Népszava, 1906. október (34. évfolyam, 232–257. sz.)
1906-10-02 / 232. szám
2 SZEMLE. Budapest, október 1. Polónyi és Pilis. A következő levelet kaptuk: Tisztelt Szerkesztőség! Vonatkozással a „Népszava" 1. évi szeptember 30-iki számának „Akinek semmi sem fáj" című cikkére, kérem a miniszterelnöki sajtóiroda mellékelt közleményének szíves közlését • a „Népszava" holnapi számában. Budapest, 1906 október 1. Tisztelettel Bonitz Ferenc, sajtótudósító. A levélhez a következő közleményt mellékelte Bonitz úr: A Népszava olyan hangon és modorban, amely széles e világon mindenhol, ahol művelt emberek laknak, felment attól, hogy az ilyen hangon tartott közleményekre bárki is reflektáljon, egy gyanúsítást szór az igazságügyminiszter ellen, amelyet annak forrása, „Az Újság", csak rövid néhány nap előtt önmaga megcáfolt. Csak kivételesen tesszük meg, hogy a Népszavát olvasó munkásnép iránti tiszteletünknek tegyünk eleget, hogy a célzatosan durva hangon tartott közleménnyel néhány sorban foglalkozunk. Illetékes helyen nyert felhatalmazás alapján kijelentjük, hogy Polónyi Géza ügyvéd korában a Norddeutscher Lloyd megbízása alapján kizárólag a szabad költözködés jogának védelmében képviselte a hozzá fordult feleket, akiket a fiumei útirány felé akartak kényszeríteni. Más összeköttetése ezzel a társasággal sohasem volt. Az új kormány megalakítása óta a Norddeutscher Lloyddal sem ő, sem fiának ügyvédi irodája nem voltak semmiféle néven nevezendő összeköttetésben. Minden ezzel ellenkező állítás légből kapott koholmány. A levél, amelyre utalás történik, ha tartalma szerint nem ilyen összeköttetés mellett, hanem tisztán amellett bizonyít, hogy az igazságügyminiszter Pilis igazgatónak egy hozzá Boros Jenő érdekében intézett kérelmét megtagadta. Egy ilyen levélből gyanúsító vádakat koholni csak a galád rosszakarat képes, amellyel vitába bocsátkozni többé nem szándékozunk. Készségesen adtunk helyt ennek a nyilatkozatnak, bár hangja föltétlenül megokolttá tette volna, hogy visszaküldjük gazdájának, azzal a jogosult figyelmeztetéssel, hogy idegen portán szokatlan ez a modor. Utóvégre a sajtóiroda csakis vendégjogon szólalhat meg a Népszava hasábjain és a vendégtől megkövetelhetjük, hogy ne inzultálja a házigazdát. Ezt elvárhatjuk „széles e világon mindenhol, ahol műveit emberek laknak." Egyébként minek rekrimináljunk. Megszoktuk, hogy ellenfeleink ezerszerte inkább ludasok abban a, mondjuk, durva modorban, amit a közleményben szemünkre vetnek. Ez a modor természetszerű függeléke azoknak a cselekedeteknek, amelyeknek kommentárjai. Ha a cselekedet felháborító, nem márthatjuk tollúnkat szentelt vizbe, ha még a vitriol is szinte szelid folyadék. Mi a Pilis-féle levelet más lapból vettük át s a belőlük folyó következtetéseket csak napokkal utóbb ejtettük meg, amikor cáfolatukat nem olvastuk. Lapunk 27-iki és 28-iki számában pusztán reprodukáltunk s csak a 30-ikiban rontottunk Polónyinak. Közben vártuk a cáfolatot s az újságírói tisztességről vallott becsületes fölfogásunkhoz hiven óvakodtunk Polónyi ujabb megbélyegzésétől. De Polónyi nem cáfolt. Ha Polónyi nem lenne egyben magas közjogi állás viselője, értenék ezt a huzavonát, ő a becsület kérdésében sohasem volt skrupulózus s vígan surrant el a valósággal vért forraló meggyanusitások mellett is. De annyira tán mégsem sülyedtünk, hogy Polónyi vastag bőrével vonják be Magyarország igazságügyminiszteri székét is és napokig hagyják az ország becsületén száradni azt a hallatlan vádat, hogy kormányszékből intézik egy ügyvédi iroda magánügyeit ? Ezt a vádat a beküldött nyilatkozat nem dönti meg. Pilisnek Newyorkból május 7-ről keltezett levelében arra kéri Excellenc G. von Polónyi Justizministert, hogy „Excellenciádnál megjelenhessek, hogy a mi társaságunk ügyeiben tanácsát kikérjem". Polónyi Budapestről május 23-ikáról keltezett levelében örömének ad kifejezést, hogy „a levelében érintett kérdéseket Önnel megbeszélhetem." Hozzáfűzi, hogy „azonban, ami Boross Jenő úr ügyében a földmivelésügyi miniszter úrnál kért közbenjárásomat illeti, ennek nem felelhetek meg." Tehát a megbeszélés nem vonatkozhatott Boross ügyére, hanem a levélben érintett másik kérdésre, a „mi társaságunk" ügyére. Nem a „galád rosszakarat", hanem a legjobb emberi indulat sem vonhat le a levelekből más következtetést, ha csak nem állítja feje tetejére a logikát. A Pilis-féle leveleknek ebbe a homályába világítson be a sajtóiroda, ha szolgálni akar Polónyinak és az — igazságnak s ne üljön fel a magas lóra, amelyről a tények kegyetlenül levetik. Nekünk ahoz, hogy Polónyi hogyan intézte el a dolgot az „Ujság"-gal, nincsen semmi közünk. Tudjuk, hogy Polónyi Dezső tárgyalt Gajári Ödönnel s hogy Polónyi Gajárit megnyugtatta. A Norddeutscher Lloyd Ügye azonban nem Gajári urnák magánügye, hanem az ország becsületének ügye s azt zárt ajtók mögött nem lehet elintézni. Nekünk nem „Az Újság" cáfolata kell, hanem a tények cáfolata. Ha a tények dolgában" vitába bocsájtkozni többé nem szándékozik" a sajtóiroda és Polónyi, az az ő bajuk. Ezzel csak megerősítik azoknak álláspontját, akik azt vallják, hogy itt olyan visszaélés történt, amely semmiképpen sem bírja el a világosságot. Arról biztosíthatjuk a sajtóirodát, hogy mi nem hajszolunk minden áron botrányt. Dokumentumokkal bizonyítottuk, hogy elítélő nyilatkozatunkat is csak napokkal utóbb alkottuk meg, amikor a hiteles cáfolat elmaradt. Most azonban fentartjuk, mert az „illetékes helyről nyert felhatalmazás alapján" adott felvilágosítás nem megnyugtató. A Boros-ügyre kívánja terelni a kérdést, tehát — amint az Pilis és Polónyi levelének egybevetéséből kitűnik — hamis nyomra. Mi az igazság útján szívesen haladunk, még akár a sajtóiroda társaságában is, de a megtévesztés útvesztőjébe — ha ezerszer gyanúsít is meg bennünket galád rosszakarattal — nem követjük. Ha Polónyi a Pilis-ügyben nem tudja magát tisztázni — mert ha bizonyítékokkal tudja magát tisztázni, lapunk hasábjai nyitva állanak előtte — akkor önmaga mondta ki magáról a bűnöst. Akkor pedig nincsen semmi keresni valója sem a tisztességes emberek társadalmában, sem Magyarország igazságügyminiszteri székében. Történelmi hazugságok. A koalíciós politikusokon és államférfiakon úrrá lett a történelem rögeszméje. Az egyik kijelenti, hogy a történelmi tudatnak kell megszabni a nemzetek fejlődését. A másik szerint a történelmi alapokon kell tovább építeni az országot. A harmadik tiltakozik az ellen, hogy a történelmileg kialakult társadalmi viszonyokat megbolygassák. Ha őszinte volna a beszédük, sajnálnék szegényeket, mint a történelmi tudat betegeit. Mindez a sok történelminek nevezett dolog azonban tulajdonképpen egyet jelent: az uralkodó osztályok korlátlan abszolutizmusának fentartását. Ha valaki azt merné mondani: én azt akarom, hogy a nemesi és papi osztály kizsákmányoló és elnyomó uralma továbbra is fentartassék, mivel már ezer éves, azt az embert még Magyarországból is kiseprűznék. De mikor ugyanezt a dolgot úgy fejezi ki, hogy a történelmi tudat és fejlődés folytonosságát nem engedi megszakítani, akkor, a nagy szavaktól elkábulva, keresztet vet a jó magyar ember és belenyugszik abba, hogy ennek csakugyan így kell lenni. Nem betegei hát ezek a történelmi tudatnak, hanem uzsorásai és kizsákmányolói. Történelmi múltjukat mondják hatalmuk jogcímének. Azt a tudományt pedig, amely ezzel a múlttal foglalkozik, rendszeresen és következetesen meghamisítják. Ezeknek a hazugságoknak esetről-esetre való földerítése, hamisításaik leleplezése nem henye időtöltés, hanem politikai fontossággal bíró dolog. Egy koalíciós lap vasárnapi számárn olvassuk a következő történelmi hazugságot: „Ha ezek az urak (t. i. a szociáldemokraták) nem vakok, akkor mégis csak meg kellene érteniök a magyar történetnek ezt a leghangosabb tanítását, hogy a magyar nemzet minden időben valamely formában (!) a függetlenségi és nemzeti eszmét követte és minden egyebet ezzel kapcsolt egybe. A gazdasági ellentétek itt lappangtak, mert a gazdasági élet nem fejlődött ki". Evvel szemben ide írjuk mi azt, amit nem a több-szabad osztály-tudomány, de az elfogulatlan kutatás állapít meg a magyar történetnek leghangosabb tanítása gyanánt. A magyar függetlenséget szinte minden időben az uralkodó osztályok kapzsisága, önzése buktatta el. A mohácsi csatát, amely a török és osztrák uralmat szabadította rá az országra, megelőzte a magyar parasztságnak embertelen legyilkolása és rabszíjra fűzése a Dózsa György forradalma után. A Habsburg-ház örökösödési jogának elismerését megelőző korban keletkezett a magyar főnemesi hitbizományok legnagyobb része. A Rákóczi-forradalom leverésében, elbukásában nagy része volt az áruló főuraknak, a Kártévő Sándoroknak. Amikor pedig ellene állottak az osztrák uralomnak, a Habsburgok törekvéseinek, nem a nemzeti függetlenséget védték atörténelmi osztályok, hanem kiváltságaikat, rendi érdekeiket védelmezték. A nemzeti eszme, a függetlenség csak takarója, leple volt ezeknek az osztályérdekeknek. Nincs erre tanulságosabb példa, mint II. József története, aki ellen a magyar köznemesség a legelkeseredettebb küzdelmet folytatta. E küzdelemnek ma az osztálytörténetírók azt a színezetet adják, mintha a köznemesség az ország függetlenségét védte volna a császár „beolvasztó" törekvései ellen. Ez a történetírás nem ismer gonoszabb és feketébb ördögöt, mint ezt a felvilágosodott és a nép sorsán javítani akaró uralkodót. Éppen ez a két tulajdonsága volt a bűne. Gyűlölték a császárt, mert vallásszabadságot engedélyezett. Mert elkobozta részben a papi javakat. Mert ki akarta terjeszteni az adózás kötelezettségét a nemesekre is. Mert eltörölte a megyei tisztviselők választását. Mert könnyíteni akart a jobbágyság, a munkálkodó nép terhein. Mert megszámoztatta a házakat, hogy majd adót vessen ki utánuk, mert fölmérette a földet, a földadó behozatala céljából. Gyűlölték azért, mivel sajtószabadságot engedélyezett és a szabad sajtó kezdete kinyitani az emberek szemeit. Hadat szent a rendi érdek annak a császárnak, aki alatt ilyeneket lehetett kinyomatni Magyarországon : „a nemesek azt remélik, hogy ha az ő jószágaikban levő parasztnak bőrüket lehúzzák is, ismét más nő helyébe." (Magyar Kurír 1787. aug. 4.) Semmi köze nem volt a József császár ellen vivott küzdelemnek az ország függetlenségéhez, igazi alkotmányához. A nemesség kiváltságai voltak veszedelemben, semmi egyéb. Az események vizsgálata nyomán mindez annyira nyilvánvaló, hogy olyan történelemíró, akit nem lehet radikalizmussal vádolni. Fraknói Vilmos püspök is kénytelen ezt egy nem elég óvatos pillanatban elismerni, amikor így ír: „ .. . A legtöbben (a Józseffel tartók kö- NÉPSZAVA 1906. október 2.