Népszava, 1920. február (48. évfolyam, 28–52. sz.)

1920-02-25 / 48. szám

XXVIII. évfolyam. Budapest, 1920 február 25. szerda. ^ (ih )n­or."i"r­­ AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 160 kor. fél évre negyed évre...... 42 kor. egy hóra 15 kor. 10 kor. EGYES SZÁM ÁRA 66 FILLÉR A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) 48. szám. Sröks­é fájdalmas emlékkel égnek a szívünkben a múlt keddtől most keddig elmúlt napok megrázó eseményei. Két erős, szívünkhöz nőtt társunkat döntötték ki sorainkból, pusz­títottak el szinte íróasztalaik mellől brávók, orgyilkosok karmai. Az eltűnés, az első bi­zonytalan hír, a rettentő bizonyosság, a te­metés, azután megint temetés, — aki a haj­lékunkban élt ezekben a napokban, ezeknek a borzasztó emlékétől sohasem szabadulhat meg. A tollal az eszméért, a szegény embe­rekért, az igazságért hadakozók sora ritkult meg, — de a gyász és a megrázó emlék nem­csak a miénk, hanem az egész magyar pro­letárságé, az egész világ szegénységéé, az egész világon mindenkié, aki szereti az igaz­ságot, aki akarja az igazságot. Halottainkat eltemettük, a szocialisták el­búcsúztak a pihenni tért szocialistáktól,­­ nekünk, az élőknek, nekünk, a szocialisták­nak dolgoznunk kell tovább. A megrendült­ség, a gyász h­ete elmúlt, folytatódnak a hét­köznapok. Az igazság és a szocializmus baj­vívóinak munkáik vannak. Kidőlt társaink emlékének adózunk azzal is, ha emberi összetörtségünkből föleszmélünk­ és szocia­lista munkakedvvel rójuk tovább a szürke Borokat a proletárság újságja számára. Az ő emléküknek tartozunk ezzel, de tar­tozunk­ azoknak a százezreknek is, akik a borzalmak e napjaiban néma jelentkezéseik­kel megmutatták, hogy velünk vannak és éreztették, hogy mi­­ érettük vagyunk... Az összetöttség hete elmúlt, a dologra, emberek! Rójuk a sorokat mink, ti, akik ol­vassátok, adjátok tovább, úgy, ahogy mindig tettétek, szájról-szájra azokat az igazságo­kat, amelyeket a mi sorainkból tanultok! A szocialista tanítás, a szocialista igazsághirde­tés munkája egy pillanatra sem szünetelhet! Körülöttünk egész Európában a szociál­demokrácia igazságától és győzelmétől han­gosak az újra rendezkedő népek. Mögöttünk félszázados múlt áll, a küzdelemben sohasem voltunk utolsók, az orgyilok villámlása nem ál­lh­atja utunkat. XXXXXXXXX X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X Ifjú barátunk, Bacsó Béla elvtárs is meg­érkezett már a nyugvóhelyére. A végére került annak az útnak, amelyre éppen egy hete, kedden este indult el... Te­kintetünk belemered ebbe a gonosz feneke­déssel, ádáz gyűlölettel megtiport, szenve­déssel, vérrel meggyalázott világba... Ma egy hete még élt, még vidám volt, ma egy hete még ragyogott az ifjúságtól, duzzadt az életerőtől, mosolygott a boldogságtól. Azután sietve elindult, hogy utolérje Somogyi Bé­lát... Most elérte. Ott pihen már ő is So­mogyi Béla mellett. Hant Kant mellett, a Kerepesi-temetőben, egymás tőszomszédságában domborodik a két sír. A szociáldemokrata munkásság za­rándok­helye lesz ez. Örök emlékeztetője ezeknek a tragikus időknek, amelyek olyan sok mártírt követelnek a világot megváltó eszánc számára. A kalendárium szerint hétköznap lett volna ez a keddi nap, amelyen Bacsó Bélát sírba tettük. De a munkásság kegyelete, részvéte, hálája ünnepnappá avatta ezt a napot. A budapesti proletárság szocialista tömegei megszakították munkájukat és is­mét odazarándokoltak a Thököly-útra, a Vas- és Fémmunkás-Otthonba, hogy kegyelet­tel adózzanak annak, akit azért öltek meg, mert a munkásság fölszabadulásának har­cosa, mert szocialista volt, mert együtt ta­lálták azzal a másik szocialistával, azzal a Somogyi Bélával... A munkásság tízezrei hömpölyögtek a ke­leti pályaudvar környékén. A gyász ihleté­vel, de az öntudat keménységével sereglet­tek össze. És azzal az önfegyelmezettséggel, amelyet csak a szocializmus adhat híveinek, vették körül a koporsót, amely drága halot­tunk holttetemét fogadta magába. És a tö­megek mindvégig megőrizték ezt a fegyel­mezettséget A gyászt nem zavarta meg semmi. Az emberek elsírták fájdalmukat, lehajtott fővel kisérték utolsó útjára Bacsó Bélát. És most ott nyugszik Bacsó Béla, szerkesz­tőségünk legifjabb harcosa, együtt a vezér­rel, Somogyi Bélával Viruljon ki hantjuk­ból a békesség virága! meghalt: munkástársai. Egy búcsúpillantást vetettek a koporsóra, amelyben a meggyilkolt Bacsó Béla feküdt, akit ismertek és szerettek — ha nem is mind személyesen —, de írásai­ból, amelyeket a munkásokért és a munká­soknak írt. Négy koszorú borította a ravatalt A Nép­szava szerkesztősége és kiadóhivatala koszo­rúja „Felejthetetlen ifjú munkatársának­" föl­irattal. A pártvezetősége „Drága ifjú halottjá­nak". Ifjú nejének koszorúján ez a fölírat volt: „Legszebb álmaim szállnak veled a sírba. Hit­vesed." Ott volt még az elhunyt családjána­k koszor­úja is. Fél 3 órakor vitték ki a koporsót a Bálint­ utcába. A koporsón rövid, de mégis olly sokatmondó fölirat: „Bacsó Bála, élt 28 évet." Hányat raboltak el tőle gyilkosai, akiknek bűne mindeddig megtorlatlanul maradt s meg­gyilkolásával kitől fosztották meg a munkás­­ságnak százezreit, ezt nem lehetett a koporsóra odaírni. A koporsót vivő elvtársaink a Bálint­ utcán fölállított állványra helyezték a koporsót, majd gyászosan zengett a dal, amely már oly sok derék harcosunkat kísérte utolsó útjára: „Mert oly borús" ... A dalárdák éneke után a római katolikus egyházi szertartás következett, amelyet a szocialisták tízezrei megértéssel fogadtak — a® elhunyt családjának kívánsága volt az egyházi szertartás —, majd Gergely Győző elvtárs mondott búcsúzót a szerkesztő­ség és a párt nevében. Gergely Gy­­ző elvtárs beszéde. A magyarországi szociáldemokrata párt és a Népszava szerkesztősége nevében búcsúzom Bacsó Bélától. A százezrek nevében, akiknek tömegeit a sanyargatás és elnyomás napról­napra új tömegekkel szaporítja és annak a kisded csoportnak a nevében, amelyet a vak gyűlölet és az, esztelen bosszú immár gyilkos­ságokkal is csökkent. A párt nevében, amely­nek lelkes katonája és a szerkesztőség nevé­ben, amelynek legfiatalabb tagja dédelgetett kedvence volt. A keserű fájdalom jajkiáltása kívánkozik ki szívünkből. A brávók, akik ezt a hallatlan bűntettet elkövették, egy tekintet­ben elérték a céljukat: gyötrelem hasogatja a lelkünket, amikor mérlegeljük annak a veszte­ségnek a nagyságát, amelyet nekünk okoztak. A vezérrel együtt legifjabb testvérünket is elragadták tőlünk. A prófétával együtt, aki az utat mutatta, elragadták tőlünk azt, akire azzal a szeretetteljes reménységgel néztünk, hogy neki osztályrésze lesz majd a mi szenve­désekkel, könnyel teljes munkánk eredményé- ,­ben. Milyen gyönyörű ígéretet tött le a barbár vérszomj! Az iskola padjaiból egyenesen ide tart a szociáldemokrácia soraiba. Hányszor mondta nekem, hogy a szeretet hozta közénk, mert csak a szocializmusban lehet szeretni, csak a szocializmus öleli át az embereket egy családba. A kassai munkásmozgalomnak agi­lis harcosa lett és ottani pártlapunkba dolgo­zott. Amiután a világháborút végigszenvedte és szülővárosát idegen, imperialista hatalom szállta meg, úgy vélte, hogy az ő számáig jobb, alkalmas hely a magyarnak megmaradt Buda­pest és idekerült X X X X X. X X X xxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxxxx XXX círvul, kegyetlenül meggyilkolták itt Ifjú lángolásának immár vége. Szemeit, amelyek a világosság szeretetével nézték a vi­lágot, kioltották és agyára, amelyből a gondo­lati érzések rajzottak, ráborítotok a ha­lál sötétségét Bacsó Béla nem fogja Napsugaras, verőfényes szép időben állottak sötét borúval arcukon a munk­ások tízezrei, akiik eljöttek temetni Bacsó Bélát. Az Aréna-úttól a Stefánia-útig állott a mun­kások tömege és 2 óra után már megszűnt az egész útvonalon a villamos- és a kocsiközleke­dés is: élő emberfal állotta útját. A Vas- és Fémmunkások Otthonának nagy­termében volt fölállítva a ravatal. A fekete posztóval bevont falak kom­orrá tették a nagy termet, amelyben nemrég még olyan életvidám harcosunk ko­tő este pihen. Komoran vonultak el a ravatal előtt, akikért küzdött, akikért

Next