Népművelés, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

(VáÁL JHikábj. : A földtt hagjp szaetemn.! Fütyörészve kiállok az utcasarokra mosolyom aranyait pazarolva. Jönnek öreg tanítók, akiket mint régi regényeket, úgy szeretek; életük porba-homokba merült dűlőútjain én is indultam messze­­velük. Ha nénike jön, — tudom, mit sirogat; s tudom azt is: — azokat a sírokat hol fedi fűz! — s melyiket jelöli lejfa, s kinek ég csak az oltáron a gyertya? Valamennyi öreg rokona a nagyapámnak: — ez adósa, ezzel együtt idogáltak, amaz emlékszik egy szép kacajára; — s én szívesen vagyok mindnek­i unokája! Hét még ha a lányaikat, fiukat öntik elém dalosan az utak! Kemence-padok, küszöbök, ereszek esti meséiből ismerem mindezeket — ,,Ez a bácsi szerette...” — ,­ [de nevettük, ha susogta a pletyka, hogy — . A [„ezek, együtt!” Csak ezek? — Azok is! Az is ott! [Valahányról tudom én, amit­­ se hisz már ma­­ magáról! S ha nádereszek emlékeivel szelíden merengő szemű férfiak jönnek eszembe velem, tudom: — ennek az apja gerendák légy tenyerén nagy szögeket vert át; s emezé gyalogolt szomorú lova dalára a sigány sikolyú kerekeknek annak bicefső lábé apja varázsos csomagok m­ellett volt ruhatáros: s most ők, a fiúk, — (valamennyi­­barátom!) — gyönyörű gondok gazdái országnyi , [határon, s amerre­ sietve mennek: büszke,­­ [vidám szelet vernek a kalapok alakjuk , [után. Ismerem őket mind! Ó, ismerem én itt az egek magasát, sírok nagypénteki [mélyül s a szíveket (a Múlt beletört Idárdahegyével) verve-szakadva azért, mit időnk delt .•­­ v ismerem én e földet, ahol az akácok f­ittogita, görcsökkel hozzák szirtié szemenkint acélossá [kalapálva érik csak nehezen a búza kalásza, hol a rozsfény-álmu gyermek, mint la vert­ fém, dacok üllőjén szikrázva csitul [emberré; e földet hogy szeretem, hol [a késztető élet szele ,tépi a pázsit-kapaszkodású [népet, s ahol a gyökerek olyan mélyre [nőnek, hogy termővé kötik fergeteges [a virágot, ... - # ‘ [mellett’ '|....|p%-; ''U *£:'f C h ■ MfÉf

Next