Népművelés, 1963 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
DEVECSERI GÁBOR: LEVÉL A TENGEREN TÚLRA Elképzellek, barátom, hogy ilyenkor, karácsony táján, sétára indulsz. Kezedben hossza póráz, a végén foxi szaglász, s te, lépdelvén utána, szemed kissé behúnyod és így gondolsz Budára. Az eb vezet, miként ha vak volnál, mégse vak vagy, de látóbb, mint a látó: szemhéjad mint a színpad, szemhéjad mint a tenger, a vágyott szép vidékek sorban színpadra lépnek, s hajszálerek terében hullámzanak az évek. Villányi úti rétek, Somlói úti kertek, Duna fölött eroplán és napsugár a labdán, amit lányok dobálnak, s egy régi-régi bálnak zenéje, s a szorongás, hogy lesz-e táncos ott más elég, elfedni nyüzsgőn, hogy lépted még ügyetlen, akkor fölkéred Évát, és tehetsz vallomást is. És kavarog még más is közötted: kézreállva vigyorog a világ rád, s először azt kívánja, hogy légy gonosz, s hiába kívánja, nem lehetsz az, aztán talpára fordul világod, zászlók lengnek, virágszirmok kerengnek az édes levegőben. Majd jönnek egyre többen a rémnapok, sötéten mozdul rád a sötétség, hogy légy világos, mint ő. S hiába, mindhiába, nyelved jót szólni béna, ha rossz ad rá parancsot. S ki mindig is szeretted az embereket — embert személytelen szeretni megintcsak képtelen vagy. S kilépsz a néptelen nagy mezőkre, hol csak hó van, és bukdácsolsz a hóban, és elmégy idegenbe és idegen maradsz ott, és keressz új imákban, de nem találsz mulasztót. És felkeres a régi réteknek pára lelke, és rádlel a gyerekkor csengősen, szánra-kelve, havas lejtőn lobogva, szemek közt melegedve. S kérded: „Mivel lehetne, míg itt leng a karácsony, találkoznom ma szebbel?” Elképzelled, barátom, amint elképzeled, hogy Budán sétálsz ebeddel. S amint az óceánon minden emlékeiddel, ha úgy kívánod, átkelsz, s itt régi-új hazát lelsz, mely nem riad rád: „Vissza!” és nem kiáltja: „Vagy-vagy!” görögtüzet se lenget, fáklyákat sem lobogtat, elenged, visszaenged; de ha maradsz, melenget. a NÉPMŰVELÉS szerkesztősége | ! | ^ \ /N [ ^t indál kedves olvasónknak * békés, boldog és eredményekben gazdag ! újesztendőt kíván DEVECSERI GÁBOR VONULÁS, FOGÓCSKA, VONULÁS A város villanya kigyúl, kihúny, kigyúl... jön s száll az éjszaka feltarthatatlanul, a pille pillanat libben, félperc szalad, perc percen, óra múl, hajnal jön, elhalad a fák mellett, szalad a nappal, mint a nyúl, fehér nyúl legelőbb, foltos nyúl azután, árnyfoltos délután, s az est árkába hull, és újra éjszaka van itt és újra ma lesz már a holnap és minden futás kevés, még tart a rohanás, még tart a kergetés, és újra s újra más idő fut, elmúlás igyekszik önmagát elérni: hopp, a gát fölött ugrik, rohan, és már ismét ma van, itt fürge jó idő igyekszik, zökkenő nélkül tovább, nehéz s nehézkes fuvar itt, komor nap terhe, és itt büszke favorit, a boldog perc , süvít és villan s tűnik el, jaj, versenypálya ez, sípszó, lövés a jel, és minden perc jelez, megint új dörrenés: száguld a sok merész zsoké, tűz-kanca száll, fehér ló, vasderes, széllábú, címeres és csillaghomlokú csődör mint szél ha fú, mint vad vihar ha vág szét kertet, kalibát, vágtat a gyepen át, le nem rogy, meg nem áll, mi már rég a halál büféjében iszunk hűsítőt, háttal a pályának, s vágtat a verseny, száguldanak a mének: napra nap, s megint más, újra más, rohan a rohanás, illóan illan a perc, óra, év vadul, feltarthatatlanul, s a város villanya kigyúl, kihúny, kigyúl .