Népnevelők Lapja, 1880 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1880-10-09 / 41. szám
650 gálátokat tett, oly jutalom vár reá, mely egyszersmind az egész tanítói karra nézve kitüntetés. És ez helyesen volt igy tervezve, mert a tanítói állásból felemelt tanfelügyelő legyen egyszersmind uj működési körében volt társainak tanítója, vezetője, igaz barátja, ha kell, a néppel szemben pártfogója, ismervén azon nehéz munkát, melyet a tanítónak végeznie kell, annak érdem szerinti megbecsülője. Legyen végre a megyei tanfelügyelő azon kapocs, mely a tanítóság és a legfelsőbb hatóság között a folytonos érintkezést fentartja, legyen a kormány tanácsadója, ki mint a hadvezér a haladás ösvényét kijelölni kénytelen, határozott tervek szerint igazgassa tanügyünket, legyen saját megyéjében a szellemi mozgalom folytonos serkentője, ébresztője. így képzelte ezt Eötvös, s hogy ezen legszebb intézményeinek egyike meg nem valósult, annak, mint sok másnak, kora halála az oka ; a hiba nem benne, hanem utódaiban rejlik, kik a nagy férfiú ideáljait megérteni képesek nem voltak. A társadalmi corruptio itt is megtette a maga hatását Kiket látunk most afelügyelői polcon ? Bukott képviselők, hasznavehetetlen, de elég protektióval dicsekvő szolgabirák, vagyonvesztett nagyurak legvégső horgonya a tanfelügyelőség a kir. tanácsosi címmel megspékelve. Már-már alig látunk a felügyelőink sorában egy-egy férfiút, ki mint tanügyi administrator, vagy mint szakember általában nevezetességnek mondható. Valóban hahotára fakadhatna az ember, ha nem volna oly igen megszomorító azon ferde eljárás, melyet ott fenn követnek ! Catasteri pót-becslőbiztos tegnap, ma kir. tanfelügyelő, két évvel ezelőtt írnok, ma egy megye vezére a tanügy terén ! Nem hihettünk szemünknek, midőn a »Néptanítók Lapja« utolsó számában olvastuk, hogy egy bizonyos Kovács Béla fentebb jelzett minőségéből tanfelügyelői tisztre emeltetett ! Hát csakugyan oly alacsony állássá sülyedt már ama szép intézmény? Egész Szatmár megyében csakugyan nem volna érdemesebb ember e kör betöltésére, mint egy becslőbiztos ? Mire való akkor az a sok tanár, az a sok tanítóképző, ha ily emberek kezébe teszik le szellemi haladásunk sorsát ? Nem lett volna sokkal helyesebb ama száz és százra menő állás nélküli okleveles tanár vagy tanító közül egynek kenyeret adni, ha már csak e célra jó a tanfelügyelőség ? Mind e kérdések, mondom, hihetetleneknek tüntették fel előttünk pótbecslő-biztos urnak kineveztetését, míg végre másnap a »Magyarország« szatmármegyei levelezője fel nem világosított, hogy hiszen ama Kovács Béla ugyanazon megye mizsgs főispánja nejének unokatestvére. Ekkor azután eltűnt előttünk az utolsó kétely is, még csak malíciát sem láttunk többé az egészben. Közoktatásügyi miniszter úr ő niviizsga nem azt akarta bebizonyítani, hogy a tanítók felülvizsgálására mindenki elég képzettséggel bír, hanem egyedül a courtoisie szabályainak tett szokott lovagiasságánál fogva eleget. Lovagiasságával ő excellentiája bátorságát is kellő mértékben bemutatta, mert ily kinevezéssel a világ elé lépni, bátorságot igényel. De ama Kovács Béla urban még inkább csodáljuk a bátorságot, ki egy egész megye tanügye igazgatásához oly bátran fog, mint a közmondásbeli hajdú a harangöntéshez, és azért azt kívánjuk neki, hogy mához egy évre mint szakavatott mint tanácsos ott legyen a többiek között, mihez úgy sem kell más mint szerencse, protektio ! Barna János.