Népszabadság, 1970. március (28. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-26 / 72. szám
6 SOTER EDIT RIPORTSOROZATA 1Mik! 52*. |^,|4 JLIJ » '• V'1t'1 ^ | Válságos helyzeteik és a válságban összetartó, helytálló emberek, így lehetne röviden, jellemezni a Ruggyantaárugyár fejlődésének azt az időszakát, amelyet két rendkívüli esemény tesz emlékezetessé. Az 1956-os ellenforradalomban a gyár nemcsak kiélezett politikai harcba, hanem a fekvése miatt közvetlen tűzveszélybe is került. Majd az immár másodszor is megmentett gyárat 1965-ben ismét tűzvész fenyegette megsemmisítéssel. Ki tudná megmondani, hogyan fűzte magához az öreg gyár dolgozóit olyan erős szálakkal, hogy családot, nyugalmat, otthont elhagyva siessenek a segítségére, amikor bajba kerül? Talán azok sem tudnak erre válaszolni, akik 1956 októberében ugyanúgy önkéntes őrséget vállaltak a védelmére, mint annak idején, 1945- ben a tűzoltónaplóban megörökítettek. Köztük találjuk a régi gárdából Kremm Győzőt, Géczi Zoltánt, Budai Mihályt, Mihály Mihályt, s mellettük Somogyi Pált, Horváth Lászlót, Takács Sándort, Szilágyi Györgyöt, Scheszták Gyulát, Vad Lászlót, Molnár Józsefet, Skultéti Lajost, Bárdi Gyulát, Biliczky Antalt, Sevket Berlámot, Bődig Lászlót, Dénes Istvánt, akiket már a felszabadulást követő munka jó és rossz napjai kötöttek össze. Fegyverrel, ésszel A kerületi pártbizottságtól kaptak fegyvert, és ez nagy biztonságot adott. De talán még ennél, is többet ért a bátorságuk és a találékonyságuk, amivel nehéz helyzetekből is kivágták magukat. Takács Sándor, az ideiglenesen megválasztott (s itt elsősorban az őrség tagjaiból álló) munkástanács elnöke és mások elmondják, hogyan mentettek meg személyzetével együtt egy kilőtt abroncsú szovjet páncélautót, amelyet a gyár kapujától pár méterre, az Autótaxi Vállalat előtt megtámadott a csőcselék. A tömegtúlerő lefegyverezte a szovjet katonákat, s bántalmazni kezdte őket, amikor a gumigyárból kirohantak az őrség tagjai, s olyan határozottan léptek fel, hogy az ellenforradalmárok azt gondolták, együvé tartoznak. Átadták a zsákmányolt fegyvereket és hagyták, hogy a szovjet katonákat, köztük egy súlyosan sérültet, a gyárba kísérjenek. Az őrség pedig összefogva az Autótaxinál levő kommunista csoporttal, kocsiba rakta a sebesültet, mellé adta az éppen a gyárban tartózkodó dr. Hetei üzemorvost, s elküldte az Uzsoki utcai kórházba kötözésre. Vissza is hozták a gyárba és a többiekkel együtt három napig ott tartották, amíg 4. Ég a gyár! az abroncs sérüléseit is kijavították. Az ellenforradalmárok két alkalommal is keresték a szovjet katonákat meg a fegyvereket, de a zárt kapu meg a őrség fegyverei távozásra kényszerítették őket. Három nap elmúltával a tank és személyzete bontatlanul hagyta el a gyárat. Október harmincadikáig nem is volt más különösebb baj, viszonylag könnyen leszerelték az időnként handabandázó fegyveres suhancokat. Még mulattak is rajta, hogy az igazgatót kereső hőzöngőket éppen maga Somogyi Pál kalauzolta el az irodába, mutatván, hogy az igazgató elpucolt. 1966. november 1. Harmincadikén azonban fordult a kocka. Sok olyan dolgozó is bejött a gyárba, aki befolyása alá került a demagógiának, az uszításnak. 31-én gyűlést tartottak az ebédlőben, a munkástanács „demokratikus’’ megválasztására. Nagyszájú hangadók valóságos kórusokat szerveztek, követelték, hogy az első munkástanács tagjai sorra álljanak ki a tömeg elé, hadd lássák, alkalmasak-e a tisztségre. Többeket lezavartak az emelvényről, a régi munkástanácsot valósággal elsöpörték, s a gyárvédők mindössze annyi eredményt tudtak elérni, hogy a közismerten népszerű Budai Mihályt — aki október 23-án szakszervezeti hajóval éppen Bécsben volt, s csak néhány nap elmúltával tudott nagy nehezen hazaérni, az újpesti kikötőből egyenest a gyárba rohanva — bevegyék a munkástanácsba alelnöknek. Így hát, ha a hatalom átmenetileg kicsúszott is a kezükből, a befolyásukat Budai segítségével érvényesíteni tudták, ez ugyanis ereje, vakmerősége, állandóan magával hordott fegyvere, hirtelen gerjedő indulata miatt nem lehetett, nem is merték mellőzni. November 4-én hajnalban a gyár ablakai alatt indult meg a szovjet haderő a Kerepesi úton. Csaknem ugyanaz a helyzet állt elő, mint 1945-ben, csak most a temető volt a fasiszta ellenforradalmároké és a gyár másik oldala a szovjeteké. A tűzharcban a kerékpárüzem második emeleti raktára kigyulladt. Természetesen nem a munkástanács tagjai mentek ki golyózáporban is tüzet oltani, hanem azok, akiket megbélyegeztek, elzavartak. S a kisvártatva megérkező tűzoltókkal együtt mentették a gépet, az anyagot, megakadályozták a tűz továbbterjedését. Tüzet fogott a régi irodaépülethez tartozó fatetős porta is: oda is idejében érkeztek, elejét tudták venni a tűz elharapózásának. A Ruggyanta a sztrájk ellen öt taggal alakították meg november 11-én az MSZMP helyi szervezetét, s néhány nap alatt a tagság 20 főnyire emelkedett. Első nagy eredménye az volt, hogy a Ruggyantaárugyár a sztrájk ellen foglalt állást, s a rádió útján munkába hívta dolgozóit. Több mint 50 százalék azonnal be is jött dolgozni. A nyolcmilliós kárt az épületekben, anyagban, gépekben és a még ennél is nagyobb rombolást az emberek gondolkodásában, érzéseiben nem volt könnyű helyrehozni a következő években. De mégis sikerült, ez bebizonyosodott már az 1964. évi nagy munkaversenynél, amikor 26 ezer abroncsot gyártottak terven felül a mezőgazdasági üzemeknek. És még nyilvánvalóbbá vált az 1965. évi tűzvésznél, amikor már nemcsak egy kis csoport, nemcsak a kommunista mag vagy a törzsgárda, hanem az egész gyár kollektívája példásan helytállt, tanújelét adta a gyárhoz való ragaszkodásának, önfeláldozásának. Ismét riadó Mihály Mihályt, aki akkoriban rendészeti előadó, önkéntes tűzoltóparancsnok volt, annyira megviselték azok a napok, hogy még ma is szúrást érez a szívében, ha a tűzvész szóba kerül. Kerepesi úti lakásán szeptember 18-án reggel két óra negyvenkét perckor a tűzoltóautó szirénájára ébredt, s amikor az ablakhoz rohant, látta, hogy lángban áll a gyár. Rohant, ahogy csak tudott, és rohantak mások is a telepről, menteni, segíteni, amit lehet. A tűzoltók teljes hankészletüket ide összpontosították, óriási munkával igyekeztek kiszabadítani az értékes gépeket, anyagot a lángban álló úgynevezett gumipuhítóból és a fölötte levő gumiraktárból. Három emelet zuhant egymásba, az épület csaknem teljesen leégett, és három nagy teljesítményű korszerű, automatikusan vezérelt keverékkészítő gép vált használhatatlanná. Hatszáz tonna nyersgumi volt a raktárakban, azt mentette éjjelnappal mindenki. Vad László gyáregységvezető 92 órát egyfolytában ott volt, füstben, koromban, vízben, de Baki Péter, Klöszl György és mások is emberfeletti munkát végeztek. Sikerült 350 tonna anyagot megmenteni. De nem kisebb helytállás kellett a tűz után is ahhoz, hogy a tűz okozta termeléskiesést pótolják. Csupán egy napig szünetelt a termelés, másnap már használatba vették azokat a régi keverőgépeket, amelyek félig-meddig félreállítva, a második keverési fázist csinálták. A „hős” gépek, ahogy Sprong János főmérnök szeretettel emlegeti őket, eredeti jogaikba visszalépve, éjjel-nappal termeltek, s ugyanúgy kitartottak, mint azok, akik velük dolgoztak. Egy ilyen nagy természeti csapásnak hónapokra kiható termelési konzekvenciája szokott lenni — mondja Baki Péter párttitkár. — Ezt azonban kihevertük anélkül, hogy készárukiesésünk lett volna. Ehhez az objektív lehetőséget a dolgozók összefogása, hősies helytállása és az országos nagyvállalat ereje adta. A társgyárak mind keverékgyártással segítettek, s így anyaghiány miatt egy napra sem kellett leállni. Vasárnapi műszakok, önkéntes vállalások, a gépek megfeszített ütemű javítása, négy hónapi megfeszített munka eredménye volt, hogy a tervet teljesítették, s abban az évben 16 nap részesedést is fizettek. Következik: A RABANEK LÁNYOKTÓL MATEJKÁIG Takács Sándor: Kórházba vittük a sebesült katonát. Baki Péter: Éjjel-nappal bent voltunk. NÉPSZABADSÁG 1970. március 26. csütörtök Pekingi Lét Harc a vízért Tavaly december elején érkeztem Pekingbe , de február végéig kellett várnom az első igazi havazásra. Addig csak a vigasztalan, sárgásbarna földet láttam mindenütt: száraz, kemény, könyörtelen. Ám ez a tél mégsem volt rendkívüli Pekingben: talán kissé szárazabb a szokásosnál, de ezekben a hónapokban mindenképp ritkaság a csapadék. Időnként elképedve nézem a Peking mellett kanyargó folyómedreket: honnan a víz, amely ott folydogál medrükben, amely itt-ott még a földeken is feltűnik, vastag jégpáncél alatt? Bárhonnan is jön, itt már télen felkészülnek, hogy csapdát állítsanak minden csepp éltető víznek. A magyar nagykövetség épülete a város szélén, pontosan egy népi kommuna földjére néz: a télen a parasztok megannyi árkot, csatornát készítettek elő, mindenütt megszabva a víz útját, jöjjön az öntözőcsatornán vagy a magas égből, mindegy. S aminek kicsiben napról napra szemtanúja lehettem, nagyban Kína egész területén folyt a téli hónapokban. Meg kell fogni a csapadékot, amely kiszámíthatatlanul, hol túlzott bőséggel ömlik és árral fenyeget, hol pedig olyan kevés, hogy a növények elszáradnak a földeken. Elképesztő méretű munka ez, hallatlan küzdelem a természet erőivel , és legtöbbször még ma is puszta kézzel folyik ez a harc. A televízióban láttam egy filmriportot: a talán száz méter átmérőjű víztároló medence építésén százak és százak dolgoztak. A fokozatosan táguló, négyszögletes tároló oldalát lépcsőzetesen képezték ki, egyfok talán két méter lehet mélységben, szélességben is. És körös-körbe, vállukon rúdra akasztott két fonott kosárral, ütemes, ringó lépésekkel, megállás nélkül mennek a parasztok. Viszik a földet, a sziklát. A munkában minden épkézláb ember részt vesz — sokszor még a betegek is. A természeti körülmények igen sokszor mostohák, s előfordul, hogy a munka során a parasztok éhét-szomját csak forró víz vagy leves enyhíti. Hopej tartomány egyik népi kommunájában például a vízhasznosító műveket építő parasztok „egy kannát vittek magukkal vízforralásra és némi zöldséget, hogy levest készítsenek”. A munkabrigád egyes vezetői azonban — folytatódik a Zsenmin Zsipaó hasábjain ismertetett történet — egy este 75 kiló gombát vettek magukhoz a brigád raktárából, lisztet őröltek, hogy másnap jobb táplálékot biztosítsanak az építkezéseken dolgozó parasztoknak. A dolognak híre ment. Néhány idősebb szegényparaszt azonnal odasietett a káderekhez és így szólt hozzájuk: „Örülünk, ha forró vizet és zöldséglevest készíttek számunkra, de a lisztre nincs szükségünk, nem kell ilyenfajta anyagi ösztönzés.” A kádereket megbírálták és a munka folytatódott — zöldséglevesen és vizen. Ez a Zsenmin Zsipao szerint példamutató magatartás. Fejlett technika ritkán áll az építők rendelkezésére. A televízióban legtöbbször taligákat, nemegyszer ember vontatta kordákat látni, csak a gyűjtőhelyekről viszik el esetenként teherautók, dömperek a földet. A sajtó riportjaiból is kitűnik: a legfőbb beruházási tőke az emberi munka. Az egyik szegény kommuna építkezéséről szóló riport például beszámol arról, hogy akadt, aki úgy vélekedett: mivel a brigádnak (a mi termelőszövetkezeteink nagyságának megfelelő kisebb önelszámoló egység a kommunán belül) nincs elég munkaereje és felszerelése, jó volna segítséget kérni az államtól az építkezéshez. A Kuangtung tartománybeli kommunabrigád pártszervezete azonban elutasította ezt a kérést: „Ha nincs külső segítség, nem kell várni rá, nekünk magunknak kell elvégeznünk a munkát. De ha van külső segítség, akkor sem szabad elfogadnunk, akkor is magunkra kell támaszkodnunk. Csak önmagunkra támaszkodva és keményen dolgozva szüntethetjük meg a szárazságot.” A mezőgazdaságban az országos példa Tacsaj, ez a Pekingtől mintegy 400 kilométerre fekvő falu, ahol a parasztok önerőre támaszkodva, teraszos művelést alakítottak ki a kopár domboldalakon. A teraszos művelés természetesen nem mai találmány: a kínai paraszt évezredek óta próbálja így felfogni a hegyoldalakon lezúduló vizet — most azonban egész Kína számára Tacsaj, vagyis az intenzív fizikai munkára és nem az állami segítségre alapozott termőterületépítés a példa. A kietlen hegyoldalból ugyanis ki kell csikarni a megélhetéshez szükséges élelmiszert. Minden mű föld megépítése — a sziklák elegyengetése, a terasz biztosítása, a termőföld felhordása (mert külön kell idehozni a termőföldet is) — több száz munkanapba (!) került Tacsaj lakóinak, és 16 ma egy hektár. S a parasztok egyetlen munkaeszköze csak a csákány, és a földhordáshoz gyékénykosarat használnak. Akőtömbökre láncot hurkolnak, úgy vonszolják többen is, férfiak-nők egyaránt. S télen százmilliók dolgoznak így Kínában. A könnyen művelhető, termékeny földeket évezredek óta hasznosítják — most a küzdelem azért folyik, hogy ezzel a mérhetetlen „emberi beruházással” kibővítsék a művelhető területeket, s a már művelt területeken tökéletesítsék az öntözési hálózatot, a vízhasznosító berendezéseket. Az öntözőcsatornák a mi elképzeléseink szerint általában a völgyekben kanyarognak — Kínában nemegyszer a meredek hegyoldalakon, vad sziklákon kígyóznak. Három hónapja érkeztem Pekingbe, de csak most váltottak fehérbe a mezők. Az emberek egész télen vártak erre: a vízre a sárgásbarna földeken. Peking, 1970. március. 1óaradioménes Szabad kapacitásunk lekötésére, 1970-re BÉRMUNKÁT VÁLLALUNK élhajlítást . 0-6 mm lemezvastagságig (LE 50-2500) alumínium anyagok hegesztését (védőgázos hegesztőberendezéssel) lemezhengerlést 20x3000 mm-ig. Tatai Mezőgazdasági Gépjavító Vállalat 2. sz. Üzeme, Kisbér (Gyurcsik Lajos igazgató telefonja: Kisbér 4.)