Népszava, 1970. szeptember (98. évfolyam, 204–229. sz.)
1970-09-27 / 227. szám
Munkások a gyári közérzetről A nagy család Ki hogyan érzi magát a gyárban ? B fiatalok és idősebbek. — 24- től 48-ig — ülik körül az asztalt. Lánggyáriak, a turbinaüzem dolgozni. — Szerintem az a legfontosabb, szeretjük-e a — Mert életünk egy darabja a gyár — segíti ki Oraja László. — Nekem különösen az — folytatja —, mert itt ismerkedtem meg a feleségemmel is. Együtt fociztunk itt Sóvári Gyulával, a kapusunk, tudja ki volt? Kónyi Gyulsi, aki most a XIII. kerületi PB első titkára, a nagyesztergában dolgozott. Mi építettük a focipályát is meg a csónakházat. — Amikor kigyulladt a gyár — emlékezik vissza egy epizódra — otthagytuk az ellenfelet és rohantunk oltani. És hát itt ért bennünket a nagy változás, amikor éreztük, hogy saját magunknak csináljuk azt, amit teszünk. _A mai fiatalok talán sohasem fognak annyi társadalmi munkát végezni ■ szeretettel, mint mi. — Nem, mi is építettünk — szól közbe Erdei Ferenc —, már a balatoni — Csak egy megjegyzést ehhez — szól Kurucz Ferenc. — Azelőtt a násik (ipari tanulók itt húzták le a három évet. Most ide teszik őket fél, jó esetben egy évvel előbb, mint felszabadulnak. Rövid az oktatási idő, a bonyolult munkához, és meglógnak. Na persze, akad, aki itt marad, de ezek az erősebbek. Szerintem nem a tanárt kell megszoknia a gyereknek, hanem az tízeimet, a" munkát", az itt dolgozókat. — Ajróéha:n'erhiztosít’ szerepet? — vetem közbe. — De — mondja Bozsik Feri. — Hogy hol a határ, azt nehéz lenne megmondani. Ha én foglalkoznék munkaüggyel, olyan intézkedéseket hoznék, hogy megálljon a munkaerővándorlás, mert az sok igazságtalanságot szül. Volt nálunk egy fiú, lesz egyárat — mondja Sóvári "Gyula. " — Ön szereti? — Igen. — És miért? Az őszes hajú munkás gondolkozik, majd azt válaszolja : — Nem tudom, üdülő a mi munkánk, a KISZ-fiataloké. Majd 15 év múlva, mi mondjuk ugyanazt az akkori fiataloknak, amit most a Laci bácsi. Aki itt közöttünk lehúz öt évet, az itt ragad. Bozsik Feri mosolyog. — Na, mondd meg, miért dezertáltál közülünk — kérdi tőle Oraja László. — Mondja a Laci bácsi. — Azért, mert büdös volt a „fogd meg”, technikusi oklevéllel. Elmentél fehér köpenyesnek. — De vissza is jöttem! — Mert kevés volt a pénz. — Nemcsak azért. A Majoros-brigádban dolgoztam és később rájöttem, hogy Majoros legalább tanított valamire. Nehéz munka a turbinaszerelés. Az ember azt hiszi, hogy tudja és kiderül, hogy nem tudja, öt-hat év kell hozzá, amíg valaki tényleg szerelő lesz. És fél nem türelmetlen? télt a katonaságtól, viszszajött. Kevés volt a pénze, kilépett. Két év alatt feltornászta az órabérét és 12 forinttal vissza akart jönni. Nálunk az a szerencse, hogy nem a munkaügyi osztály mondja: jó, rendben, hanem le kell jönni az üzembe és a Laci bácsi, Feri bácsi és a többiek mondják ki az áment, ők azt mondták, „nem ér annyit a munkád". Piszkálta volna a csőrünket, ha visszaveszik. i r.áf-U.itltiS: iá van olyan eset, — folytatja —, amikor ők sem tudnak tenni semmit, mert nagy ritkán egyetértés nélkül, meggondolatlanul ide raknak valakit. Öt éve vagyok itt, tudok erre is példát Ide tettek egy technikust 2600-ért. A Majoros-brigádban ugyanakkor velem kezdett egy fiatal mérnök, fizikai munkásként, és most legalább kétszer olyan jól érti ezt a munkát, mint az említett technikus és kevesebbet kap. A fiatalokat ez elkedvetleníti, különösen a fiatal mérnököket. — Itt hagyná a gyárat, ha most 400 forinttal többet ígérnének? — kérdem. • — Azt hiszem, megfogott — pirul el Bozsik Feri. — De nősülni acárok, lakást építek és most minden forint kell. És itt még segítenek is, ezért lelkiismereti kérdés. Csak ez az átkozott lakásgond ne lenne. — Ki nem akart még elmenni a Láng-gyárból? Mély hallgatás a válasz, szóval, mindenkinek megfordult a fejében. — ön mikor? — kérdem Sóvári Gyulát. — 1943-ban, segédkoromban, mert megsértettek. — ön miért akart el— Itt a legnagyobb vonzóerő: ez a nagy család — fordítja vissza a beszélgetés fonalát Nagy Lajos. — Ha’ végig megyek a gyárban, csak úgy repkednek a szevaszok. Bemegyek a „Lordok házába’’ (ez a sarki talponálló), meglátnak, veszik a fröccsöt, nem kell sorbaállni. Egyszerű szerelő vagyok, de a vezetők nagy többségét is ismerem. Közülünk nőttek ki, velünk kezdtek. Itt van dr. Irogy, Erdősi, Komoróczki, mindnek tisztes funkciója van, és bármikor , beszélhetek velük. Közöttünk még a hangvétel is más. Nem mondom, hogy nem veszekszünk, de hát a gyerekeinkkel is veszekszünk. S itt megmondhatom azt, amit gondolok. — Az igazgatóról nem tettek említést -*» jegyzem meg." If-nn -flOlD — Nem is tehetünk — válaszol Orbán László. -*■ Talán egy éve van itt. Még nem látjuk, mit produkál. — És az elődje? — Bárányos? Bár a modorát nem nagyon szívleltük, azt azonban el kell ismernünk, sokat tett a menni? — kérdem Csomós Gyulát. — Mert Százhalombattán lakást ígértek. De itt úgy összefogtak az emberek, addig verekedtek, míg lakást kaptam a gyártól. Kurucz Ferencnek is hasonló okból fordult meg fejében a gondolat. Végül mindegyik maradt. Hány évet húztak le egyhuzamban a Láng-gyárban? Bozsik Ferenc 5, Erdei Ferenc 12, Csomós Gyula 17, Nagy Lajos 21, Oraja László 25, Kurucz Ferenc 25, Sóvári Gyula 32 évet. S egy pillanat alatt megtudom azt is, hogy a turbinaüzem 160 dolgozója közül 110 tizenöt évnél több időt töltött el itt. S ez nagy gondot okoz a törzsgárdatagok jutalmazásánál a vállalatvezetésnek és a szakszervezetnek. Nem „bírja” a kassza az értékesebb jutalomtárgyakat, amit máshol oly előszeretettel adnak a gyárért, a turbinaüzemért is. Ő volt az, aki a turbinafejlesztést szorgalmazta s így műszakilag nem maradtunk le. Ez pedig nem kis dolog, mert kenyér holnap is sell. — Mindent meg kell nézni a másik oldalról is — folytatja Nagy Lajos. — Erre apróságokon keresztül jön rá az ember. A jövedelem-kimutatásomnál összeszámolnak itt mindent, a kiszállásom költségeit, napidíjat stb. Ezért fizetek a gyerekért napi 11 forintot. De hol tudok én otthon ennyi pénzért reggelit, ebédet adni neki. Ha beteg vagyok, akkor ez összeg után kapok táppénzt. Higgye el, nem lehet mindig csak azt a pénzt nézni, amit az ember a pénztárnál zsebre tesz. Ha csak azt nézném, már rég itthagytam volna at gyárat vEHKét, h&gfr ki különös, de egyszerűen nem tudom magam elképzelni a Láng-gyár nélkül. S ez utóbbi mondattal a többiek is egyetértettek, mert a mindennapok sok aprósága az életük elválaszthatatlan darabjává varázsolta az ő üzemüket. Pusztai Ferenc 15 év múlva mi mondjuk.. Megállítani a munkaerő-vándorlást Nem lehet csak a pénzt nézni Fiatalok a szocializmusról Igények — és lehetőségek „Korlátlan, de összeszűkült../" Ahol az elején megtorpanunk a beszélgetésben: a lehetőségek. — Korlátlan, ugyanakkor összeszűkült lehetőségeink vannak — mondja András. — Nem csupán arra az „agyonírt” témára gondolok, hogy a fizikai dolgozók tehetséges gyerekei nem juthatnak tovább, hanem másfajta ellentmondásra is. Én például az általános iskolában mindenáron műszerész akartam lenni.Nem sikerült, Lakatos lettem. Szeretem , nem szeretem, ez van. Ha az olvasónak egy gyanútlan pillanatban nekiszegeznék a kérdést, mi a véleménye a szocializmusról, eltűnődne, gondolkozna és az is lehet, hogy úgy válaszolna, mint nekem az egyik tétovázó riportalany: — Nem tudom. — Az nem lehet — mondtam ennek a fiatalasszonynak. — Csak van véleménye arról a világról, amelyben minden reggel munkába indul, kell, hogy legyen véleménye, elképzelése a szocialista életformáról!? — Majd’ meghalok, hogy főiskolára járhassak — mondja Somlai Gyuláné. — A gyár javasol, talán fel is vennének. De nem mehetek, mert férjem katona, keresetemre pedig szükség van. A lehetőségek korlátai persze, sokfélék, nemcsak az egyéni, szakmai előbbre jutásban, hanem másfajta boldogulásban is. Mert előbbre jutás szempontjából például Kiss Anikó sem panaszkodhat. Fizikai munkásként kezdte, tanult, a negyedik munkakörben dolgozik a gyárban, megbecsült ember, s talán többet is kapott, mint amennyit várhatott volna. A fizetése sem kevés. — Csak a schee kevés. Pedig a fiatalok általában hangot adnak bátor, néha kiigazításra szoruló, vitára késztető gondolataiknak. Akiket most bemutatok, jellegzetesen képviselik a Goldberger Textilnyomó Gyárat: Péter János technológus, Straub András lakatos, Koncz Gábor ipari tanuló, Kovács Árpádné rajzoló, Csordás Judit gyors- és gépíró, Kiss Anikó adminisztrátor, Somlai Gyuláné rajzoló, André Attila KISZ- titkár. A fiatalok — ha erről beszélnek is kevesebbet — ismerik a szocialista vívmányokat, ismerik az elveket, de látják az árnyoldalakat is. Persze, nem mindig az egész történelmi-társadalmi háttérrel együtt. Péter kérdezte például: — Szabolcsnak miért volt árvízre szüksége ahhoz, hogy kőházak épüljenek az elmaradott falvak vályogházai helyén? Nem hiszem, hogy a huszonöt év alatt ne lehetett volna segíteni rajtuk ugyanúgy, mint most, akár társadalmi összefogással. . A fiatalokra nem marad tehát hatástalan a katasztrófa nyomán kialakult támogatás, s érzik: létezik az a bázis, amely megelőzheti a bajokat, amely segíthet a társadalmi konfliktusok hogy lakást vegyek — mondja. — A PANYOVÁ-nak volt egy lakásépítési akciója, 50 ezer forint volt a belépés. Kérdezem, egy fiatalnak honnan van az induláshoz, havi fizetésből enynyi pénze. — A szocializmus eszméje — szél Péter — nem tudott eddig mindenen győzedelmeskedni. Úgy is mondhatom, még nem mindenkinek jött el a szocializmus. Ha csak leküzdésében. Itt van például a KISZ is, amely ilyenkor a leghasznosabb célok érdekében végzett akcióval öregbíthetné tekintélyét. Más kérdés, hogy mennyi mindenre nem lehetett elég egy negyedszázad építőmunkája sem. — Ha már a hibáknál tartunk — szól Ildikó —, hadd kérdezzem meg: miért van szükség arra, hogy a valóságot, a tényeket időnként még mindig feleslegesen kozmetikázzuk, vagy egyszerűen elhallgassuk? Én a szocializmus és az eszme védelmében teszem ezt szóvá! Ez is mutat valamit, hogy ma már magasabb, színvonalasabb propagandát, tájékoztatást igényelnek a munkások. Műveltebbek, mint akár tíz éve voltak. A XX. század óriási azt nézem, hogy szerintem társadalmi, tagozódás, rétegeződés most is van, és az emberek most sem mindig értékük és érdemük szerint vannak „fent” és „lent” — akkor tanácstalan vagyok. A lehetőségek sem egyformán adottak. Ha például minket a „szocialista összeköttetés” előnyével induló gyerekek mellé állítanak, azonnal látható a különbség, technikai fejlettsége szélesebb körű ismereteket kényszerít rájuk. Másrészt a tájékozottság — a tömegkommunikációs eszközök révén, a turizmus és az idegenforgalom elterjedésével, nemkülönben saját fejlődésünk kapcsán — az ige— ez is figyelemre méltó — szól közbe Kovács Árpádné —, hogy a szülők, ha keveset keresnek is, de azon igyekeznek, hogy gyereküknek meglegyen mindene. A szülők külsőségekre törekvő versengésében viszont elsikkad sokféle követelmény. Nem nagyon tudják ugyanis megbecsülésbe tanítani őket, különösen, ha három-négy helyen is nevelődnek. — Valójában arról van szó — veti közbe Péter —, hogy nagyon elhanyagoltuk a tudatformálást (ha jól olvastam róla). Évekkel ezelőtt ez merev korlátok között történt, most meg átbillent az anyagi oldalra. Az új gazdaságirányítási rendszerben az eredmények mellett furcsa változások is születtek. Közismert, hogy nagy a fluktuáció, egyes iparágakból úgy eltűntek az emberek, például nálunk is, hogy tűnődni kell, van-e értelme fenntartani az üzemet. És ami a legnagyobb hiba, a fiatalok is mennek — főleg ők mennek! És itt jegyezném meg még egyszer a tudatformálás fontosságát. Tizennégy éves korában a gyerek nem azt látja, hogy a huszonöt esztendőnyeket is megnövelte, gyakran túlságosan is. Mert sokan — fiatalos hévvel és öreges „sematizmussal” a fejlett nyugati országokhoz mérik a mi eredményeinket, holott tudomásul kell venni, hogy egyszerre mindent nem építhetünk fel, mit termett neki, hanem azt: hol kap majd kétszáz forinttal többet? A pénzen és a beaten kívül nem érdekli őket semmi sem. — Nincs igazad, ez nem jellemző rájuk... hangzik azonnal a kevesebb általánosítást igénylő közbeszólás. — Persze, túlzók, de ezek a jelenségek, akár beszélünk róla, akár nem, észlelhetők. A stárt és a KISZ hiába törekszik arra, hogy szocialista embertípust neveljen, ha a másik oldalon olyan családi és munkahelyi problématömeget talál, amelyre nehéz feloldást találni. — Én ipari tanuló vagyok — mondja Gábor. — Fel tudom mérni, hogy többet kapunk, mint amennyit a régiek. De az iskola nem eléggé készített fel minket a munkára. Én javaslom, készítsen riportot, kérdezzen meg száz középiskolást: milyen egy gyár? Műveltek, igényesek, harcosak Elhanyagoltuk a tudatformálást Nincsenek egyedül — Szeretem a mai ti- napközi már csökkentetnédzsereket — közli Somte a női terheket, segítlanné —, mert önállóbbakséget adott, szocialista se es száz százalékig emangítséget — de nem old cipáltak. Mi fiatalokra meg mindent együnk, a mi generá- A Goldberger fiataljai danknak a női egyenjosok mindenről beszéltek, gúság mégis csak min- de egy bizonyos: gondolkát, több munkát jelent, irodlásuk alapja a szocia— Én nem érzem így, lista társadalmi rend, engem megbecsülnek — Nem a múltba sóvárgás vitázik Kovács Árpádné, a bírálatuk, hiszen ez — De én igen —- repli- nem is lehetne, nem is kázik Anikó. — A textil másfajta modellt, keretet iparban közismert dolog keresnek életükhöz. A jen női többség, de amikor len a természetes közeg arról volt szó, hogy le számukra. De jelenünkgyeke művezető, mégsem ben észreveszik az ellentengemi, hanem egy férfit mondásokat, a konfliktus választottak, sokat, a jogtalanságok Az igazságtétel nehéz, felháborítják őket. Eze- Mert — ki tagadhatná — két: akarják felszámolni, tényleg harcot, komoly Néha azt hiszik, csak ők, harcot jelent a női egyenmagukban akarják ezt. De jogúság kivívása a mun- energiájuk belekerül a kahelyen. Talán azért is, nagy „erőműbe”, a fejlemert túlságosan sok volt dés generátoraiba. Csak a lemaradás, a pótoln’ jól kell gazdálkodni vele. való. A bölcsőde, óvoda, Jakab Ágnes NÉPSZAVA *1 197*. szeptember 21 A Budapesti Művészeti Hetek nyitóhangversenye az Erkel Színházban Lorin Maazel — Fischer Annie Az Állami Hangverseny Zenekar tagjai érezhetően és hallhatóan átélték ugyanazt a megilletődött örömet, amelyet az Erkel Színházat megtöltő közönség szeptember 25-én, Bartók halála negyedszázados fordulójának előestéjén az ötödik Budapesti Művészeti Hetek nyitásán. Az alkalomhoz illő volt ft műsor (Bartók: Két kép, III. zongoraverseny és „Zene”), és a két vendégszereplő, napjaink kimagasló karmester egyéniségei közül az amerikai Lorin Maazel és legnagyobb zongoraművészei közül a magyar Fischer Annie. Mindenki nagyon szép hangversenyre számított. És senki nem csalódott. Bartók zenéjének végleges hazai győzelmét, közeljutását mind szélesebb rétegekhez csakis ilyen megszólaltatások szolgálhatják és idézik elő. A Bartók-zene „hibája”, hogy az önmaga igényéhez és tökéletességéhez illő tolmácsolást követel. Olyan művészet ez, amely egyszerűen nem tűri a felületességet, az elnagyolást, a körülbelül megszólaltatást, a pontatlanságot, az érzelmi telítettség hiányát. Tünékeny, nagy művészet ,— mihelyt valaki méltatlanul közelíti meg, nem talál semmit, így hát nem is mutathat senkinek semmit. Nagyon jellemző: a koncert után több olyan emberrel beszéltem, aki még nem gyakran és nem szívesen találkozott a Bartók-zenével, de most, a felfokozott várakozás, a jó hírverés hatására bekapcsolta a televíziót, rádiót. Közülük többen is álmélkodva nyilatkoztak, hogy „hiszen” a Bartók-zene dallamos és tényleg szép. Várható, hogy még sokan ébrendnek erre a következő hetekben ,ha a Bartók-zene lényegének kiéríttgdi abszolút őrét nem is mindig állíatják csatasorba, mint Maazel és Fischer Annie. Maazel már aratott mindent elsöprő sikert Budapesten — akárcsak szerte a világon. A varázsló-karmesterek fajtájából való — mindenki szívesen, önként engedelmeskedik , akaratának, mert sugárzik belőle, hogy tudja és akarja a művet, minden ízével, érzésével és gondolatával. A „tudja” itt nem egyszerűen elképesztő (valóban elképesztő) memóriát jelent, hanem a zseni akaratának, intencióinak tisztességes és szenvedélyes átvételét. Fischer Annie játékát alkalmanként újra megfogalmazni képtelenség — helyesebben csak ő képes rá. Ez a III. zongoraverseny öröm és gyász, félelem, harag és emberféltés, megható líra és engesztelhetetlen gyűlölet, századunk legnagyobb zeneműveinek egyike. Fischer Annie minden gondolatának hangot adott. A másik két műben (kivált a csodálatos „Zenédben) és a zongoraverseny nagyzenekari feladatában is kiderült, milyen remek tartalék tudással, gonddal, árnyalatokkal rendelkezik az Állami Hangverseny Zenekar. Boldogan halljuk minél gyakrabban így muzsikálni. Jajka— HETI POSTÁNKBÓL A Gyapjúmosó- és Szövőgyár bodajki gyáregységéből érkezett a levél. Bencsik János, a gyáregység karbantartó villanyszerelője, egyben szakszervezeti bizalmija soraiban megemlíti, hogy 1968 szeptemberében létesítették az üzemet. Ezzel a környék munkaerő-foglalkoztatási gondjain is nagyban enyhítettek, mindenekelőtt azonban az asszonyok és lányok számára nyújtottak kereseti lehetőséget. Jelenleg mintegy öt-hatszáz a gyáregység dolgozóinak száma, s jövőre — levélírónk szerint — ezer főre szeretnék emelni ezt a számot. A munkavállalók hetven-hetvenöt százaléka a környékről jár dolgozni. Naponta tizenegy faluból, községből kerekednek útra és legtöbbjük a menetrendszerűen közlekedő autóbuszt veszi igénybe. És ebből származik a baj, amiről a szakszervezeti bizalmi így számol be levelében: „Gyakran előfordul, hogy például a Bakonycsernye—Bodajk útvonalon közlekedő buszra nem férnek fel a gyáregység dolgozói, így aki nem akar elkésni, annak a munkakezdés előtt egy-két órával előbb közlekedő buszt kell igénybe vennieA bakonycsernyei autóbuszjárattal 139-en utaznak naponta munkahelyükre. Hasonló a helyzet a más irányból Bodajkra, érkező járatok esetében is. ” Levélírónk szerint a gyáregység vezetősége eddig nem tudott különjáratot biztosítani, amit több alkalommal kértek a bejáró dolgozók nevében. ígéretet ugyan már kaptak, intézkedés azonban nemigen történt. Bencsik János és még 193 dolgozó írta alá a szerkesztőségünknek írt levelet, amelyben segítségünket kérik utazási gondjaik megoldásához. Döntő többségükben asszony- és lánynevek vannak az aláírók között. Javaslatuk szerint a gyár három autóbusz beállításával könnyen megoldhatná a dolgozók szállítását. A vállalat 39 ezer forinttal járul hozzá az utazási költségekhez. Az érdekelt dolgozók 45 ezer forintot fizetnek a buszbérletekért. „Gondolom, ezeka számadatok meggyőzően bizonyítják, hogy mind a vállalat, mind pedig a dolgozók érdeke megkövetel a né a különjáratok indítását.’’ Így érvel a szakszervezeti bizalmi, aki végül megemlíti, hogy kérésük teljesítésével több száz dolgozó helyzetén könnyítenének a gyár vezetői. ■ Kívánságuknak megfelelően, a levelet továbbítottuk a Gyapjúmosó és Szövőgyár budapesti igazgatóságához. Kértük, foglalkozzanak a bodajkiak problémájával, és ha egy mód van, találjanak megoldást a fenti javaslat megvalósítására. A választ nemcsak a saját, hanem valamennyi érdekelt bodajki dolgozó nevében is nagy érdeklődéssel várjuk ... Samarjai Tibor