Népszabadság, 1974. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-27 / 22. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1974. január 27., vasárnap A nagymama gyerekei A gyerekek, és csakis a gye-rekek érdeke kívánta azt, hogy megváltoztassam az ügy szereplőinek valódi nevét. A gyerekek édesanyja — alig két esztendeje — tragikus körülmények között meghalt. Levél a szerkesztőséghez: „... Négy kiskorú árva maradt utána, akiket én nevelek ... Kapom az ezerkétszáznyolcvan forint családi pótlékot, ebből tartom el őket, nem kérdi tőlem senki, hogy jut-e valami vagy nem... A gyermekek sokszor nagyon szomorúak. Hogyan magyarázzam meg nekik az életet... mikor nagyon sokszor azt kell mondani, hogy nincs ... Kérem a tisztelt szerkesztőséget, adjanak választ, mitévő legyek ..Varga Lászlóné, Tatabánya (pontos cím). A nagymama — mert a levelet ő írta — árváknak nevezi unokáit, holott „csak” félárvák, hiszen édesapjuk él és dolgozik. De akkor miért nem az apa neveli őket, s gondoskodik róluk? A nagymama ösztönösen írt árvákról. Mostoha sorsú család A sors nem kényeztette el ezt a nagyon összetartó, egymáshoz erősen kötődő munkáscsaládot. Kertes családi házban laknak, amelyet 25 évi hitelre vásároltak, s még nyolc esztendeig kell törleszteniük. A négyszobás házban fürdőszoba is van, s a ház mellett kis nyári konyha. A Varga család közös háztartásában tizenketten élnek: öt felnőtt és hét kiskorú gyermek. Ott lakik ugyanis Vargáék egyik lánya (Fehér Mihályné) is a férjével és három gyermekével, továbbá a nagymama egyik fia. A családban négy kereső és egy nyugdíjas van (a nagypapa). Hozzá kell tenni, a keresők egyike, Fehérné, jelenleg gyermekgondozási segélyen, harmadik kicsinyével van otthon. Az ő jövedelme tehát mindeddig havi 650 forint volt. (Az új rendelkezések értelmében ez év január elsejétől havi ezer forint illeti meg őt.) A család összjövedelme hozzávetőlegesen 9440 forint, ez azonban már a négy félárva után járó családi pótlékot is tartalmazza (1280 forint), amelyet az apa, Takács Pál ad át minden hónapban anyósának. Nem nehéz kiszámítani, mennyi az egy főre eső jövedelem Vargáéknál: 780 forint körüli. A Takács gyerekek kora: Évike 5 éves (még óvodás), Feri 10, Ilonka 12, és Annus 14 lesz. Ő az, aki néhány hónapja ugyancsak keresővé lépett elő: napi hat órát dolgozik — takarítónő —, és 800 forinttal járul hozzá a család eltartásához. — Azt mondtam a múlt nyáron Annuskának: — Én már nem bírlak benneteket ebből a pénzből tartani, eredjél el te, mint legnagyobb, valami munkára, hogy legalább a magadét megkeressed — mondja el most is sírva a nagymama Annuska iskolából való kimaradásának okát. A nagymama, az egykor fizikailag is nagyon erős, markáns arcú asszony, ha elhalt lányára és a gyerekek sorsára terelődik a szó, csak nehezen tud uralkodni magán. Hetven évesnek nézem, pedig csak 53. Ez a legutóbbi sorscsapás szinte teljesen felőrölte testi erejét. Egyébként is beteg, nehezen mozog. Mi sem lett volna könnyebb, mint állami gondozásba vétetni az unokákat. Ám ez meg sem fordult a fejében. — Ezért fájt annyira — mondja —, amikor legutóbb szóvátették az óvodában, hogy Évike meg Józsika — a másik lányom kisfia — piszkosan és csak kis mosott ruhában jár, s ha így megy tovább, kiteszik őket. De én örülök, ha jut olyan ruha, amit más letett, és hogy piszkos lenne, az egyszerűen nem igaz ... A végsőkig el van keseredve. A tragédia óta egyetlenegyszer kapott a tanácstól 600 forint segélyt, s az elmúlt tanévben az iskolai napköziért, meg az óvodáért sem kellett fizetnie. Az idén ezt a kedvezményt nem kapták meg, így napi 2,50-et fizetnek minden gyerek után. Mennyire kellene ez a pénz ruhára, cipőre, nem is beszélve az élelmiszerről. Még nehezebb a gyerekeket évről évre tanszerrel, köpenynyel ellátni. Az őszön is a szomszédoktól kért kölcsön ezer forintot. A vejétől semmit sem várhat. — Eleinte még a családi pótlékot sem akarta ideadni. Gyerektartást? Nem, soha egy fillért sem adott. Csak a családi pótlékot. És soha semmit sem vett még a gyerekeinek, még karácsonyra sem, s nem vitte el őket sehova. Amikor eljön ide, többnyire részeg. A két kicsi néha vasárnap elmegy hozzá, de amikor visszajönnek, még éhesebbek... Az N. utcai óvoda vezetője: — Valóban piszkosan jönnek a gyerekek, bár nem annyira Évike, mint inkább Fehérné kisfia, Józsika. Erről volt vitánk a nagypapával, mert ő szokta behozni akicsiket. Olyasmit természetesen nem mondtunk, hogy kitesszük őket, csak azt: így nem járhatnak. A tisztaságát a nagycsaládosok gyerekeitől éppúgy megköveteljük, mint a többiektől. Vargáék visszaélnek azzal, hogy sok gyerek van a családban...(!) Egyébként én magam, de a kolléganőim is hoztak be már többször kis ruhát, szoknyát Évikének, sapkát is horgoltunk neki, de a nagypapa nem engedte ráadni. A kislány különben nagyon szeretetre méltó. Kicsit beszédhibás, a logopédus is nézte, amikor itt járt. Javasolni fogják a logopédiai foglalkozást. Szegénykének kisebbségi érzése is van emiatt. A C. úti általános iskola napközis tanára, P. I.: — Csak a legjobbakat mondhatom mind a két gyerekre, Ilonkára és Ferire. Nagyon csendes, jó magaviseletű és végtelenül szolgálatkész gyerekek. Higgye el, kész csoda, hogy azután a tragédia után egyáltalán tudnak tanulni. Amikor tavaly hozzám kerültek, mind aketten sírtak. Igaz, nem fényesen, de kifogástalanul tisztán és rendesen jönnek mindennap. Nagyon gondos az a nagymama, csak csodálni tudom, amiért mindezt vállalja. És oka van az elkeseredésre, mert egy ilyen családnak legalább azt a taneszközsegélyt és ingyen napközit, óvodát minden évben meg kellene kapnia. Tavaly meg is kapták a gyerekek, nem tudtam, hogy az idén nem. A tanácsi kirendeltség vezetője: — Vargáékat a legutóbbi választások előtt ismertem meg, eljöttek a jelölőgyűlésre is, s a nagymama fel is szólalt. Elmondta a gyerekekkel kapcsolatos súlyos gondjait. Nem valami nyugodt felszólalás volt ez persze, inkább amolyan kiborulás. Érthető, a lánya halála teljesen felőrölte az idegeit és valóban tiszteletreméltó, ahogyan az unokáit fel akarja nevelni. Hozzám azonban nem jöttek a panaszukkal, se ő, se a férje. Ha jöttek volna, természetesen segítek; ha másként nem, közbenjárok az ügyükben. Engedjen meg azonban egyetlen kérdést: miért csak a társadalomtól, a hatóságoktól várnak segítséget Vargáék és miért nem fordulnak a bírósághoz, ha egyszer az apa nem fizet gyermektartásdíjat? Az apa felelőssége Takács Pál munkahelyi vezetője. Takács Pál segédmunkásként dolgozik nálunk. Fizetése havonta 2100 forint körül alakul, ehhez jön havi 200 forint prémium, s évente 8 százalék hűségjutalom, továbbá a nyereségirészesedés. Éppen most van folyamatban szociális segély kérelmének intézése is — a gyerekeire való tekintettel. A legújabb népesedéspolitikai rendelkezések értelmében, mint gyermekeit egyedül nevelő szülő, ebben az évben 13 nap pótszabadság is illeti Takács Pált. Túlórázásra is gyakran adunk neki lehetőséget, ő azonban nem él vele. Többnyire arra hivatkozik, valami földdel van dolga. A munkáját egyébként becsülettel végzi, s ittasan se láttuk még. Viszont az feltűnt, hogy nem igyekszik többet keresni, sőt elég gyakran el is kéredzkedik. Márpedig ez keresetcsökkenéssel jár, s akinek négy gyereke van, nemigen engedhet meg magának ilyesmit. De ezek szerint úgy látszik, az üzem segítsége éppen azokhoz nem jut el, akik miatt adjuk: a gyerekekhez, s az őket ténylegesen eltartókhoz. De miért is nem fizet tartásdíjat az apa? Takács Pál, a gyerekek apja: — Az öreglány, vagyis hogy az anyós nem kér többet tőlem. Én mindig mondom neki, szóljon, ha kell, adok többet is. De mi az, hogy többet? A családi pótlékot az állam adja és nem Takács Pál, aki kegyeskedik az állam pénzét minden hónapban átadni anyósának. Ezzel azonban még semmit sem tett a saját gyermekeiről való gondoskodásért, jóllehet sűrűn hangoztatja hozzájuk való ragaszkodását. A gyermektartást, mint ismeretes, a szülő teljes jövedelme alapján kell fizetni, s az összeg nagysága legfeljebb a jövedelem felét érheti el. Takács Pál bruttó jövedelme tavaly novemberben 2337, decemberben 2283 forint volt, s e pénzből egyetlen felért sem adott a gyerekeinek. És nem adott korábban sem. Takács Pál anyagi helyzetéről egyébként különös dolgok derültek ki. Évekkel ezelőtt — mig felesége életében — rendkívül kedvezményesen szövetkezeti lakáshoz jutott, amelyért természetesen fizetnie kell a részletet, s ezt munkahelyén vonják le (havi 270 forint). Levonnak tőle továbbá — bírósági ítélet alapján — 60 forint szülőtartást (!), s 200 forint rendkívüli előleget. Utóbbit öt hónap alatt kell visszafizetnie. S hogy mire kellett a rendkívüli előleg? Nos — saját elmondása szerint, s ezen munkahelyi vezetői is alaposan meglepődtek — a múlt év végén televíziót vásárolt 6780 forintért, 18 havi részletre. Ennek megelőlegezéséhez kellett a pénz. A törlesztési kötelezettség havonta 240 forint. Takács ezenkívül rövidesen újból disznóvágásra készül, december óta ez lesz a második, ő maga erről: „Kóstolót szoktam vinni belőle a gyerekeknek meg az öregeknek.” A lakás körül továbbá van egy kis kert, megterem benne mindenféle, még gyümölcs is. Miért csak most? Bárhol jártam Tatabányán Vargáék ügyében, tulajdonképpen mindenütt segítőkészséggel, sőt a gyors segítségadás ígéretével találkoztam. De miért csak a levél nyomán? Annál is érthetetlenebb ez, mert szinte mindenütt ismerték a családot, hallottak problémáikról, ilyen részletekről azonban nem. És a nagymama felszólalásából a jelölőgyűlésen leginkább azt jegyezték meg például a tanács kirendeltségén is — ahelyett, hogy felfigyeltek volna súlyos gondjaira —, hogy bizony nem valami tisztelettudóan szólt Varga néni a hatóságokról. És hát nemcsak tanács, van, de például népfront is, nőbizottság is, sőt az apa munkahelyén szakszervezeti bizottság is. A nagymama mégis magányosan küzd — jogait, lehetőségeit nem ismerve, olykor bizony magára haragítva a hatóságokat, esetleg másokat is — unokái jobb sorsáért. Miért nem lehetett figyelmeztetni a nagymamát, hogy a tanév elején újra kell kérnie a segélyt, s az óvodai és napközi díjak elengedését? Nem kellene erre ilyen esetekben, a papírok beérkezése nélkül is odafigyelni? Vagy: nem lehetne ilyen tragédia lezajlása után tapintatosabban beszélni, türelmesebbnek lenni az óvodában is, az egyébként joggal megkívánt tisztaság dolgában, az amúgy is megviselt nagyszülőkkel? S vajon nem kellene-e az apa munkahelyén működő társadalmi szerveknek arra is figyelniük, hogy mindaz, amit az üzem a jogszabályok lehetőségei szerint a gyerekeknek szán, de szükségszerűen az apának ad, eljut-e valóban rendeltetési helyére, eléri-e célját? Mert ugyan mi jó származik a Takács gyerekeknek például abból, hogy apjuk 13 nappal több pótszabadságot kap az idén? Mennyivel többet érne, ha ehelyett inkább a gyerekeket küldenék el üdültetni a vállalat vagy a szakszervezet költségén! A nagymama gyerekei nagyon csendesek és gyakran szomorúak. Jó lenne, ha semmiben nem különböznének társaiktól. Terényi Éva Bajt először is szeretném meg is köszönni, hogy fogadott. Ne szabadkozzék, hogy ez kötelesség meg hasonló. Én a levelemben megírtam, aztán telefonon is megmondtam, hogy az én ügyemből nem lehet cikket írni. Magához azért fordultam, hogy megértse: ne biztatgassák az embereket, hogy így emeljenek szót meg úgy emeljenek szót, úgyis hiába. Jó, tudom én, hogy sok helyen meg lehet mondani az igazat. De más helyeken pedig nem. És tudja, az újságíró, aki megírja az esetet, az hazamegy, a panaszos meg ottmarad, s legközelebb jól ellátják a baját, ha történetesen olyanfajta emberektől vagy akár egyetlen olyanfajta embertől függ. Hogy én velem is így van-e? Nem éppen. De mielőtt belevágnék, annyit még el kell mondanom: maga most egy börtön viselt vagy ahogy szaknyelven mondják: büntetett előéletű ember beszédét hallgatja. Ha gondolja, zavarjon el, nem lepődnék meg. Nem? No jó, de akkor ígérje meg, hogy elhiszi az esetemet úgy, ahogyan mondom. Nyolc hónappal ezelőtt szabadultam. Majdnem három évet nyomtam le. A társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett bűncselekményért, így állt a vádiratban. Lopás és sikkasztás volt, nem is kevés. Persze, elkobozták, s most itt vagyok harminckét évesen, szakma nélkül. Illetve nem szakma nélkül, de képzettségemhez megfelelően nem helyezkedhetnék el, mert feddhetetlenségi kellene, az meg nekem... Azzal a számviteli végzettséggel én meg nem megyek el beosztott bérelszámolónak vagy hasonlónak. A börtönben segítettek, feljöttem vidékről a fővárosba, családot nem hagytam vissza és beálltam segédmunkásnak. Jó, most már rátérek, mert épp erről van szó. Éjszakánként dolgozom, állandó éjszakásként, így vállaltam, hogy kevesebbet kelljen emberek közt lennem. Így nappal órákat alszom, éjjel kevesebben vannak az üzemben. Később ... talán ... most még nemigen merek nőkkel sem kezdeni. Nos tehát, éjszaka dolgozom a... de meg sem mondom, hol, mert még képes, utánanéz, érdeklődik, és higgye el, nekem gyűlne meg a bajom. Hogy miért? Hát azért jöttem, hogy elmondjam. Hogyan magyarázzam el? Én a kompresszorházban dolgozom. A munkám nem is meló igazán: figyelnem kell a feszméről, ha fölül van egy meghatározott szinten, akkor igazítanom kell vagy jeleznem le a gépházba... de ez magát nem érdekli. Az azonban inkább, hogy ha egy bizonyos határon felül van a nyomás, akkor egy viharcsengővel — mi nevezzük így — rögtön jeleznem kell a művezetőnek, aki aztán intézkedik, hogy nagyobb baj ne legyen. Könnyű meló, nem kell hozzá előképzettség, elvállaltam, mert nagyon kell a pénz, és állandó éjszakás lévén, elég tisztességesen fizetnek. A munkásszálláson lakom, olcsón, másképp nem is tudnék létezni. Most még annyit akarok elmondani, hogy a művezetők hetes váltásban dolgoznak. Hárman. Kettő közülük rendes ember. Tudják, hogy honnan jöttem. Az a kettő emberszámba vesz, diskurál is velem. De a harmadik már az eleje óta folyton belémköt meg ugrat. Hogy így főkönyvelő elvtárs meg úgy főkönyvelő elvtárs. Meg hogy azért tanultam az egyetemen a nép pénzén, hogy annál jobban kirafinálódjak a sikkasztásra. Nem szólhattam én, dehogy szólhattam. Egy rovott múltú ember önérzete előbb-utóbb megkopik. Gondoltam, majd a munkával bizonyítok neki. Meg is mondtam. Azt felelte, majd meglátja. Attól kezdve minden harmadik héten duplán figyeltem, éberen. Mielőtt elfelejtem, még elmondom, hogy ez a harmadik művezető, ez a bizalmatlan, mindig elkujtorog. Tudja, van egy kis üvegfülke a kettes műhelycsarnokban, hogy ott leüljön, ha épp nincs dolga. Az a bizonyos viharcsengő is odaszól. Na, de a művezető szaktárs sosincs ott. Amikor egyszer már rájöttem, hogy hiába nyomom a csengőt, egy szaki azt mondta, hogy a készárusoknál van, ott szorongatja, csipkedi a lányokat. Valójában nem oda járt, illetve oda csak korábban. Mert mint kiderült, két téemkás szakival verték a blattot órák hosszat, szenvedélyesen. Én nem láttam, hogy pia is lett volna, úgy hogy erre a kérdésre én nem tudok felelni. |||H múlt hétfő éjjel, látom, hogy a hármas géprend- IMO szerben valami nincs rendben. Próbáltam igazítani, de az ellenőrző műszer is bajt jelzett. Hát akkor pedig én ide kevés vagyok, nyomom a csengőt. Higgye el, nem szívesen teszi ezt az ember. Mert még azt hiszi a művezető, hogy beijedek meg hogy olyasmit sem tudok megcsinálni, amit pedig tudnom kellene. Egyszer kaptam is szemrehányást ilyesmiért. De most láttam, hogy én nem boldogulok. Nyomtam, nyomtam azt az átkozott csengőt. Közben a műszer mutatója csak ment fölfelé, a csengő szólt, csörgött, a homlokomon csörgött a verejték. De a művezető nem jött. Tudtam, hol van. De mit tegyek? Odarohanjak és itthagyjam a gépházat? A jóisten se mossa le rólam, hogy elhagytam a munkahelyemet. De ha ittmaradok, nagy baj lesz. Nem tudom, meddig töprengtem így, talán csak egy percig, talán háromig. A Jóska, az egyik haverom, aki bokszoló, mondta egyszer, hogy ha verik az embert a ringben, akkor három perc az örökkévalóság, ki sem bírja akárki. Azért mondom, lehet, hogy csak egy vagy két perc volt. De nekem a reménytelenség. És amikor döntöttem, hogy elrohanok, idecibálom mégis, lesz, ami lesz, elszörnyedve látom, hogy egyszerre visszaszalad a mutató a nullára. Leállt a gép vagy bekracholt a jelzőrendszer — nagy baj van, láttam mindjárt. Ahogy így kínlódtam, föltépt ám az ajtót a művezető, tajtékzik, nekem ront, a torkomnak ugrik, ilyen rongy vagyok meg olyan gané. „Elaludt a disznó!” — kiáltotta hátrafelé, az ott álló embereknek, akik őtőle nem láthattak mindjárt engem. „Majd lesz magának nemulass, azt a tolvaj rablóbandáját!” — átkozódott. Én meg hiába kiáltoztam, ordítottam, hogy ez aljas hazugság, egyetlen szó sem igaz, az én hangom akkor már beleveszett a hangzavarba. Maga nem szakember, úgysem érti meg, mi történt a géppel. A lényeg az, hogy négyezer forint kártérítésre köteleztek, írás? Van, van írás, hogyne. De nem mutatom meg, mert azon rajt a cégjelzés. Én meg félek, félek. Hogyhogy mi veszítenivalóm van? Hát nem érti? Én ebben a gyárban idáig egészen jól megvoltam. Olcsón lakom, étkezem és vagyok egyáltalán. De ez a vizsgálat és az ítélet... Tenni nem tehetek semmit sem. Hogy miért? Másnap odajött hozzám ez a csibész. Azt mondta, hogy a kezében vagyok. Kitekerhetné a nyakamat, de nem teszi. Egyességet ajánl. Elvállalja a kár felét. Tíz hónapig vonják le tőlem, minden bérfizetéskor odaadja a felét. Hihetek neki, ő tisztességes ember. „Én büntetlen előéletű vagyok ugyanis” — mondta, és megnyomta az elején az „én” szót. Kedvem lett volna köpni erre. De nem. Ránéztem, bólintottam. Nincs mit tennem, neki hinnének, nem nekem. A csengő csak az ő kuckójában szólt, s amennyi kihallatszott, az beleveszett a gépek zajába. Amúgy elég jól megvagyok.