Népszava, 1954. május (82. évfolyam, 103-127. sz.)

1954-05-01 / 103. szám

NÉPSZAVA Magyar május elsejék Tizedszer boc­juk ki ma népünk felszabadulása óta a nemzetközi proletariátus nagy ünnepe, május elseje vörös zászlaját. Szabadon, büszkén és tidáman vonulnak fel, ünnepelnek dolgozóink ezen a szép napon drága hazánk minden táján, a legkisebb falu­ban is. Az ünnep örömhangjai közepette se feledkez­zünk meg azonban arról az áldozatos küzdelemről, amelyet az egykori feudális­ tőkés Magyarország 1890: a belügyminiszter betiltja a munkásság felvonulását Magyar királyi belügyminiszter 233. szám/réf Tekintetes Úr! A múlt évben Párizsban tartott nemzetközi munkás­kongresszusban elhatároztatott, hogy 1. évi május hó 1-ső napján mindenütt, ahol mun­kások vannak, munkaszür­etelési tüntetés rendeztessék, igazolásul annak, hogy azon kérdésekben, amelyek a munkások igényeit képezik, az összes munkásság egyetért. — Ezen tüntetés rendezésére és az abban való rész­vételre a munkások részint írásban, részint a vidékekre kiküldött izgatók által buzdittatnak s igen valószínű, hogy annak megtartását szándékolják. — Ugyanezért tudatom tekintetes uraságoddal, hogy a munkásoknak, sem folyó évi első május napján, sem ezentúl, semminemű körmenetek, fel­vonulások és ilyféle utczai tüntetések a hatóság főnökének személyes felelőssége alatt meg nem engedhetők. (Mindenütt a helyi munkásoknak, valamint minden más honpolgá­roknak, ha gyűlést szándékoznak tartani — az a fennálló szabályok és rendeletek alapján a hatóság felügyelete alatt megengedendő — de tün­tetések nem. Jelen rendeletem a hatósági főnökök, rendőri kapitányokkal és elöl­járókkal közlendő, s hogy az a legpontosabban megtartassék, tekintetes uraságod által is ellenőrzendő. A tett intézkedésekről és azok eredményéről hozzám részletes jelen­tés teendő. 1890 április hó. Gr. Szapáry (Magyar Munkásmozgalmi Intézet Archívum. — Békés m. főisp. 165—1890) 1919: az első szabad május Délelőtt 9 órától kezdve mint vég­telen folyam ontotta a város a szroletártömegeket a Városliget zöld térségeire... Egész délután beláthatatlan em­bertömeg nyüzsgött mindenfelé. A szónoklataik délben kezdődtek, ami­kor rendben elhelyezkedtek a tömegek. Az iparcsarnok előtt Landler Jenő elvtárs többek között a következő­ket mondotta: — Elvtársak! Aki egyszer a napba nézett, az nem tud hozzászokni a bűzös petróleumlámpához. Aki egy­szer összetörte rabbilincseit, nem lesz olyan ostoba, hogy megint ösz­­szekovácsolja azokat, aki megásta a kapitalizmus sírját, nem fogja meg­ásni a proletariátus sírját és aki egyszer összetörte a kapitaliz­must, nem fog soha vállalkozni arra, hogy újra felépítse. (Úgy van! Úgy van!) ... Ezen a nagy Vörös Májuson a magyarországi proletariátusnak hinni, akarni és menni kell. Hinni a mi nagy elévülhetetlen igazságaink­ban, hinni a proletariátus nagy ere­jében. Akarni! Nem bárgyú, kicsi­nyes, vénasszonyos, hanem férfias, hatalmas akarással, amely akarástól megremegnek ellenfeleink. A gyer­mek, az asszony, a leányzó ebben a nagy történelmi küzdelemben mu­tassa meg, hogy az eddigi sok szen­vedést, nyomort, fájdalmat egyesíti most egy nagy, hatalmas szent aka­rásban, amely ezt a földet sarkából fogja­­kifordítani és helyébe egy új, a dolgozó társadalom javát szolgáló világot akar megalkotni, proletariátusa vívott a grófi önkény, a csendőrterror, majd az áruló szociáldemokraták ellen. Merítsünk erőt országépítő nagy munkánkhoz 1919 májusa, a Magyar Tanácsköztársaság hősi emlékéből! A Magyar Munkás­­mozgalmi Intézet »Magyar május elsejék« című doku­mentumgyűjteményéből válogatott szemelvényeink proletariátusunk egykori májusi harcait idézik. (Vörös Újság, 1919. május 3). 1921: a budapesti munkásság tüntetése A budapesti főkapitányság jelen­tése szerint is mintegy 20.000 prole­tár vett részt május elsején a buda­pesti Tattersallban megtartott nép­gyűlésen. Tárgyilagosabb becslés szerint lehettek 35—40.000-en. An­nak ellenére, hogy a rendőrség azt a régente többször bevált fogást al­kalmazta, hogy úton-útfélen híresz­­teltette különböző szócsövein ke­resztül május elsejét megelőzőleg, hogy május elsején nagy vérengzés lesz. A munkások mégis elmentek. A szociáldemokrata párt vezető­sége is elkövetett mindent, hogy a gyűlés ne legyen túlságosan látoga­tott. Bár felhívást bocsátott ki, na­pokon át bizalmi férfiak, szakszer­vezetek és rendezők útján tudtára adta a munkásoknak, hogy a rendért szavatosságot vállalt, hogy jaj annak, aki a rendet akár közbebeszélés út­ján zavarja, hogy azután mindenki magára vessen, hogy mindenki maga fogja viselni a felelősséget a követ­kezményekért, így sem sikerült elriasztani Buda­pest proletariátusét. És amikor másfél év óta először jöhetett össze Budapest proletariá­tusa, amikor ezer meg ezer ember egymás hátán szorongott, mikor már együtt volt a gyűlés, mikor megje­lent a pódiumon a gyűlés elnöke, szónoka, a rendőrség hivatalos ki­küldöttje, mikor a terem minden zugában feltűntek a rendőrök és a közismert detektívek, amikor ezek­ből a budapesti régi csalhatatlan je­lekből meg lehetett állapítani, hogy most kezdődik a májusi ünnep, egy­szerre a Tattersall 8—10 különböző helyéről, mint varázsütésre, egy­szerre felhangzott: »Éljen a III. In­­ternacionálé!« A hatalmas éljenvisszihang meg­remegtette a pódiumon álló és ülő Farkas—Vanczák-bandát és zavarba hozta Andréka főtanácsost. Halott­­halványan súgtak össze és úgy lát­szott, hogy a diplomáciai tárgya­lások eredménye azt lett, hogy azon­nal megkezdték a gyűlést, ezzel akar­ván elejét venni a további »rend­zavarásnak ...« A gyűlés minden hivatalos funk­cionáriusa meg is tett ennek érde­kében mindent. A III. Internacio­­nálé éltetésének hatása alatt tiltotta be Andréka a dalárda énekét, mert attól tartott, hogy a 35 tagú dalárda énekét túl fogja harsogni Budapest proletariátusának éneke: »Föl, föl, ti rabjai a földnek.« Vanczák elnök szánalmas két­ségbeeséssel könyörgött a gyűlés hallgatóságának, hogy »tartsa vissza magát« ezen az első tömegmegmoz­duláson, »hogy majd később«, »majd máskor« — csak most nem. Mente­gette előre a hivatalos szónokot, hogy »ez ma nem mondhatja még el, amit akar, amit a proletariátus érez, de mindennek eljön, elkövetkezik az ideje...« Farkas István arra kötelezte ma­gát a »rend« érdekében, hogy a bol­­sevizmus ellen is beszélni fog, hogy ezzel is biztosítsák a májusi ünnep nyugodt, »méltóságteljes« lefolyását. És Farkas István beszélt is, a rend­őrséggel történt megállapodásnak megfelelően. Aluszékony, rekedt hangja szinte sivított, amikor kinyilatkoztatta, hogy a szociáldemokraták a jövőben meg fognak akadályozni minden balról jövő erőszakot is... És csodák csodája. Eddig az egész beszéd alatt alig hangzott el egypár »úgy van«, egy­­pár »halljuk«. Most egyszerre gyors egymásutánban, majd percekig tartó összevissza kavarodásban 10—15 helyről is egyszerre zúgott: »Éljen a III. Internacionálé!« •Éljen a proletárdiktatúra!« A szónok ajkára fagyott a szó. Andréka a pódiumon toporzékolt. Magából kikelve ordította, hogy azonnal feloszlatja a gyűlést... Rendőrpribékek, detektívek, spiclik rohantak a terem minden sarkából a proletárokra és találomra letar­tóztattak, elhurcoltak egypár tucat elvtársat. Becsületére váljék a gyű­lés kirendelt, több száz főből álló proletár-rendezőségének, hogy ebben a rendcsinálásban kizárólag az elv­társaknak segédkeztek és nem akadt köztük egyetlen hitvány áruló sem ... Aztán folytathatták a gyűlést. Farkas István sápadtan, szinte holttá meredten dadogott tovább, látszott rajta, kiütközött minden szavából a félelem, mikor jön az újabb közbekiáltás: »Éljen a III. Internazionálé!« Igazán nem hallgatta már senki a szónok dadogását... (Proletár, 1921 május 12.) (Vezércikk folytatása az 1. oldalról.) építésének nehéz, de dicsőséges út­ján. Hősi korszaka ez a maga urává lett magyar nép történelmének. S ebben a hősi korszakban döntő fon­tosságú határkő kormányunk alig egy esztendővel ezelőtt nyilvános­ságra hozott új programmja. Tíz hónap igen kevés idő ahhoz, hogy megszüntessünk valamennyi hibát, amit az előző évek során elkövet­tünk az országépítés nagy munká­jában. De nem kevés ahhoz, hogy mély meggyőződéssel mondhassuk­: pártunk, kormányunk az egész dol­gozó népre támaszkodva, együtt az egész dolgozó néppel következetesen , és határozottan megvalósítja az új szakasz politikáját. Nincsen állami és társadalmi életünknek egyetlen olyan területe sem, ahol ne mutat­koznék meg pártunk politikájában bekövetkezett fordulat eredménye: a dolgozó emberről való fokozott gondoskodás, a nép jóléte emelésére irányuló állandó törekvés. A lakos­ság jobb áruellátása, az árak leszál­lítása, az egészségvédelem megjaví­tása, a mezőgazdaságnak nyújtott hathatós segítség, a szocialista tör­vényesség megszilárdítása és a kor­mány sok-sok más intézkedésének eredménye mutatják programmunk megvalósulását. Mindez azonban csak kezdet és most az a feladat, hogy leküzdö­ljük a kormányprogramm végre­ha­­­jtása útjában álló akadályokat, hogy­­ okozzuk erőfeszítéseinket népünk é­letszínvonalának emeléséért, ha­zánk felvirágoztatásáért. A dolgozó nép öntudatos munkája, termelési terveink sikeres végrehajtása, az állampolgári kötelezettségek teljesí­tése — ez nemzetközi szolidaritá­sunk, más népek iránti testvéri együttérzésünk tettekbe öntött bizo­nyítéka. Ez a legsajátosabb nemzeti feladatunk is, ez népünk jóléte ál­landó emelésének reális és biztos alapja. Előrehaladásunk legnagyobb akadálya ma minden olyan nézet, amely a dolgozókról való gondosko­dást úgy értelmezi, hogy a termelé­kenység emelése nélkül, egyszerűen a béreket akarja emelni, a bér­fegyelmet lazítja vagy amely a falun például úgy értelmezi a tör­vényességet, hogy az adófizetést, a beadást elhanyagolja. Az ilyen hely­telen nézetek elleni harc most a leg­fontosabb, mert ezek nem a dolgozó nép jólétét szolgálják, hanem az egész dolgozó népet károsítják meg. A párt, a kormány azt akarja, hogy minél több, jobb, olcsóbb közszük­ségleti cikk, lakás és élelem jusson dolgozó népünknek. Ezt pedig más­képpen megvalósítani, mint a terme­lés emelésével, az önköltség csök­kentésével, takarékossággal, nem lehet. A legfontosabb most, hogy egész népünk megértse, városon és falun egyaránt: a termelés nemzeti ügyünk, anyagi és kulturális­ éle­tünk felvirágoztatásának alapja. N­­éhány hét múlva megkezdődik a 11 Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusa, egész népünk életé­nek nagyjelentőségű, sorsfor­láló eseménye. Népünk egységesen és mélységes bizalommal követi a pár­tot, s a párt, a kormány bízik né­pünk alkotó erejében, hazaszereteté­ben. Hős munkásosztályunk, pártunk közelgő III. kongresszusára készülve, lelkes odaadással harcol a tervek tel­jesítéséért. Az üzemekben lelkes fo­gadalmak születtek: »Behozzuk a lemaradást! Adósság nélkül ünne­peljük pártunk III. kongresszusát.« Május­­ ünnepét a munkások és műszakiak nagyszerű munkatelje­sítmények ezreivel köszöntötté­k és a dolgozó parasztság, a falu népe is példamutató sikereket ér el a ta­vaszi munkákban. Ez a nagyszerű munka lendület, hősi helytállás, né­pünk öntudatának, felelősségérzeté­nek fényes bizonyítéka, s szilárd alapja minden eddigi eredménynek. Népünk öntudata, hazaszeretete, pártunk iránti hűsége és ragaszko­dása, záloga, legfontosabb biztosítéka további előrehaladásunknak. Ma, amikor pircsló zászlókkal, dallal, tánccal, virággal köszöntjük a dol­gozök nemzetközi szolidaritásá­nak napját, ott, ahol évtizedeken át oly sok mun­kásvér nemhiába ön­tötte a májusi felvonulások útjait, az emberi haladás igaz ügyébe, jö­­vőnkbe vetett hit, öröm és bizakodás tölti el szívünket. Egész népünk, ha­zánk javára végzett becsületes, jó munkával testvéri üdvözletünket küldjük a világ valamennyi dol­gozójának, s annak a nagy népnek, amelynek fiai elhozták nekünk az új, szabad májusokat. 2 1954. MÁJUS 1. SZOMBAT Régi harcok tanúja ötvenéves Az idei hód­szakszervezeti mezővásárhelyi múlt május elsejéről --------------------- sem hiányzik majd Borsi János alakja. Bajuszát fehérre változtatták az évek, lábai nehezeb­ben engedelmeskednek, szemén is drótkeretes pápaszem ül, de szíve még most is fiatal. Zsebében ott van iratai között szakszervezeti tag­könyve is. Nem mindennapi könyv ez, erről a dátum is tanúskodik: 1904. május 2. Magyarországi Építő­­munkások Országos Szövetsége. 3360-as sorszám. •­­ Azóta vesz részt a munkás­mozgalomban ? Borsi János elmosolyodik a kér­désen, aztán elgondolkozva válaszol: — Negyvenöt óta mindig elnézem a fiatalságot a május elsejében. Olyan boldogan nevetnek, kacagnak, éne­kelnek. Ők talán alig értik meg, milyen nagyszerű dolog is az, hogy szabadon vonulhatnak fel Hódmező­vásárhely utcáin. Ne higgye az elv­társ, hogy másról beszélek, mint amiről kérdezett. Nem, ötvenéves most a szakszervezeti tagsági köny­vem. De bizony nem volt olyan egy­szerű dolog hozzájutni. Borsi bácsi kutatni kezd szekré­nyében és iratok egész halmazát veszi elő. Régi magsárgult újságok, fényképek, írások, levelek. Sorra mutogatja őket és magyaráz hozzá. S amit mond, az kissé már maga a történelem. „Fülelőbe" ! — Úgy emlékszem ----------------1 arra az 1892-es má­jus elsejére, amelyen először vet­tem részt, mintha csak ma volna. Mindössze tizenhárom éves voltam. Az egyik hétköznapon apám, föld­munkás volt, nem ment dolgozni, hanem ünneplőruhát vett magára és piros kokárdát tűzött ki a gomblyu­kába. Utánaszalad tana. — »Elmennék én is fülelőbe « Apám megsimogatta fejemet. »Hát csak gyere, fiam, neked se árt« — mondta és vitt magával. Nem elő­ször mentünk már így el »fülelőbe«. El-eljártunk az »olvasóházakba«. Ott szívesen látták a szegényembert, legyen az paraszt vagy munkás. Legtöbbje nem is szólt semmit, csak hallgatta, már beszél a többi sorsuk jobbrafordulásáról. Mi gyerekek is elmentünk apánkkal. Sokszor be­füleltünk, de legtöbbször mégis kinn az utcán csatáztunk, fogóce­­káztunk, sárkányt eregettünk. Köz­ben figyeltük az utca végét. És ha megláttuk a kakastollat,b­uccu neki, beszaladtunk a házba. Figyelmeztet­tük az embereket a veszedelemre. Erre azok gyorsan szétszéledtek. A csendőr már csak a hűlt helyét ta­lálta az »olvasóháznak«. — Azon a napon apája szokatla­nul ünnepélyes volt. Könyörgésemre az én ruhámra is vörös kokárdát tű­zött fel. Az volt a különös, nem az »olvasóházhoz« mentünk, hanem a »szigetbe«, vagyis a város szélén levő télién­egelőre. Itt már több száz ember gyűlt össze, szónoklatok is voltak. Hogy miről beszéltek, arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy egyszerre megérkezett a rend­őrség és szétkergetett bennünket. Tizenötéves sikerek ! — Egy a bíróság előtt­i esztendőre ------------------------------ rá, 1893-ban, már a város közepén tartották meg máj­us elsejét. Ez volt az Általános Munkás Olvasó Egylet igazi meg­mozdulása. — Szántó Kovács János volt akkor az egylet elnöke. Az előző el­nök­ökkel szemben egészen új hangot ütött meg. Egyszerre megszaporo­dott az egylet tagsága, szívesen hall­gatták ennek a szélesvállú, erős ku­­bikosembernek a beszédeit. Én, a gyerek, tátott szájjal figyeltem rá. Annyira szívhezszóló volt s­úlyam erőt öntött az emberekbe, mint nagy nyári forróságban egy korty friss jó víz. Nem is csoda, hiszen egyenesen a földosztást követelte.­­ Ismét egy évvel később, 1894- ben, még nagyobbszabású ünnepet akartak rendezni. A rendőrség meg­fél­említéssel próbálta ezt megaka­dályozni. Házkutatást tartottak az ünnepség előtt és elvitték a május elsejei jelvényeket, valamint a ke­­zük ügyébe került könyveket. Vasár­nap délelőtt Szántó Kovács János elment a városházára, hogy vissza­követelje őket. Az egylet tagsága még a kapu előtt várta. A könyvek visszaadása helyett azonban a rend­őrség Szántó Kovácsot letartóztatta. Az összegyűlt emberek felháborodva akartak segítségére sietni, de csend­őrök fogadták őket dördült a sor­tűz és egyik munkás­társuk, Vincze István holtan rogyott össze. Sokan megsebesültek. Erre az emberek kö­veket, dorongokat ragadtak és neki­támadtak a csendőröknek. Elkerget­ték a csendőröket és beoliztákk a városháza ablakait. Csak úgy tud­ták az emberelvet megállítani, hogy huszárszázadot vezényeltek ki, ame­lyik azután megrohamozta a népet Több mint száz embert letartóztat­tak.­­ Nevetségesek voltak a vádak. Szántó Kovácsot például izgatás és társadalmi rend felforgatására irá­nyuló bűncselekmény miatt ítélték öt évre. Pedig mindössze az volt a bűne, hogy segítségért kiáltott, ami­kor jogtalanul le akartál, tartóz­tatni. A gyerekeiket sem kímélték. Én magam is vádlottként szerepel­tem és »ablakbetörés« címén egy­hónapi börtönre ítéltek. Ekkor még csak tizenöt éves voltam. — Most is emlékszem Szántó Ko­vács híressé vált szavaira, amelye­ket a bíróság előtt mondott. »Ha egy öreg ember kimegy a szőlőbe és az úton talál egy diót, fölveszi és vala­hol elülteti. Jól tudja, hogy ő annak gyümölcsét nem fogja élvezni, ha­nem a jövő nemzedék. Úgy vagyok én is. Tudom, hogy azt, amiért én küzdök, nem fogom elérni. De egy fát akarok ültetni, amely a jövőnek hajtja a gyümölcsöt.« „Már ezután ! — Milyen igaza nem kerek ! volt. A vásárhelyiek a kakassal" a véres események •........ 1 után sem hagyták abba a szervezkedést. Én kőműves­­inas lettem, majd később kőműves­segéd, így tagja voltam az ács- és kőművessegédek, mesterek önképző egyleténél.. . Itt az volt a hiba, hogy segé­dek és mesterek együtt voltak­, a vezetőségben meg csak mesterek voltak. Ez csak­ 1902. január 15-ig volt így. Mi, fiatalok, nem tűrti”’­ tovább. Az aznap megtartott emlé­kezetes gyűlésen leszavaztuk a mes­tereket és Bánfi Lajos személyében egy segédet választottunk elnökül. Mi azután más világot teremtettünk az egyletben. Bérköveteléssel lép­tünk fel és a napkeltétől napnyug­táig tartó munka helyett kevesebb munkaidőt De mert a mesterek ezt nem adták meg, sztrájkolni kezd­tünk. Az egész ország felfigyelt erre a kéthetes sztrájkra. Vagy négyszá­zan tagadták meg a munkát. Erre más városból hoztak munkásokat ácsokat, kőműveseket. Amikor azok megtudták, miről van szó, otthagy­ták a várost. Mi meg végigvonultunk a városon és a rendőrség nem mert semmit sem csinálni. Elmentünk a kő­művesmesterek és vállalkozók háza előtt, jogos bért, új munkaidőt kö­veteltünk. Közben pedig a Marseil­­laiset fújtuk és magunk készítette dalokat énekeltünk. Hallgassa csak meg, elvtárs. Az öreg Borsi hozzákezd a »Há­zunk előtt« dallamára előbb resz­kető, majd mindjobban erősödő han­gon. Már mzután nem telek a kakassal. Nem megyek munkára hajnalhasadttal. Hatkor kezdek s hatkor otthagyom. Nem dolgozom hajnalban, esthajnalon. — Látja, elvtárs, milyen nagy do­log volt akkor, hogy »csak« hattól hatig dolgozzunk. Hol volt akkor a táppénz, a szülési segély, a rendes munkaidő. A mai fiatalok mindent kézbe kapnak. Ezért mondtam az előbb is, hogy neh­ezen értik meg, mit is kínlódtunk mi, öregek. Mert­ bizony ez a sztrájk volt az, amely beláttatta velünk, hogy mér nem elégedhetünk meg az önképző egy­lettel. Ráébredtünk erőnkre. Tovább mentünk. Két év múlva, a követ­kező nagyobb sztrájk idején már azért teremtettük meg a szakszer­vezetet. És sok évi nehéz harc után így jutottam 1904 májusában a szakszervezeti könyvhöz. Gazdag . Sokat jelentet­t termést hoz­tek ezek a régi má­­már a diófa­lus elsejék, de a -------------------mostaniak azért még többet. A felszabadulás óta az emelvényen szoktam ülni. Onnan nézem az ifik felvonulásait Is­merem jóformán valamennyit. Ami­kor Jancsit meglátom, az jut eszem­be, hogy ez a fiú mérnök, pedig az apja egyszerű kubikos volt. Bözsi ag­ronómus, Jóska traktoros lett. Ha Jóskának vagy Bözsinek mondom: tudod fiam, mélyen nagy dolog, hogy te traktoros vagy agronómus lehet­tél — legtöbbször csak a vállát rán­dítja és azt mondja: »Az akartam lenni, hát az is lettem.« Ilyen egy­szerűen intézi el a kérdést. Talán így is van jól. Jó, hogy ők már nem szenvedtek annyit, mint mi. Ilyen­kor mindig Szántó Kovácsot látom magam előtt, mintha mondaná: »Lám, a diófa megnőtt Ki terebélye­sedett és milyen dús termést hoz.« — S mintha hozzátenné azt is: »Mint a két szemetekre, úgy vigyáz­zatok, hogy ez a diófa minden évben többet és többet teremjen ...« Kisbán György

Next