Népművelés, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
VI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1959. JANUÁRP|H1LÍVP|PS AZ ORSZÁGOS NÉPMŰVELÉSI TANÁCS FOLYÓIRATA Negyven éve halt meg. Negyven éven át sokszor és sokan emlékeztek rá, sokszor ünnepelték meg születése s halála évfordulóját, olykor hamisan hivatkozva rá s eltorzítva művének értelmét. A felszabadulás után új fénybe állítottuk alakját, megmutattuk igazi jelentőségét. S 1959 januárja: újabb alkalom arra, hogy alakját s művét idézzük. Mert erre a megidézésre, úgy érezzük, szükség van. Neve él: a köztudatban, iskolakönyvekben, szobrokon és utcaneveken; a Petőfi—Ady—József Attila forradalmi folytonosságának tudata mélyen beleivódott a lelkekbe; de vajon él-e, hat-e, eleven-e Ady Endre műve? Mintha most olyan időszakban élnénk, amikor Petőfiénél és József Attilánál kevésbé kedvelt s ismert lenne műve; ifjúságunk, diákjaink nehezebben találnak hozzá utat, kevésbé szavalják s idézik olvasóink. Túl messze lenne már tőlünk, nem adhatna a mának elég eleven tanítást? Az előttünk járó nemzedék élménye marad már, a ma számára csak tiszteletreméltó irodalmi emlék? Ismeretes: az ő lírája külön, egységes, nagy világ. Aki kinyitja versei gyűjteményét, az — az Új versek első sorától fogva — sajátos légkört érzékel, olyan nagy költészet légkörét, amelynek megvannak a maga törvényei, tájai, amely önmagában is teljes világ — s ugyanakkor mindennél hűbb tükre egy kornak, egy nemzedéknek. Mert Ady Endre lírája páratlan érzékletességgel és elevenítő erővel idéz fel számunkra egy kort, egy világot , amely örökre letűnt, amely feszültségekkel volt terhes, amely reményekkel volt viselős. A századelejei Magyarország felszínén csillogó, de mélyen rothadó, külsőleg idillikus, de valójában a pusztulás felé száguldó világát; ez a „téli Magyarország”, a „magyar ugar”, a magyar láp, a magyar mocsár, a már-már elsüllyedő, mérges gőzökkel teli lápország, a bitang urak, a pimasz herék, s a fáradt, lázadni sem tudó, hőkölő nép országa, a „fél-emberkék, fél-nemzetecskék” Dunatáján — ezt az ellentmondástól s végzettől terhes régi Magyarországot minden történelemkönyvnél hitelesebben az ő költészete adja vissza. De nemcsak a marandóság, hanem a kezdés országa is volt ez. „Tűz-ország": az „új lángok, új hitek, új kohók, új szentek országa, új élet zsendüléséé, reményeké és bizakodásé. A földmunkásmozgalomban és külvárosi munkástanyákon, A DY diáktársaságokban és a radikális polgárság köreiben érik a változás, gyülekezik „a Láznak ifjú serege”, s ennek a változtatni akarásnak, újat-kívánásnak, a forradalomul elé való rohanásnak is Ady lírája a legteljesebb tükrözője, több annál: felidézője, összegezője, életrekeltője. „Nekünk forradalmas minden futó óra”: a kor minden igaz törekvése, vágya és tettrekészsége szinte benne összpontosul. Az újatteremtés, a magyar glóbust átformálni akarás pedig olyan lendülettel, olyan lázasan, olyan máig magával ragadóan, a régi iránti olyan szenvedélyes gyűlölettel, az újba vetett olyan bizalommal hangzik fel ebben a költészetben, hogy korának anyagi erővé vált hatóereje, kortársainak harcra buzdítója lehetett s a mának is adhat szenvedélyt és elszánást, lelkesedést és tettvágyat. Ady a XX. század magyar irodalmában egyedülálló jelenség; azért is, mert kora, az 1906-tól 1918-ig terjedő alig több mint egy évtized középponti alakjává, irodalmának, s ezen túl szinte egész haladó táborának vezetőjévé, az új céloknak s törekvéseknek szinte megtestesítőjévé lett akinek egyénisége s műve körül csaptak össze a korhadó régi, feudális Magyarország s a születő új ország erői, aki egymagában jelentette — ellenség és barát számára — a megújulást: irodalomban, művészetben, politikában. S század eleje Magyarországának páratlan megidézője ez a költészet más okból is: kora változó s alakuló emberének teljes érzelmi és értelmi életét átfogja; egy különlegesen erős, teljes életet élő egyéniség ereje nyomja rá bélyegét a versekre; egyszerre minden kortársáé és csak az övé az a hallatlan teljesség és gazdagság, amely köteteiből árad. Az érzéki, vad szerelem s a női karokban való csendes elpihenés: Hágár oltára és Léda ajkai közt, Ifjú karok kikötőjében és a Csinszka-szerelemben való megnyugvás; a Mi urunk: a Pénz utáni hajsza, dacos nekilendülés az életnek és a keserű megbánás, — a falura való menekülés és a nagyvárosokban való feloldódás — de mit soroljuk prózai-ügyetlen szavakkal a kimeríthetetlent? — tehát a modern élet ezernyi érzése, sokszorosan ellentmondó kavargása, — olykor dekadens-fáradt hangulatai is, — ott vibrál, ott él ebben a költészetben. Az Új versek idején — mai ízlésünkkel — talán még érzünk némi tetszelgést, szecessziós modorosságot, ma már avultnak tűnő fordulatokat s attitűdöket is, — de Ady költészetének hangja, — korával mindig egybeforrva, de mindig afölé is emelkedve — egyre magasabbra szárnyal, egyre tisztábbá, erősebbé, mélyebbé válik. Tudjuk: Ady Endre, — ha politikai kifejezésekkel akarnánk jellemezni, — polgári radikális forradalmár volt, ha úgy tetszik, kispolgári demokrata, aki azonban messzebbre jutott, mint az egyébként is gyenge s ellentmondásokkal teli magyar polgári radikalizmus. Eljutott a munkásosztály történelmi jelentőségének felismeréséig, s ezen túl: a vele való mély szövetségig. Odaállott a jövőt, történelmet formáló új osztály mellé; a „vörös nap” idézőjévé lett, a „szűz proletár-seregek?”-be, a „jövendő fehérei”-be vetett reményét; s az, ami ma természetesnek s magától értetődőnek látszik, az ő korában s helyzetében nagy felismerés, nagy tett s nagy érdem volt. Hadd tegyük ehhez hozzá: nála is összeforr magyarság és munkásmozgalom, szocializmus és hazafiság, cáfolatul — akkor és máig — azok számára, akik a kettőt szétválasztani, sőt: szembeállítani igyekeznek. A magyar költészetnek, — s a magyar közgondolkodásnak, — számtalan kezdeménye és ága indul Adytól. Nem epigonjai vitték tovább életének igazi tanulságát, s nem a rá hivatkozó fajvédők, a nacionalizmus különféle változatainak hirdetői, sorai, műve és magatartása azoknál talált igazi visszhangra, akik a nép javáért, a haladásért, a szocialista forradalomért küzdöttek. Alig volt valaki, aki hatása alól kivonhatta volna magát; kortársai éppenúgy, mint a fiatalok, valamilyen módon őrzik hangját. De ami a számunkra a legfontosabb: a fiatal József Attila az ő hangján szólal meg, s őrzi mindvégig ezt az indítást; a kommunista költőgárda, — Komját Aladár éppúgy, mint Gábor Andor, — az ő gondolatait s szavait is viszi tovább. A Horthy-rendszer nehéz éveiben az ő versei ott szerepeltek, elmaradhatatlanul a munkáskultúr-esteken, — a munkásság öntudata alakításában, forradalmi érzése ébrentartásában mindvégig döntő szerepe volt az Ady-verseknek. Adynak ezt az igazi, éltető, erőt adó, magatartást formáló hagyományát folytathatjuk ma is tovább. Adytól tanulni — Adyt tanítani: továbbra is kötelességünk. Szabolcsi Miklós 3