Népszabadság, 1988. május (46. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1988. május 7., szombat Szembesítés a tényekkel Hévíz hévize — a bányászat karsztvize ma és holnap Hévíz, 1988. május 4. Néhány hó­nappal ezelőtt vészharang kongott a tó állapota és jövője miatt. Ez pánikot keltett. Hévízen és Hévíz körül a kedélyek azóta sem nyu­godtak meg teljesen. Csupán a magyarázat kedvéért: múlt év tavaszán, egy korábbi dön­tés alapján — amely Hévíz védel­mét kívánta volna szolgálni — 32 centiméterrel csökkentették a tó vízszintjét. Következmény: a vízho­zam és hőfok emelkedése mellett felkavart iszap, pusztuló tavirózsák, érthetetlennek tűnő halpusztulás! Ez együtt már sok volt a hévíziek­nek. „Egyszerűen nem értem” A kiszáradónak hitt tó, a bauxit­bányászattal kapcsolatos tervekről kapott „félinformációk” robbantot­tak. Múlt év novemberében Hévíz lakossága falugyűlésen emelt szót a tó védelmében. Ez év márciusában újabb izzó falugyűlésen követelték a garanciákat a tóért, elsősorban a bánya­­gazdájától”, a Magyar Alu­míniumipari Tröszt elnök-vezér­igazgatójától, dr. Dózsa Lajostól. — Jogos volt az aggodalom? — kérdezem dr. Balogh Zoltán minisz­teri biztostól, a Hévízi Állami Gyógyfürdő­ Kórház főigazgató fő­orvosától. — Veszélyben volt a tó. Nem a jó szándékú kísérlet miatt, sokkal in­kább a bauxitbányászat — vélemé­nyem szerint — túlzottan eredmény­centrikus munkája miatt. A Magyar Alumíniumipari Tröszt egyébként minden jogosítvánnyal rendelkezik ahhoz a munkához, amit folytat, és ilyen szempontból a hatályos jogsza­bályok szerint jár és járt el. Hévíz lakosságának és — nem tagadom —, a Hévízi Állami Gyógyfürdő­ Kór­háznak a közös akciója, úgy érzem, jó időben hívta fel az ország veze­tőinek és az ország közvéleményé­nek a figyelmét a bauxitbányászat és a hévízi gyógy-idegenforgalom meg- és feloldható konfliktusára. Dr. Dózsa Lajos, a MÁT elnök­vezérigazgatója szuggesztív egyéniség. Indulatát sok minden vezérli, a többi között az is, hogy műszakilag és tudományosan alátámasztott ér­velését nem fogadják, pontosabban nem hiszik el az érintettek. — Egyszerűen nem értem! Az aktív vízvédelem, amely nemcsak hazai, hanem világviszonylatban is szinte egyedülálló bányászati meg­oldás, természetesen következmé­nyekkel jár. Olyan következmé­nyekkel, amelyekkel ha 1958-ban pontosan nem is, de ma már tisztá­ban vagyunk. Ismétlem: nem ér­tem az ellenünk kialakult indulatot, hiszen amikor 1983-ban valóban vé­szesen lecsökkent a hévízi tóforrá­sok hozama, magunk csökkentettük folyamatosan húsz százalékkal a vízkiemelést. Annak eredményeként állt be a tó létéhez szükséges egyen­súly, illetve gyenge, de észrevehető javulás. Ismétlem: 1983-ban! — Ezek szerint a közvélemény felzúdulása ellenére önök nem tet­tek semmilyen soron kívüli intézke­dést a tó védelmében? — Az utóbbi években nem, mert nem tartottuk szükségesnek. Terve­zett intézkedéseinket nem kellett korrigálnunk. — És a tó vízszintjének csökke­nése? — Az számunkra egy kötelezően előírt kísérlet volt. És itt egy pillanatra meg kell áll­nunk, ismét a kronológia kedvéért: 1978 és 1983 között a hévízi tó forrá­sainak hozama a korábbi másodper­cenkénti ötszáz literről háromszáz li­terre, alkalmanként 275 literre csök­kent. Bár az Alumíniumipari Tröszt saját elhatározásból korlátozta a víz­kiemelést, az Állami Tervbizottság 1985-ben vizsgálatot rendelt el, és­­ a Magyar Tudományos Akadémia egy bizottságának javaslata alapján — hármas megoldást javasolt a tó érté­kének megőrzése érdekében. E javas­latok egyike a vízszint csökkentése volt. A kísérlet, mint azt az elmúlt év igazolta, sikertelennek bizonyult: vissza kellett állítani az eredeti hely­zetet. Hatezer ember védelmében . Sokszor már szinte sorba álltak a tanácson nemcsak a helybeliek, hanem a külföldiek is, hogy: „Herr Bürgermaister, nézze!”, és befőttes üvegekben mutatták a külföldiek az iszaptól zavaros és meglehetősen gusztustalan vizet — mondja Papp János, a hévízi községi közös tanács elnöke. — Hévíz védelmében az itt élő mintegy hatezer ember, három­ezer-ötszáz dolgozó és a létünket meghatározó gyógy-idegenforgalom érdekében lépnünk kellett. — Dózsa Lajos személyesen vállal felelősséget a tóért! — Bizalmatlanok az emberek. És azt hiszem, okkal. Hiába a felelősség­­vállalás hangoztatása, ha az első fa­lugyűlés és a megnyugtató szavak után néhány héttel, a Bakonyi Bau­xitbányák vezetői — tudva, ez mit jelent — újabb karsztvízszint-csök­­kentésért folyamodtak a Nyugat-du­nántúli Vízügyi Igazgatósághoz. Ha ehhez hozzájárultak volna, hitünk szerint megpecsételi a tó sorsát. Min­den bizonnyal aktív közbelépésünk is szerepet játszott abban, hogy ezt az engedélyt nem adták ki! Budapest, Tapolca, Hévíz. Kristály­pontjai a konfliktusnak. S e három pont között járva hihetetlen és ért­hetetlen dolgokat tanul az ember. Például azt, hogy a bauxitbányászok már-már szakemberei a hévizek tu­dományának, s hogy a hévíziek leg­alább középkáder szinten ismerik a bauxitbányászat termelési és vízki­­emelési adatait. Megtanulom hát Hé­vízen, hogy az Adria fölötti 172 mé­teres szintről fogyasztotta-csökken­­tette a karsztvizet a 60 méteres szin­tig a bauxitbánya! Hogy volt eset, nem is régen, amikor 305 köbméter vizet is emeltek percenként, s hogy a mostani egyensúly mindössze 240 köbméteres kiemelést jelent. Tapol­cán megtanulom, hogy évtizedekkel ezelőtt is gyakran előfordultak olyan napok, amikor a tó hőmérséklete nem érte el a gyógyászathoz szükséges hő­mérsékletet, hogy a tavirózsákat — halboncolási jegyzőkönyvek bizonyít­ják — a véletlenül a tóba került nyurgapontyok pusztították el. A hévíziek és a tapolcaiak „vív­nak egymással”. Hévízen a tó és a község európai rangú és világhírű csodáját, mikrogazdaságát és mikro­­társadalmát védik, a tapolcai Bauxit­bánya Vállalat, azaz a MÁT pedig jogosítványainak megfelelően igyek­szik a legnagyobb hatékonysággal és a leggazdaságosabban eleget tenni a népgazdaság belföldi és külkereske­delmi igényeinek. Meg kell kötni a kompromisszu­mot. Nem „vagy-vagy”-ról, hanem „is-is”-ről van szó. Hévíz léte nem foroghat veszélyben, úgy kell kiter­melni a bauxitot! A nagy kérdés, van-e, lehet-e ilyen kompromisszu­mot elérni. A hévíziek elfogadják a bauxitosok ajánlatát, hogy 1993-ig jelenlegi állapotában marad a tó, s csak utána kezdődik egy folyamatos javulás. A bauxitbányászok pedig mintegy tízmillió tonna ércet „víz alatt hagyva” 1993-ban befejezik az aktív vízvédelemmel folytatott bá­nyászatot. Hévíz tehát nem forog veszélyben, megmarad. De az ügy tanulságai most is hasznosíthatóan köztünk él­nek. A jövő biztosított Beszélgetés Varga Miklóssal, a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodá­si Minisztérium államtitkárával. — Biztosítottnak látja Hévíz és a hévízi tó jövőjét? — Igen, s ezt a kijelentést a meg­felelő és elégséges mai tudományos ismereteink alapján tudom állítani. Az aktív vízvédelem fölhagyásával ismereteink szerint a tó fokozatosan, lassan megközelíti a bauxitbányá­szat előtti állapotát. Teljes rehabili­tációról az ivóvízigények miatt nem beszélhetünk, hiszen azok kielégíté­séhez a percenkénti 40 köbméter víz kiemelése szükséges.­­ Az érintett térség lakói, kivált­képp a hévíziek, erősen tartanak a körzet új bányáinak, elsősorban az úgynevezett Ajka II.-nek a megnyi­tásától, mert ezek a telepek is lénye­gesen lejjebb vannak, mint a karszt­vízszint. — Az elkövetkező időkben csak úgy járulunk hozzá új bányák nyitá­sához, ha látjuk a garanciáit is an­nak, hogy azok nem veszélyeztetik a térség vízrendszerét. — A minisztérium egyik jogelődje, az OVH engedélyezte annak idején a karsztvízszint ilyen drasztikus csök­kentését Nyirád és Halimba térségé­ben. Mi motiválta a döntést? — A bánya kérése, hiszen ezen a szinten volt található ércvagyon. — Ma is kiadná az ilyen draszti­kus beavatkozásra szóló engedélyt? — Úgy gondolom, csak akkor, ha egyértelműen szigorú előírások szü­letnének az egyeztető tárgyalásokon. Mint most, amikor a feltételek meg­nyugtató kialakítására törekszünk. Dr. Balogh Zoltán miniszteri biz­tos motorja, lelke a „hévízi mozga­lomnak”: — Nézze, az ismert tűzeset után kaptam megbízást a gyógyfürdő-kór­ház vezetésére. Felelősnek éreztem magam az első perctől kezdve a kór­házért és a kórház gondjaira bí­zott tóért. Tisztában akartam lenni a helyzettel, s a források alacsony hozama, a tó hőmérsékletének csök­kenése és a szerintem fenyegető­nek tűnő jövő késztetett riadóra. Hozzá kell tennem, némiképp igaz­ságérzetemet is zavarta, hogy­­a MÁT minden aktív és készséges közremű­ködése a kár pótlására és nem a kár megelőzésére irányult. Ismereteink szerint az utóbbi három évben 263 millió forintot költöttek a költség­vetésből kapott bányakárkeret ter­hére kártérítésként, ennek több mint felét Hévízre! Hangsúlyozom, ezt nem a bányavállalat nyereségéből adták, hanem a költségvetésből! De az érdemi kármegelőzés, vagyis a bányászat gyorsítása, a víz vissza­juttatása, amely már nyereséget csökkentő költségtényező lehetne a trösztnél, nem ilyen aktivitással tör­tént. — Visszatérve az alapkérdésre: elégedett a jelenlegi helyzettel? — Igen, hiszen mint látja, a tó „üzemel” és a miniszteri szintű tár­caközi egyeztetések, az objektív aka­démiai bizottság munkája, s az a tény, hogy a bauxit-hévíz témát a közeljövőben a kormány is tárgyal­ja, megnyugtat. Hévíz-centrikusnak tűnik minden beszélgetés, de hát elsősorban Hévíz­ről és Hévíz jövőjéről van szó. Ter­mészetesen éppen a kompromisszum jegyében, s népgazdasági érdekből is meghatározó a másik főszereplő, a Magyar Alumíniumipari Tröszt, il­letve annak nyirádi bauxitbányája. Fazekas János, a vállalat igazgatója tényszerűen és tényekkel válaszol: — Érezzük felelősségünket Héví­zért, és természetesen a térség víz­gondjaiért. Ez nemcsak szavakban érvényesül, hanem igazolja az a ki­épített számítógépes mérő-, ellenőr­ző- és jelzőrendszerünk is, amely minden pillanatban mutatja, illetve összegzi 142 ellenőrző kutunk, ezen belül 64 automata berendezésünk adatait. Kettős célú ez a rendszer. Biztosítja a bánya folyamatos üze­melését, ugyanakkor jelzi azt is, hi­szen ismerjük a vízszintcsökkentés kisugárzó hatását, mikor kell „fékez­nünk magunkat”. Az aktív vízvéde­lem szükségszerű velejárója, mégis némi eredményként említhetem a kiépített regionális vízműrendszere­ket és vezetékes ivóvizet, s a látszó­lag elfolyatott, kitermelt víz kény­szerű, de eredményes másodhaszno­sítását. A teljesen körbe nem járt téma jellemző adatai és a gondok ismer­tek, így hát Dózsa Lajost szemé­lyes felelősségvállalásáról s a múlt héten tapasztalt aktivitásáról — saj­tótájékoztató, munkásgyűlés — kér­dezem: „Vállalom a felelősséget” — Mély meggyőződéssel, és nyu­godt lelkiismerettel vállaltam és vál­lalom a felelősséget! Ennek kettős alapja van: a tudományos és műsza­ki ismeretek, másrészt pedig az in­tézkedések lehetősége, ha szükséges, Hévízért, akár termeléscsökkentéssel is, intézkedni fogunk. A sajtótájé­koztató és a munkásgyűlés­ össze­függ a kettő. Szükségesnek tartottuk mi is tájékoztatni a közvéleményt a munkákról és jó szándékunkról, s ugyanakkor hatszáz aggódó bányászt is meg kellett nyugtatnunk arról, hogy munkájuk, jövőjük biztosított. Hévízre, de a bauxitra is szüksége van az országnak. — Haszontalannak érezte ön az utóbbi hónapok tüzes-heves vitáját? — Azt nem mondom, de túlzott­nak tartom. Meggyőződésem, hogy hamarosan mindenkivel megfelelő egyezségre jutunk. Egyezség? A kompromisszum cél­ratörőbb megfogalmazása. Kivetni­való nincs benne. Talán hamarabb lett volna szükség erre az egyezség­re. A téma lezárásaként Medve Lász­lót, a Szociális és Egészségügyi Mi­nisztérium államtitkárát kérdeztem. — ön szerint mennyiben játszott szerepet az új miniszteri biztos ki­nevezése a tóval kapcsolatos vitá­ban? — Meghatározó Balogh főorvos szerepe. Jó gazdaként, az elvárható gondossággal járt el. Ha korábban indult volna meg ez a folyamat, hi­szem, hogy nem jutottunk volna idáig. Sem a tó állapotában, sem pe­dig a vitában. — A kompromisszum? — Az egészségügyi tárca, amely az országnak felelősséggel tartozik a tóért, illetve a Hévízi Állami Gyógy­fürdő­ Kórház sok éven át kötötte kompromisszumait! A jelenlegi álla­potból egyetlen litert sem engedhe­tünk, s ezt most már az illetékes kormányzati szervek is tudják. A mi kompromisszumunk a jelenlegi hely­zet tűrése. Természetesen hozzá kell tennem, hogy az a féltő és gazda­szemlélet, amely az utóbbi időszak­ban érződik Hévízen, feltétlenül szükséges. Bárha élt volna már ko­rábban. Gondolok itt a meglevő ter­­málkutak vizével való gazdálkodás­ra, a víz tisztaságának őrzésére. — A garanciák a tó jövőjét ille­tően? — Úgy gondolom, nem vállalati, még csak nem is tröszti szintű ga­ranciákra van szükség, bármilyen hangosan adják is azt, hanem kor­mányszintű biztosítékokra. És ezek a közeljövőben hitem szerint meglesz­nek. S. Boda András Színész—színház háború? K­orábbam csak a futballis­­­­ták átigazolását kísérte a közvélemény feszült figyelme. Az idén a színészek átszerződései is feltűnést keltenek. Mégpedig nem egy-egy sztár munkahely-változ­tatása kavarja fel a kedélyeket, inkább a tömeges mozgások. Pe­­■dig egy-két kisebb csapat szinte minden tavasszal áthelyezi szék­helyét néhány megyével odébb, ■egyik városból a másikba, mű­vészi törekvéseit, elveit, ízlését ■jobban megértő, méltányló kö­zönséget, no meg színházi, városi, megyei vezetőséget keresve. A ■mostani „átigazolási időszakban” ■106 színész vált meg korábbi társulatától, közülük eddig 46 ta­lált új szerződést, hatvanon tehát ■még állást keresnek, őket ez idő ■szerint munkanélkülieknek te­kinthetjük. Közvéleményünk pe­dig kezd érzékeny lenni az ilyes­mire. A szokottnál valamivel nagyobb mozgás közvetlen oka alighanem az, hogy most egyszerre több vi­déki színházunknál is megválto­zott a művészeti vezetés. Szege­den, Miskolcon, Pécsett és Békés­csat­án új művészeti vezetők, fő­rendezők keresik a saját „csapa­tukat”, s ez nem egy esetben szin­te új társulat létrehozását jelen­ti. Debrecenben, Zalaegerszegen a közelmúltban történt változás, a társulatok még ezekben a­ vá­rosokban is az alakulás szaka­szában vannak, s a tavalyi évad­ban újonnan létrejött önálló egri színház is a következő ősz­­szel kezdi meg munkáját teljes társulattal. Sok színész vagy azért változtatott helyet, mert követte a különböző okok miatt kimoz­dult (kimozdított) régi vezetőt, vagy éppen azért, mert az új irá­nyítók nem tartottak igényt rá­juk. Minthogy a színházakat köz­vetlenül a helyi tanács felügye­li, gondolhatnánk azt is, hogy vé­letlenek sajátos összjátéka moz­dította meg ilyen szokatlan mér­tékben a színésztársadalmat. Ez azonban kevéssé valószínű. In­kább szükségszerű, a társadalmi, gazdasági, szellemi átrendeződé­sekkel szorosan összefügg, hogy jelenleg alig néhány vidéki szín­ház helyzete látszik szilárdnak. Ebből esetenként fakadhatnak személyes konfliktusok is, de összességében nem holmi szí­nész—színház háborúságról van szó. Bagatellizálhatjuk is a problé­mát azzal, hogy a ma „szabad lis­tán” levő hatvan színész vala­mennyi kategóriából tevődik ösz­­sze, s csak néhány jelentősebb egyéniség akad közöttük, akik vi­szont vendégfellépésekkel még hatékonyan gyümölcsöztethetik is „szabadságukat”. De akár örven­detesnek is tekinthetjük e jelen­séget, ha arra gondolunk, hogy részint a nagyobb mozgás jobban segítheti elő a társulatok megfe­lelő szerveződését, részben pedig arra, hogy a korábbi, takarékos­ságra kevésbé szorító körülmé­nyek között menedéket is jelent­hetett egy-egy színészi állás. Nem kétséges azonban, hogy jelenleg elsősorban szociális prob­lémaként tűnik fel a társulatok­ból kiszoruló színészek helyzete. A pályáról különböző okok miatt távozni kényszerülők számára eddig is voltak bizonyos segítség­­nyújtási lehetőségek, a miniszté­rium, a szakszervezet és a szö­vetség ezek bővítésén, illetve dif­ferenciáltabb alkalmazásán mun­kálkodik. Hogy a nemzeti kultúra szá­mára mit fog hozni ez a nagy­arányú átrendeződés, azt a jövő évadok fogják megmutatni. Z. L. Megkérdeztük : Bécsben és Budapesten Kit tekintenek politikai menekültnek az osztrák hatóságok? Megkérdeztük az osztrák belügy­minisztériumot, kit tekintenek a ha­tóságok politikai menekültnek, kik kaphatnak letelepedési engedélyt, s milyen eljárás alapján. A kérdésre Alexander Hirschfeld, a miniszté­rium sajtófőnöke válaszolt. Mint mondotta, nemcsak Ausztria, hanem valamennyi ország hatóságai a genfi konvenció alapján ítélik meg, ki jogosult a politikai menekült stá­tusára. A szóban forgó konvenció alapján „egyebek között az tekinthe­tő politikai menekültnek, akit hazá­jában politikai nézetei, vallása, faji vagy nemzetiségi hovatartozása miatt üldöznek”. Arra a kérdésre, minek alapján íté­lik meg, hogy a kérelmező valóban üldözöttnek tekinthető-e, az osztrák belügyminisztérium sajtófőnöke ki­jelentette: „ Ezt a tényt a kérelmezőnek kell bizonyítania. Természetesen nem te­kinthető politikai menekültnek a tu­rista, továbbá az, aki a jobb megél­hetés reményében kíván letelepedni, vagy aki más országba akar kiván­dorolni. Ezek kérelmét a hatóságok nem fogadhatják el, és miként azt a belügyminiszter csütörtöki sajtókon­ferenciáján is hangsúlyozta, az ebbe a kategóriába tartozó személyeket szükség esetén kitoloncolják az or­szágból. K. A.­­E témakörhöz tartozik bonni tudó­sítónk, Győri Sándor friss jelentése. Eszerint a nyugatnémet szövetségi belügyminisztérium az eddigieknél szigorúbb intézkedéseket kíván élet­be léptetni a külföldiek beáramlásá­nak megfékezésére. A Kölnische Rundschau arról számolt be, hogy új tervezet készül, amely egyszerűbbé teszi a tartózkodási engedélyek el­utasítását és a kitoloncolást. Ezt ki­terjesztik azokra a Kelet-Európából érkezett személyekre, akiket a ható­ságok nem fogadnak el politikai me­nekültként. Őket hazájukba tolon­­colják vissza.) Milyenek a hazatérés lehetőségei a jogellenesen külföldön tartózkodóknak? Az új világútlevél birtokában a magyar állampolgárok egyhuzam­ban, azaz egy kiutazással 90 napot tölthetnek külföldön. Drucker Ti­­borné rendőr ezredestől, a Belügy­minisztérium útlevélosztályának ve­zetőjétől kérdeztük: mikortól szá­mít jogellenesnek a kinttartózkodás, és mit tehetnek azok, akik a három hónap után ugyan a külföldön ma­radás mellett döntenek, de később meggondolják magukat, és szeretné­nek hazatérni? — Tulajdonképpen már a 91. nap is jogellenes külföldön tartózkodás­nak számít. Kivéve természetesen, ha valaki idehaza a rendőrségnél már előre kérte, hogy három hó­napnál hosszabb időre szóló kint­tartózkodást engedélyezzenek. De előfordulhat, hogy a külföldi úton olyan váratlan esemény történik, amely szükségessé teszi a kinttar­tózkodás meghosszabbítását. Erre az illetékes magyar külképviseleti szervnél kell lehetőséget kérni, s ezt általában meg is adják. Kivéve olyan esetben, amelyhez már eleve kinttartózkodási engedély szüksé­ges, mint például a külföldi munka­vállalás, vagy a felsőfokú tanulmá­nyok folytatása. Ezeket ugyanis csak idehaza engedélyezhetik. (A kor­mányzat egyébként, éppen az új út­levél-rendelkezések hatására, törek­szik a munkavállalási engedélyek kiadásának egyszerűsítésére, libera­lizálására. — A szerk.) A jogellenesen külföldön tartóz­kodók hazatérésével kapcsolatban elmondhatom, hogy akinek az útle­vele időben érvényes, kilencven nap után is minden külön engedély nél­kül visszajöhet, a határon átenge­dik. Ha útlevelének érvényessége lejárt, külképviseleti szerveinktől kell kérni segítséget a hazatérési en­gedély ügyében. A hazatérőnek azon­ban minden esetben számolnia kell azzal, hogy szabálysértést követett el. Ez pénzbüntetéssel jár, és az il­lető egy időre kizárható a külföldi utazásból. B. B. K. Balesetmentes vezetések­ Döntőjéhez érkezett a Fővárosi Közlekedésbiztonsági Tanács jubi­leumi autósvetélkedője, amelyet a Vezess baleset nélkül! versenymoz­­galom meghirdetésének 35. évfordu­lója alkalmából rendeztek meg Bu­dapesten. A jubileum tiszteletére meghirde­tett autósvetélkedőben a csaknem 30 ezer induló közül háromezren ju­tottak el a márciusi középdöntőig, majd innen a legjobbnak bizonyult 259 vezető került be a verseny dön­tőjébe, amelyet ma tartanak meg az Építő-, Fa- és Építőanyagipari Dol­gozók Szakszervezetének Dózsa György úti székházában. (MTI)

Next