Népszava, 1970. szeptember (98. évfolyam, 204–229. sz.)

1970-09-27 / 227. szám

Munkások a gyári közérzetről A nagy család Ki hogyan érzi magát a gyárban ?­ B fiatalok és idősebbek. — 24- től 48-ig — ülik körül az asztalt. Láng­gyáriak, a turbinaüzem dolgozni. — Szerintem az a leg­fontosabb,­­ szeretjük-e a — Mert életünk egy da­rabja a gyár — segíti ki Oraja László. — Nekem különösen az — folytatja —, mert itt ismerkedtem meg a feleségemmel is. Együtt fociztunk itt Sóvári Gyulával, a kapusunk, tudja ki volt? Kónyi Gyu­­lsi, aki most a XIII. ke­rületi PB első titkára, a nagyesztergában dolgozott. Mi építettük a focipályát is meg a csónakházat. — Amikor kigyulladt a gyár — emlékezik vissza egy epizódra — otthagy­­tuk az ellenfelet és rohan­tunk oltani. És hát itt ért bennünket a nagy válto­zás, amikor éreztük, hogy saját magunknak csinál­juk azt, amit teszünk. _A mai fiatalok talán soha­sem fognak annyi társa­dalmi munkát végezni ■ szeretettel, mint mi. — Nem, mi is építet­tünk — szól közbe Erdei Ferenc —, már a balatoni —­ Csak egy megjegy­zést ehhez — szól Kurucz Ferenc. — Azelőtt a násik (ipari tanulók­ itt húzták le a három évet. Most ide teszik őket fél, jó esetben egy évvel előbb, mint fel­szabadulnak. Rövid az ok­tatási idő, a bonyolult munkához, és meglógnak. Na persze, akad, aki itt marad, de ezek az erőseb­bek. Szerintem nem a ta­nárt kell megszoknia a gyereknek, hanem az tízei­met, a" munkát", az itt dol­gozókat. — A­jróéha:n'erh­­iztosít’ szerepet? — vetem közbe. — De — mondja Bozsik Feri. — Hogy hol a határ, azt nehéz lenne megmon­dani. Ha én foglalkoznék munkaüggyel, olyan intéz­kedéseket hoznék, hogy megálljon a munkaerő­vándorlás, mert az sok igazságtalanságot szül. Volt nálunk egy fiú, lesz e­gyárat — mondja Sóvári "Gyula. " — Ön szereti?­ — Igen. — És miért? Az őszes hajú munkás gondolkozik, majd azt vá­laszolja : — Nem tudom, üdülő a mi munkánk, a KISZ-fiataloké. Majd 15 év múlva, mi mondjuk ugyanazt az akkori fiata­loknak, amit most a Laci bácsi. Aki itt közöttünk lehúz öt évet, az itt ragad. Bozsik Feri mosolyog. — Na, mondd meg, miért dezertáltál közü­lünk — kérdi tőle Oraja László. — Mondja a Laci bácsi. — Azért, mert büdös volt a „fogd meg”, techni­kusi oklevéllel. Elmentél fehér köpenyesnek. — De vissza is jöttem! — Mert kevés volt a pénz. — Nemcsak azért. A Majoros-brigádban dol­goztam és később rájöt­tem, hogy Majoros leg­alább tanított valamire. Nehéz munka a turbina­szerelés. Az ember azt hi­szi, hogy tudja és kiderül, hogy nem tudja, öt-hat év kell hozzá, amíg valaki tényleg szerelő lesz. És fél nem türelmetlen? télt a katonaságtól, visz­­szajött. Kevés volt a pén­ze, kilépett. Két év alatt feltornászta az órabérét és 12 forinttal vissza akart jönni. Nálunk az a sze­rencse, hogy nem a mun­kaügyi osztály mondja: jó, rendben, hanem le kell jönni az üzembe és a La­ci bácsi, Feri bácsi és a többiek mondják­­ ki az áment, ők azt mondták, „nem ér annyit a mun­kád". Piszkálta volna a csőrünket, ha visszave­szik. i r.áf-U.itltiS: iá van olyan­ eset, — folytatja —, amikor ők sem tudnak tenni semmit, mert nagy ritkán egyetér­tés nélkül, meggondolat­lanul ide raknak valakit. Öt éve vagyok itt, tudok erre is példát Ide tettek egy technikust 2600-ért. A Majoros-brigádban ugyan­akkor velem kezdett egy fiatal mérnök, fizikai munkásként, és most leg­alább kétszer olyan jól érti ezt a munkát, mint az említett technikus és kevesebbet kap. A fiata­lokat ez elkedvetleníti, különösen a fiatal mérnö­köket. — Itt hagyná a gyárat, ha most 400 forinttal töb­bet ígérnének? — kérdem. • — Azt hiszem, megfo­gott — pirul el Bozsik Feri. — De nősülni a­­cá­rok, lakást építek és most minden forint kell. És itt még segítenek is, ezért lelkiismereti kérdés. Csak ez az átkozott lakásgond ne lenne. — Ki nem akart még elmenni a Láng-gyárból? Mély hallgatás a válasz, szóval, mindenkinek meg­fordult a fejében. — ön mikor? — kér­dem Sóvári Gyulát. — 1943-ban, segédko­romban, mert megsértet­tek. — ön miért akart el­— Itt a legnagyobb vonzóerő: ez a nagy csa­lád — fordítja vissza a beszélgetés fonalát Nagy Lajos. — Ha’ végig me­gyek a gyárban, csak úgy repkednek a szevaszok. Bemegyek a „Lordok há­zába’’ (ez a sarki talpon­álló), meglátnak, veszik a fröccsöt, nem kell sorba­­állni. Egyszerű szerelő vagyok, de a vezetők nagy többségét is ismerem. Kö­zülünk nőttek ki, velünk kezdtek. Itt van dr. Irogy, Erdősi, Komoróczki, mindnek tisztes funkciója van, és bármikor , beszél­hetek velük. Közöttünk még a hangvétel is más. Nem mondom, hogy nem veszekszünk, de hát a gyerekeinkkel is veszek­szünk. S itt megmondha­­tom­ azt, amit gondolok. — Az igazgatóról nem­ tettek említést -*» jegyzem­ meg." If-nn -flOlD — Nem is tehetünk — válaszol Orbán László. -*■ Talán egy éve van itt. Még nem látjuk, mit pro­dukál. — És az elődje? — Bárányos? Bár a modorát nem nagyon szív­leltük, azt azonban el kell ismernünk, sokat tett a menni? — kérdem Cso­mós Gyulát. — Mert Százhalombat­tán lakást ígértek. De itt úgy összefogtak az embe­rek, addig verekedtek, míg lakást kaptam a gyár­tól. Kurucz Ferencnek is hasonló okból fordult meg fejében a gondolat. Végül mindegyik maradt. Hány évet húztak le egyhuzam­ban a Láng-gyárban? Bo­zsik Ferenc 5, Erdei Fe­renc 12, Csomós Gyula 17, Nagy Lajos 21, Oraja László 25, Kurucz Ferenc 25, Sóvári Gyula 32 évet. S egy pillanat alatt meg­tudom azt is, hogy a tur­binaüzem 160 dolgozója közül 110 tizenöt évnél több időt töltött el itt. S ez nagy gondot okoz a törzsgárdatagok jutalma­zásánál a vállalatvezetés­nek és a szakszervezet­nek. Nem „bírja” a kassza az értékesebb jutalomtár­gyakat, amit máshol oly előszeretettel adnak a gyárért, a turbinaüzemért is. Ő volt az, aki a turbi­­n­afejlesztést szorgalmazta s így műszakilag nem ma­radtunk le. Ez pedig nem kis dolog, mert kenyér holnap is s­ell. — Mindent meg kell nézni a másik oldalról is — folytatja Nagy Lajos. — Erre apróságokon keresz­tül jön rá az ember. A jö­vedelem-kimutatásomnál összeszámolnak itt min­dent, a kiszállásom költ­ségeit, napidíjat stb. Ezért fizetek a gyerekért napi 11 forintot. De hol tudok én otthon ennyi pénzért reggelit, ebédet adni neki. Ha beteg vagyok, akkor ez összeg után kapok táp­pénzt. Higgye el, nem le­het mindig csak azt a pénzt nézni, amit az em­ber a pénztárnál zsebre tesz. Ha csak azt nézném, már rég itthagytam volna at gyárat vEHKét, h&gfr ki kü­lönös, de egyszerűen nem tudom magam elképzelni a Láng-gyár nélkül. S ez utóbbi mondattal a többiek is egyetértettek, mert a mindennapok sok aprósága az életük elvá­laszthatatlan darabjává varázsolta az ő üzemüket. Pusztai Ferenc 15 év múlva mi mondjuk.. Megállítani a munkaerő-vándorlást Nem lehet csak a pénzt nézni Fiatalok a szocializmusról Igények — és lehetőségek „Korlátlan, de összeszűkült../" Ahol az elején meg­torpanunk a beszélge­tésben: a lehetőségek. — Korlátlan, ugyanak­kor összeszűkült lehetősé­geink vannak — mondja András. — Nem csupán arra az „agyonírt” témá­ra gondolok, hogy a fizi­kai dolgozók tehetséges gyerekei nem juthatnak tovább, hanem másfajta ellentmondásra is. Én például az általános isko­lában mindenáron mű­szerész akartam lenni.­­Nem sikerült, Lakatos let­tem. Szeretem , nem szeretem, ez van. Ha az olvasónak egy gyanútlan pillanatban nekiszegeznék a kérdést, mi a véleménye a szocia­lizmusról, eltűnődne, gon­dolkozna és az is lehet, hogy úgy válaszolna, mint nekem az egyik té­továzó riportalany: — Nem tudom. — Az nem lehet — mondtam ennek a fiatal­­asszonynak. — Csak van véleménye arról a világ­ról, amelyben minden reggel munkába indul, kell, hogy legyen véle­ménye, elképzelése a szo­cialista életformáról!? — Majd’ meghalok, hogy főiskolára járhas­sak — mondja Somlai Gyuláné. — A gyár java­sol, talán fel is venné­nek. De nem mehetek, mert férjem katona, ke­resetemre pedig szükség van. A lehetőségek korlátai persze, sokfélék, nemcsak az egyéni, szakmai előbb­re jutásban, hanem más­fajta boldogulásban is. Mert előbbre jutás szem­pontjából például Kiss Anikó sem panaszkodhat. Fizikai munkásként kezd­te, tanult, a negyedik munkakörben dolgozik a gyárban, megbecsült em­ber, s talán többet is ka­pott, mint amennyit vár­hatott volna. A fizetése sem kevés. — Csak a schee kevés. Pedig a fiatalok álta­lában hangot adnak bá­tor, néha kiigazításra szoruló, vitára késztető gondolataiknak. Akiket most bemutatok, jelleg­zetesen képviselik a Goldberger Textilnyomó Gyárat: Péter János tech­nológus, Straub András lakatos, Koncz Gábor ipari tanuló, Kovács Ár­pádné rajzoló, Csordás Judit gyors- és gépíró, Kiss Anikó adminisztrá­tor, Somlai Gyuláné raj­zoló, André Attila KISZ- titkár. A fiatalok — ha erről beszélnek is kevesebbet — ismerik a szocialista vívmányokat, ismerik az elveket, de látják az árnyoldalakat is. Persze, nem mindig az egész tör­ténelmi-társadalmi hát­térrel együtt. Péter kér­dezte például: — Szabolcsnak miért volt árvízre szüksége ah­hoz, hogy kőházak épül­jenek az elmaradott fal­vak vályogházai helyén? Nem hiszem, hogy a hu­szonöt év alatt ne lehe­tett volna segíteni rajtuk ugyanúgy, mint most, akár társadalmi összefo­gással. . A fiatalokra nem ma­rad tehát­ hatástalan a katasztrófa nyomán ki­alakult támogatás, s ér­zik: létezik az a bázis, amely megelőzheti a ba­jokat, amely segíthet a társadalmi konfliktusok hogy lakást vegyek — mondja. — A PANYO­­VÁ-nak volt egy lakás­­építési akciója, 50 ezer forint volt­­ a belépés. Kérdezem, egy fiatalnak honnan van az indulás­hoz, havi fizetésből eny­­nyi pénze. — A szocializmus esz­méje — szél Péter — nem tudott eddig minde­nen győzedelmeskedni. Úgy is mondhatom, még nem mindenkinek jött el a szocializmus. Ha csak leküzdésében. Itt van pél­dául a KISZ is, amely ilyenkor a leghasznosabb célok érdekében végzett akcióval öregbíthetné te­kintélyét. Más kérdés, hogy mennyi mindenre nem lehetett elég egy ne­gyedszázad építőmunkája sem. — Ha már a hibáknál tartunk — szól Ildikó —, hadd kérdezzem meg: miért van szükség arra, hogy a valóságot, a té­nyeket­­ időnként még mindig feleslegesen koz­metikázzuk, vagy egysze­rűen elhallgassuk? Én a szocializmus és az eszme védelmében teszem ezt szóvá! Ez is mutat valamit, hogy ma már magasabb, színvonala­sabb propagandát, tájé­koztatást igényelnek a munkások. Műveltebbek, mint akár tíz éve voltak. A XX. század óriási azt nézem, hogy szerin­tem társadalmi, tagozódás, rétegeződés most is van, és az emberek most sem mindig értékük és érde­mük szerint vannak „fent” és „lent” — akkor tanács­talan vagyok. A lehető­ségek sem egyformán adottak. Ha például min­ket a „szocialista össze­köttetés” előnyével induló gyerekek mellé állítanak, azonnal látható a különb­ség, technikai fejlettsége szé­lesebb körű ismereteket kényszerít rájuk. Más­részt a tájékozottság — a tömegkommunikációs eszközök révén, a turiz­mus és az idegenforga­lom elterjedésével, nem­különben saját fejlődé­sünk kapcsán — az ige­— ez is figyelemre méltó — szól közbe Ko­vács Árpádné —, hogy a szülők, ha keveset keres­nek is, de azon igyekez­nek, hogy gyereküknek meglegyen mindene. A szülők külsőségekre törek­vő versengésében viszont elsikkad sokféle követel­­­mény. Nem nagyon tud­ják ugyanis megbecsülés­be tanítani őket, különö­sen, ha három-négy he­lyen is nevelődnek. — Valójában arról van szó — veti közbe Péter­­ —, hogy nagyon elhanya­goltuk a tudatformálást (ha jól olvastam róla). Évekkel ezelőtt ez merev korlátok között történt, most meg átbillent az anyagi oldalra. Az új gaz­daságirányítási rendszer­ben az eredmények mel­lett furcsa változások is születtek. Közismert, hogy nagy a fluktuáció, egyes iparágakból úgy eltűntek az emberek, például ná­lunk is, hogy tűnődni kell, van-e értelme fenn­tartani az üzemet. És ami a legnagyobb hiba, a fia­talok is mennek — főleg ők mennek! És itt jegyez­ném meg még egyszer a tudatformálás fontosságát. Tizennégy éves korában a gyerek nem azt látja, hogy a huszonöt esztendő­nyeket is megnövelte, gyakran túlságosan is. Mert sokan — fiatalos hévvel és öreges „sema­tizmussal” a fejlett nyu­gati országokhoz mérik a mi eredményeinket, hol­ott tudomásul kell venni, hogy egyszerre mindent nem építhetünk fel, mit termett neki, hanem azt: hol kap majd kétszáz forinttal többet? A pén­zen és a beaten kívül nem érdekli őket semmi sem. — Nincs igazad, ez nem jellemző rájuk... hangzik azonnal a keve­sebb általánosítást igény­lő közbeszólás. — Persze, túlzók, de ezek a jelenségek, akár beszélünk róla, akár nem, észlelhetők. A stárt és a KISZ hiába törekszik ar­ra, hogy szocialista em­bertípust neveljen, ha a másik oldalon olyan csa­ládi és munkahelyi prob­lématömeget talál, amely­re nehéz feloldást találni. — Én ipari tanuló va­gyok — mondja Gábor. — Fel tudom mérni, hogy töb­bet kapunk, mint amennyit a régiek. De az iskola nem eléggé készí­tett fel minket a munká­ra. Én javaslom, készít­sen riportot, kérdezzen meg száz középiskolást: milyen egy gyár? Műveltek, igényesek, harcosak Elhanyagoltuk a tudatformálást Nincsenek egyedül — Szeretem a mai ti- napközi már csökkentet­­nédzsereket — közli Som­­te a női terheket, segít­­lanné —, mert önállóbbak­séget adott, szocialista se ­es száz százalékig eman­­gítséget — de nem old cipáltak. Mi fiatalok­ra­ meg mindent e­gyünk, a mi generá- A Goldberger fiataljai danknak a női egyenjo­­sok mindenről beszéltek, gúság mégis csak min- de egy bizonyos: gondol­­kát, több munkát jelent, irodlásuk alapja a szocia­— Én nem érzem így, lista társadalmi rend, engem megbecsülnek — Nem a múltba sóvárgás vitázik Kovács Árpádné, a bírálatuk, hiszen ez — De én igen —- repli- nem is lehetne, nem is kázik Anikó. — A textil­ másfajta modellt, keretet iparban közismert dolog keresnek életükhöz. A je­­n női többség, de amikor len a természetes közeg arról volt szó, hogy le­ számukra. De jelenünk­­gyek­e művezető, mégsem ben észreveszik az ellent­­engemi, hanem­ egy férfit mondásokat, a konfliktus­ választottak, sokat, a­ jogtalanságok Az igazságtétel nehéz, felháborítják őket. Eze- Mert — ki tagadhatná — két: akarják felszámolni, tényleg harcot, komoly Néha azt hiszik, csak ők, harcot jelent a női egyen­­magukban akarják ezt. De jogúság kivívása a mun- energiájuk belekerül a kahelyen. Talán azért is, nagy „erőműbe”, a fejle­mert túlságosan sok volt dés generátoraiba. Csak a lemaradás, a pótoln’ jól kell gazdálkodni vele. való. A bölcsőde, óvoda, Jakab Ágnes NÉPSZAVA *1 197*. szeptember 21 ­ A Budapesti Művészeti Hetek nyitóhangversenye az Erkel Színházban Lorin Maazel — Fischer Annie Az Állami Hangverseny Zenekar tagjai érezhetően és hallhatóan átélték ugyanazt a megilletődött örömet, amelyet az Erkel Színházat megtöltő kö­zönség szeptember 25-én, Bartók halála negyed­­százados fordulójának előestéjén az ötödik Bu­dapesti Művészeti Hetek nyitásán. Az alkalomhoz illő volt ft műsor (Bartók: Két kép, III. zongoraver­seny és „Zene”), és a két vendégszereplő, napjaink kimagasló karmester egyéniségei közül az ame­rikai Lorin Maazel és leg­nagyobb zongoraművészei közül a magyar Fischer Annie. Mindenki nagyon szép hangversenyre számított. És senki nem csalódott. Bartók zenéjének végleges hazai győzelmét, közelju­tását mind szélesebb ré­tegekhez csakis ilyen megszólaltatások szolgál­hatják és idézik elő. A Bartók-zene „hibája”, hogy az önmaga igényé­hez és tökéletességéhez illő tolmácsolást követel. Olyan művészet ez, amely egyszerűen nem tűri a fe­lületességet, az elnagyo­­lást, a körülbelül­ megszó­­laltatást, a pontatlansá­got, az érzelmi telítettség hiányát. Tünékeny, nagy művészet ,— mihelyt va­laki méltatlanul közelíti meg, nem talál semmit, így hát nem is mutathat senkinek semmit. Nagyon jellemző: a koncert után több olyan emberrel be­széltem, aki még nem gyakran és nem szívesen találkozott a Bartók-ze­­nével, de most, a felfoko­zott várakozás, a jó hír­verés hatására bekapcsol­ta a televíziót, rádiót. Kö­zülük többen is álmél­­kodva nyilatkoztak, hogy „hiszen” a Bartók-zene dallamos és tényleg szép. Várható, hogy még sokan ébrendnek erre a követ­kező hetekben ,ha a Bartók-zene lényegének kiéríttgdi abszolút őrét nem is mindig állí­­atják csatasorba, mint Maazel és Fischer Annie. Maazel már aratott mindent elsöprő sikert Budapesten —­ akárcsak szerte a világon. A va­rázsló-karmesterek fajtá­jából való — mindenki szívesen, önként engedel­meskedik , akaratának, mert sugárzik­ belőle, hogy tudja és akarja a művet, minden ízével, érzésével és gondolatával. A „tud­ja” itt nem egyszerűen el­képesztő (valóban elké­pesztő) memóriát jelent, hanem a zseni akaratá­nak, intencióinak tisztes­séges és szenvedélyes át­vételét. Fischer Annie játékát alkalmanként újra meg­fogalmazni képtelenség — helyesebben csak ő képes rá. Ez a III. zongoraver­seny öröm és gyász, féle­lem, harag és emberfél­tés, megható líra és en­gesztelhetetlen gyűlölet, századunk legnagyobb ze­neműveinek egyike. Fi­scher Annie minden gon­dolatának hangot adott. A másik két műben (kivált a csodálatos „Ze­nédben) és a zongora­­verseny nagyzenekari feladatában is kiderült, milyen remek tartalék tu­dással, gonddal, árnyala­tokkal rendelkezik az Ál­lami Hangverseny Zene­kar. Boldogan halljuk mi­nél gyakrabban így mu­zsikálni. Jajka­— HETI POSTÁNKBÓL A Gyapjúmosó- és Szövőgyár bodajki gyáregysé­­­­­géből érkezett a levél. Bencsik János, a gyár­egység karbantartó villanyszerelője, egyben szakszervezeti bizalmija soraiban megemlíti, hogy 1968 szeptemberében létesítették az üzemet. Ezzel a környék munkaerő-foglalkoztatási gondjain is nagy­ban enyhítettek, mindenekelőtt azonban az asszo­nyok és lányok számára nyújtottak kereseti lehető­séget. Jelenleg mintegy öt-hatszáz a gyáregység dol­gozóinak száma, s jövőre — levélírónk szerint — ezer főre szeretnék emelni ezt a számot. A munk­a­­vállalók hetven-hetvenöt százaléka a környékről jár dolgozni. Naponta tizenegy faluból, községből kere­kednek útra és legtöbbjük a menetrendszerűen köz­lekedő autóbuszt­ veszi igénybe. És ebből származik a baj, amiről a szakszerve­zeti bizalmi így számol be levelében: „Gyakran elő­fordul, hogy például a Bakonycsernye—Bodajk útvo­nalon közlekedő buszra nem férnek fel a gyáregység dolgozói, így aki nem akar elkésni, annak a munka­kezdés előtt egy-két órával előbb közlekedő buszt kell igénybe vennieA bakonycsernyei autóbusz­­járattal 139-en utaznak naponta munkahelyükre. Hasonló a helyzet a más irányból Bodajkra, érkező járatok esetében is. ” Levélírónk szerint a gyáregység vezetősége ed­dig nem tudott különjáratot biztosítani, amit több alkalommal kértek a bejáró dolgozók nevében. ígé­retet ugyan már kaptak, intézkedés azonban nem­igen történt. Bencsik János és még 193 dolgozó írta alá a szer­kesztőségünknek írt levelet, amelyben segítségünket kérik utazási gondjaik megoldásához. Döntő többsé­gükben asszony- és lánynevek vannak az aláírók között. Javaslatuk szerint a gyár­ három autóbusz beál­lításával könnyen megoldhatná a dolgozók szállí­tását. A vállalat 39 ezer forinttal járul hozzá az utazási költségekhez. Az érdekelt dolgozók 45 ezer forintot fizetnek a buszbérletekért. „Gondolom, ezek­­­a számadatok meggyőzően bizonyítják, hogy mind a vállalat, mind pedig a dolgozók érdeke megkövetel­ a né a különjáratok indítását.’’ Így érvel a szakszer­vezeti bizalmi, aki végül megemlíti, hogy kérésük teljesítésével több száz dolgozó helyzetén könnyíte­­nének a gyár vezetői. ■ Kívánságuknak megfelelően, a levelet továbbí­­tottuk a Gyapjúmosó és Szövőgyár budapesti igaz­gatóságához. Kértük, foglalkozzanak a bodajkiak problémájával, és ha egy mód van, találjanak meg­oldást a fenti javaslat megvalósítására. A választ nemcsak a saját, hanem valamennyi érdekelt bodajki dolgozó nevében is nagy érdeklő­déssel várjuk ... Samarjai Tibor

Next