Népszava, 1986. március (114. évfolyam, 51–75. sz.)
1986-03-29 / 75. szám
NÉPSZAVA 1986. MÁRCIUS 29., SZOMBAT tmmmmmmmmmmtiimmmmmmmMmmmmmmmHmnmmimmmwmmmimMm Megcsörrent a piros készülék a kis üvegasztalon. Ildikó lecsúszott a férfi mellől a barna medvebőrrel takart heverőről, és fölvette a kagylót. Tamás már egészen felöltözött. Az asszonyon csak a csipkés szegélyű melltartó és a kis nadrág volt. — Halló? Pozsonyi-lakás? — hallatszott a vonal túlsó végén. — Igen. Tessék? — Van önnek egy Ákos nevű, tizennégy éves gyermeke? Ildikó egy pillanatig habozott, aztán megszólalt: — I igen. Miért? — Kérem, én a Hámán Kató Kórházból telefonálok. Pozsonyi Ákost tegnap hozták be a mentők. Az intézetben összeverekedett a társaival. A sebészeten fekszik. Fölrepedt a szája, de nem súlyos. A fiú azt kéri, ha teheti, látogassa meg. — Mikor van látogatás? — Szerdán, pénteken és vasárnap ... — Köszönöm — mondta az asszony, és visszatette helyére a telefonkagylót. Maga elé nézett, hallgatott, aztán könnyed mozgással megfordult. A férfi, aki csak a beszélgetés egyik felét hallotta, nem értette, miről van szó. — Valami baj van? — kérdezte. — Semmi — legyintett az asszony. — Ákos csinált megint valamit. Kórházban van. Ildikó huszonkét éves korában ment férjhez, de sokáig nem született gyermekük. Akkor rábeszélte férjét, hogy fogadjanak örökbe egy kisfiút. Voltak, akik figyelmeztették: nagy kockázat az ilyesmi. Ildikó nem hallgatott rájuk. Nyolc éve voltak házasok, amikor magukhoz vették az akkor egyéves Ákost. Eltelt újabb hat év, és Ildikó váratlanul teherbe esett, és gyermeke született a férjétől. Éppen akkor, amikor Ákos már iskolába kezdett járni, és kezdtek napfényre bukkanni Ákos miatt a bajok. Ákos osztályfőnöke egyszer behívatta az iskolába: — Mondd, kedvesem, igaz, hogy ti otthon lovat tartotok? — Mi, lovat? Honnét veszed ezt? — Tudod, nekem is furcsa volt, amikor Ákos azt mesélte az osztálytársainak, hogy nektek otthon a garázsban egy lovatok van bekötve. Akkor vált igazán gyanússá a dolog, amikor azt mondta, hogy ez egy női ló, nyaklánc lóg a nyakában, és két arany fülbevaló van a fülében. Ildikóban két érzés csapott össze: szerette Zoltánt, édes gyermekét, és szerette Ákost, örökbe fogadott fiát is. Ma már tudja, hogy házasságuk megromlásában is nagy része volt annak, hogy férje egyre nehezebben tűrte az Ákosról érkező híreket. Az általános iskola nyolc osztályát öt különböző helyen járta. Amikor elváltak, Zoltán az anyjánál maradt, Ákos a férjéhez került. Ildikó azzal a gondolattal mondott le Ákosról: a fiú maholnap úgyis tizennégy éves, az apja intézetbe adja, szakmát tanul, s vagy megáll a maga lábán, vagy végleg elkallódik. De legbelül nem tudott a fiúról lemondani: több mint tíz évig nevelte, szerette, féltette. Ha véletlenül találkozott vele a városban, egy húszast dugott a fiú markába, ha nem volt rajta sál, a sajátját tekerte le, és a fiú nyakába kötötte. Amikor Ildikó megismerkedett Tamással, elmesélte neki balul végződő házassága történetét. Ákos örökbefogadását is, a kudarcokat, a csalódásokat a fiúval. De a férfi még nem találkozott Ákossal. Tamás térdére tette a kezét, és fölállt: — Vasárnap van. Be kellene menni hozzá ... — Ne nyugtalankodj — mondta az asszony, és megigazította a melltartó pántját. — Ülj vissza, majd szerdán megnézem .. . — De még odaérnénk. Fél négy van. Én is szívesen bemegyek veled. — Jó. Nagyon rendes tőled. De még van idő. Hatig van látogatás. Tamás fokról fokra hatolt Ildikó életébe. Először legkülső burkát ismerte meg: telt, érett alakját, könnyed, elegáns mozgását. „Ugye valamikor balettozni tanultál?” „Persze. Csak már régen volt.” Aztán egy őszi dunai hajókiránduláson Ildikó elmesélte házassága történetét. „Tulajdonképpen sokáig nagyon jól megvoltunk Imrével. Volt tizennégy-tizenöt szép évem.Tamás sokáig nem akart az asszony lakására elmenni, mert tudta, hogy akkor fiával, Zoltánnal is kell találkoznia. „Ne légy hülye. Már annyit meséltem rólad, hogy egyszerűen ő kíváncsi rád.” Egy doboz dominót vitt neki. Azt gondolta, hogy a játék, a közös élmény majd összecsiszolja őket. Tamás az egyik este ott maradt a vacsora után is. Ildikó lefektette a fiát, elővett a bárszekrényből egy üveg vörösbort, és azt mondta: — Most te mesélj magadról.. . Tamás tíz éve élt egyedül. Törvényesen nem vált el a feleségétől, de külön laktak. Építészmérnök volt, sokat utazott vidékre, ragaszkodott a függetlenségéhez, a szabadságához. Néha átsuhantak nők az életén, de nem égették meg. Úgy gondolta, ez a már semmit sem jelentő jogi függőség őrzi meg a szabadságát. Hosszú évek után most érezte először, hogy van valaki, akit be akar avatni az életébe, akinek el akarja mesélni a gyerekkorát, akit el akar cipelni abba a faluba, ahol született, aki előtt le tudja vetni a lélek legutolsó kígyóbőrét, aki előtt nem szégyelli testi esendőségét, csupaszságát. A férfi képzeletében egyre többször jelent meg Ildikó lakása, a lila szövettel bevont franciaágy, a hálószobát és a fürdőszobát elválasztó sárga függöny, a medvebőrrel letakart heverő, a lemezjátszó, a piros telefon, a méhkasra emlékeztető, fonott lámpabura. Az egyik pillanatban úgy érezte, hogy ott tudna élni, a másikban azt, hogy sosem. Egyszer azt érezte, hogy csak a vágy, a szenvedély köti az asszonyhoz, máskor azt, hogy valamiféle mélyebb, teljesebb vonzódás hatja át, a megváltást, a teljes odaadást várja az asszonytól. — Talán le tudnék mondani érte a szabadságomról — gondolta. — Talán van újrakezdés az életben, talán nem vagyunk örökre kiszolgáltatva egykori rossz választásunknak ... Talán a gyermekét is föl tudnám nevelni . . . Ha ott ült az asszony szobájában, egyre gyakrabban azon kapta magát, hogy azt mérlegeli, mit szólna Ildikó, ha odafordulna hozzá: — Belédszerettem . .. Vállalni akarom az életedet. Vállalni tudnál-e engemet? Ezen a vasárnap délután úgy érezte, hogy valamiféle próbatétel elé állították. Nemcsak arról van szó, hogy beleszeretett valakibe, hogy le tud-e mondani a szabadságáról, nemcsak arról, hogy vállalnitudja-e az asszonyt, a gyermekét, hanem arról is, hogy hagyja-e beengedni az életébe ezt az idegen, nyers és vad erőt, ezt az intézetbe adott, összevert, kórházban fekvő fiút, Ákost, akit nem ismer, soha nem látott, semmi köze hozzá, de akinek a sorsa most valamiképpen megérintette, mert ahhoz az emberhez tartozik, akit szeret, aki fontos a számára, akitől megváltást remél, akit vállalni akar. Ildikó sokáig készülődött a fürdőszobában. Először alapozó krémet, majd színes festéket tett az arcára. Haját hosszan fésülgette. — összekócoltad. Látod, nem akar megállni — mondta nevetve, amikor a férfi benyitott az ajtón, és a tükör mellé támaszkodott. Az ajkára rúzst kent, a körme színéhez illőt. Egy henger alakú flakonból körkörös mozdulattal, mintha dicsfényt rajzolna a feje fölé, rögzítő lakkot fújt a hajára. — Mehetünk — mondta, és a szekrényből elővette fekete bundáját. Először villamosra ültek, majd autóbuszra kellett szállniuk. Amíg a téren a buszra vártak, megeredt a hó. Sűrű, nagy, laza és nedves pelyhekben esett. A járdán hamar megült, de az úttesten az autók szétmorzsolták, a kerekek kásás péppé őrölték, és mocskos locsokként szétfreccsentették. Hallgatva ültek egymás mellett a hideg kocsiban. A férfi a párás, homályos ablakra nézett, és próbálta elképzelni a jelenetet, ami a kórházban vár rá. Az asszony a kis csomagot, a narancsot és a csokoládét szorongatta, amit a férfi az utolsó pillanatban erőltetett a kezébe: — Azt hiszem, jó volna vinni neki valamit... A látogatók már hullámokban távoztak a kórházból, amikor a kapu elé értek. Ildikó behajolt a portásfülke ablakán: — A sebészetet hol találjuk? A portás a háta mögé, a falon függő órára pillantott: öt perc hiányzott a hat órából. — Hát csak siessenek ... Az udvar végén jobbra ... A kórteremben nyolcan feküdtek. Ákos az ajtó melletti ágyon hevert. Ildikó azonnal megismerte. Félig volt rajta a takaró. Egy képeslapot nézegetett. — Te szegény ... Mi történt veled? A fiú letette kezéből az újságot, és felült. — Jó, hogy bejöttél, anyu. Nagyon egyedül voltam már ... Hogy mi történt? Bejött egy részeg ürge a szobába, elkezdte szidni az anyámat, és én behúztam neki egyet. Visszaütött. És megvolt a balhé. Kijött egy URH-s kocsi. A többire nem emlékszem. — Szegény kisfiam, milyen szép gyerek voltál. Elcsúfítottak. Hogy be van dagadva a szemed ... Mutasd a szádat! Fölrepedt? Ezt a narancsot talán meg tudod enni... Tamás ott állt ügyetlenül az ágy végénél. Kezet nyújtott a fiúnak. Látta, hogy a hosszú hálóing alatt fürdőnadrágot visel. Ildikó kigombolta bundáját, és a fiú mellé, az ágy szélére ült. Körmével meghámozta a narancsot, szétfejtette, és gerezdenként a fiú szájába dugta. — Mint egy madarat, úgy eteti — gondolta a férfi. Tamás először a fiú ágya végén lógó kórlapot nézegette. Látta, nincs láza. Aztán a szoba közepén álló asztal mellé húzódott. A fehér lepedővel letakart asztalon gyógyszerek hevertek, és egy tálcán kancsóban tea barnállott. — Ülj le — fordult feléje Ildikó. — Mindjárt megyünk ... Tamás végigjártatta szemét az ágyakon. Volt, aki rejtvényt rejtett. Egy fekete bőrű, bajuszos férfi összehúzódva aludt. Egy idős, ősz embertől most búcsúztak a látogatók. Papír zörgött, mintha egér mocorogna. Valaki fehér kötélbe kapaszkodva fölült az ágyán, és kíváncsian a fiú ágya szélén ülő, fekete bundás asszony felé fordult. Tamás a sapkáját forgatta a kezében. Mélyen megérintette a környezet, önmagát látta az egyik ágyon feküdni.. . Beteg. Nem jön be hozzá senki. Egyedül van. A látogatási órában a szobájukba húzódnak a nővérek is, pihennek ... A halálra gondolt, a saját halálára, elmúlására, esendőségére. Megszülettünk, anélkül, hogy bárki megkérdezte volna tőlünk, hogy akarjuk-e ezt a létet — gondolta. — És nincs erőnk, hogy megszüntessük. Megértette, hogy eljön majd az óra, amikor olyan magatehetetlen lesz, mint egy hegyről leomlott szikla, és olyan magányos, mint egy víz hátán sodródó, kisimult falevél. Meghallotta, hogy Ákos az anyjához fordul, és megkérdezi: — Mondd, anyu, ki neked a Tamás bácsi? — Ákoskám, ő nekem a világon a legeslegjobb barátom. — A barátod? — Igen ... — Mit csinál? — Mérnök. Házakat tervez. Sokat dolgozik. — Mióta ismered? — Fél éve. — És szereted? A férfi nem hallotta, hogy mit válaszol Ildikó a fiúnak. Csak azt látta, hogy a felbontott narancs héját visszagyömöszöli a zacskóba, a csokoládét az éjjeliszekrény fiókjába süllyeszti, begombolja a bundáját, és föláll. — Ha tudsz, gyere be szerdán is — mondta a fiú. — Talán még itt találsz. De a papának ne mondd meg, hogy mi történt velem ... Az üres és hideg autóbusz zötyögve haladt a macskafejes köveken a város belseje felé. Változatlanul nagy pelyhekben esett a hó. Betakarta a fákat, a háztetőket, megtapadt az emberek ruháján. Vasárnap este volt. Kevesen jártak az utcán. A gépkocsivezető kedvetlenül mondta be a mikrofonba a megállók nevét. Az asszony szólalt meg először. Rekedt volt a hangja: — Hát ha annyira akartad, most láthattad, ki vagyok, milyen az életem. Ez az Ákos is ... Hiába került az apjához, hiába van az intézetben, nem tudok lemondani róla. Pedig tudom, hogy nem végzi simán. De az anyja vagyok. Ha börtönbe zárnák, akkor is az életéért, a fölmentéséért könyörögnék. Tamás hallgatott. Az aszszony egyre nyugtalanabbul beszélt: — Nem ismersz, nem tudod, ki vagyok. Darázsfészekbe nyúltál, amikor megláttál. Csak azt tudom mondani, menj el, menekülj tőlem, amíg nem késő. Ildikó megértette, hogy van valaki, aki egész életet akar tőle, hogy van valaki, aki vállalni akarja, hogy van valaki, akit neki is vállalnia kellene. Megrémült. Úgy érezte, van ragaszkodás, ami bilincsbe ver, van szeretet, ami rabbá tesz. Amikor elvált, szabadságot szerzett magának. Ha az idő múlásával gondolt is arra, hogy állandó társat keres, most megdöbbent, hogy veszélybe került a függetlensége. Tamás ujjaiban, amelyekkel eddig az asszony karját fogta, meglazultak az izmok. Hirtelen nyomasztó érzés támadt rá, valamiféle furcsa fájdalom és ernyedtség. Fogalmak jutottak eszébe, mint egy szokatlan leltár tételei: arckrém, hősugárzó, lámpabura, melltartó, medvebőr, papírszalvéta, szempillafesték, tej, telefon, törölköző, vörösbor ... Nem tudta volna megmondani, hogy miért ezekre a szavakra gondolt, de mindegyik valami személyeset jelentett a számára. Megpróbált mosolyogni: — Ugyan, darázsfészek . . . Túlzol, drágám. Ildikó behunyta nagy, kerek, zölden sugárzó szemét, és hallgatott. Szóval megkezdődött a búcsúzás, gondolta a férfi, de önsajnálat nélkül, s mintegy kívülállóként figyelte már önmagát. Látta az ülésen kissé előrehajló, meggörnyedt alakját, hallotta elfulladó lélegzetét. Hogyan hihettem egy pillanatig is, hogy van megváltás? — gondolta. Rideg és hideg kövek vannak, idegen csillagok, amelyek egy pillanatra találkoznak, egymás közelébe kerülnek, aztán mindegyik továbbmegy rendelt pályáján. Már fogalmazta magában a levelet, amit majd holnap megír, és postára ad Megköszöni Ildikónak mindazt a szépséget és gyönyörűséget, amit kapott tőle, a képzelet játékát, a hitet, hogy van sziget és van Odüsszeusz, hogy van hely, ahol várnak rá, és van aszszony, akiről azt hitte, hogy vállalni tudja. — Arckrém, lámpabúra, medvebőr, telefon — motyogta maga elé a szavakat. — Mit mondasz? — húzódott közelebb Ildikó. — Semmi, semmi... Egy leltár tárgyai — mondta a férfi. Ahogy közeledett az autóbusz a város belseje felé, egyre több utas szállt föl. Kint hidegebb lett. Az autóbusz ablakára csapódott pára sűrű erekben végigcsorgott az üvegen. Olyanok voltak ezek az erek, mint a szomorúság és a tehetetlenség könnyei. Tüskés Tibor ODA, VISSZA Székely Dezső ANGYALOK KÖNNYE „... üres a vég s mind hiú a gyász: Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.” (Szabó Lőrinc) 1985. február 23-án az anyák megmentője nevét viselő kórházban meghalt az anyám. A Bükk ormain kését fente a fagy, vércseppek izzottak a hóban. Zsákmányával iszkolt a Nagy Vadász s nem nézett vissza távozóban. „Ha még beszélni akarsz vele ...” de elkésett a telefon . Szorongatta a kezemet, hajótörött az utolsó szál deszkát, ott, a kórházi folyosón. „Megjött a fia Pestről...” — mondták. Mondhatták. Én is mondtam. Nem ismert meg. Nem tudta, ki vagyok s talán azt se, hogy fiam voltam. Egy hang, már nem tudom, kié: „Jobb lesz, kedves, ha megpihenhet végre, beszélni úgyse tudna már, akármeddig élne .. Valami szakadt inget-rongyot akasztottak rája s költöztették szobáról szobára, keskeny életből még szűkebb halálba. Néhány nővér egy nyitott fülke előtt kedélyesen tereferélt. Szerettem volna kérni valamit, de közbevágott egy balta-hang, mint a sarkköri szél: „Mit vannak úgy oda ... az én anyám hatvan évet se élt.. Anyám hetven elmúlt, s tán bűne az, hogy túlélt másokat?! Nyikorgott a csapóajtó. Aztán jött a vonat. Később a távirat. 1985. február 23-án az anyák megmentője nevét viselő kórházban meghalt az anyám. Harminc koszorú virágait tiporta el vastalpával a tél húszfokos hidege. A ravatalnál álltunk, apánk mellett, hat felnőtt gyermeke és száz év felé tartó nagymamánk, ki egyszem lányát mindhiába óvta; madáretetőre kis feketerigó , rebbent s borult a koporsóra. A sírásó is vigaszra szorult: beletört a földbe a csákány. Angyalok fagyott könnye csillogott örökzöld bokrok koronáján s a siremlékre, aminek az árát apámmal kuporgatták össze: „Ne legyen majd ránk gondotok, fiam, ha le kell költözni a földbe ...” 1985. február 23-án az anyák megmentője nevét viselő kórházban meghalt az anyám. Azóta, ha arra visz az utam, elfordítom a fejemet; az a vaskapu, az a téglafal emlékeimből kitöröltetett; kórházakat nem is látok, csupán siralomházat, vérmezőt, összkomfortos vesztőhelyet. Elárvult a szülői ház, mint nyár múltán a gerlefészek; udvarát fölveri a gaz, de, hű tanúja hetven évnek, Aranyos legszebb eperfája azóta küldi egyre-másra — valakinek, ki sose várta! — gyűrött, nérfoltos levelét, számonkérve a Hatalmastól: hova szállhat a madár akkor, ha már nincs föld, se ég ... ? ! 9 pwwwfcwi IIWWII IIIII.IKI UHUJtfJűiillJSWWhlimUMWMWWIWWWwaiDgacüaMmwMWB^ HAZAFELÉ