Népnevelők Lapja, 1880 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1880-10-09 / 41. szám

650 gálátokat tett, oly jutalom vár reá, mely egyszersmind az egész tanítói karra nézve kitüntetés. És ez helyesen volt igy tervezve, mert a tanítói állásból felemelt tanfelügyelő legyen egyszersmind uj működési körében volt társainak tanítója, vezetője, igaz barátja, ha kell, a néppel szemben pártfogója, ismervén azon nehéz munkát, melyet a tanítónak végeznie kell, annak érdem szerinti megbecsülője. Legyen végre a megyei tanfel­ügyelő azon kapocs, mely a tanítóság és a legfelsőbb hatóság között a folytonos érintkezést fentartja, legyen a kormány tanácsadója, ki mint a hadvezér a haladás ösvényét kijelölni kénytelen, határozott tervek sze­rint igazgassa tanügyünket, legyen saját megyéjében a szellemi mozga­lom folytonos serkentője, ébresztője. így képzelte ezt Eötvös, s hogy ezen legszebb intézményeinek egyike meg nem valósult, annak, mint sok másnak, kora halála az oka ; a hiba nem benne, hanem utódaiban rejlik, kik a nagy férfiú ideáljait megérteni képesek nem voltak. A tár­sadalmi corruptio itt is megtette a maga hatását Kiket látunk most a­­felügyelői polcon ? Bukott képviselők, hasznavehetetlen, de elég protek­­tióval dicsekvő szolgabirák, vagyonvesztett nagy­urak legvégső horgonya a tanfelügyelőség a kir. tanácsosi címmel megspékelve. Már-már alig lá­tunk a felügyelőink sorában egy-egy férfiút, ki mint tanügyi administra­tor, vagy mint szakember általában nevezetességnek mondható. Valóban hahotára fakadhatna az ember, ha nem volna oly igen megszomorító azon ferde eljárás, melyet ott fenn követnek ! Catasteri pót-becslőbiztos tegnap, ma kir. tanfelügyelő, két évvel ezelőtt írnok, ma egy megye vezére a tanügy terén ! Nem hihettünk szemünknek, midőn a »Néptaní­tók Lapja« utolsó számában olvastuk, hogy egy bizonyos Kovács Béla fentebb jelzett minőségéből tanfelügyelői tisztre emeltetett ! Hát csak­ugyan oly alacsony állássá sülyedt már ama szép intézmény? Egész Szatmár megyében csakugyan nem volna érdemesebb ember e kör betöl­tésére, mint egy becslőbiztos ? Mire való akkor az a sok tanár, az a sok tanító­képző, ha ily emberek kezébe teszik le szellemi haladásunk sorsát ? Nem lett volna sokkal helyesebb ama száz és százra menő állás nélküli okleveles tanár vagy tanító közül egynek kenyeret adni, ha már csak e célra jó a tanfelügyelőség ? Mind e kérdések, mondom, hihetetleneknek tün­tették fel előttünk pót­becslő-biztos urnak kineveztetését, míg végre más­nap a »Magyarország« szatmármegyei levelezője fel nem világosított, hogy hiszen ama Kovács Béla ugyanazon megye mizsgs főispánja nejének unokatestvére. Ekkor azután eltűnt előttünk az utolsó kétely is, még csak malíciát sem láttunk többé az egészben. Közoktatásügyi miniszter úr ő niviizsga nem azt akarta bebizonyítani, hogy a tanítók felülvizsgá­lására mindenki elég képzettséggel bír, hanem egyedül a courtoisie sza­bályainak tett szokott lovagiasságánál fogva eleget. Lovagiasságával ő excellentiája bátorságát is kellő mértékben bemutatta, mert ily kineve­zéssel a világ elé lépni, bátorságot igényel. De ama Kovács Béla urban még inkább csodáljuk a bátorságot, ki egy egész megye tanügye igaz­gatásához oly bátran fog, mint a közmondásbeli hajdú a harangöntéshez, és azért azt kívánjuk neki, hogy mához egy évre mint szakavatott mint tanácsos ott legyen a többiek között, mihez úgy sem kell más mint szerencse, protektio ! Barna János.

Next