élete csupa megőrjítő munka és elcsüggesztő sikertelenség nem lett volna — ma már meg lehet elégedve azzal a fényes sikerrel, amelyet művei aratnak. Az egész világ elismeri az ő genie-jét, gyász- és emlékünnepélyeket szentelnek műveinek, milliomos és vagyontalan de a művészetért lelkesülő urak és gyémántokkal ékesített delnők sóhajtva emlegetik nevét, és százezeren játszák műveit mindenféle hangszereken, valóban, az ő szelleme nagyon meg lehet elégedve, s ha van módja rá, hogy minderről tudomása legyen, kétségkívül el is van bájolva, s kellő kárpótlást talál mindazért, amit a földön szenvedett. S mindazokra nézve, akik azt hiszik magukról, hogy a szellem, a szív és az ész alkotásaival kiérdemelnek valami elismerést már itt a földön, akik mint művészek, költők, írók és tudósok a lelküket égetik el azért, hogy pénzkereső és a mi fő, találó embertársaiknak az élet rideg küzdelmeiben legyen mi mellett melegedniük, ha mégsem részesülnek ebben az elismerésben, vigasztalásul szolgálhat az, hogy tehetségük nem vész kárba, alkotásaik megtalálják még egyszer jutalmaikat is. Mert ha kortársaik nem is méltányolnák őket eléggé, ugyanazok unokáit aranyos és gyémántos unokái föl fogják keresni a temetőt s nagyon fognak sopánkodni azon, hogy legalább az elköltözött és ki tudja, hol elföldelt lángész sirjánál nem hullathatnak néhány érzékeny könyet. Aztán rendeznek a halála évfordulójára gyászünnepet stb. lásd mint fent s nagyon meg lesznek hatva és igen szépen ki lesznek hozzá öltözve. Tehát bátorság, tisztelt lovagjai a szellemi alkotásoknak és anyagi önfeláldozásnak, megkapja jutalmát ki-ki, még itt a földön, habár esetleg egy néhány évvel is halála után. Amint a mai hangversenyt a »Maurerische Trauenmusik«-kal megkezdték, az egész hallgatóságot elfogta a borzongás. Mert Mozart, aki az enyelgő bájos, incselkedő zenének volt utolérhetetlen mestere, megdöbbentő erejű zokogást hallat e művében. Siralom, panasz, nyögés és keserűség, gyász csüggedtség olyan erővel hullik ki a bámulatos műből, hogy mindezek mélységes sötétségét szinte lehetetlen fölfognunk, ha nem ismerjük Mozart életét, mely annyi csalódást, olyan sok leverőt képes felmutatni. Igaz, hogy ez alkalmi gyászmű volt s készült arra, hogy megünnepelje két szabadkőmives halálának emlékét, akik, mint Mozart, az emberiségnek és testvériségnek valának lelkes hívei. De tudjuk, hogy Mozartot már ebben az időben annyira bántotta, hogy tehetségét el nem ismerik, hogy daczára kedélye vidor alaphangulatának, még a sötét halállal is megbarátkozott, s akkor értjük meg, hogy miért panaszkodik ez a zene olyan keservesei, miért hat ránk olyan megdöbbentő, lesújtó erővel. A filharmonikusok ma először játszották nálunk ezt a csodálatos művet, de olyan szépen, annyi erővel és lelkesedéssel játszották, hogy még sokszor reméljük azt hallani: mindannyiszor, ahányszor valami nagy panaszra van ok. Pedig művészek ők is s panaszra így találhatnak okot eleget. A közönséget úgy meghatotta a »Trauermusik«, hogy amikor az utolsó hangok elhangzottak, a lesulytottságtól alig tudott tapsolni. Csak néhány pillanatnyi szünet után ocsúdott föl a fájdalmas indulatból s verte össze ezernyi tenyerét szinte gépiesen. Winkelmann Hermann, a bécsi opera hőstenorja énekelt ezután egy »recitativot és áriát« Mozartnak »Idomeneus« cz. dalművéből. Winkelmann pompás művész; hangja érces, erőteljes és lágy, roppant terjedelmű és kifogástalan csiszoltságú. Ha egyik-másik pillanatban érezzük is azt, hogy az a nagy hang is alá van vetve a múlandóságnak, gyönyörködtet mégis olyan mértékben, hogy a fogyatékosságot alig veszszük észre s szinte zavartalanul élvezzük egész szép előadását. S méltánylásunk, amelyet megérdemel, annál nagyobb, mert a színész-énekes tulajdonképpen nagy áldozatot hoz, amikor így, szinte azt mondhatnók dísztelen frakkban és különösen a pompás színpadi világítás, jelmezek és hősies keret nélkül lép a közönség elé. Aki Winkelmannt a színpadon látta, daliásnak, pompásnak, lovagnak és vitéznek, alig hihette el, hogy az a borotvált képű, iskolamester kinézésű vézna legény ugyanaz a levente. S az illúzió szétfoszlása annyival bizonyosabb, mert rendesen egy-egy kikapott opera-áriát adnak elő, ami így, az ahoz is szükséges kellékek nélkül tényleg nem hathat. Azért a hang, az ének már az első számban is pompás volt, bár valami jelentékeny tetszést el nem érhetett. A hangverseny második szakaszában sokkal nagyobb hatást is ért el. Elsősorban azért, mert a közönség megszokta, s már meg is látta benne a nagy művészt, másodsorban pedig különösen azért, mert most már csupa Wagnerszerzeményeket énekelt s Winkelmann par excellence Wagner-énekes. Előbb a Mesterdalnokokból »Am stillen Herd in Winterszeit« gyönyörű dalát, aztán a »Walkürök«-ből azt az utolérhetetlen szépségű »Lenzensliedet«, mely Wagner költői lelkületének egyik leghatalmasabb alkotása, énekelte csodálatos erővel és tökéletes művészettel. Erre már úgy zúgott, harsogott a taps, hogy alig akart vége szakadni, s Winkelmann kénytelen volt még egygyel megtoldani énekszámait, s választotta hozzá a legmegragadóbbat, azt, amidőn Lohengrin megmondja, hogy ki ő. A misztikusból kifejlődő drámai erő, a fenséges és megrendítő, együtt alig nyilvánul Wagner műveiben valahol is olyan élesen, mint épen ebben a szólamban. Winkelmann tökéletesen meg tudta érteni, ki tudta fejezni. Kifogástalan volt mindenkép, s a közönség tetszésének nyilvánításában teljesen méltányolta ezt a nagy műélvezetet, melyet páratlan énekével nyújtott. Közben azonban ismét hallottuk Mozart csodálatos műveit. A vonós zenekarra írt »Adagio és Fuga«, melyet ma először adtak elő nálunk, rendkívül bájos szerzemény. Fölfedezzük, hogy minő rendkívüli szellemesség, mennyi mélységes gondo lat, minő kecsesség és báj lakozott Mozartban, aki minden alkotását olyan dúsan teli tudta szórni lelke gyöngyeivel? Egészen bizonyos, hogy ma már kinevetnének bennünket az e fajta fölfedezésért. De vájjon nem végezünk-e jó munkát mégis, amikor fölfedezzük és rámutatunk e csodálatos adagjára s ismételve hangsúlyozzuk, hogy lássák meg a benne megnyilatkozó nagy tehetséget, amikor ezt abban a reményben cselekeszszük, hogy talán elősegítettük imigy valamivel azt, hogy esetleg kortárs közönségünk is fölfedezze a közötte, benne élő génjét, akinek méltányolását a legnagyobb kényelemmel hajlandó rábízni az unokáira ? Az Es-dur szimfónia ismert remeke Mozartnak, aki anyira szerény és olyan nagy mestere volt a zeneköltészetnek. Az egész művön átleng az ő rendkívüli szeretetreméltósága és erőteljessége egyaránt. Dallamban, szellemben gazdagabb, hangszerelésben egyszerűbb, nemesebb, sőt mondhatni igénytelenebb művet alig mutat fel sokat a zenetörténelem. A czikornyátlanság kerülése, a hatásvadászó fogások teljes hiánya daczára, megragad bennünket e szimfónia és elbájol úgy, hogy alig tudjuk megmondani, melyik része tetszett jobban, az édes dallamú adagio, kissé bánatos, de azért derűsen mosolygó másik része, sziporkázó kedves menuettója vagy fináléja. A közönség az egész hangversenytől el volt ragadtatva, minden szám tetszett, teljes gyönyörűséget nyújtott. A zenekar briliáns volt. A hallgatóság is briliáns volt. Mozart meglehet elégedve — csak nem lesz hálátlan az ő szelleme, hogy még ezzel a hatással sincs megelégedve ? Néhány perc múlva a Vigadóból a gyémántos hölgyek és többé-kevésbbé dúsgazdag urak egész óriási tömege hullámzott alá; robogó, díszes hintók röpítették a város minden részébe ükk-apáit és dédanyáit azoknak a jóságos, hálás és műértő lelkületű embereknek, akik majd száz év múlva lelkes tapssal fognak hasonló szép ünnepélyeket ülni, mint a minő a mai volt. (a.) A képviselőház f. hó 5-én, szombaton délelőtt 11 órakor ülést tart. Belföld, Budapest, decz. 2. A (magyar államvasutak jövedelme.) A magy. kir. államvasutak törzshálózatán 1891. augusztus hóban a személyes podgyász-szállítás véglegesen leszámolt bevétele 1.631,037 frt volt, ami az ideiglenes bevételi kimutatásban kitüntetett 1.448,300 frthoz képest 182,737 frt több bevételnek felel meg. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A delegácziók. A magyar delegáczió nyilvános ülése. Bécs, decz. 2. A magyar delegáczió mai nyilvános ülésén a hadügyi költségvetést és ezzel kapcsolatban a válaszokat tárgyalták. Beöthy Ákos beterjesztett határozati javaslatait elvetették. Nagy érdeklődéssel hallgatták Szapáry Gyula gróf két rendbeli felszólalását, valamint azt a polémiát, amely Tisza Kálmán és Apponyi Albert gróf közt kifejlődött. Az ülés folyamán váratlan vihart idézett elő Ábrányi Kornélnak az az indítványa, hogy a hadügyminiszter a hozzá intézett magyar beadványokra magyarul válaszoljon. A kérdéshez többen szóltak s maga az indítványozó a hadügyminiszter képviselőjének először adott válasza folytán határozati javaslatát visszavonta. Utóbb azonban a hadügyminiszter képviselője felszólalását egy újabb nyilatkozattal egészítvén ki, az nagy mozgást keltett s az indítványozó szavazásra kérte bocsáttatni indítványát. A szavazás eredménye az lett, hogy Ábrányi határozati javaslatát elfogadták. Az ülés lefolyása a következő volt: A magyar delegáczió ma délután 2 órakor tartotta hatodik nyilvános ülését. Elnök: Zichy Ferencz gróf. Jegyzők: Hegedűs Sándor, Rudnyánszky Béla b. Jelen vannak a közös minisztérium részéről: Bauer b. hadügy, Kállay pénzügyminiszterek, Tóth legfőbb számszéki elnök, Barkassy vezérkari ezredes, Cziráky Béla gr. udvari tanácsos, Szentgyörgyi Gyula osztályfőnök, Feldenhauer vezérőrnagy osztályfőnök, Pongrátz gr. osztálytanácsos, Ferenczy sorhajó hadnagy, Páter szárnysegéd vezérkari őrnagy, Gutenberg vezérőrnagy osztályfőnök, Matt vezérkari ezredes alosztályfőnök, Hóhér dragonyos ezredes alosztályfőnök, Beckerhimn tüzér ezredes alosztályfőnök, Blasek műszaki ezredes alosztályfőnök, Canisus gyalogsági ezredes alosztályfőnök, Röckenzaun osztályfőnök, Pernhofer főhadbiztos, Dohudsky hadbiztos ; a magyar kormány részéről Szapáry Gyula gr. miniszterelnök, Fejérváry, Wekerle, Szögény miniszterek. A jegyzőkönyv hitelesítése után elfogadtatik az országos bizottság házi költségvetése. Napirend előtt Beöthy indítványozza, hogy az országos bizottságnak a hadügyminiszterre vonatkozó külön határozatai közül az első és második mint rendesen, most is együttesen tárgyaltassék. E határozatok elseje a katonai akadémiákra , illetőleg Magyarországon felállítandó új akadémia létesítésére, a második a magyar nyelvnek a katonai tanintézetekben való tanítására vonatkozik. Az indítvány helyesléssel fogadtatván, Rakovszky előadja és indokolja az albizottság határozati javaslatait. Ezzel szemben Beöthy a következő határozati javaslatokat nyújtja be: I.A közös hadügyminiszter által a katonai akadémiákra vonatkozó kimutatások egyelőre tudomásul vétetnek. Egyúttal utasítja az országos bizottság a hadügyminisztert, hogy Magyarország területén oly magyar tannyelvű katonai akadémia felállításáról gondoskodjék, melynek tanterve azonos legyen ő felsége többi országainak területén levő katonai akadémiák tantervével.« II. »A hadügyminiszter által a magyar nyelv oktatásának eredményéről előterjesztett kimutatások tudomásul vétetnek, egyúttal azonban utasítja az országos bizottság a hadügyminisztert, hogy a Magyarország területén levő katonai alreáliskolák tanterve a Magyarországon életbeléptetett tantervhez alkalmazkodjék, és hogy különös tekintettel a német nyelvre a tantárgyakat magyar nyelven tanulják.« Kelt Bécsben, 1891. deczember 2-án. Beöthy Ákos, Apponyi Albert gr., Bolgár Ferencz. Beöthy első két javaslata indokolásában felhozza, hogy e javaslat részben a dualizmus konzekvenciája, részben azt akarja elérni, hogy a hadseregben minél több magyar ifjú szolgáljon. Nem osztozik abban a nézetben, hogy a hadsereg kérdéseit felvetni nem lehet, mert minden állami intézmény diskucziálható, minthogy a vitahibák kitüntetésére és reformok kezdeményezésére vezet. Azt hiszi, senki sem kétli, hogy, ha magyar katonai akadémia lesz s az iskolák tannyelvéül a magyart hozzák be, nagyobb számban fognak a magyar ifjak a hadseregbe lépni. Az albizottság jelentése is kiemeli, hogy a magyar nyelv a hadseregben más helyzetet igényel. Szeretné tudni, miképen jut érvényre a magyar államiság a hadseregben s miben válik közössé a hadsereg, mely nem különbözik a régitől, németül vezénylik s jelvénye a sas és a magyar kontingens nem teszi le az esküt az alkotmányra. Az osztráktól értené, de a magyar delegáczió részéről nem érti az ellenzést. Tisza Lajos : A hadügyi albizottság már évek előtt állást foglalt az akadémia kérdésében. Két szempont vezette: az egyik az, hogy míg jelentkezők felvehetők és elhelyezhetők a létező akadémiákon vagy míg a hadsereg speciális érdekei nem követelik a növendékek számának szaporítását, nem volna indokolható a hadügyek súlyos terhei mellett 4—5 milliónyi új kiadás felvétele e czélra a rendkívüli budgetbe, mi évenként ismét két-háromszázezer frtnyi új tételt vonna maga után. Másik szempont az volt, hogy ha nem bizonyulnának elégségesnek térhely tekintetében a meglevők, akkor nem költséges melléképítkezések, hanem új akadémia emeltessék magyar területen. (Úgy van !) Odáig azonban nem kívánt menni a bizottság, hogy a tannyelv, a rendszer s a szellem ne legyen azonos a monarkia más területén levő katonai intézettel. Mert nem az volt a szempont, hogy a hadseregre nézve valami különleges történjék Magyarországon, hanem, hogy általában az egész hadsereget lengje át az a szellem, hogy a monarkia mindkét államát egyforma buzgósággal, lelkesedéssel köteles szolgálni. (Helyeslés.) Valamennyi intézetben úgy kell tanítani, hogy a tanítás megfeleljen a monarkia két állama közt fennálló közjogi viszonyoknak, hogy teljes tudomással bírjanak az illetők azokról és azt a szellemet merítsék az intézetben s propagálják, hogy ők az osztrák-magyar monarkia két államának közös hadserege. És ezért kell, hogy egy és ugyanazon szellem lengje át az egész hadsereget és szakadás e tekintetben ne legyen. Csudálkozik, hogy az a párt, mely magát az 1867 : 12. törvényczikk alapján állónak mondja, oly követeléseket mond jogosultaknak, melyek a törvény keretén kívül esnek. Beszélt előtte szóló arról, hogy régebben a koncessziók miképpen érettek el. Hogy e hadsereg olyan legyen — úgymond — mely a mai közjogi alapon álljon, ahhoz nekem nem kell koncesszió, hanem a jog érvényesítése kell. Nem fogadom el Beöthy javaslatát. Széchen Antal grófnak megjegyzése van Beöthy ellenében arra, hogy a katonaság nem tesz esküt az alkotmányra. Ez divatos eszme volt negyvennyolczban, de Európa szerte szomorú következéseket szült. Testületeket csak egy eszmére, fogalomra lehet felesketni, amelyekre nézve mindenki egyetért: lehet ez a kormányforma, az uralkodó személye, vagy az állam szervezete; bármennyire fontos az alkotmány, semmi sem lenne veszélyesebb, mint a katonaságot alkotmányra felesketvén, annak vitatására felhívni. (Mozgás és ellenmondás.) A történetre hivatkozik, hogy a parlamenti hadseregek rendesen az egyeduralom és a zsarnokok legkészebb eszközei voltak! (Mozgás. Zaj.) Apponyi Albert gr. megjegyzi, hogy Széchen felszólalása azoknál, kik nézetét helyeslik, nagy rémületet fog kelteni, mert az a veszély, melyet az alkotmányra felesketésben lát, tényleg fennáll, minthogy honvédségünk az alkotmányra tesz esküt. (Úgy van! Úgy van!) Köszöni, hogy a bizottságot e nagy veszélyre figyelmeztette. Tisza Lajosnak a szellemre vonatkozólag azt válaszolja, hogy két fogalmat összetéveszt. Igaz, hogy nagyon veszélyes lenne, ha katonai tanintézetekben ellentétes szellem uralkodnék, de nem erről van szó. Mi magyar szellemet kívánunk ifjaink oktatásában. Ez pedig nem ellenkezik, sőt egyezik azzal, mit Tisza mondott a monarkia mindkét állama iránti kötelességérzetről. Ez a magyar szellem az, mely a pragmatika szankcziót megkötötte, mely a dinasztia uralkodása alatt és mig a dinasztia fennáll, ő felsége többi országaival az elválaszthatlan kapcsolatot létesítette. E szellem nem állhat ellentétben a közös védelem szellemével, melynek a hadsereget át kell hatnia. Azt kívánjuk, hogy a katonai nevelés ne gyengítse a magyar szellemet, midőn a katonai szellemet fejleszti. A ma itt hallott felszólalásokban visszaesést lát a múlthoz képest. Felhozza a Ludovika Akadémia alapítását, midőn az akkori hadügyi kormányzat ellenezvén a magyar nyelven való nevelést, az alapítók és az országgyűlés jobb időkre halasztották a felállítást. Ekkor a hadsereg hivatásbeli katonákból állott, mennyivel jogosultabb most e törekvés, midőn általános vádkötelezettség áll fenn. Ami akkor jogos követelmény volt, ma mellőzhetetlen. Hogy az itt mondottak visszaesést mutatnak, hivatkozik arra, hogy egy katonai javaslat tárgyalása alkalmával a képviselőházban a magyar kormányelnök válaszában kijelenti, hogy a kormány nem tartja ugyan czélszerűnek a magyar tannyelvű katonai akadémiát, de annak követelését nem tartja az 1867. XII. tcz. szellemével ellenkezőnek. Ajánlja Beöthy javaslatát. (Helyeslések). Tisza Lajos gr. kijelenti, hogy nem mondotta, hogy az 1867. évi XII. t.-czikkel ellentétben állana az, hogy magyar nyelvű katonai akadémia állíttassék fel, hanem arra vonatkozólag nyilatkozott, hogy Magyarországban más szellemben neveltessék a közös hadsereg tisztikara, mint a minőben a monarkia másik felében neveltetik. (Úgy van !) Nem tartja opportunusnak, hogy más nyelvet tanuljanak az egyik akadémiában, mint a másikban; de, hogy ez törvénybe ütköző lenne, ezt szóval sem mondhatta. (Úgy van !) Egy neme a kishitűségnek van abban, ha valaki most tételezi fel a közös hadseregbe lépő ifjúságról, hogy kiforgattatik a nemzeti érzületből, midőn az átalános védkötelezettség mellett ettől tartani nem lehet. (Helyeslés.)