Nemzet, 1895. december (14. évfolyam, 4769-4798. szám)

1895-12-01 / 4769. szám

Sumnifk­s Artei Var­rhol lek­tere, Athenaaum-épü­let, I. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-ters Athenaeum-épület) küldendők. Ara­d kr. vidéken 6 kr. (eati lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: ftlADÓ-VITATÁst Verenoalek­tore, Athenaeuro-épület, fjildsalsi, Előfizetési díj : A reggeli és eati kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........................... 2 írt 8 hónapra ......................... ............ 6 » 6 hónapra ........................ 13 » Az esti kiadás postai kü­lönkü­ldéséért felül­fizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 » Ara 8 kr. vidéken 8 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 4769. (331.) szám. Budapest, 1895. Vasárnap, deczember 1. XIV. évfolyam. A parlamenti helyzet. Budapest, nov. 30. Komoly férfiak pártkülönbség nélkül meg vannak döbbenve parlamentarizmusunk elfajulása és teljes dekadencziája fölött. A rekrimináczió itt nem használ. A legjogo­sultabb harag kitörése is csak az ingerlé­kenységet növeli. Higgadt, komoly szóra van szükség, mely áttör a pártszenvedély és elvadulás zsibóján. Figyelmeztetésre, mely megállítja vészes utján a toborzékoló dühöt. A magyar parlamentarizmus hitelének, fényes és nemes tradíc­ióinak megmentésé­ről van itt szó. E fényes tulajdonságok őseinktől szálltak ránk, a nemzet szent kincsét képezik azok. Senkinek sincs jogá­ban eltékozolni azt. Hova lesz a magyar parlamentarizmus hitele, hova lesz azon fénykör, a­mely kép­viseleti alkotmányunkat körülveszi, ha a Sándor-utczai palotában a botrányok egy­mást érik. A­mire büszkék voltunk eddig, hiú nemzeti ábrándnak bizonyult. Nem igaz, hogy mi politikailag iskolázottabbak s par­lamentiig fegyelmezettebbek vagyunk, mint az európai népek legnagyobb része. Nem tekinthetünk gőgösen alkotmányos életünk ezeréves fejlődésére. Mondjunk le a dicsek­vésről és gőgről, s ne állítsuk párhuzamba a magyar parlamentarizmust az angollal. Nem igaz az átöröklés egész tanú- Őseink tudtak bánni a szólásszabadsággal és bot­rányok nélkül tudták gyakorolni az alkot­mányos jogokat. A Sándor-utczai palotában nem tükrö­ződik vissza egy millenium alkotmányos fejlődésének képe. Ha ez így tart, rövid idő alatt oda jutunk, a­hova eljutottak a keleti népek, a­­melyeknek alkotmányos gyakorlatuk sohsem volt s a parlamentariz­­mussal ugy élnek vissza, mint a gyermek a késsel. Csak egy lépés választ el bennünket azon szédületes örvénytől, a­hova parla­­mentarizmusunk nyolcz százados fejlődésé­vel, őseink erényével és dicsőségével s a magyar nemzet reputácziójával együtt bele fog bukni. Csak egy lépés — de ezt a lé­pést nem szabad megtennünk. E végső határvonalnál meg kell áll­nunk. Nemzetünk géniusza lángpallossal áll ott; eddig és ne tovább! kiáltja a vakme­rőknek, a­kik a magyar nemzetet épen ezredéves fordulóján akarják meggy­a­lázni. Eddig és ne tovább! kell hogy kiált­sák minden párt józanai, a­kik meg akar­ják menteni Árpád népét és szt. István államát a gyalázattól. A pártérdek és pártczél összetörpül a nemzeti érdek mellett és lehetetlen, hogy ha a komoly és józan gondolkodók szövet­keznek a parlamenti anarkisták lefegyver­zésére és ártalmalmatlanná tételére, lehe­tetlen, hogy e törekvésnek sikere ne legyen. Rossz véleménynyel vagyunk ugyan az ellenzéki pártokról. A vezérek és az irányadó tényezők eddig nem tették ott meg kötelességüket. De meg vagyunk győ­ződve, hogy a minduntalan ismétlődő és most már a hihetetlenségbe átcsapó botrá­nyok jótékony visszahatást keltenek s a parlament komoly elemeit egyetértésre és közreműködésre bírják, hogy parlamentünk dekadencziáját a végzetes lejtőn megál­lítsuk. A mentés még lehetséges. A­hol a kormánypárt oly higgadt és komoly, mint a szabadelvű párt, s a­hol az elnöki szék­ben a szigorú és pártatlan kéznek s a cso­dálatos nagy tehetségeknek oly kolosszusa ül, mint Szilágyi Dezső, lehetetlen, hogy egy kis jóakarattal és igyekezettel parla­menti életünk jobbjai a végső baj elhárítá­sára képesek ne legyenek. Nem szükséges semmi különös talen­tum annak felismeréséhez, hogy az ellen­zéki padokról kiinduló botrányok nem árt­hatnak másnak, mint csak magának az el­lenzéknek s az ország hitelének. A legva­dabb jelenetekkel sem fog sikerülni a sza­badelvű párt felbontása s a Bánffy kabinet megbuktatása. E kabinet s a szabadelvű párt meg­marad helyén s teljesíteni fogja kötelessé­gét, habár bősz haragjában a pukka­­dásig és a tébolyig jut is el az ellen­zéki düh. Csak elvekkel és elvi küz­delemmel, nem pedig fogcsikorgatással, vad lármával s önmagát körü­ltánczoló der­­visi fetrengéssel buktatható meg oly párt és oly kormány, a­mely elvi alapokon vívta ki létjogosultságát, s az eszmék irányában vezeti a nemzetet. Nyugodtan és komolyan fogja teljesí­teni feladatát és kötelességét, belenyugodva egy sajnálatos parlamenti helyzet kellemet­lenségeibe, a­melyeket kénytelen elviselni, habár mivel sem járult azok felidézéséhez. Mit érhetnek el tehát az ellenzéki tá­bor rendbontói, felforgatói és kétes elme­állapotban utazói? Or­gukon és pártjukon kívül csak a magyar parlamentarizmust kompromittálhatják. Csak a magyar nevet becsteleníthetik meg, s csak nemzetünket foszthatják meg ezredév küzdelmei s böl­csessége által szerzett jó hírétől. Ennek meggátlása nem lehet pártkér­­dés, hanem a nemzet kérdése. Ha a parla­ment józanai és komoly elemei pártkülönbség nélkül nem szövetkeznek a gátlás és mentés­­munkájára, akkor a nemzet fogja kezébe venni saját érdekének védelmét. Akkor az a nagy közvélemény, melyet nem lehet mű­haraggal megtéveszteni s mely utálattal fordul el a szégyenletes botrányoktól, bele fog kiáltani a Sándor-utczai palotába s azt fogja harsogni. Nem a nemzet gyülekezete ez, hanem a gonoszok és tébolyodottak vad csoportosulása, mely az ellenzéki padokon lábbal tiporja a magyar nemzet legszentebb hagyományait és érdekeit; ezt a parlamen­tet tehát szét kell verni, hogy egy méltó gyülekezet a nemzet igazi reprezentánsai képviseljék az ezredéves évfordulón a ma­gyar nemzetet. Az üdvös fordulópontra azonban — reméljük — eljutottunk. A végzetes baj orvosolható lesz magában a parlamentben s igy nem leend szükség külső eszközök al­kalmazására. A Bánffy-kormány programm­­jához híven ezzel a parlamenttel akarja el­végezni munkatervét s igy ez a parlament lesz a millenáris nemzetgyülekezet. De hogy ez lehetséges legyen, szükség van az ellenzéki pártok komoly elemeinek és ve­zértényezőinek közreműködésére is. Telje­sítsék legalább az utolsó pillanatban köte­lességeiket. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 30. Nők sorsa. Szerelembe esni, férjhez menni, gyermekeket ■zülni és fölnevelni, rendben tartani a házat, ked­ves szolgálattal enyhébbé tenni a férj rideg, küz­delmes életét, ápolni a betegeket és imádkozni min­denkiért : a nő hivatásának, a női sorsnak, szivünk szerint való ideálja örökké ez marad. Bármely egyéb életszerepben, a nő mélyen belénk rögzött eszthétikai meggyőződésünket sérti. A mi társadalmunk csupán naiva szerepet oszt leá­nyainknak s csupán anyaszerepet asszonyainknak. S szebb, illőbb szerepet ezeknek osztani nem is lehet. De ime, a primadonna sokkal több, mint a mennyinek ebből az egyetlen leány- és egyetlen asszonyszerepből juttatni lehet. A kivételes zseni­ket, bolondokat és szörnyetegeket leszámítva, nincs nő, a­ki mást akarna, mint vidám, szűzi hajadon­­kodás után szeretni, férjhez menni s aranyos an­gyalfejecskéket ringatni kebelén. Egyszóval: min­den nő boldog nő kívánna lenni. Tehet-e róla annyi és annyi szerencsétlen, hogy sohasem lehet az? A társadalom, ha nőkről van szó, sokkal in­kább eszthétikus semmint emberséges. Kegyetlenül kineveti a pártában rekedt aggszüzet. ízetlennek találja a tudákos tanhölgyet, a­ki vizsgákat rak le és diplomák után futkos. Pálczát tör a leány felett, a­ki testi szépségét és szellemi képességeit kiviszi a családi körből, hogy a nagy világban próbáljon azokkal szerencsét. És lenézi az asszonyt, a ki rendetlenül hagyva tűzhelye tájékát, elmegy kenyeret keresni. Nem is kétséges, hogy felette tökéletlen és fonák valami az éltes leányzó, a ki már kivonült a naiva szerepéből s még mindig azt játsza és játsza halálig. A pápaszemes, okoskodó, pedáns tanítónők, a kurtára nyírt, tintás ujjú, reczepiszt firkáló postás és telegrafista kisasszonyok, meg a többi, hivatalos űrlapok és rovatos üzleti könyvek közt hervadozó szegény leányok, általában szintén kevesebbé ragadják el az ép ízlésű férfit, mint az édesen butácska családi leánykák, kiket illatos tallanglé köd és üde költészet kisér, mikor jól őrzött szűzies otthonukból, mamájuk a bálba, a színházba, vagy a lawn tennis parthiera hozza el őket. Bizonyos, hogy ezek az ártatlan bájos butács­kák rendszerint elnyerik Páris almáját még ama veszedelmes hírben álló, öntudatos nagy nő­emberek elől is, a­kik mint művésznők, férfi kötelességekkel és férfi szabadságokkal küzdenek a dicsőségért, a pénzért és a gyémántokért. No és ki tagadná, hogy egy kartonszoknyás anya, a­ki férjére főz és mos, kék köténye sarkával pedig gondosan végig törü­lgeti kisdedeinek orrocskáit, sokkal szebb és tökéletesebb női lény, mint egy hotel-buffet trónján selyemben pompázó madame d’établissement, a­kinek a férje maga főz otthon magának theát spirituszon és gyermekei havi díjért dajkaságba vannak adva. Csakhogy a társadalom, a­mely a nőt csak a naiv család­leány és a gondos családanya szerepé­ben becsüli meg igazán, elfelejti, hogy a nő nem csupán nő, hanem ember is. Ember, a­kinek meg kell élni, miután, egy tőle nem füg­gött malheur folytán, megszületett. És akár­mennyire az is a nő­ ember ideális megélési módja, hogy a férfi ember becsületben eltartsa, meg akar élni az a temérdek nő ember is, a­kinek becsület­ben való eltartására szerető férfi nem akad. Ezt a temérdek nőt sem lehet, sem a Taygetosról leta­szítani, sem a Dunába dobni. Mi történjék hát velük ? Lehetségessé kell tenni, hogy ezek is megél­hessenek. Még­pedig megélhessenek a maguk mun­kájából, miután érettük más nem dolgozik, így általánosságban, ezt a tételt immel-ámmal elfogadja az egész világ. De mihelyt arról van szó, hogy mely emberi munkákat lehet a nőknek is átengedni a megélhetésre: a világ mindjárt táborokra oszlik. Ez nem is csoda. A kérdés igen nagy és merőben eldöntetlen. A véleményeltérések a kérdésre adott feleletei­ben oly óriásiak, mint a kérdés maga. A legkonzervatívebb tábor, mely pedig a lo­­vagias hölgyimádásnak költészettel teljes hagyomá­nyaihoz leghívebben ragaszkodik, így beszél. A nő tökéletesen más lény, mint a férfi. Más a szervezete, más az agya, más az idegrendszere, tehát mások tehetségei, képességei és ügyességei is. Gyarló lesz mindenben, a­mi sok ezeréves tapasz­talat szerint, eddig férfimunka volt. Gyarlóbb lesz ezekben jóval, mint a férfi. Mint ahogy a férfi hűségére, szelídségére és bájára a családi tűz­hely melegét és derűjét megnyugvással rábízni nem lehet, úgy nem lehet a kenyérkeresés nehéz munkáit sem a gyengébb női kézre adni. A nő a munkában mindig csak bágyadt és alkalmatlan versenytársa lesz a férfinak. Kénytelen lesz rosszabb munkáját szünetlenül olcsóbb áron kínálni, hogy azt egyáltalán igénybe vegyék. Ezzel csak akadékoskodik, csak rontja a munka becsét és a maga nyomorán még sem segít. Mivel a létért való küzdelemben nem lesz többé semleges vigasztaló és ápoló, a­ki ellen fegyvert használni nem szabad, ellenség lesz, kártékony, bárha gyönge, a­kit az erősebb férfi, törni, üldözni, irtani fog. Csodálatos, hogy éppen az iparos szoc­ialisták olyan nagy barátjai a nők munka révén való teljes em­beri érvényesülésének! Képzeljük csak el, hogy ma épp úgy volnának nő szedők mint férfi szedők. Hova nyomnák le a nők a szedők bérét? Hiszen a nő, sokkal szerényebb életigényei folytán, félannyi jövedelemből megél, mint a férfi. És mi lenne, ha a férfiak sztrájkja esetén az olcsó szedő­leányok serege szolgálatkészen oda állana a szedő­szekrények elé? Nos, a sztrájkoló férfiak megver­nék a dolgozó leányokat. Annak a lovagias, becsületes gyöngédségnek, mely ma a nővel szemben elismert férfikötelesség — vége lenne. Ezzel a nő sokkal többet veszítene, mint a­mennyit a munka révén nyerhetne. És a férfimunkával járó férfifogalmak kiirtanák azt, a­mi ma legszebb a nőben s legszebb a világon: a sajátos, szemérmes és éppen ezért kaczér, bódító női bájt. Hiszen látjuk már ma is, hogy elég a nő­nek egy telegrafista képesítő­ vizsgát letenni arra, hogy lényének bájos gyöngédségéből jócskán ve­szítsen. Hát még mi lenne e bájos gyöngédségből, ha a barátnői körbe az egyik leány boncttani és klinikai, a másik jogi, a harmadik statisztikai tanulmányokkal elképzett szellemét vinné be mé­telyül! Akkor csakugyan megesnék, hogy az apró­hirdetésekben ilyen ajánlatokat olvasnánk: »Csinos doktornő, a­kinek jövedelmező praxisa van, e többé nem szokatlan után szép, egészséges, szelíd, házias és lehetőleg barna fiatal úr ismeretségét óhajtja, házasság czéljá­­ból. Nem annyira hozományra néz, mint in­kább arra, hogy a­kit férjül venni óhajt, ott­honülő, engedelmes természetű, a házi teen­dőkben, főzésben és gyermekápolásban jártas legyen. Arczképpel és erkölcsi bizonyítványok­kal felszerelt komoly ajánlatokat »Modern hymen« jelszó alatt a kiadóhivatalba tessék küldeni.« A nő, maradjon nő. A világon annyi nélkü­lözhetetlen női munka van, hogy az emberiség csak meg fogja sínteni, ha ettől a nőt nem, vagy csak egy része is, elrugaszkodik. Hogy sok nő nyomorog­­ ma is , az igaz. De nem azért nyomorog, mert nem kontárkodhat bele a férfi mesterségekbe, hanem azért, mert az emberiség nagy része általá­ban nyomorral küzd. Az általános nyomor még sokkalta nagyobb lesz, ha a férfimunkának nyakára zúdul a női konkurrenczia is. És a nagyobb anyagi nyomorúságon felül, még erkölcsi javaiban is vég­telenül szegényebb lesz az emberiség: elveszti éle­tének egész vigasztaló költészetét, a nőt, hogy aztán nőstény emberállatokkal is marakodjék a konczokon. Azt hiszem, hogy az a konzervatív tábor, a­mely a nőkérdésről így beszél, ma még roppant többségben van. Sőt azt hiszem, ez a tábor lesz többségben mindörökké. Azért-e, mert igaza van? Nem tudom. De úgy érzem azért, mert mindig ez a tábor volt többségben s nehéz elképzelni, hogy a férfi és nő közti viszony valaha mássá lehessen, mint a­mivé a fiziológiai tények folytán eredettől fogva lett.­­ És mégis! . . . Mikor azt látom napról-napra, hogy az Isten legszebb, legkedvesebb teremté­sének, a nőnek sorsa, feltétlenül az Isten leg­durvább, legkegyetlenebb, legönzőbb és leglelkiis­meretlenebb teremtésének, a férfinak van ki­szolgáltatva, szeretnék együtt hinni, remélni és bízni azokkal a lelkes, radikális álmodozókkal, a­kik fennen hirdetik, hogy egykor minden rab­szolgaságnak, a nők rabszolgaságának is vége lesz. Mert a nő valósággal rabszolgája a férfinak. Jó vagy rosz, boldog vagy boldogtalan rabszolgája, de mindig rabszolgája. A férfié minden előjog és a férfié az erősebb ököl. Hogy ettől mit szen­vednek a nők, ők azt maguk nem is tudják. De férfi észszel és érzéssel mérve, a női sors tűrhetetlen, lázító. Mindenekelőtt igaz az, hogy általában férjhez kell menniök a megélhetésért, de férjhez kell men­niük a teljes tiszteletért s a becsületes szerelemért is. A­ki nem tud férjhez menni, az, aránylag ke­vés kivétellel, vagy megélni nem tud, vagy csorba tiszteletben s becstelennek bélyegzett szerelmekben vergődik át az életen. No , és a­kinek sikerül is férjhez menni! A legműveltebb és legjobb módú úri osz­tályokban, sok díjjal ugyan, de még csak meg­van az a sokat hánytorgatott lovagiasság, a­mely a nő helyzetét tűrhetővé, kellemessé, sőt boldoggá is te­heti. A kipallérozott, megszelídült, méltányos férfi lélek képes csak arra a nemes önmérsékletre, hogy soha vissza ne éljen se előjogával, se túlerejével, se azzal a dölyfös önérzettel, mely a kenyéradóban ágaskodik, ha rá néz arra, a­ki az ő kenyerét eszi. De már lejebb, a műveletlenebb, szegényebb emberek között, kegyetlen a sorsa az asszonyi ál­latnak. A derék iparos, részegen térvén meg a korcsmából, ritkán mulasztja el megverni becses nejét. A tagbaszakadt paraszt is úgy véli, hogy az asszony verve jó. A szabadságszerető munkás, a rabjává tett asszonynak legkíméletle­nebb zsarnoka. Jaj a szegény, remegő asszonyok­nak, a­kik sort állnak szombat esténkint a bezzeg hangos munkás korcsmák kivilágított ablakai alatt. Néhány fillérért rimánkodnak be dőzsölő zsarno­kaikhoz. Jut-e nekik néhány fillér,az bizonytalan, hogy ütleg jut, az bizonyos. Mind­az a bestiális uralkodási vágy, a­mely benn van majd minden emberben, de a­mely meg­hunyászkodik künn az erős világ előtt, otthon tom­bolja ki magát, ott tipródik a szegény asszonyo­kon. No meg a gyermekeken, a­mi a jó asszonyok­nak még a maguk bajánál is jobban fáj. A nép, a szegénység, ez az emberiség óriási, túlnyomó többsége — és ez óriási többségben a nők sorsa rosszabb, mint a kutyáké! Pedig meg­ható, hogy egy szegény asszony mily sokat dolgo­zik s mily keveset eszik és alszik. S e mellett ez szüli és ez neveli az új ember-generácziót! S aztán, mily végtelen tiszta becsületesnek kell lenni a nőnek! Hanem azért az egész férfi­­világ azon van, hogy ezt végtelenül nehézzé, majd­nem lehetetlenné tegye neki. Mikor mindezt látom, haragszom érte, hogy a nőkérdés konzervatívjai anynyira meggyőztek engem. Szeretnék örülni minden lépésnek, mely­lyel e kérdés radikálisai előbbre viszik a nők jogát. Szeretnék például ujongani azon, hogy nálunk nemsokára már a nők is elvégezhetik az egyetemet s utat törhetnek maguknak tiszta, kenyérkereső pályákon. De édes Istenem! Képzelhető-e, hogy vala­mikor annyi és olyan jó női orvos lesz a világon, hogy begyógyíthatja mindazt a fájó sebet, melyet a férfi túlerő brutalitása ejt a szegény, gyöngébb asszonyi állaton. Andronicus: Mi gyámunkhoz másfél év melléklet van csatolva. A képviselőház 1. évi deczember hó 2-án hétfőn, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A költségvetés tárgyalásának folytatása, a belügy­miniszter válasza Apponyi Albert gróf interpellá­­cziójára. Mérsékelt radikalizmus. Budapest, nov. 30. (pl.) A képtelen politikai programmok és jelszavak divatjának delelőjén az emberek alig találnak valami különöset a mérsékelt radi­­kalizmuson. Nem igen szúr szemet, miképen lehet a mérséklet radikális és viszont a radiká­­lizmus mérsékelt; átalában nem is tartják szükségesnek a gondolkozást az eféle frázi­sok fölött, a­mióta megszokták az ariszto­kratikus néppártot, a keresztény szoczializ­­must, nem is szólva a konzervatív liberáli­sokról és a liberális konservatívokról. A közönyös közvélemény mindezt elviseli fen­­séges nyugalommal, annyival inkább, mert ez sokkal­­könnyebb, mint annak feszege­­tése: vájjon miképen illenek össze az ilyen ellenmondó fogalmak. Azért még csak túlsá­gosan érdekesnek sem látszik, hogy Fran­­cziaországban most a mérsékelt radikaliz­­mus kezd felszínre vergődni. Bourgeois ra­dikális miniszterelnöké az érdem, hogy ezt a furcsaságot világra hozta és most szíve vérével táplálja, mert ha meghal a torz­szülött csecsemő, úgy neki is vele kell halnia. Az elnökválságnál januárban nem engedték a hatalom birtokába Bourgeoist, mert titkos borzalommal gondoltak e ra­dikális rémuralomra; tíz hónap múlva el­kerülhetetlenné lön a veszedelem, négy hete a radikalizmus tartja kezében a respubli­kát, és azonkívül, hogy Gervais orosz-ba­rát admirális egy egész escadrót zátonyra vitt, Artont pedig elhagyott kedvesének árulkodására elfogták, mindezidáig nem tör­tént semmi, de semmi szörnyűséges dolog. Pedig mennyi aggodalmat okozott Bourgeois és társainak miniszteri kinevezése, ki gon­dolhatott volna nyugodtan arra, hogy ime Francziaország a radikálisok hatalmába ju­tott, azt tehetnek vele, a­mit akarnak. Hát persze a­míg a hatalomért harczoltak a radikálisok, addig majdnem olyan félelme­sek voltak, mint a szt. Iván éjszakájának a fenevadai. Attól kellett tartani, hogy kő kövön nem marad, mihelyest ők ítélkeznek elevenek és holtak fölött; a korhadt, roz­zant állami és társadalmi épület rémítő robajjal összeomlik Francziaországban, sőt egész Európában. Hanem, hogy példánknál maradjunk, a szt. Iván éjszakájának a fenevadjai is leteszik álorczájukat, a ra­dikálisok is engednek mélyreható elszánt­ságukból. Oha az a hatalom csodála­tos valami, még a legvadabb anarkhis­­tát is képes volna átalakítani. Hát még egy kormány képes radikális pártvezért? Bourgeois nem akar alkotmányrevíziót, nem akarja miniszteri elődjeinek vád alá helye­zését, nem akar radikál-szoczialisztikus irány­elveket az adóreformnál, nem egészen bizo­nyos benne, hogy a carmansi kérdésben mit akar — csak az áll előtte tisztán, hogy ő miniszterelnök és szeretne minél tovább az maradni. Bizonyára érdemet szerez magának az állam körül, ha dicsőségének rövid ide­jét nem igyekezik erőszakos fölforgatásra fölhasználni, hanem tőle telhetőleg alkal­mazkodik a kormányzati politika követel­ményeihez, így legalább kedvező emléket hagy hátra, és esetleg megmenti annak lehető­ségét, hogy még egyszer miniszterelnök lehes­sen. Mert arra alkalmasint ő maga sem szá­mít, hogy most hosszú ideig megmaradhasson helyén. Tulajdonképeni párthíveit mind jobban elriasztja magától, a szoczialisták már hallani sem akarnak róla, a megrög­zött radikálisok pedig ingadoznak, a mér­sékelt republikánusok minden alkalmazkodó képessége ellenére bizalmatlanok iránta, a jobboldal természetesen kanál vízben meg­fojtaná. Ugyan kivel kormányozzon? Eddig minden kényes alkalommal olyan szerencsé­sen játszotta a radikális bőrbe bújt oppor­tunistát, hogy általános csodálkozásra egy egész hónapig fönn tudta tartani magát, hanem a tojástáncznak is katasztrófa a vége és még Francziaországnak sem lehet hosszú ideig olyan kormánya, a­mely egé­szen a levegőben lóg. BELFÖLD, Budapest, nov. 30. (Versecziek a b­el­­ügyminiszternél.) Nemrég közölték a lapok, hogy a kormány a Versecz városi főispánságot megszüntetni szándékozik. A nevezett város lakos­ságát megdöbbentő eme­­e­ek folytán a versecziek egy küldöttsége tisztelgett ma P­e­r­c­z­e­l Dezső miniszternél, Seemayer János kir. tanácsos ve­zetése alatt, mely arra kérte a minisztert, hogy a jelenlegi állapotot fentartani kegyeskedjék. A bel­ügyminiszter megnyugtató válaszát a küldöttség ki­törő örömmel és lelkesedéssel vette tudomással. A küldöttség ezután N­i­k­o­l­i­c­s Sándor vissza­lépő főispánnál tisztelgett, Seemayer Károly az ottani szabadelvű­ párt elnöke tolmácsolta a verse­­czi képviselőtestület fájdalmát, a főispán visszalép­­tével a várost érendő veszteség felett. A főispán

Next