Kalauz, 1865. október - 1866. szeptember (2. évfolyam, 1-52. szám)
1866-02-23 / 21. szám
A történelem nem mutat fel nemzetet, mely félig vad állapotából oly rövid idő alatt emelkedett volna a műveltség színvonalára, mint a magyar, nem egészen fél század alatt. Egy két évtized még e szent király bölcs kormánya alatt,vagy egy pár hasonló buzgalmú utód kellett volna, hogy a hajdan Európa homlokán, földet rázó viharokként tombolt Hunnok utódaiból a keresztény Európa műveltségi koszorújába a legszebb virágok rejljenek ! — De fájdalom!------------olvassák önök az Árpádok alatti magyar történelmet, és e sajnos „de“ után hagyott hézagot a hátramaradást szülő okok hosszú sorával pótolhatandják. — Mégis e dicső fejedelmek alatt a nemzeti művelődésnek nagyszerű alap vettetett s nemes irány tűzetett ki. Az Árpádház kihalta után, az anjouk alatt hazánk gazdag, nyugodt és tekintélyes lett az európai hatalmak sorában ; mindazonáltal művelődésünk fejlődése korántsem volt arányban a külfény és hatalom nagyságával. E fejedelmi család törekvéseiben fő súlyt fektetett a királyi fény s tekintély emelésére ; de elmulasztá, mi annak szilárdságot eszközlött volna; — a nemzet szellemi és anyagi érdekeinek párhuzamos gyarapítását. Vajha az udvari fény jótékony irányban hatott volna népnevelésünkre is, de nemzetünk népéletére csak olyan volt az, mint az éjszaki fény, mely nagyszerű ragyogásával bámulatra ragad, de sugaraival nem melegít, nem éleszt. — Maga a nagy Hunyady dicső fia, Mátyás az igazságos, hit vitézsége,bölcsesége, igazság- s tudomány-szeretete, valamint a néphezi ragaszkodásáért egyaránt dicsőít minden történész; a művelődés terjesztésében oly fonák nemzetellenes irányt követett , hogy ezen oldalróli megtámadások ellen valóban rászorult ama nagy védelmezőre, kit Horváth Istvánban fel is talált, kinek nagy lelke — a magyar nyelvet illetőleg is,— örvendetes részleteket tudott fölfedezni Mátyás kormányzata emlékeiben, — Teleki—a nagy történész ellen, ki munkája V. kötetének 527-ik lapján ezt mondja Mátyásról: „Anyanyelvét ékesen beszélte, de annak felvirágoztatására mit sem tett.“ Említsem-e a szerencsétlen Jagellók korszakát, midőn előbb félrabszolgaságból röghöz kötött egész rabszolgaságba nyűgöztetek a nép; utóbb pedig a nagyok viszszavonása s durva irigysége e gyászsir szélére vonzolá Mohácsnál az alig három évtized előtt oly dicső, oly hatalmas hazát. A reformatio terjedése némi izgatást idézvén elő, mozgásba indítá a szellemi erőket; sajnos azonban, hogy ezek csaknem kizárólagosan a vallási téren működtek s nem tértek azon nemes ösvényre, melyet e korban a francziák és németek kijelöltek.— Tagadhatlan mégis, hogy a vallási viták emelőleg hatottak nemzeti művelődésünkre s a nagy Pázmán alatt, a csaknem folytonos viharok daczára közoktatásügyünk is javult s a 17. században Zrínyi, Gyöngyösy, Koháry s több költő és történész mellett találjuk már Apáczai Csere János logicáját is, mi világos tanujelül szolgál, hogy komolyabb tudományokkal is kezdett foglalkozni a magyar. — Bekövetkezett a szathmári béke, mely után előbb szellemi laethargia fogta el a nemzetet ; majd a szomszéd német és francziákkal szorosabb összeköttetés, ezek nyelve, szellemes szokásai elsajátítására vezette a nagyokat. Amabból csak oly érzékeny döfés ébreszthető fel, milyen a lángeszű II. József 1784-ig a német nyelvet a nemzetre erőszakoló rendelete volt, emezt néhány kő keblű magyar testőr buzgalma varázsolta a nemzetiséget megölendő méregből ugyanazt felélesztő jótékony elemmé. Ezek nemzeti fejlődésünkben a főbb mozzanatok, melyek után, ha nem állunk is jelenleg más nemzetekkel a tudományosság színvonalán, el kell-e csüggednünk? Engedjék meg önök, hogy