Társalkodó, 1846. január-december (15. évfolyam, 1-102. szám)

1846-12-03 / 96. szám

geti lánczait. A’ vidék kopár és dombos; nyáron a’hőség tik­kasztó ; az ivóvíz rész. Két órányira innen fekszik Akermati ne­vű hely, hol a’ meredek sziklákba tömérdek lyuk és kápolnács­­ka van vésve; nem tudni mi nép lakja, annyit gyaníthatni,hogy keresztyének, mivel az üregekbe keresztek vannak vésve. Szebasztopolból Balaklavára mentünk. Ezen vidéken pap­­nősködött Goethe Iphigeniája, hol Diana temploma állott, most egy orosz kolostor van. Balaklava lakosi görögök, kiket a’ tatárok arnauta névvel illetnek ’s igen utálják és gyűlölik ő­­ket, mivel Krim bevételekor nagyon kegyetlenül bántak a’ta­tárokkal és többnyire rablott tatárleányokkal nősültek. Rende­sen hadi szolgálattal foglalkoznak és a’ tatárok nagy örömmel beszélték el nekem, mikép az arnautákat, kik a’ Kaukázhoz ren­delve voltak, nagyon megtizedelték, úgy hogy százból tiz alig tért viszsza. A’ balaklavaiak élelmüket gyümölcs-kereskedéssel, odesz­­szai sóval, de leginkább halászattal keresik. Igen jó és mély révvel bírnak , de m­ellybe idegen hajóknak szállani tilos ne­hogy csempészséget űzzenek. A’ révet védő ormokon a’ régi Tsembalo nevű genuai várnak erős romjait láthatni. Mivel az út még akkor a’tengerparthoz nem volt kész, lo­vakon kellett Balaklavától Alupkáig menni. Alupka előbb gróf, most dagesztáni herczeg Woronzoff birtoka, ki is itt most grá­nitkőből mész helyett ólommal erősített góthmodoru kastélyt é­­pittet, melly már eddig elő az angol izlésű gyönyörű kerttel 6 millió rubelbe került. Jaltából kirándulást tettem a’ Csatis-daghra (sátorhegy), mellyet Krim­ben legmagasbnak tartanak, és mintegy 4600 láb­­nyira emelkedik a’ tenger szine fölött. Utamban megkeresém Rajevszki tábornok Botz M. nevű házi orvosát, ki igen szíve­sen látott ’s megmutatá a’ tábornok igen szép fegyvergyűjte­ményét, hol igen hatalmas cserkesz nyilak láthatók, azonkívül pallosok kardok, balták ’stb. Egy igen szép balta tűnik ott fel mindenek előtt, mellyet Nadir perzsa shahtól származni állíta­nak. Rajevszki tábornok egy unokaöcscse hoszszasan beszél­getett velünk a’ krimi vadászatról ’s Magyarországot is előho­zó, hogy a’ pétervári tudósok nagy levelezésben állanak Kár­pátok közt lakó tanultainkkal, mit én igazolok, de véleménye­met elhallgatni orosz földön tanácsosnak tartám. Én a’ szives lakot másnap elhagyom’s korán reggel tovább indulék a’ csi­nált jó után, melly Jaltától Sempheropolba visz és Tassán hál­tam a’ Csatis-dagh alatt cserjék közt, hol igen számos őz és farkas tanyázik. Három napot tölték itt, mindig az erdőkben hálva és csak kenyérvételért kerestem meg a’ postaházat, a’ Csatis dagh alja cserfaerdőkbül áll, felébb a’ tauri fé­nyük nőnek, teteje a’hegynek kopár, hol jégüregeket találhatni ’s tatár pásztorok legeltetik rajta juhaikat. Viszszamenetelre éj­szakát választottam, hogy annál könnyebben gyalogolhassak és igen sok fürtfogóra akadék. A’ tatárok ugyanis éjszaka men­nek ki hoszszu botra illesztett kis hálókkal, ’s póznára szúrt kosáralaku vas tartalékkal, miben szurkos fényűt égetnek és a’ nagyon elszáradt vidéken a’ férjeket futtokban fogdossák, hálóikkal az égő fényű világa mellett. Ezen fürge állatocskák ezrenként tódulnak ősz felé Oroszország téreiről Krímbe, hol néhány nap pihennek, ’s innen vándorlásukat a’ feketetengeren kis Ázsiába teszik, korán reggel, vagy holdvilágnál, de tiszta i­­dőben, és ellenszélnek soha sem. Csodálatra méltó, hogy e­­zen kedves állatocskák,mellyek különben csak rövid huzamok­­ban szoktak röpülni, a’ széles tengert átszárnyalhatják. Reggelre ismét Botz orvos urnál fölöstököztem ’s rövid alvás után utamat tovább folytatom, mindenütt a’ tengerparton, bogarakat gyűjtve, és ki kellett volna kerülnöm a’ Medvehe­gyet (tatárul: Aju­­dagh), melly hoszszudad és el van a’ Krim déli részét környező hegylánczaktól válva ’s magányosan dől a’ tengerbe, hasonlítva egy medvéhez, mellynek első része vízben van, mi miatt Medvehegynek is nevezik. Nem igen örömest a­­kartam kerülni az országútra, a’ Medvehegyen pedig még a’ nélkül sem voltam­­, elhatároztam tehát magamban azon ke­resztül menni. Nekiindulva, mennyire lehetett, a’ sziklák közt a’ tengerparton mentem, mert szerettem volna fókát látni a’ szik­lák közt heverve, mi ezen vidéken nem egyszer találkozik; de a’ tengerbe merülő szíriek nem engedték a’ víz melletti menést ’s némelly a’ tengerbe dűlő szikla megkerülésére egy órára is volt szükségem, minek következtében a’ legroszabb helyekre vergődtem, honnan utoljára sem­mi sem be nem tudtam menni. Fáradt valék az előttei éjszakán telt utazás­tól, Rajevszki tábornoknál meg igen sós sültet reggeliztem, mire mindegyre szomjaztam; továbbá a’ délnek fekvő grá­nit-kősziklák közt megszorult napsugarak afrikai hőséget i­­déztek elő, mi szomjamat, melly már annyira kinzott, hogy mindenféle zöld leveleket kezdettem rágni ’s az ingérzés fen­­tartására egy követ forgattam számban, mindinkább növesz­­té. Lankadságom ezeknél fogva mindegyre nagyobb fokra hágván, minden testi és lelki erőmet öszsze kellett szednem a’ tovább haladásra; képzelhetlen fárasztó volt a’ roppant kősziklákból egymásra halmozott hegyen előbbre haladni ’s néha egy negyedórányira hágtam fel, de ismét le kellett bo­csátkoznom , mivel a’ sziklatömeg miatt tovább nem halad­hattam. Este hat óra tájban egy meredek szirtcsoport szé­lére értem, melly alatt lejtősen vonult el egy térség, ’s úgy látszott, mintha a’ tengerparton levő szőlőkkel lenne kapcso­latban. Örültem, hogy kínaim végét már nem sokára elé­rem, de csak az volt a’ feladat: hogyan le a’mezőre?mert minden oldalról több öl mélységű meredek választott el tő­le. Lehajitám tarisznyám ’s köntösöm ’s tollkéssel egy horgas ágat vágtam le, mit is egy a’ sziklák közt növő ’s lefüggő cserbe akasztok, igy ereszkedém le láb-vagy épen nyaktö­rés veszedelmével a’ lejtőségre. De a’horog kurtább volt sem­hogy azon egészen lebocsátkozhattam volna, igy még vagy négy lábnyira estem is, de szerencsémre nagyobb sérülést nem szenvedtem, csupán ereszkedés közben tenyeremről hor­zsoltam le kissé a’ bőrt. Hálát adtam az égnek, hogy meg voltam­ szabadulva, öszszeszedtem holmimat, ’s miután néhány pillanatig pihen­tem, tovább haladtam. De bezzeg az öröm ugyan ürömmé vált, midőn néhány száz lépésnyire tovább érve láttam,hogy a’ vidéktől, hol nyári lakok, szőlők és angol ízlésű kertek mosolyogtak rám,több száz lábnyi, fal-formán sülyedő mere­dek mélység választott el, ’s még gondolatom is borzadt a’ lemenéstől. Fölmenni, honnét leereszkedtem, nem volt erőm, ’s a’ nélkül is szerfölött nehéz leendeni; nem tudtam, mit te­gyek, szomjúságom már öldöklő hatással volt rám ’s nem látok egyéb menekülést a’ halálnál, mire magamat csakugyan el is határoztam. Még csak azon tusakodtam magammal, mellyik faját válaszszam az öngyilkolásnak: leugrást é a’ mélységbe, vagy fejbelövést vadásztarisznyámban volt pisz­tolyaim egyikével — mert szomjan semmikép nem szerettem volna elveszni, iszonyodva a’ hoszszas égető kínoktól. Migílly szerencsétlen választás közt ingadoztam, mindegyre hallom a’ hegy alatt legelésző barmok kolompzugásit ’s elandalodva ezen, most előttem varázserővel birt hangokon, bágyadtan rogytam a’ fűre, mit barom soha le nem legel, ’s remegő kezeimbe szok­tam pisztolyaimat. Tehát fejbelövésre határoz­tam el magamat—de mégis gyáva voltam magamra sütni; a’ természet anyámmá vált ’s egy kis édes álomba ringatott, mi többet segített, mint minden töprenkedés ’s okoskodásom. A’ szelíd álom mintegy félóráig tarthatott, mindazáltal elég erőt nyújtott uj reményre ’s újabb megkísérlésére szabadu­lásomnak ; lankadságom kissé múlt, de nem szomjam, mel­lyet oltani nem volt itt semmi alkalmam. Fekhelyemről mint valami szörnyetegtől megijedve ugrottam fel ’s eszeveszett­ként futottam a’ sziklafalak körül, rézst keresve menekülésre. Egy helyütt kiálló sziklát vettem észre, mi vagy nyolcz lábnyira volt a’ helytől, hol állottam, és fölötte lépcső módra még több darab kő emelkedett, juhszalag (iszalag) és sze­dercsemetéktől benőve; csak ez egyetlen helyen volt még kilátás szabadulásra. Köveket halmoztam tehát a szikla alá, és a’ kőhalomra egy odvas fát helyeztem, a’ repedékekbe

Next