Népszava, 1986. március (114. évfolyam, 51–75. sz.)

1986-03-29 / 75. szám

NÉPSZAVA 198­6. MÁRCIUS 2­9., SZOMBAT tmmmmmmmmmmtiimmmmmmmMmmmmmmmHmnmmimmmwmmmimMm Megcsörrent a piros készülék a kis üveg­asztalon. Ildikó le­csúszott a férfi mel­lől a barna medvebőrrel ta­kart heverőről, és fölvette a kagylót. Tamás már egészen felöltözött. Az asszonyon csak a csipkés szegélyű mell­tartó és a kis nadrág volt. — Halló? Pozsonyi-lakás? — hallatszott a vonal túlsó végén. — Igen. Tessék? — Van önnek egy Ákos nevű, tizennégy éves gyerme­ke? Ildikó egy pillanatig habo­zott, aztán megszólalt: — I­ igen. Miért? — Kérem, én a Hámán Kató Kórházból telefonálok. Pozsonyi Ákost tegnap hoz­ták be a mentők. Az intézet­ben összeverekedett a társai­val. A sebészeten fekszik. Fölrepedt a szája, de nem súlyos. A fiú azt kéri, ha te­heti, látogassa meg. — Mikor van látogatás? — Szerdán, pénteken és va­sárnap ... — Köszönöm — mondta az asszony, és visszatette helyé­re a telefonkagylót. Maga elé nézett, hallgatott, aztán könnyed mozgással megfor­dult. A férfi, aki csak a beszél­getés egyik felét hallotta, nem értette, miről van szó. — Valami baj van? — kér­dezte. — Semmi — legyintett az asszony. — Ákos csinált me­gint valamit. Kórházban van. Ildikó huszonkét éves ko­rában ment férjhez, de soká­ig nem született gyermekük. Akkor rábeszélte férjét, hogy fogadjanak örökbe egy kis­fiút. Voltak, akik figyelmez­tették: nagy kockázat az ilyesmi. Ildikó nem hallga­tott rájuk. Nyolc éve voltak házasok, amikor magukhoz vették az akkor egyéves Ákost. Eltelt újabb hat év, és Ildikó váratlanul teherbe esett, és gyermeke született a férjétől. Éppen akkor, amikor Ákos már iskolába kezdett járni, és kezdtek napfényre bukkanni Ákos miatt a ba­jok. Ákos osztályfőnöke egyszer behívatta az iskolába: — Mondd, kedvesem, igaz, hogy ti otthon lovat tartotok? — Mi, lovat? Honnét ve­szed ezt? — Tudod, nekem is furcsa volt, amikor Ákos azt mesél­te az osztálytársainak, hogy nektek otthon a garázsban egy lovatok van bekötve. Ak­kor vált igazán gyanússá a dolog, amikor azt mondta, hogy ez egy női ló, nyaklánc lóg a nyakában, és két arany fülbevaló van a fülében. Ildikóban két érzés csapott össze: szerette Zoltánt, édes gyermekét, és szerette Ákost, örökbe fogadott fiát is. Ma már tudja, hogy házasságuk megromlásában is nagy része volt annak, hogy férje egyre nehezebben tűrte az Ákosról érkező híreket. Az általános iskola nyolc osztályát öt kü­lönböző helyen járta. Amikor elváltak, Zoltán az anyjánál maradt, Ákos a fér­jéhez került. Ildikó azzal a gondolattal mondott le Ákos­ról: a fiú maholnap úgyis tizennégy éves, az apja inté­zetbe adja, szakmát tanul, s vagy megáll a maga lábán, vagy végleg elkallódik. De legbelül nem tudott a fiúról lemondani: több mint tíz évig nevelte, szerette, féltet­te. Ha véletlenül találkozott vele a városban, egy húszast dugott a fiú markába, ha nem volt rajta sál, a sajátját te­kerte le, és a fiú nyakába kötötte. Amikor Ildikó megismer­kedett Tamással, elmesélte neki balul végződő házassága történetét. Ákos örökbefoga­dását is, a kudarcokat, a csalódásokat a fiúval. De a férfi még nem találkozott Ákossal. Tamás térdére tette a ke­zét, és fölállt: — Vasárnap van. Be kel­lene menni hozzá ... — Ne nyugtalankodj — mondta az asszony, és meg­igazította a melltartó pántját. — Ülj vissza, majd szerdán megnézem .. . — De még odaérnénk. Fél négy van. Én is szívesen be­megyek veled. — Jó. Nagyon rendes tő­led. De még van idő. Hatig van látogatás. Tamás fokról fokra hatolt Ildikó életébe. Először leg­külső burkát ismerte meg: telt, érett alakját, könnyed, elegáns mozgását. „Ugye va­lamikor balettozni tanultál?” „Persze. Csak már régen volt.” Aztán egy őszi dunai hajókiránduláson Ildikó el­mesélte házassága történetét. „Tulajdonképpen sokáig na­gyon jól megvoltunk Imré­vel. Volt tizennégy-tizenöt szép évem­­.Tamás sokáig nem akart az asszony lakásá­ra elmenni, mert tudta, hogy akkor fiával, Zoltánnal is kell találkoznia. „Ne légy hü­lye. Már annyit meséltem ró­lad, hogy egyszerűen ő kí­váncsi rád.” Egy doboz do­minót vitt neki. Azt gondol­ta, hogy a játék, a közös él­mény majd összecsiszolja őket. Tamás az egyik este ott maradt a vacsora után is. Il­dikó lefektette a fiát, elővett a bárszekrényből egy üveg vörösbort, és azt mondta: — Most te mesélj magadról.. . Tamás tíz éve élt egyedül. Törvényesen nem vált el a feleségétől, de külön laktak. Építészmérnök volt, sokat utazott vidékre, ragaszkodott a függetlenségéhez, a szabad­ságához. Néha átsuhantak nők az életén, de nem éget­ték meg. Úgy gondolta, ez a már semmit sem jelentő jo­gi függőség őrzi meg a sza­badságát. Hosszú évek után most érezte először, hogy van valaki, akit be akar avatni az életébe, akinek el akarja mesélni a gyerekkorát, akit el akar cipelni abba a falu­ba, ahol született, aki előtt le tudja vetni a lélek legutolsó kígyóbőrét, aki előtt nem szégyelli testi esendőségét, csupaszságát. A férfi képzeletében egyre többször jelent meg Ildikó lakása, a lila szövettel bevont franciaágy, a hálószobát és a fürdőszobát elválasztó sárga függöny, a medvebőrrel le­takart heverő, a lemezjátszó, a piros telefon, a méhkasra emlékeztető, fonott lámpabu­ra. Az egyik pillanatban úgy érezte, hogy ott tudna élni, a másikban azt, hogy sosem. Egyszer azt érezte, hogy csak a vágy, a szenvedély köti az asszonyhoz, máskor azt, hogy valamiféle mélyebb, telje­sebb vonzódás hatja át, a megváltást, a teljes odaadást várja az asszonytól. — Talán le tudnék mondani érte a szabadságomról — gondolta. — Talán van újrakezdés az életben, talán nem vagyunk örökre kiszolgáltatva egykori rossz választásunknak ... Ta­lán a gyermekét is föl tud­nám nevelni . . . Ha ott ült az asszony szo­bájában, egyre gyakrabban azon kapta magát, hogy azt mérlegeli, mit szólna Ildikó, ha odafordulna hozzá: — Be­­lédszerettem . .. Vállalni akarom az életedet. Vállalni tudnál-e engemet? Ezen a vasárnap délután úgy érezte, hogy valamiféle próbatétel elé állították. Nemcsak arról van szó, hogy beleszeretett valakibe, hogy le tud-e mondani a szabadsá­gáról, nemcsak arról, hogy vállalni­­tudja-e az asszonyt, a gyermekét, hanem arról is, hogy hagyja-e beengedni az életébe ezt az idegen, nyers és vad erőt, ezt az intézetbe adott, összevert, kórházban fekvő fiút, Ákost, akit nem ismer, soha nem látott, sem­mi köze hozzá, de akinek a sorsa most valamiképpen megérintette, mert ahhoz az emberhez tartozik, akit sze­ret, aki fontos a számára, akitől megváltást remél, akit vállalni akar. Ildikó sokáig készülődött a fürdőszobában. Először ala­pozó krémet, majd színes fes­téket tett az arcára. Haját hosszan fésülgette. — össze­kócoltad. Látod, nem akar megállni — mondta nevetve, amikor a férfi benyitott az ajtón, és a tükör mellé tá­maszkodott. Az ajkára rúzst kent, a körme színéhez illőt. Egy henger alakú flakonból körkörös mozdulattal, mintha dicsfényt rajzolna a feje fö­lé, rögzítő lakkot fújt a hajá­ra. — Mehetünk — mondta, és a szekrényből elővette fekete bundáját. Először villamosra ültek, majd autóbuszra kellett száll­­­niuk. Amíg a téren a buszra vártak, megeredt a hó. Sűrű, nagy, laza és nedves pely­­hekben esett. A járdán ha­mar megült, de az úttesten az autók szétmorzsolták, a kerekek kásás péppé őrölték, és mocskos locsokként szét­­freccsentették. Hallgatva ültek egymás mellett a hideg kocsiban. A férfi a párás, homályos ab­lakra nézett, és próbálta el­képzelni a jelenetet, ami a kórházban vár rá. Az asszony a kis csomagot, a narancsot és a csokoládét szorongatta, amit a férfi az utolsó pilla­natban erőltetett a kezébe: — Azt hiszem, jó volna vinni neki valamit... A látogatók már hullámok­ban távoztak a kórházból, amikor a kapu elé értek. Ildikó behajolt a portásfül­ke ablakán: — A sebészetet hol talál­juk? A portás a háta mögé, a fa­lon függő órára pillantott: öt perc hiányzott a hat órából. — Hát csak siessenek ... Az udvar végén jobbra ... A kórteremben nyolcan fe­küdtek. Ákos az ajtó mellet­ti ágyon hevert. Ildikó azon­nal megismerte. Félig volt rajta a takaró. Egy képesla­pot nézegetett. — Te szegény ... Mi tör­tént veled? A fiú letette kezéből az új­ságot, és felült. — Jó, hogy bejöttél, anyu. Nagyon egyedül voltam már ... Hogy mi történt? Be­jött egy részeg ürge a szobá­ba, elkezdte szidni az anyá­mat, és én behúztam neki egyet. Visszaütött. És megvolt a balhé. Kijött egy URH-s kocsi. A többire nem emlék­szem. — Szegény kisfiam, milyen szép gyerek voltál. Elcsúfí­tottak. Hogy be van dagadva a szemed ... Mutasd a szá­dat! Fölrepedt? Ezt a naran­csot talán meg tudod enni... Tamás ott állt ügyetlenül az ágy végénél. Kezet nyúj­tott a fiúnak. Látta, hogy a hosszú hálóing alatt fürdő­nadrágot visel. Ildikó kigom­bolta bundáját, és a fiú mel­lé, az ágy szélére ült. Körmé­vel meghámozta a narancsot, szétfejtette, és gerezdenként a fiú szájába dugta. — Mint egy madarat, úgy eteti — gon­dolta a férfi. Tamás először a fiú ágya végén lógó kórlapot nézeget­te. Látta, nincs láza. Aztán a szoba közepén álló asztal mel­lé húzódott. A fehér lepedő­vel letakart asztalon gyógy­szerek hevertek, és egy tál­cán kancsóban tea barnállott. — Ülj le — fordult feléje Ildikó. — Mindjárt me­gyünk ... Tamás végigjártatta sze­mét az ágyakon. Volt, aki rejtvényt rejtett. Egy fekete bőrű, bajuszos férfi összehú­zódva aludt. Egy idős, ősz embertől most búcsúztak a látogatók. Papír zörgött, mintha egér mocorogna. Va­laki fehér kötélbe kapaszkod­va fölült az ágyán, és kíván­csian a fiú ágya szélén ülő, fekete bundás asszony felé fordult. Tamás a sapkáját forgatta a kezében. Mélyen megérin­tette a környezet, önmagát látta az egyik ágyon feküd­ni.. . Beteg. Nem jön be hoz­zá senki. Egyedül van. A lá­togatási órában a szobájukba húzódnak a nővérek is, pi­hennek ... A halálra gondolt, a saját halálára, elmúlására, esendőségére. Megszülettünk, anélkül, hogy bárki megkér­dezte volna tőlünk, hogy akarjuk-e ezt a létet — gon­dolta. — És nincs erőnk, hogy megszüntessük. Megér­tette, hogy eljön majd az óra, amikor olyan magatehe­tetlen lesz, mint egy hegyről leomlott szikla, és olyan ma­gányos, mint egy víz hátán sodródó, kisimult falevél. Meghallotta, hogy Ákos az anyjához fordul, és megkér­dezi: — Mondd, anyu, ki neked a Tamás bácsi? — Ákoskám, ő nekem a világon a legeslegjobb bará­tom. — A barátod? — Igen ... — Mit csinál? — Mérnök. Házakat tervez. Sokat dolgozik. — Mióta ismered? — Fél éve. — És szereted? A férfi nem hallotta, hogy mit válaszol Ildikó a fiúnak. Csak azt látta, hogy a fel­bontott narancs héját vissza­gyömöszöli a zacskóba, a cso­koládét az éjjeliszekrény fi­ókjába süllyeszti, begombolja a bundáját, és föláll. — Ha tudsz, gyere be szer­dán is — mondta a fiú. — Ta­lán még itt találsz. De a pa­pának ne mondd meg, hogy mi történt velem ... Az üres és hideg autóbusz zötyögve haladt a macskafe­jes köveken a város belseje felé. Változatlanul nagy pelyhekben esett a hó. Beta­karta a fákat, a háztetőket, megtapadt az emberek ruhá­ján. Vasárnap este volt. Ke­vesen jártak az utcán. A gép­kocsivezető kedvetlenül mondta be a mikrofonba a megállók nevét. Az asszony szólalt meg elő­ször. Rekedt volt a hangja: — Hát ha annyira akartad, most láthattad, ki vagyok, milyen az életem. Ez az Ákos is ... Hiába került az apjá­hoz, hiába van az intézetben, nem tudok lemondani róla. Pedig tudom, hogy nem végzi simán. De az anyja vagyok. Ha börtönbe zárnák, akkor is az életéért, a fölmentéséért könyörögnék. Tamás hallgatott. Az asz­­szony egyre nyugtalanabbul beszélt: — Nem ismersz, nem tu­dod, ki vagyok. Darázsfészek­be nyúltál, amikor megláttál. Csak azt tudom mondani, menj el, menekülj tőlem, amíg nem késő. Ildikó megértette, hogy van valaki, aki egész életet akar tőle, hogy van valaki, aki vál­lalni akarja, hogy van valaki, akit neki is vállalnia kellene. Megrémült. Úgy érezte, van ragaszkodás, ami bilincsbe ver, van szeretet, ami rabbá tesz. Amikor elvált, szabadsá­got szerzett magának. Ha az idő múlásával gondolt is ar­ra, hogy állandó társat keres, most megdöbbent, hogy ve­szélybe került a függetlensé­ge. Tamás ujjaiban, amelyek­kel eddig az asszony karját fogta, meglazultak az izmok. Hirtelen nyomasztó érzés tá­madt rá, valamiféle furcsa fájdalom és ernyedtség. Fo­galmak jutottak eszébe, mint egy szokatlan leltár tételei: arckrém, hősugárzó, lámpa­bura, melltartó, medvebőr, papírszalvéta, szempillafes­ték, tej, telefon, törölköző, vörösbor ... Nem tudta vol­na megmondani, hogy miért ezekre a szavakra gondolt, de mindegyik valami személye­set jelentett a számára. Megpróbált mosolyogni: — Ugyan, darázsfészek . . . Túlzol, drágám. Ildikó behunyta nagy, ke­rek, zölden sugárzó szemét, és hallgatott. Szóval megkezdődött a bú­csúzás, gondolta a férfi, de önsajnálat nélkül, s mintegy kívülállóként figyelte már önmagát. Látta az ülésen kis­sé előrehajló, meggörnyedt alakját, hallotta elfulladó lé­legzetét. Hogyan hihettem egy pillanatig is, hogy van megváltás? — gondolta. Ri­deg és hideg kövek vannak, idegen csillagok, amelyek egy pillanatra találkoznak, egy­más közelébe kerülnek, aztán mindegyik továbbmegy ren­delt pályáján. Már fogalmaz­ta magában a levelet, amit majd holnap megír, és postá­ra ad Megköszöni Ildikónak mindazt a szépséget és gyö­nyörűséget, amit kapott tőle, a képzelet játékát, a hitet, hogy van sziget és van Odüsszeusz, hogy van hely, ahol várnak rá, és van asz­­szony, akiről azt hitte, hogy vállalni tudja. — Arckrém, lámpabúra, medvebőr, telefon — motyog­ta maga elé a szavakat. — Mit mondasz? — húzó­dott közelebb Ildikó. — Semmi, semmi... Egy leltár tárgyai — mondta a férfi. Ahogy közeledett az autó­busz a város belseje felé, egyre több utas szállt föl. Kint hidegebb lett. Az autó­busz ablakára csapódott pára sűrű erekben végigcsorgott az üvegen. Olyanok voltak ezek az erek, mint a szomorúság és a tehetetlenség könnyei. Tüskés Tibor ODA, VISSZA Székely Dezső ANGYALOK KÖNNYE „... üres a vég s mind hiú a gyász: Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.” (Szabó Lőrinc) 1985. február 23-án az anyák megmentője nevét viselő kórházban meghalt az anyám. A Bükk ormain kését fente a fagy, vércseppek izzottak a hóban. Zsákmányával iszkolt a Nagy Vadász s nem nézett vissza távozóban. „Ha még beszélni akarsz vele ...” de elkésett a telefon . Szorongatta a kezemet, hajótörött az utolsó szál deszkát, ott, a kórházi folyosón. „Megjött a fia Pestről...” — mondták. Mondhatták. Én is mondtam. Nem ismert meg. Nem tudta, ki vagyok s talán azt se, hogy fia­m voltam. Egy hang, már nem tudom, kié: „Jobb lesz, kedves, ha megpihenhet végre, beszélni úgyse tudna már, akármeddig élne .. Valami szakadt inget-rongyot akasztottak rája s költöztették szobáról szobára, keskeny életből még szűkebb halálba. Néhány nővér egy nyitott fülke előtt kedélyesen tereferélt. Szerettem volna kérni valamit, de közbevágott egy balta-hang, mint a sarkköri szél:­­ „Mit vannak úgy oda ... az én anyám hatvan évet se élt.. Anyám hetven elmúlt, s tán bűne az, hogy túlélt másokat?! Nyikorgott a csapóajtó. Aztán jött a vonat. Később a távirat. 1985. február 23-án az anyák megmentője nevét viselő kórházban meghalt az anyám. Harminc koszorú virágait tiporta el vastalpával a tél húszfokos hidege. A ravatalnál álltunk, apánk mellett, hat felnőtt gyermeke és száz év felé tartó nagymamánk, ki egyszem lányát mindhiába óvta; madáretetőre kis feketerigó , rebbent s borult a koporsóra. A sírásó is vigaszra szorult: beletört a földbe a csákány. Angyalok fagyott könnye csillogott örökzöld bokrok koronáján s a sir­emlékre, aminek az árát apámmal kuporgatták össze: „Ne legyen majd ránk gondotok, fiam, ha le kell költözni a földbe ...” 1985. február 23-án az anyák megmentője nevét viselő kórházban meghalt az anyám. Azóta, ha arra visz az utam, elfordítom a fejemet; az a vaskapu, az a téglafal emlékeimből kitöröltetett; kórházakat nem is látok, csupán siralomházat, vérmezőt, összkomfortos vesztőhelyet. Elárvult a szülői ház, mint nyár múltán a gerlefészek; udvarát fölveri a gaz, de, hű tanúja hetven évnek, Aranyos legszebb eper­fája azóta küldi egyre-másra — valakinek, ki sose várta! — gyűrött, n­érfoltos levelét, számonkérve a Hatalmastól: hova szállhat a madár akkor, ha már nincs föld, se ég ... ? ! 9 pwwwfcwi IIWWII IIIII.IKI UHUJtfJűiillJSWWhlimUMWMWWIWWWwaiDgacüaMmwMWB^ HAZAFELÉ

Next