Népszabadság, 1974. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-27 / 22. szám

4 NÉPSZABADSÁG 1974. január 27., vasárnap Szerszám fogászoknak, kohászoknak Vedd a 6-féle minőségű, 22-féle­­ nagyságú köszörűszemcséből a­­ szükséges mennyiséget. Keverd össze a 8-féle kötőanyag egyiké­vel olyan arányban, hogy a 16 keménységi fokozat valamelyike szerint keveredjen. Rakd a keve­réket a kívánt formájú és méretű sajtolószerszámba, préseld össze, égesd ki 1300 fokon, munkáld meg oldalait, furatát, palástját, pörgesd meg a próbapadon, a vizsgálat után csomagold be, és máris készen van a csiszolóko­rong — egy az elvileg lehetséges, körülbelül 3 millió változatból. A magyar szabványok szerint, eny­­nyifélét kérhetnének a FIM Grá­nit Csiszolókorong- és Kőedény­gyártól a megrendelők. * „Átmenet“ két évtizedig — Szerencsére — mondja Nagy Károly, a gyár igazgatója — a termékeinket felhasználó gyá­rak nem ilyen igényesek, de így is gyártunk körülbelül 25—30 ezer félét, a fogászoktól a bugaköszö­rűsökig sokféle terület számára. Jórészt ez az oka a széles válasz­téknak, de legalább ekkora a ha­tása annak is, hogy a hazai kö­szörűgéppark meglehetősen sok­fajta mind a típust, mind a kor­szerűséget illetően. A választék és természetesen a minőség mel­lett a mennyiségi igények is na­gyok, 1973-ban például 6800 ton­nát, körülbelül 15 millió darabot gyártottunk. A gépipar egyre jobb forgácso­lási tulajdonságú köszörűszerszá­mokat igényel s egyre nagyobb mennyiségben. A számítások sze­rint 1980-ban 9800, 1990-ben több mint 12 ezer tonna lesz a hazai szükséglet. A gyár jelenlegi be­rendezéseivel, a legnagyobb erő­feszítések mellett is, mindössze legfeljebb 7000 tonnát tud évente gyártani, és még ehhez is szükség van bizonyos mérvű fejlesztésre. A köszörűszerszámokat gyártó berendezéseket ugyanis csak ideig­lenesen helyezték a Gránit-gyár­ba az államosítás idején több kisüzemből. A gyártást sürgősen koncentrálni kellett volna, hiszen ezek közül a kisüzemek közül a legnagyobb is mindössze 260 ton­nát gyártott évente. Úgy tervez­ték, új gyár épül majd, de a terv az eltelt évtizedek alatt is terv maradt, így egyszer már az új lé­tesítmény helyét is kijelölték, de végül is minden maradt a régi­ben, s a köszörűszerszám-gyártást besorolták a „nem fejleszthető” kategóriába. Az igényeket termé­szetesen közben ki kellett elégí­teni, a termelés állandóan nőtt, 1968-ra például az 1951. évinek hatszorosára, de lényeges bővítés nélkül. Ráadásul mindebből az is következett, hogy állandóan volt valami gond a minőséggel, sok volt a reklamáció és nemcsak a mennyiségi, hanem a minőségi igények miatt is szükség volt — és van mindmáig — az importra. Természetesen közben is történt bizonyos fejlesztés. Felépült né­hány ideiglenes épület, amelyek­ben most már 10—15 éve dolgoz­nak, 1967-ben a gépek egy részét kicserélték, de a gyártás általános fejlesztése nem oldódott meg. Végül 1970-ben, majd 1972-ben a Gazdasági Bizottság foglalkozott a köszörűszerszám-gyártás helyze­tével, s úgy határozott, hogy a fejlesztést a Gránit-gyárban, re­konstrukcióval kell megoldani. Azóta elkészültek az előzetes szá­mítások, felmérték a költségeket, a beszerzési lehetőségeket, s be­fejeződtek az előkészületek arra, hogy a gyártás a rekonstrukció alatt is folytatható legyen. Nők férfimunkán Ahogy végigmegyünk az üze­men — kalauzom Jakab István, a gépipari csiszolókorong-gyár­egység vezetőhelyettese —, az elénk táruló kép is az elmondot­takat igazolja. A présműhely túl­zsúfolt, csarnoka zajos, poros. Az elmúlt években sokan elmentek innen. Egyrészt, mert ki szeret olyan gyárban dolgozni, ame­lyiknek a fennmaradása bi­zonytalan, másrészt mert fél­tek a portól. Az pedig érthető, hogy ritka az olyan itt dolgozó szülő, aki a gyerekét ide hozná dolgozni. A vezetők azonban bi­zakodnak­­ majd a rekonstruk­ció után, amikor az egyik legna­gyobb feladatot, a portalanítást megoldják. A fejlesztési elképze­léseket ismerő szakemberek gon­dolatban már odaképzelik a pré­sek mellé az automata töltőberen­dezést, a formákat oda- majd visz­­szarakó gépeket, a valóságban azonban ma még jelentős súlyo­kat emelgetnek az ott dolgozók. Nagy Gábor és szocialista brigád­ja, például 80—90 kilót naponta több százszor. Ez azután kifejezetten férfi­munka, gondolom, de az egyik présnél, igaz, az kisebb, mint az előző, két fiatal nő emelgeti a for­mákat. — Ez csak azért van, mert a nők megbízhatóbbak, mint a férfiak — mondják, azután kiderül, hogy bi­zony előfordul, hogy valamelyik férfi nem jön be dolgozni, és ak­kor tőlük kérdezik: vállalnák-e? És ők mindig vállalják, igaz, ne­hezebb munka, de több a pénz is. Dolgozhatnának a „kanadain” is, ami jóval korszerűbb, gombnyo­másra működik, de még nem na­gyon szeretik. Az automatikus elemek sokaságában nehéz eliga­zodni, így minden hibánál vára­kozni kell a szakemberre, aki ki­javítja. Jakab István széttárja a kezét, igaz, de mégis ez a jövő. A re­konstrukció után talán a legtöbb prés ilyen modern lesz. És a fej­lettebb technikához fejlettebb lesz a szervezés is, amire nemcsak a préseknél, hanem a gyártás kö­vetkező láncszemeinél is komoly szükség lesz. Az égetés után az oldalazó-, majd a centírozógépekre kerülnek a korongok, utána, ha a simításon túl, valamilyen formálásra is szükség van, az esztergályosokhoz. Ebben a műhelyben már keve­sebb a férfi, ami különben az egész üzemre jellemző: a dolgozók na­gyobb része, 52 százaléka nő. Amit végeznek, az betanított munka, a keresetük azonban — a többség véleménye szerint — megfelelő, s a nyolcórás állást kivéve nem kü­lönösebben nehéz a munkájuk, így azután sokan közülük évtizedek óta itt dolgoznak. Erre a terület­re is ráfér a fejlesztés, bár a gé­pek nem túlságosan régiek, jó né­hány nem működik, vár a javí­tásra. Majd a rekonstrukció után A szomszédban, ahol a korongo­kat kipróbálják, bezzeg egyszerre megy valamennyi. Szinte megüt a zaj, mintha közvetlenül mellettem süvítenének az útfelbontásnál használt kompresszorok. Szeren­csére, amikor a szükségesnél jóval nagyobb sebességgel forgó korong­ról kiderül, hogy megfelelő a mi­nősége, azaz nem pattant darabok­ra, néhány percre mégiscsak meg­áll egy-egy próbapad, így azután sikerül meghallanom a választ a kérdésemre: hogyan bírják? Az egyik fiatalasszony bizony­gatja, higgyem el, egy szövődében is van ekkora zaj, dolgozott ő már ott is, és egyébként is meg lehet ezt szokni, legfeljebb az ember állandóan emelt hangon beszél még otthon is, a családdal. Még hogy meg lehet ezt szokni? — szá­momra kissé hihetetlennek tűnik. Ezúttal én mondom: Igen, majd a rekonstrukció után ... Igen, a rekonstrukció után, ami ha minden jól megy, jövőre már elkezdődik, s aminek egyik külö­nösen fontos célja, hogy a gyártás olyan körülmények között folyjon, ami nemcsak a késztermék, ha­nem az ott dolgozók szempontjá­ból is megfeleljen a korszerűség követelményeinek. Kozm­a Judit A HÓDIKÖT ÚJ ÜZEME A Hódmezővásárhelyi Kötöttárugyár Fehérgyarmaton új üzemet létesített. Műszálas női és férfipulóvereket készítenek itt. Jelen­leg 185-en dolgoznak, de az év végére már 600 női munkaerőt foglalkoztatnak. Ütemesen, jól halad a metróépítkezés Jól haladnak a munkával a met­róépítők. A Nagyvárad tér és a Könyves Kálmán körút közötti egy kilométer hosszú kéregvasút egynegyedével végeztek eddig; most készítik a mély alagutat és a kéregvasutat összekötő, úgyneve­zett emelkedő alagutat is. A Deák téri metróállomás elő­reláthatólag márciusig elkészült. A Ráday utcában levő aknából a Kálvin tér felé vezető szellőző alagút építkezése a tér alatt fo­lyik; a Kálvin téri mélyállomást november elsején kezdték építeni. A Deák térről április elsején in­dulhatnak — két fúrópajzzsal, — a Kálvin tér felé az alagútépítők, naponként előreláthatólag három és fél métert tesznek majd meg. A második félévben kezdik el épí­teni a Nagyvárad téri gyalogos­aluljárót és metróállomást. Joffíísanapok JíccvAcmcVc« A Magyar Jogász Szövetség, a Közalkalmazottak Szakszervezete és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Bács-Kiskun megyei szervezete február 1-én és 2-án rendezi meg Kecskeméten a ha­gyományos jogásznapokat. Pénteken dr. Szakács Ödön, a Legfelsőbbb Bíróság elnöke tart előadást Az Elnöki Tanács jogpo­litikai határozata és a Legfelsőbb Bíróság elvi irányító tevékenysé­ge címmel. Ugyancsak az első nap programjában szerepel a szocia­lista szervezetek szerződéses kap­csolatainak néhány kérdése, a büntetési rendszer továbbfejlesz­tésének elvi problémája, s a mó­dosított polgári perrend­tartás al­kalmazása. Szombaton dr. Varga József, a Minisztertanács Taná­csi Hivatala általános elnökhe­lyettese az államigazgatás néhány időszerű kérdéséről tart előadást. Tanácselnök a város peremén Rákosszentmihály, Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Árpádföld — Budapest XVI. kerülete, 34 négyzetkilométer, 64 ezer lakos, 16 ezer családi ház. A fővárosban vagyunk, s mégis túl a városon, kertes házak utcáiban. Ádám József tizenhárom éve a kerület tanácselnöke. A XVI. ke­rületé, amelyben hagyományosan munkások élnek. Az Ikarusban, az ÉMG-ben, az Auras Autóalkat­részgyárban, az AFIT teherautó­­javító üzemében, a Medicor rá­­kosszentmihályi telepén, s a szö­vetkezetekben tíz-tizenegyezren dolgoznak a kerület lakói közül, és 20 ezer az „eljáró”. Itt is, mint másutt a fővárosban, most még nem kis gond a gyerme­kek elhelyezése, több üzlet kelle­ne és nagyon fontos a közlekedés gyorsítása. Öt település — egy kerület A beszélgetés e témák körül fo­rog a tanácselnöki hivatalban. Szóba kerül, hogy a XVI. kerület magán viseli a múlt telepítéspoli­tikájának hátrányait. Itt csak 1950 óta lehetett egyáltalán gondolni a közműfejlesztésre, a közlekedési hálózat kialakítására, üzletek te­lepítésére, gyermekintézmények, iskolák építésére, és a szerény tá­mogatást öt település között kí­vánták elosztani. Hosszú évek tel­tek el, amíg a tanácstagok megér­tették, hogy nem gondolkozhatnak csak sashalmi vagy cinkotai fej­jel, törődniük kell az egész kerü­lettel. A legnehezebb talán ez volt. Kialakítani az egységes kerület­szemléletet, megértetni minden­kivel, csak úgy léphetnek előbbre, csak úgy javíthatják kerületük életkörülményeit, ha okosan gaz­dálkodnak, ha közös akarattal döntenek, ha egyet akarnak mind az öt település választott képvise­lői. — Talán furcsának tetszik, hogy nem a lakás-, a csatorna- vagy az óvodagondokkal kezdem — mond­ja Ádám József. — Nem mintha ezekkel minden rendben volna. Mégis, a tanácselnöki fogadóórá­kon sokszor azzal kell foglalkoz­nom, hogy két szomszéd összeve­szett járdasöprés ügyében, hogy őszintén szólva „fülemüleperek­ben” kell igazságot tenni. Itt más gondokkal, más feladatokkal kell megbirkózniuk a lakóbizottságok­nak is, mint a belső kerületekben, ahol egy házban hatvan-nyolc­van család él. Nálunk nehezebb is, könnyebb is mozgósítani a társa­dalmi munkákra, de mindenesetre többet kell talpalni miatta. Budapesten évek óta a XVI. ke­rületben végzi a lakosság a legtöbb társadalmi munkát. Ennek tudha­tó be, hogy viszonylag gyorsan ha­lad a vízhálózat bővítése, a járdák építése, bár a 276 kilométeres út­hálózatból csak 50—55 kilométer­nyi a szilárd burkolatú, és az ut­cák egyharmadában van az egyik oldalon kiépített járda. A XVI. kerületben most már 220 kilomé­ter a vízvezeték-hálózat, és ez nagy dolog, de még mindig van­nak olyan részei a kerületnek, ahová lajtkocsival viszik az ivóvi­zet. Ebben a kerületben született az első olyan tanácsi rendelet Bu­dapesten, hogy a lakosság saját anyagi eszközeivel járuljon hoz­zá a vízvezeték-hálózat bővítésé­hez. S azért nem csak a pénzről beszélnek, mert ők ásták a vezeté­kek árkait is. Fogadóóra az üzemekben — Számunkra rendkívül fontos, hogy a kerületi üzemek maguké­nak érezzék ezt a városrészt, se­gítsék az életkörülmények javítá­sát — mondja Ádám József. Segítik? A főváros első munkáslakás­szövetkezete az Ikarus és az ÉMG- gyár dolgozóiból alakult, a gyá­rak közelében. A lakáselosztási terveknél hosszú évek óta figye­lembe veszik a kerületben dolgo­zók igényeit is, de ami talán meg­győzőbb: a tanácselnöki fogadó­órák nemritkán az Ikarusban, az ÉMG-ben, az Aurusban, az Arany­kalász Termelőszövetkezetben zaj­lanak. Eredményükként a vál­lalatok és a tanács vezetői együt­tesen óvodát építenek, közösen sürgetik az üzlethálózat bővítését, a közlekedés javítását. S figyelem­re méltó törekvés, hogy nemcsak a tanácstagok vesznek részt a ta­nácsi állandó bizottságok munká­jában, hanem a vállalatok dolgo­zói, az óvónők, az üzletek eladói is.­­ Csak úgy tudunk előbbre jutni, ha a kerület lakosait is be­vonjuk terveink megvitatásába, elhatározásaink megvalósításába. Szívesen vesznek részt bizottsá­gaink munkájában az üzemek, intézmények dolgozói, akik elfog­lalt emberek, és szabad idejüket áldozzák fel. A társadalmi mun­kának felbecsülhetetlen az er­kölcsi hatása és gyakran százez­rekben mérhető az anyagi hasz­na. Emberséggel A tanácstagok és a tanács tár­sadalmi munkatársai hozzák a kertes házak utcáinak gondjait az ülésekre. S csak akkor alakul ki egymást segítő, egymást támogató jó kapcsolat a lakosság és a vá­lasztott testületek között, ha őszinte választ kapnak kérdéseik­re, ha bizalmat éreznek, ha az ígért intézkedések nem maradnak el. — Talán ez a legnehezebb — mondja Ádám József. — Meg­győződésem, hogy a rendterem­tést minidig a saját portán kell kezdeni. Ismert gond, hogy a ta­nácsi apparátusban nem a leg­magasabbak a fizetések, nem a legjobbak a munkakörülmények, ezért nem is tolonganak a jelent­kezők. Nálunk mégis megtörtént, hogy elbocsátottunk olyan mun­katársakat, akiknek a magatartá­­sa sértette a lakosságot, s ha okunk lesz rá, a jövőben is meg­tesszük. Nem engedhetjük meg, hogy az ügyintézők durván be­széljenek az emberekkel, hogy handabandázással, mellébeszé­léssel küldjék el őket. Őszintén szólva nekem az sem tetszik, ha úgy kezdődik egy válaszlevél, hogy „Tisztelt ügyfél!”. Miért nem Ko­­vácsné vagy Kissné, a­kihez ez a levél szól. A tanácselnök asztalára a fo­gadóórán már tettek le síró kis­babát; már vágták a szemébe, ha adnék tízezer forintot, akkor bezzeg kapnék lakást; voltak itt emberek, akik fenyegetőztek, ki­abáltak. De a másik oldal: a XVI. kerületben épült fel Buda­pest legolcsóbb óvodája: 2 millió 400 ezer forintba került, a 60 százalékos költségmegtakarítás a társadalmi munka értéke. Autó­buszvárók épültek, nyári tábor a gyermekeknek, szocialista brigá­dok indítottak mozgalmat a ke­rületért, a brigádok felajánlásai­nak értéke az idén több mint 8 millió forint. Kisiparosok segítet­tek az iskolák festésekor.­­ És épül a centenáriumi if­júsági lakótelep is, amelynek 1350 családi otthonából négyszá­zat a kerület fiataljai vesznek majd birtokukba. Befejeződik a Varga József utcai lakótelep épí­tése, ahol 600 család kap új ott­hont, s ha nehezen is, többszöri halogatás után, megkezdődött a Jókai utcai lakótelep építése, ahol 1360 lakás épül — mondja Ádám József. — Az új negyedek nem bontják meg a kertváros jelleget. Itt a város peremén árnyas ut­cákban, parkok között, közel is, messze is Pesttől, formálódik a komfortos életmód. Még nem összkomfortos, ellentéteket hor­dozó, mégis ''mind reménytelj­e­­sebb. Dolecskó Kornélia

Next