Népszava, 1921. október (49. évfolyam, 218–243. sz.)
1921-10-30 / 243. szám
évff. 243. sz. Budapest, 1921 tötüber 30, vasárnap. l óra 3 korona AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: ezy rvro 066 kor. I negyed évre 170 kor. 3 1 evro 31o kor. egy hóra 60 kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 3 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) A munka. Nem kell ahhoz sem államférfiúi bölcsesség, sem különleges közgazdasági tudományosság, hogy megállapítható legyen: minden államiságnak, társadalmi jólétnek, bel- és külpolitikai konszolidációnak egyedüli alapja a munka, az értéktermelés. S mert ez olyan nagyon egyszerű megállapítás, hát találkozunk is vele úton-útfélen, a legmagasabb régiókban és az utolsó kis falu piacán, bölcsnek látszó szónoklatokban, fogadkozásokban, intelmekben, amikről sorban meg lehet állapítani, hogy hiányzik belőlük az őszinteség és a komolyság. E komolytalanság fölött csak az ország komoly népessége esik valóban kétségbe, azok, akik tudják is, hogy mi a munka, mi a termelés, mi a valóságos érték, míg a szavalók és azok, akiknek munkája csak közvetett értékű, megelégszenek az üres szavak-rcai, abban a hiszemben, hogy az annyira szükséges „munka" majd megindul magától, mint a nyári eső. Amidőn munkáról beszélnek, csak az ipari, mezőgazdasági termelésre és az áruegerét végző kereskedelemre lehet gondolni. Ez a munka lehet csak az, ami a háborúból összetörten kikerült országot megmentheti, fölemelheti és a jövő felé vezetheti. Ugyancsak erre a munkára támaszkodhat a társadalmilag szükséges és hasznos, de közvetlen értéket nem termelő munka, a hivatalnokok, orvosok, tudósok, művészek és más intellektuális foglalkozások munkája. Ma azt látjuk, hogy az egész világon végigvonul a munkanélküliség ijesztő réme. Az Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban, Olaszországban és a kisebb államokban is millió és millió munkáskéz pihen tétlenül és a kapitalizmus legfejlettebb terrénumain hihetetlen erőfeszítéseket visznek végbe a kormányok, hogy e rémséget lebírják, amely fölfalással fenyegeti államiságukat, egész társadalmi fölépítményüket. A háborúban győztes államok falánk kapitalizmusa, amidőn Parisban büszke győzőként diktálta a legyőzött államokra békeföltételeit, nem gondolt arra, hogy e föltételek lesznek azok a hurkok, amelyek a saját nyakukra szorulnak és őket magukat fogja fojtogatni. Ma már látják, érzik, hogy a hadisarcok, amelyekkel más nemzetek népeit ítélték rabságra és lassú éhenhalásra, megemészthetetlen masszát jelentenek a kapitalista gyomoknak. A német nép dolgozik, vért izzadva dolgozik nekik, a győzőknek, de ennek következménye, hogy a győzők országaiban megáll a széntermelés, a német áru elárasztja a világpiacot, hogy fizetni tudjanak, de ennek következménye, hogy a győzők országaiban megáll az ipari termelés, a munkásság milliói pedig élni akarnak, munkát, kenyeret követelnek és ha nem kapnak, a fenébe kergetik a győző hatalmasokat és lelökik trónusáról a kapitalizmus aranyborjúját. A német példát látjuk Ausztriában is. A munkásság hihetetlen drágasággal küzd, heti szükségletének födözésére 5—10.000 soronára van szüksége, 50—100— 150 koronás órabérek vannak — de dolgoznak, keresnek és ha szűkösen is — élnek. Ezek élni akaró nemzetek. Nem szavalnak a munkáról, hanem dolgoznak és lehetővé teszik, hogy dolgos népük meg is élhessen. A győző államok vagyonuk nagy részét a munkanélküliség rémének a torkába hányják, szükségmunkákat végeztetnek, munkanélküli alamizsnát osztogatnak , amíg bírják és amíg a tömegeiket az éhség más elhatározásra nem bírja. Nálunk semmi sem történik. A társadalmilag hasznos munkának egyetlen feltételét sem teremtették meg a háború befejezése óta. A keresztény és nemzeti irányzat jelszavai elriasztották a tőkét, a bel- és külföldi tőkét, amelynek pedig csak egy irányzata van: a profit. A felekezetiségnek, a jelszavas politika frázisainak bevitele a gazdasági feladatok terére, klikkek, érdekcsoportok kezébe tette át a gazdasági élet irányítását, apró, avatatlan csoportocskák hangos lármája irányítja a kormányzatot, ami mellett egészen mellékessé lesz a közérdek, az ország egyetemes érdeke, megnövekedik a munkanélküliség és ennek nyomában a tömegek nyomora. Ilyen körülmények között szavalnak itt munkáról, új életről, új jövendőről. De a munka azért mégsem indul meg, mert e meginduláshoz nem elég az óhaj meg a kölcsönös jóakarat és hajlandóság sem az ipari érdekeltség és a munkásság részéről, ehhez feltételek kellenek, amelyek szoros összefüggésben vannak az ország bel- és külpolitikai helyzetével, a tökéletes és bizalomkeltő konszolidációval. A munkásosztálynak kirekesztettsége az állami élet irányító munkájából — a politikai hátrányok mellett — itt, a gazdasági téren is kézenfekvő. Egy kis előrelátással, a világpolitikai helyzet kellő mérlegelésével ezt ugyan régen észre kellett volna venni a kormányzatban, de ahol a munkásságot csak úgy és csak annyira értékelik, mint nálunk, ott nem lehet elkívánni sem előrelátást, sem mérlegelést — csak szavalást, üres szóbeszédet és véletlen csodáknak elkövetkezését. Ma megint sokat beszélnek a munkásság bekapcsolódásáról a politikai életbe és ha az a munkásság, amelyről itt szó van, tehát mi, szociáldemokraták, hajlandók lennénk egy puszta látszattal megelégedni, talán már holnap a keblükre ölelnének bennünket „jóakaró" államférfiak. Csakhogy a munkásság nem elégedhet meg látszatokkal és így részére nem marad más hátra, mint közömbösen nézni mindazt a sok meddőséget és sötétben való botorkálást, amely sem politikai, sem gazdasági téren nem vezet el a kívánt és szükséges célhoz, az építő munkához. Nincs itt sem remény, sem kilátás a munkára, amíg ez a mindent elvesztettő rendszer meg nem változik, amíg a komoly demokratikus irány elől elzárkóznak. Tartsatok ki met tettünk! * * 71 Népszava nélküül nincs hangja a munkásmozgalomnak. A megpróbáltatások ideje nem múlik el a magyar munkásmozgalom fölött. A szenvedések, amelyek ránk szakadtak, egyre tartanak s enyhülés helyett inkább fejlődőben vannak. A munkásmozgalom azonban van, öntudatos és fejlődő; tudatában van hivatásának s mindannak, ami csak vele együtt oldható meg ebben az országban. A világ mai nagy vajúdásában minden ország öntudatos, szocialista munkássága azon dolgozik, hogy amit a régi vlágrend, az elhatalmasodott kapitalizmus a maga elvakultságában lerombolt, az észnélküli háborúskodással tönkretett, a munkán alapuló civilizációt az emberiség javára és boldogulására megmentsék, új alapzatra helyezzék, amelyről soha senki többé le ne lökhesse. A népek kölcsönös megértése, a népek közötti békének föltétlen biztosítása, minden fegyverkezés nemzetközi megszüntetése, a munka jogának nemzetközi biztosítása, a termelt gazdasági javak szétosztásának a világpiac szabaddá tétele által való lehetővé tevése, a nemzeti határokon belül való jólétnek és boldogulásnak elérhetése: ezek azok a törekvések, amelyek a világ öntudatos munkásságának akaratát alkotják. Nem lehet hiú ábránd, nem lehet cél nélküli törekvés, nem lehet eredménytelen az azerőfeszítés, amelyet 40 milliónyi öntudatos, szervezett dolgos embere a világnak fejt ki, önzetlen nemességgel és magasztos tanköltséggel. "Csak kételkedjenek az ellenfeleink, csak vigasztalódjanak ellenségeink — mi hiszünk, bízunk, el nem csüggedünk, mert amit akarunk, annak magunk vagyunk az irányítói, a végrehajtói és ha ezrek hullanak ki a sorainkból, nyomukba százezrek lépnek. Ez a szocializmus ereje, ez a szocializmus varázsa, ez az emberiségnek záloga a boldogabb jövendőért. Minden szenvedésünkért, minden áldozatunkért kárpótolhat bennünket az a tudat, hogy a világ legjobbjainak e heroikus küzdelméből mi sem hiányzunk, min öntudatos magyar proletárok. Harcunk, küzdelmünk, szervezettségünk most ismételten áldozatot, követel tőlünk. Egyetlen szellemi fegyverünk, napilapunk, a Népszava, a tyi a nappal újból magasabb áron kerül a szervezett munkásság kezébe. Az az általános drágaság, amely mindennapi életünkben fojtogat bennünket, nem kerülte el a sajtótermékeket sem. A papír, festékáru, olaj, világítás és az újságírás és nyomtatás száz más kellékének drágulása kényszerítette az egész magyar sajtót arra, hogy a napilapok árát 2 koronáról 3 koronára emeljék föl egységesen. Lehetnek talán közöttünk egyesek, akik azt mondják, hogy miért kell nekünk is a többi lappal együtt menni. Ezeknek csak azt mondhatjuk, hogy azért, mert mi a munkásság lapja vagyunk, mert olvasóinkkal együtt mint lap is szegények vagyunk, nincsenek tőkéink és a lap előállításához szükséges anyagokat mi sem kapjuk olcsóbban. A munkásság többségét illetően, úgy érezzük, nincs szükség semmiféle magyarázatra. Elvtársaink nagy tömege éppen úgy megérti a helyzetet, mint mi, akik e sorokat írjuk, éppen olyan lángoló lelkesedéssel őrzi, ápolja, védi és tartja épen mindazt, amit együttesen magyarországi munkásmozgalomnak neveznek — mint mi. Ennek tudatában nem kételkedünk abban, hogy lapunk nem fogja elveszíteni egyetlen előfizetőjét, egyetlen olvasóját, egyetlen jóbarátját sem. Az áldozatért, amelyet anyagiakban újból hoznunk kell, kárpótolni fog mindnyájunkat együttvéve a jövő és kárpótolni fog bennünket egyenként a saját lelkiismeretünk, mint szocialisták, mint szervezett, öntudatos munkások megtettük kötelességünket. A munkássajtó a munkásmozgalom éltető levegője. A Népszavát el ne hagyd!