Nemzeti Társalkodó, 1840. július-december (1-26. szám)

1840-09-11 / 11. szám

ja ; utolsó marosföldet hányják az eltemetettre. Itt eg­y kertész gyönyörködve intézi el a’ virág­­parterre-t egy sír körűl, vagy a’ körítő faros­­télyzatot igazítják; ott újonan jövőknek síro­kat ásnak. Hány ifjú lány jön szerelmese’ karjára tá­maszkodva az Abelard’ és Heloise’ sírjánál édes fiatal szerelméről gondolkodni! ’s ártatlan keb­léből virágbokrétáját e’ szerető pár’ nyughelyé­re áldozatul leteszi. Hány jön, az élet’zajától ki­pihenni! ’s leül a’ Moyere’, a’ Lafontaine’ sírja mellé, a’ múlttal társalkodva mindennapi unal­mát felejteni. Hány ifjú jön, az itt nyugvó láng­észt vagy hősi szivet takaró sírtól lelkesülést kérni! ’s bámulásával és elragadtatásával adózik. Hány jön , élénk fájdalmának enyhülést keresni, az Örökre elnyugodtak közé! Hány öreg kato­na jön , bajtársát meglátogatni, kivel olly sok évekig hideget és meleget együtt szenvedett! Hány jön, elholt szeretett kedvesét siratni! Hány egész család, azon helyecskét szeretettel ékesí­teni, melly alatt a’ közűle kiragadtatott nyug­szik ! Hány ösmeretlen hintez andalogva egy egy virágot az ösmeretlen’ sírjára! Egy nyughely különös gondossággal ápol­­tatásáért tű­nt fel nékem; ekkor is egy kosárvi­rágot hagyott két fátyolos asszony ott. Közelebb mentem, ’s a’ feliratot elolvasván láttam, hogy már hét évek óta egy anya nyugszik ottan. Férj nőnek, nő férjnek, szülő gyermeknek, gyermek szülőnek, barát barátnak, honfi hon­finak szentelte emlékeken ; a’gazdagok’és szegé­nyek’, a’ vének’ és ifjak’ sírjain: egyenlőleg le­beg az emlékezet’, szeretet’ és tisztelet’ lelke. Az alatt fekvő Párizs sok rázkódtató vál­tozásokon ment át. Lakosai, hittei, véleményei változnak az idő’ tisztító serpenyőjében. A’hol­tak’ Párizsa csendes, tisztelt békeuradalmát ter­jeszti; egyenlőleg befogad mindenkit, ki tőle nyughelyet kér. Sok ottan nyugvó’ emlékezete régóta elenyészett; sok ismeretlenül ért oda; soknak emlékezetét a’ vélemény megczáfolta, szerte tépte; sokéra örökös gyalázat’, gyű­lölség’ bélyegét nyomta; sokét nevetség, megvetés, sokét átok követi, de nyughelye szentül meg van őrizve a’ gúnytól, hántástól, a’ sírt illető tisztelet által. Ha találtatik még egy szív, melly érezni tud iránta; egy szem, melly kön­nyezni tud érette : itt adóját leteheti. Béke légyen rajta! Egy más temető. A’ nap éppen olly éltetőleg süt erre is; a’ hold szelíd világát éppen úgy nyugtatja ezen is ; a’ reggeli harmat éppen úgy öntözi sírhantjait ennek is; az esti szellő éppen úgy lengedez e’ felett is; ebben is éppen úgy kisérik szeretet­tel, sírva, zokogó fájdalommal fel az elhuny­tat utolsó nyughelyére : de ez a’ temető pusz­ta, elhagyatott. Nap a’ sírhantokat kiszáraztja, megrepedezted ; reggeli harmatnak nincs mit jó­­tevőleg tápláljon, mert az új sírok’ zöld gye­pét barom lelegeli, letapodja; szellőnek nincs miben játszadozzék, mert fák nincsenek, hogy árnyaikkal a’ sírokat oltalmazzák; sírhantok fe­lett a’ keresztek kidőlvék, kitörvék; az emlék­kövek — Oh bár itt már minden el volna mondva! Egy szegény kis sír fekszik a’ többi köztt, melly­be egykor egy anya ártatlan reményeit szívszakadva letette, mert megholt kicsinyje ma­­radványit, mint az amerikai vadak magával nem vihette; ámbár emlékezetét szivében hűven hor­dozta. — “Anyaföldben nyugszik, ugyanazon egy hon’ fiai látogatják sírját, testvérei között marad.” Így vigasztalta szegény magát. — Az idő a’ virágokat elhervasztotta, a’ jó­

Next