Népszava, 1906. október (34. évfolyam, 232–257. sz.)

1906-10-02 / 232. szám

2 SZEMLE. Budapest, október 1. Polónyi és Pilis. A következő levelet kaptuk: Tisztelt Szerkesztőség! Vonatkozással a „Népszava" 1. évi szep­tember 30-iki számának „Akinek semmi sem fáj" című­ cikkére, kérem a miniszterelnöki sajtóiroda mellékelt közleményének szíves közlését • a „Népszava" holnapi számában. Budapest, 1906 október 1. Tisztelettel Bonitz Ferenc, sajtótudósító. A levélhez a következő közleményt mellékelte Bonitz úr: A Népszava olyan hangon és modorban, amely széles e világon mindenhol, ahol mű­velt emberek laknak, felment attól, hogy az ilyen hangon tartott közleményekre bárki is reflektáljon, egy gyanúsítást szór az igazság­ügyminiszter ellen, amelyet annak forrása, „Az Újság", csak rövid néhány nap előtt önmaga megcáfolt. Csak kivételesen tesszük meg, hogy a Népszavát olvasó munkásnép iránti tiszteletünknek tegyünk eleget, hogy a célzatosan durva hangon tartott közleménnyel néhány sorban foglalkozunk. Illetékes helyen nyert felhatalmazás alapján kijelentjük, hogy Polónyi Géza ügyvéd korában a Norddeutscher Lloyd megbízása alapján kizárólag a szabad költözködés jogának védelmében képviselte a hozzá fordult feleket, akiket a fiumei útirány felé akartak kényszeríteni. Más összeköttetése ezzel a társasággal sohasem volt. Az új kor­mány megalakítása óta a Norddeutscher Lloyddal sem ő, sem fiának ügyvédi irodája nem voltak semmiféle néven nevezendő összeköttetésben. Minden ezzel ellenkező állítás légből kapott koholmány. A levél, amelyre utalás történik, ha tartalma szerint nem ilyen összeköttetés mellett, hanem tisztán amellett bizonyít, hogy az igazságügyminiszter Pilis igazgatónak egy hozzá Boros Jenő érdeké­ben intézett kérelmét megtagadta. Egy ilyen levélből gyanúsító vádakat koholni csak a galád rosszakarat képes, amellyel vitába bocsátkozni többé nem szándékozunk. Készségesen adtunk helyt ennek a nyilat­kozatnak, bár hangja föltétlenül meg­okolttá tette volna, hogy visszaküldjük gaz­dájának, azzal a jogosult figyelmeztetéssel, hogy idegen portán szokatlan ez a modor. Utóvégre a sajtóiroda csakis vendégjogon szólalhat meg a Népszava hasábjain és a vendégtől megkövetelhetjük, hogy ne inzul­tálja a házigazdát. Ezt elvárhatjuk „széles e világon mindenhol, ahol műveit emberek laknak." Egyébként minek rekrimináljunk. Meg­szoktuk, hogy ellenfeleink ezerszerte inkább ludasok abban a, mondjuk, durva modor­ban, amit a közleményben szemünkre vet­nek. Ez a modor természetszerű függeléke azoknak a cselekedeteknek, amelyeknek kom­mentárjai. Ha a cselekedet felháborító, nem márthatjuk tollúnkat szentelt vizbe, ha még a vitriol is szinte szelid folyadék. Mi a Pilis-féle levelet más lapból vettük át s a belőlük folyó következtetéseket csak napokkal utóbb ejtettük meg, amikor cáfo­latukat nem olvastuk. Lapunk 27-iki és 28-iki számában pusztán reprodukáltunk s csak a 30-ikiban rontottunk Polónyinak. Közben vártuk a cáfolatot s az újságírói tisztességről vallott becsületes fölfogásunk­hoz hiven óvakodtunk Polónyi ujabb megbélyegzésétől. De Polónyi nem cá­folt. Ha Polónyi nem lenne egyben magas közjogi állás viselője, értenék ezt a huzavonát, ő a becsület kérdésében soha­sem volt skrupulózus s vígan surrant el a valósággal vért forraló meggyanusitások mellett is. De annyira tán mégsem sülyed­tü­nk, hogy Polónyi vastag bő­rével vonják be Magyarország igazságügyminiszteri szé­két is és napokig hagyják az ország becsü­letén száradni azt a hallatlan vádat, hogy kormányszékből intézik egy ügyvédi iroda magánügyeit ? Ezt a vádat a beküldött nyilatkozat nem dönti meg. Pilisnek Newyorkból május 7-ről keltezett levelében arra kéri Excellenc G. von Polónyi Justizministert, hogy „Excel­lenciádnál megjelenhessek, hogy a mi tár­saságunk ügyeiben tanácsát kikérjem". Polónyi Budapestről május 23-ikáról kel­tezett levelében örömének ad kifejezést, hogy „a levelében érintett kérdéseket Ön­nel megbeszélhetem." Hozzáfűzi, hogy „azon­ban, ami Boross Jenő úr ügyében a földmive­lésügyi miniszter úrnál kért közbenjárásomat illeti, ennek nem felelhetek meg." Tehát a megbeszélés nem vonatkozhatott Boross ügyére, hanem a levélben érintett másik kérdésre, a „mi társaságunk" ügyére. Nem a „galád rossz­akarat", hanem a legjobb emberi indulat sem vonhat le a levelekből más következ­tetést, ha csak nem állítja feje tetejére a logikát. A Pilis-féle leveleknek ebbe a homályába világítson be a sajtóiroda, ha szolgálni akar Polónyinak és az — igaz­ságnak s ne üljön fel a magas lóra, amely­ről a tények kegyetlenül levetik. Nekünk ahoz, hogy Polónyi hogyan in­tézte el a dolgot az „Ujság"-gal, nincsen semmi közünk. Tudjuk, hogy Polónyi Dezső­ tárgyalt Gajári Ödönnel s hogy Polónyi Gajárit megnyugtatta. A Norddeutscher Lloyd Ügye azonban nem Gajári urnák magánügye, hanem az ország becsületé­nek ügye s azt zárt ajtók mögött nem lehet elintézni. Nekünk nem „Az Új­ság" cáfolata kell, hanem a tények cáfolata. Ha a tények dolgában" vitába bocsájtkozni többé nem szándékozik" a sajtóiroda és Polónyi, az az ő bajuk. Ezzel csak meg­erősítik azoknak álláspontját, akik azt vall­ják, hogy itt olyan visszaélés történt, amely semmiképpen sem bírja el a világosságot. Arról biztosíthatjuk a sajtóirodát, hogy mi nem hajszolunk minden áron botrányt. Dokumentumokkal bizonyítottuk, hogy el­ítélő nyilatkozatunkat is csak napokkal utóbb alkottuk meg, amikor a hiteles cáfo­lat elmaradt. Most azonban fentartjuk, mert az „illetékes helyről nyert felhatalmazás alapján" adott felvilágosítás nem meg­nyugtató. A Boros-ügyre kívánja terelni a kérdést, tehát — amint az Pilis és Polónyi levelének egybevetéséből kitűnik — hamis nyomra. Mi az igazság útján szívesen hala­dunk, még akár a sajtóiroda társaságában is, de a megtévesztés útvesztőjébe — ha ezerszer gyanúsít is meg bennünket galád rosszakarattal — nem követjük. Ha Polónyi a Pilis-ügyben nem tudja ma­gát tisztázni — mert ha bizonyítékokkal tudja magát tisztázni, lapunk hasábjai nyitva ál­lanak előtte — akkor önmaga mondta ki magáról a bűnöst. Akkor pedig nincsen semmi keresni valója sem a tisztességes emberek társadalmában, sem Magyarország igazságügyminiszteri székében. Történelmi hazugságok. A koalíciós politikusokon és államfér­fiakon úrrá lett a történelem rögeszméje. Az egyik kijelenti, hogy a történelmi tu­datnak kell megszabni a nemzetek fejlődé­sét. A másik szerint a történelmi alapokon kell tovább építeni az országot. A harma­dik tiltakozik az ellen, hogy a történelmi­leg kialakult társadalmi viszonyokat meg­bolygassák. Ha őszinte volna a beszédük, sajnálnék szegényeket, mint a történelmi tudat betegeit. Mindez a sok történelminek nevezett dolog azonban tulajdonkép­pen egyet jelent: az uralkodó osztályok korlátlan abszolutizmusának fentartását. Ha valaki azt merné mondani: én azt aka­rom, hogy a nemesi és papi osztály kizsák­mányoló és elnyomó uralma továbbra is fen­tartassék, mivel már ezer éves, azt az embert még Magyarországból is kiseprűznék. De mikor ugyanezt a dolgot úgy fejezi ki, hogy a történelmi tudat és fejlődés folytonosságát nem engedi megszakítani, akkor, a nagy szavaktól elkábulva, keresztet vet a jó ma­gyar ember és belenyugszik abba, hogy ennek csakugyan így kell lenni. Nem betegei hát ezek a történelmi tudatnak, hanem uzso­rásai és kizsákmányolói. Történelmi múltjukat mondják hatalmuk jogcímének. Azt a tudományt pedig, amely ezzel a múlttal foglalkozik, rendszeresen és következetesen meghamisítják. Ezeknek a hazugságoknak esetrő­l-esetre való földerí­tése, hamisításaik leleplezése nem henye időtöltés, hanem politikai fontossággal bíró dolog. Egy koalíciós lap vasárnapi számárn olvassuk a következő történelmi hazug­ságot: „Ha ezek az urak (t. i. a szociáldemo­kraták) nem vakok, akkor mégis csak meg kellene érteniök a magyar történetnek ezt a leghangosabb tanítását, hogy a magyar nemzet minden időben valamely formában (!) a függetlenségi és nemzeti eszmét kö­vette és minden egyebet ezzel kapcsolt egybe. A gazdasági ellentétek itt lappang­tak, mert a gazdasági élet nem fejlő­dött ki". Evvel szemben ide írjuk mi azt, amit nem a töb­b-szabad osztály-tudomány, de az el­fogulatlan kutatás állapít meg a magyar történetnek leghangosabb tanítása gyanánt. A magyar függetlenséget szinte minden időben az uralkodó osztályok kapzsisága, önzése buk­tatta el. A mohácsi csatát, amely a török és osztrák uralmat szabadította rá az országra, meg­előzte a magyar parasztságnak embertelen legyilkolása és rabszíjra fűzése a Dózsa György forradalma után. A Habsburg-ház örökösödési jogának el­ismerését megelőző korban keletkezett a magyar főnemesi hitbizományok legnagyobb része. A Rákóczi-forradalom leverésében, el­bukásában nagy része volt az áruló főurak­nak, a Kártévő Sándoroknak. Amikor pedig ellene állottak az osztrák uralomnak, a Habsburgok törekvéseinek, nem a nemzeti függetlenséget védték a­­történelmi osztályok, hanem kiváltságaikat, rendi érdekeiket védelmezték. A nemzeti eszme, a függetlenség csak takarója, leple volt ezeknek az osztályérdekeknek. Nincs erre tanulságosabb példa, mint II. József története, aki ellen a magyar köznemesség a legelkeseredettebb küzdel­met folytatta. E küzdelemnek ma az osz­tálytörténetírók azt a színezetet adják, mintha a köznemesség az ország független­ségét védte volna a császár „beolvasztó" törekvései ellen. Ez a történetírás nem ismer gonoszabb és feketébb ördögöt, mint ezt a felvilágosodott és a nép sorsán ja­vítani akaró uralkodót. Éppen ez a két tulajdonsága volt a bűne. Gyűlölték a császárt, mert vallásszabadságot engedé­lyezett. Mert elkobozta részben a papi ja­vakat. Mert ki akarta terjeszteni az adó­zás kötelezettségét a nemesekre is. Mert eltörölte a megyei tisztviselő­k választását. Mert könnyíteni akart a jobbágyság, a munkálkodó nép terhein. Mert megszámoz­tatta a házakat, hogy majd adót vessen ki utánuk, mert fölmérette a földet, a földadó behozatala céljából. Gyűlöl­ték azért, mivel sajtószabadságot en­gedélyezett és a szabad sajtó kezdete kinyitani az emberek szemeit. Hadat szent a rendi érdek annak a császárnak, aki alatt ilyeneket lehetett kinyomatni Magyar­országon : „a nemesek azt remélik, hogy ha az ő jószágaikban levő parasztnak bőrüket lehúzzák is, ismét más nő helyébe." (Magyar Kurír 1787. aug. 4.) Semmi köze nem volt a József császár ellen vivott küzdelemnek az ország függetlenségéhez, igazi alkotmá­nyához. A nemesség kiváltságai voltak ve­szedelemben, semmi egyéb. Az események vizsgálata nyomán mindez annyira nyilvánvaló, hogy olyan történelem­író, akit nem lehet radikalizmussal vádolni. Fraknói Vilmos püspök is kénytelen ezt egy nem elég óvatos pillanatban elismerni, ami­kor így ír: „ .. . A legtöbben (a Józseffel tartók kö- NÉPSZAVA 1906. október 2.

Next