Népszava, 1888 (16. évfolyam, 1–53. sz.)

1888-09-16 / 38. szám

Megjelent minden vasárnap. Bnav katatónég és kiadóhivatal: TS. kW. kfllsft deb-ntcae SS. XMfiaeAM-dljak «• kéziratok ide kflldenddk; Budapest, 1888.szept. hó 16-án. El Aflaetési-díj: Egéu évre 2 frt 40 kr., fél évre 1 firt 90 kr., negyedévre 60 kr., egy kóra 20 kr. Egye. példány ára 1 kr. KM-fizetési dijak legeaesvertebben postautalványnyal küldhetők be. :Isolai XVI. évfolyam. BLegjelen minden vasárnap. 31. szám. Társadalmi és közgazdasági néplap. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. A szegénység befolyása az életre. A kormány gondoskodik róla, hogy a szegénység mind nagyobb mérveket öltsön, amennyiben folyton drágítja az életet, anélkül, hogy a keresetet fokozná. És hogy az így létrejött szegénység nagy befolyást gyakorol az életre, vagyis, hogy az elégtelenül táplált emberek szolgáltatják a betegségi és halálozási statisztika legnagyobb számarányát, azt tudja mindenki, aki a statisztikát ismeri. Körösi József, Budapest főváros statisztikusa kiadta rendes munkáját az 1882-1885-diki évekről, melyben a főváros halandóságával és annak okaival foglalkozik. A száraz számcsoportok, melyek minden magyarázat nélkül jelentek meg a könyvben, azt látszanak igazolni, hogy a kitűnő szakférfiú egybeillesztette ugyan a számokat, de félt a magyarázattól, illetve adós maradt az „okok" felsorolásával. Nem akarjuk mondani, hogy a statisztikus, mert éppen a főváros szolgálatában áll, különböző tekintetekből mellőzte volna a magyarázatot s levezetéseket, hanem azért a statisztika ezen jeles szakférfiától méltán elvárhatni, hogy nyíltan beszéljen arról, amit kiszámít és mutat be a közönségnek és a tudománynak. De meg kell elégednünk azzal, amit a munkában találunk, tehát azzal foglalkozunk, ami előttünk van. A halálozási arány 1885-ban kedvezőbbnek van kimutatva mint 1882-ben volt. Meglehet, hogy azóta javultak a viszonyok, de nagyon kérdéses is, hogy vájjon csakugyan javultak-e. Mert az ivóvíz a régi rossz, az életviszonyok napról-napra súlyosabbakká válnak, a táplálkozás az alsóbb néprétegekben mindennap silányabb, a pinczelakások még virágzásban állnak és a csatornázás a régi. Tehát minden kellék megvan arra, hogy a halálozási arány nem kedvezőbb, hanem kedvezőtlenebbé legyen. 1882. évben meghalt 12.885 ember, 1883-ban 12.300, 1884-ban 12.751 és 1885-ben 12.658. A gyermekhalandóság ijesztő mérvben van kimutatva, így a felsorolt években meghalt 5912, 5023, 5496 és 5327 gyermek. Mondanunk sem kell, hogy a szegényebb szülők gyermekei szolgáltatják a legnagyobb mennyiséget a temető számára. Az arány így oszlik meg: szegények gyermekei közül meghalt 4644 4140, 4454 és 4427 a négy év sorrendjében és a fentebb kimutatott összmenyiségből. A négy évben meghalt mennyiség a vagyonossági viszonyokra felosztva így mutatkozik: Gazdag meghalt 0.43%, a középosztályból 13.82% és a szegények közül 85.75%. Amíg tehát 1882-ben 72 vagyonos halt meg, addig ugyanabban az évben 8022 szegény költözött az úgynevezett másvilágra. 1883-ban 52 gazdag és 7496 szegény; 1884-ben 50 gazdag és 7968 szegény és végül 1885-ben 55 gazdag és 8049 szegény halt meg. Az öngyilkosok, melyek száma évről-évre szaporodik, nagyobbrészt szinte a szegényebb néposztályokból kerülnek ki. A statisztika a következő öngyilkosokról ad számot: Mezőgazdasággal foglalkozó 10 férfi, 2 nő; iparral foglalkozó 136 férfi, 22 nő; forgalommal foglalkozó 12 férfi; kereskedelemmel foglalkozó 41 férfi, 6 nő; testi szolgálattal foglalkozó 82 férfi, 70 nő; szellemi szolgálattal foglalkozó 70 férfi, 4 nő; különféle foglalkozású 69 férfi, 5 nő ;foglalkozás nélkül 86 férfi, 40 nő. Világosan tűnik ki ebből is, hogy azok az osztályok keresnek menedéket a halál karjaiban, melyek a létért keserves harczot kénytelenek kifejteni. A pinczelakók is nagy mennyiséget szolgáltatnak a temetőknek. A halált okozó fertőző betegségek 13,50%-a pinczelakásokból került ki. Hogy kik kénytelenek pinczékben meghúzni magukat, azt mondanunk sem kell. Szegény emberek ezek egytőlegyig, kik nem képesek annyit keresni, hogy a drága lakbért megfizethessék és sem a kormány, sem a hatóságok nem gondoskodnak róla, hogy a szegényebb lakosság anyagi viszonyaihoz képest olcsó, de egészséges lakásokat használhasson. Egy másik része a statisztikának pedig azt igazolja, hogy a munkásosztály tagjai a legrövidebb életűek. Legszebb korukban halnak el és méltán kérdezhetjük, hogy az ilyen viszonyok közt mi czélja van a munkás életének? Kora ifjúságától kezdve egészen a végső munkaképességéig megfeszített erővel kénytelen dolgozni, nem magának, hanem mások javára. Ő csak annyit kap ha van munkája, hogy a lehető legszűkebb korlátok közt fentarthassa magát, de e mellett kénytelen egészségét feláldozni és életerejét megcsapolni. E tényekkel szemben ki merné tagadni azon mozgalom jogosultságát, mely oda irányul, hogy minden ember, aki dolgozik ne érezzen hiányt abból, amit az élet megkövetel és hogy az anyagi javakból, melyekhez minden dolgozó és értéket előállító embernek közvetett jussa van, az igazsághoz mérten felosztva annak is kijusson a maga része, aki azok megszerzésében részt vesz. A munkadíj az előállított érték szerint volna megállapítandó mint átmeneti intézkedés és már ezáltal is javulni fognak a viszonyok. Nem tart a halál oly aránytalan aratást a szegény emberek közt is, erősebb s életképesebb gyermekek fognak születni. A kérdés csak az, hogy váljon az állam, mint elsősorban érdekelt fél, vagy maga a társadalom van-e hivatva e téren rendet csinálni? A feleletet az államférfiakra bízzuk, kik szeme láttára hanyatlik a munkásosztály, anélkül, hogy ennek érdekében valamit tennének. Mit akarnak a malommunkások? Midőn a helybeli malommunkások egyesülésüket megkezdték, hozzászóltunk a mozgalomhoz és elmondtuk véleményünket az alakítandó egylet felett. A többi közt azt mondtuk, ha a malommunkások szakegyletet alapítanak, akkor üdvözöljük őket és meleg támogatói leszünk törekvésüknek, de ha betegsegélyző-egyletet akarnak szervezni, akkor nem érdemes a mozgalmat elősegíteni, mert csak amolyan »egyletecske« jöhet létre, melyért kár az időt és költséget fecsérelni, mivel egy külön betegsegélyző-egyletnek molnárok és malommunkások számára alig van fennállhatási biztosítéka. Ezen állításunkat számokkal is bebizonyíthatjuk, de azt hisszük, felmentve is lehetünk ettől, mivel mindenki, aki csak némileg bír tájékozással a betegsegély ügye felől, tudja, hogy a malommunkások közt, az egészségre kártékony iparágnál fogva, kevés az egészséges ember; kevés molnár és malommunkás találkozik, kinek tüdeje teljesen egészséges volna, vagy a kinek nem volna kisebb-nagyobb mérvű csúzos bántalma; a gyomor-bélhurut sem játsza e szakbeli munkásoknál az utolsó szerepet és éppen így állunk a halálozási aránynyal is. Amint azonban az újabb hírek mutatják, malommunkásaink külön betegsegélyző-egylet létesítésén törik fejüket. Szedik már a tagdíjakat, van orvosuk és fiskálisuk, taguk is van már és talán lesz alapszabályuk is. Megvalljuk, hogy oly bizonytalan közeljövőt jósolhatunk ennek az egyletnek, miként jól lesz, ha a malommunkások vagy visszalépnek tervük végrehajtásától, vagy pedig a tagok maradnak távol az egylettől, mert ha esetleg néhány évig (csak esetleg) fennáll is, nem sok idő kell hozzá, hogy felemésztődjék a befizetés és az egészséges tagok nézhetik majd, hogy honnét kerül ki a segély, ha ők betegednek meg. Vagy talán arra számítanak az alapítók, hogy a malmok beiratják majd munkásaikat teljes számban és az ő kedvökért vagy az ő bizonytalanságukért kilépnek az általános munkás betegsegélyző-pénztárból? Valóban balgaság ilyesmit gondolni is ! Itt a biztos alap, mely garancziát nyújt; itt a tapasztalás és a sok évi gyakorlat, mely magában hordja a jövő iránti biztosítékot; ott az új egyletben pedig semmi egyébb, mint esetleg az üres szándék, ambíczió, vagy egyes emberek »korszakalkotásra« törekvő szereplési vágya, amiből azonban, még ha mind e tulajdonságokat egyesítik is, a betegeket nem lehet tartósan segélyezni. Ha az alapítók nem ismerik a veszélyt, mely egy ilyen légvárakra alapított egylettel jár, akkor ne legyenek vakmerők, hanem óvatosak.