Nemzeti Társalkodó, 1844 (1-52. szám)

1844-02-23 / 8. szám

Tartalom : Corpu­s delicti: eredeti beszely. Frank­bion (folytatás.) Ujcsodatevök. Holmi. CORPUS DELICTI. Eredeti beszely. I. Tizenkettő !... A’ torony-óra jajongó hangja rémesen zúgja el az éjfélt, csak most szenderültem el, ’s már e’ hang újra felriaszt. Holnap tán e­­gyütt hallandom az órák és negyedek hang­ját , ’s az ájtatos nép a’ helyett hogy bűnét imádkozná le, bűnömért kér bocsánatot. Bőr nőmért.. . hah, miként irom le e’ rettentő szót, a’ holdsugár kiolvashatja naplómból, az esti szél melly ablakom függönyeit lengeti kikiált­hatja a’ világnak mély titkomat. Minő zaj ? ah nem is irhatok, ki sem önthetem e’ vég­telen kint, melly lelkembe fojtva megöl. Va­laki jön, el kell naplómat rejtenem—nem nem, senki sem jön, csak fáim lombjait rezgeti az éji szél. Ki néz ott? ah milly égető tekintete! éji rém feküdt tűzhelyemre, vagy vajúdó fi­­dércz lövelli rám égő tekintetét? távozzatok ferde agyrémek, kandallóm tüze pislog . . . ah e’ láng elhamvad, csak a’ pokoltüz nem, melly keblem égeti. Milly szép volt ő­ arcza mint angyalé, koranypir feküdte liliomát. Szemének sugara a’ teremtő szellem fényivéből szakadt, ’s e’ sze­mek ! itt volt a’ láng melly keblemben felgyuj­­tá a’ poklot, hogy ördögeit fellármázza bo­­szuló szerelmem. Hirtelen! igy kelle meghal­nod. Vajha meghalt volna, de ő él még, keb­let átmetszé a’ gyadok s nem tud szólani, szi­vét nem találta, ’s nem tud meghalni. Hah ! ha viszakapna elejét, veszve leszek ... veszve? ’s mit tesz ez élet nekem? Ah nincs kin a természetben, csak lelkünk bűntudata. Szegény Biánka tán ép e’ perezben hörgi véglehelletét ? ̋ nem­ tudtom nélkül meg nem halhat ő, véres szelleme megfogja zörgetni ablakomat, s átkot sikoltan a fejemre. S mért nem lehetek egész ördög ha már a’ pokol ör­vényében kerengek? Vigyétek el a’ mennyet előlem, nehéz néznem ott a’ boldogokat... Ö mi végtelent tántorultam: bukásom nagyobb mint Zeusé, ő csak földig bukott egéből, én a’ poklokra. Én is birtam a’ mennyet, birtam­ karja­in,—ifjú korom tündér álmai közé szelid isten gyanánt mosolygott a’ szerelem; istenim előtt úgy hittem elimádkoztam fejemről a’ megcsalt Julia átkát, mert boldog valék szerelmem mennyében, boldog minő boldogságot csak is­ten adhat.­­S­im mennyemtől a’ poklokig , csak egy vékony falvala néhány órák lanczá- © v V T á *•$ HOLOKeiMRIT g-iU Kzám. PEXTEKKX, fel­. 3.? án 8­­4 .

Next