Népnevelők Lapja, 1876 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1876-09-16 / 38. szám
594 nek is, kilépvén az életbe, a rész társaságokban megromlanak ; mig ellenben az, ki önmaga kárán tanulta meg követni a rá nézve jót és hasznost, mig csak eszét bírja, mindig kerülendi az örvény felé vezető ösvényt. Hát akkor senkit sem kelljen nevelni ! — vethetik ellen. Azonnal kész a felelet; csak azt a kis különbséget akarom meghatározni, mely a takarékossági és a más erények fejlesztésének eszközei között fennáll. Az iskola az eszközöknek egész arsenálját bírja a felebaráti szeretet, az igazságosság, a türelem, a nagylelkűség s más ilynemű erények képzésére. Minden egyes óra nyújt alkalmat igazságtételre, kölcsönös szeretet s becsülés, türelem s nagylelkűség gyakorlása s ápolására ; mert az iskola kis polgárai együttvéve egy kis községet alkotnak s mindegyiknek külön-külön meg vannak a maga emberi gyarlóságai, valamint jó tulajdonai is, s mindenik tagtársával szemben érdekeket s követeléseket formál s képvisel a maga számára. Ezt a társaság viszonya elkerülhetlenné teszi. Tehát ami illeti a nagyok társaságának kapcsait, mozgató erőit, idegszálait, szóval a mi a társadalom organismusának életet s elevenséget ad, az nyilvánul ugyanazon okoknál fogva s ugyanazon körülmények között az iskolás gyermekek társas életében is. Természetes, hogy az ok maga egyszersmind utasítást ad a gyógyszer kiválasztására is, tehát a gyermekek érzülete, gondolkodása, ha megvan az alap, javítható, nemesíthető. Van-e azonban alapja az iskolának arra nézve is, hogy fejlessze a takarékosságot ? Már maga az a körülmény, hogy a gyermekek nem kénytelenek gondoskodni önfentartásuk szükségeiről, ami a takarékosság kényszerű megszokása vagyis gyakorlásának egyedüli és leghathatósabb tényezője, egyenesen ellentmondanak, hogy az iskola a szükséges hasissal, a nélkülözhetlen feltételekkel rendelkeznék. De e hiány azzal lenne pótlandó, hogy a gyermekek fölösleges krajcárjaikat vagy egyéb hasznavehető tárgyaikat adnák át a tanítónak, hogy ez azokat, a pénzt a takarékpénztárba, a másnemű tárgyakat biztosságba helyezze. No már most figyeljük meg e működést elfogulatlanul, azt a célt tartva szem előtt, mely a takarékosság fejlődése. Azok az eszközök, hogy a gyermek pénzét odaadja a tanítónak, hogy tétesse el neki s kamatoztassa, mennyiben szolgálnak a célra ? A tanító elmondta a tanítványoknak, — ez a dolog kezdete — talán meggyőző rövidséggel, talán hosszas s cikornyás prédikációval, mindenik a maga módja szerint, hogy mi haszna van a takarékosságnak s felszólította őket, hogy ezentúl fölösleges krajcárjaikat adják át neki, ő azokból tőkét csinál, melyre szükség lehet egykor. A gyermek úgy tesz. Nem akarok érvelni azzal, hogy különösen hangsúlyozzam, miként a gyermek a bevezető beszéd által egyátalán nem győződött meg a takarékosság szükségességéről oly mértékben, mint kívánatos lenne arra nézve, hogy öntudatosan legyen takarékos. Ez ránézve lehetetlenség, mert a gazdálkodás ilynemű követelményeit az akarat nem ismeri, ennélfogva nem tarthatja fel s nem érezheti át azokat. Legfeljebb egy homályos kép vonult el lelke előtt, melynek alakjáról nem tudna számot adni. De ott van segítségül a gyakorlás, mely a képnek fény- és árnyoldalait lenne kitüntetendő. (Azért használom e szót : kép, mert életről nem lehet beszélni.) A gyermekek kétségtelenül meg fogják szokni megfelelő utánjárás mellett, hogy fölösleges pénzeiket a tanító kezébe adják. Tudni fogják azt is,