Népszava, 1921. október (49. évfolyam, 218–243. sz.)

1921-10-30 / 243. szám

évff. 243. sz. Budapest, 1921 tötüber 30, vasárnap. l óra 3 korona AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: ezy rvro 066 kor. I negyed évre 170 kor. 3 1 evro 3­1o kor.­­ egy hóra 60 kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 3 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) A munka.­ ­Nem­ kell ahhoz sem államférfiúi bölcsesség, sem különleges közgazdasági tudományosság, hogy megállapítható legyen: minden állami­ságnak, társadalmi jólétnek, bel- és külpoli­tikai konszolidációnak egyedüli alapja a munka, az értéktermelés. S mert ez olyan nagyon egyszerű megállapítás, hát találko­zunk is vele úton-útfélen, a legmagasabb ré­giókban és az utolsó kis falu piacán, bölcs­nek látszó szónoklatokban, fogadkozásokban, intelmekben, amikről sorban meg lehet álla­pítani, hogy hiányzik belőlük az őszinteség és a komolyság. E komolytalanság fölött csak az ország komoly népessége esik valóban kétségbe, azok, akik tudják is, hogy mi a munka, mi a termelés, mi a valóságos érték, míg a sza­valók és azok, akiknek munkája csak közve­tett értékű, megelégszenek az üres szavak-rcai, abban a hiszemben, hogy az annyira szükséges „munka" majd megindul magától, mint a­ nyári eső. Amidőn munkáról beszélnek, csak az ipari, mezőgazdasági termelésre és az áru­egerét végző kereskedelemr­e lehet gondolni. Ez a munka lehet csak az, ami a háborúból összetörten kikerült országot megmentheti, fölemelheti és a jövő felé vezetheti. Ugyan­csak erre a munkára támaszkodhat a tár­sadalmilag szükséges és hasznos, de közvet­len értéket nem termelő munka, a hivatal­nokok, orvosok, tudósok, művészek és más intellektuális foglalkozások munkája. Ma azt látjuk, hogy az egész világon végigvonul a munkanélküliség ijesztő réme. Az Egyesült Államokban, Angliában, Fran­ciaországban, Olaszországban és a kisebb államokban is millió és millió munkáskéz pihen tétlenül és a kapitalizmus legfejlet­tebb terrénumain hihetetlen erőfeszítéseket visznek végbe a kormányok, hogy e rémsé­get lebírják, amely fölfalással fenyegeti államiságukat, egész társadalmi fölépítmé­nyüket. A háborúban győztes államok falánk kapi­talizmusa, amidőn Parisban büszke győző­ként diktálta a legyőzött államokra békeföl­tételeit, nem­ gondolt arra, hogy e föltételek lesznek azok a hurkok, amelyek a saját nya­kukra szorulnak és őket magukat fogja foj­togatni. Ma már látják, érzik, hogy a hadi­sarcok, amelyekkel más nemzetek népeit ítélték rabságra és lassú éhenhalásra, meg­emészthetetlen masszát jelentenek a kapita­lista gyo­m­­oknak. A német nép dolgozik, vért izzadva dolgozik­­ nekik, a győzőknek, de ennek következménye, hogy a győzők or­szágaiban megáll a széntermelés, a német áru elárasztja a világpiacot, hogy fizetni tudja­nak, de ennek következménye, hogy a győ­zők országaiban megáll az ipari termelés, a munkásság milliói pedig élni akarnak, munkát, kenyeret követelnek és ha nem kapnak, a fenébe kergetik a győző hatalma­sokat és lelökik trónusáról a kapitalizmus aranyborjúját. A német példát látjuk Ausz­triában is. A munkásság hihetetlen drága­sággal küzd, heti szükségletének födözésére 5—10.000 s­oron­ára van szüksége, 50—100— 150 koronás órabérek vannak — de dolgoz­nak, keresnek és ha szűkösen is — élnek. Ezek élni akaró nemzetek. Nem szavalnak a munkáról, hanem dolgoznak és lehetővé te­szik, hogy dolgos népük meg is élhessen. A győző államok vagyonuk nagy részét a munkanélküliség rémének a torkába hány­ják, szükségmunkákat végeztetnek, munka­nélküli alamizsnát osztogatnak , amíg bír­ják és amíg a tömegeiket az éhség más el­határozásra nem bírja. Nálunk semmi sem történik. A társadal­milag hasznos munkának egyetlen feltételét sem teremtették meg a háború befejezése óta. A keresztény és nemzeti irányzat jelszavai elriasztották a tőkét, a bel- és külföldi tőkét, amelynek pedig csak egy irányzata van: a profit. A felekezetiségnek, a jelszavas poli­tika frázisainak bevitele a gazdasági felada­tok terére, klikkek, érdekcsoportok kezébe tette át a gazdasági élet irányítását, apró, avatatlan csoportocskák hangos lármája irá­nyítja a kormányzatot, ami mellett egészen mellékessé lesz a közérdek, az ország egyete­mes érdeke, megnövekedik a munkanélküli­ség és ennek nyomában a tömegek nyomora. Ilyen körülmények között szavalnak itt mun­káról, új életről, új jövendőről. De a munka azért még­sem indul meg, mert e meginduláshoz nem elég az óhaj meg a kölcsönös jóakarat és hajlandóság sem az ipari érdekeltség és a munkásság részéről, ehhez feltételek kellenek, amelyek szoros összefüggésben vannak az ország bel- és kül­politikai helyzetével, a tökéletes és bizalom­keltő konszolidációval. A munkásosztálynak kirekesztettsége az állami élet irányító munkájából — a politi­kai hátrányok mellett — itt, a gazdasági téren is kézenfekvő. Egy kis előrelátással, a világpolitikai helyzet kellő mérlegelésével ezt ugyan régen észre kellett volna venni a kormányzatban, de ahol a munkásságot csak úgy és csak annyira értékelik, mint nálunk, ott nem lehet elkívánni sem előrelátást, sem mérlegelést — csak szavalást, üres szóbeszé­det és véletlen csodáknak elkövetkezését. Ma megint sokat beszélnek a munkásság bekapcsolódásáról a politikai életbe és ha az a munkásság, amelyről itt szó van, tehát mi, szociáldemokraták, hajlandók lennénk egy puszta látszattal megelégedni, talán már holnap a keblükre ölelnének bennün­ket „jóakaró" államférfiak. Csakhogy a munkásság nem elégedhet meg látszatokkal és így részére nem marad más hátra, mint közömbösen nézni mindazt a sok meddőséget és sötétben való botorkálást, amely sem poli­tikai, sem gazdasági téren nem vezet el a kívánt és szükséges célhoz, az építő mun­kához. Nincs itt sem remény, sem kilátás a mun­kára, amíg ez a mindent elvesztettő rendszer meg nem változik, amíg a komoly demokra­tikus irány elől elzárkóznak. Tartsatok ki met tettünk! * * 71 Népszava nélküül nincs hangja a munkásmozgalomnak. A megpróbáltatások ideje nem múlik el a magyar munkásmozgalom fölött. A szenvedé­sek, amelyek ránk szakadtak, egyre tartanak s enyhülés helyett inkább fejlődőben vannak. A munkásmozgalom azonban van, öntudatos és fejlődő; tudatában van hivatásának s mind­annak, ami csak vele együtt oldható meg ebben az országban. A világ mai nagy vajúdásában minden ország öntudatos, szocialista munkássága azon dolgozik, hogy amit a régi vlágrend, az el­hatalmasodott kapitalizmus a maga elvakult­ságában lerombolt, az észnélküli háborúsko­dással tönkretett, a munkán alapuló civilizá­ciót az emberiség javára és boldogulására megmentsék, új alapzatra helyezzék, amelyről soha senki többé le ne lökhesse. A népek kölcsönös megértése, a népek kö­zötti békének föltétlen biztosítása, minden fegyverkezés nemzetközi megszüntetése, a munka jogának nemzetközi biztosítása, a ter­melt gazdasági javak szétosztásának a­ világ­piac szabaddá tétele által való lehetővé tevése, a nemzeti határokon belül való jólétnek és boldogulásnak elérhetése: ezek azok a törek­vések, amelyek a világ öntudatos munkásságá­nak akaratát alkotják. Nem lehet hiú ábránd, nem lehet cél nélküli törekvés, nem lehet ered­ménytelen az az­­erőfeszítés, amelyet 40 millió­nyi öntudatos, szervezett dolgos embere a világ­nak fejt­ ki, önzetlen nemességgel és magasztos tanköltséggel. "Csak kételkedjenek az ellenfeleink, csak vi­gasztalódjanak ellenségeink — mi hiszünk, bí­zunk, el nem csüggedünk, mert amit akarunk, annak magunk vagyunk az irányítói, a végre­hajtói és ha ezrek hullanak ki a sorainkból, nyomukba százezrek lépnek. Ez a szocializmus ereje, ez a­ szocializmus varázsa, ez az emberi­ségnek záloga a boldogabb jövendőért. Minden szenvedésünkért, minden áldozatunk­ért kárpótolhat bennünket az a tudat, hogy a világ legjobbjainak e heroikus küzdelméből mi sem hiányzunk, mi­n­ öntudatos magyar proletárok. Harcunk, küzdelmünk, szervezettségünk most ismételten áldozatot, követel tőlünk. Egyet­len szellemi fegyverünk, napila­punk, a Népszava, a tyi a­­ nappal újból mag­as­abb áron ker­ül a szervezett munkásság kezébe. Az az általános drá­gaság, amely mindennapi életünkben fojtogat bennünket, nem kerülte el a sajtótermékeket sem. A papír, festékáru, olaj, világítás és az ú­jságírás és nyomtatás száz más kellékének­ drágulása kény­szerítette az egész magyar sajtót arra, hogy a napilapok árát 2 koronáról 3 ko­ronára emeljék föl egységesen. Lehetnek talán közöttünk egyesek, akik azt mondják, hogy miért kell nekünk is a többi lappal együtt menni. Ezeknek csak azt mond­hatjuk, hogy azért, mert mi a munkásság lapja vagyunk, mert olvasóinkkal együtt mint lap is szegények vagyunk, nincsenek t­ők­éink és a lap előállításához szükséges anyagokat mi sem kapjuk olcs­óbb­an. A munkásság többségét illetően, úgy érezzük, nincs szükség semmiféle magyarázatra. Elv­társaink nagy tömege éppen úgy megérti a helyzetet, mint mi, akik e sorokat írjuk, éppen olyan lángoló lelkesedéssel őrzi, ápolja, védi és tartja épen mind­azt, amit együttesen magyar­országi munkásmozgalomnak neveznek — mint mi. Ennek tudatában nem­ kételkedünk abban, hogy lapunk nem fogja elveszíteni egyetlen előfizetőjét, egyetlen olvasóját, egyetlen jó­barátját sem. Az áldozatért, amelyet anyagiakban újból hoznunk kell, kárpótolni fog mindnyájunkat együttvéve a jövő és kárpótolni fog bennünket egyenk­ént a saját lelkiismeretünk, mint szo­cialisták, mint szervezett, öntudatos munkások megtettük kötelességünket. A munkássajtó a munkásmozgalom éltető levegője. A Népszavát el ne hagyd!

Next