Népszava, 1986. március (114. évfolyam, 51–75. sz.)

1986-03-29 / 75. szám

10 Szelíden, álmosítón duruzsolt a motor. A nagy képmutató. Nincs nála kezesebb jószág a világon .. . Karáth Miklóst nem té­veszthette meg. A tárgyak bosszúja egyébként is külön fejezet az életében. Eltűnik a legkedvesebb könyve a la­kásban, bújócskát játszik a lakáskulcs, nyoma vész a ki­adótól érkezett levélnek, amelyben megbízzák egy Berzsenyi-tanulmány meg­írásával. Egy Berzsenyi-ta­nulmányéval, amelyre min­dig, egész életében készült. Eddig úgy vélte, hogy csak az apróbb holmik állhatnak bosszút a gazdájukon. Fel­hajtó erejük a törpeségük, az akarnokságuk. A Tárgy-Na­póleonok! Igaz, a gépkocsikról nem szerzett ismereteket. Távolról nézte, idegennek, rendkívü­linek találta őket. S tervei között sem szerepelt a kocsi­vásárlás. Egyszerű okok miant soha a vételár tized­­részét sem mondhatta a ma­gáénak. A Skála-utalvány valósággal belerobbant az életükbe. Egy gépkocsi, egy vadonat­új gépkocsi! Az autópályán hajtottak. Ferenc — csak így emleget­te mindenki a szervizben — a volánnál ült, Karáth Mik­lós a hátsó ülésen. Előírás szerint. Télvégi, havazó, havazás­ból átváltó eső esett. A ko­csiban kellemes meleg volt — otthonos, szinte meghitt hangulat érintette meg Ka­ráth Miklóst. Ferenc, a bemérő, barátsá­gosan viselkedett. Bizalom­gerjesztően, nincs találóbb szó rá. „Vidéki fiú” — gon­­dolta Karáth Miklós.­ Csakis az lehet. Ha az udvarias Tho­­dor nem sejtette volna, el­árulja a hangsúlyozása, a ki­ejtése. Egy magyartanárnak füle van az ilyesmihez. Amikor már kezdtek bele­melegedni a beszélgetésbe, Karáth Miklós óvatosan megkérdezte: — Magának mi a vélemé­nye erről a .. . túlfogyasztás­ról? Ferenc sokáig hallgatott. — Majd a műszerek .. . A válasz fokozta Karáth Miklós már-már csillapuló szorongását. Csövek, huzalok hálózták be a kocsiját. A jobb oldali ajtóra szerelve doboz alakú szerkezet. A műszerek! Ki tudja, miként végződik az ügy? Hiszen ez a nyereménykocsi lázadó! Igazi rebellis. Elhatározta, hogy megőrjíti őt. Már a Merkur-telepen elhatározta. A bosszúállás különféle for­máit eszelte ki. Hol a víz­pumpa esett szét, hol az elektromosság szakadt meg, hol a bovden szorult be. Fel­forrt a hűtővíz, csikorogtak a csapágyak .. . Karáth Miklós lassan belefáradt a szervizek látogatásába, a szerelők kö­­rüludvarlásába. Milyen ár­tatlanul pislogtak, s mind ugyanazt hajtogatta. „Ez egy remek kocsi, Karáth úr! Csak be kell járatni, és nem lesz hiba.” Igen, de a túlfogyasz­tás? „Ne törődjön a gyári adatokkal! Ne foglalkozzon velük! Tudja, mennyien áll­nak sorba ezért a típusért?” Az utolsó érv mindig hatott, Karáth Miklós hallott eleget az öt-hat esztendei várako­zásról. Tengernyi pénz, sor­számok — ehhez képest il­letlenség a méltatlankodása. Ám a kocsi egyre pima­szabb lett. Falt, zabált, lak­­mározott. Gyűlölte Karáth Miklóst, nem kétséges. Gyű­lölte a zöldfülűt, a vak sze­rencse fiát. Karáth Miklós pedig felvette a kesztyűt. Kö­vetelte a bemérést. Ezért a megaláztatásért visszafizet a kocsija ... Bosszút áll, ke­gyetlen bosszút... — Nem győzöm benzinnel — bizonygatta Karáth Mik­lós. — Tizenkét liter is ke­vés .. . — Tizenkét liter? — düny­­nyögte Ferenc. Többet azon­ban nem mondott. Karáth Miklós pillantása a műszerfalra tévedt. Három napja tankolt, azóta legalább száz kilométert hajtott. És az üzemanyag-szintjelző mu­tatója meg sem mozdult... Bezzeg máskor már javában közeledett a fele álláshoz. Mi ez, ha nem bosszú? A technika ördöngös bosszúja Karáth Miklós magyar—latin szakos tanár felett. — Én nem tudom — mo­tyogta Karáth Miklós. — Ta­lán a karburátor... Restelkedve, belső szé­gyenkezéssel ejtette ki a kar­burátor nevét. Mit is keres ő ebben a világban? A dif­ferenciál­, a kormányművek, Kása Csaba * * REMERES a mellső tengelyek világá­ban? Ő, aki a diákjait Ber­zsenyi Dániel tiszteletére ta­nítja? Az érc zengésű dörge­delmek megszívlelésére? „A derék nem fél az idők mohá­tól, / A koporsóból kitör és eget kér .. De a méltóság­­teljes hallgatást is Berzse­nyitől tanulta. Amikor meg­támadták, a szavak bunkós­botjával sújtottak rá, bezá­rult, a némaságot választot­ta. Hányszor állította példa­ként a diákjai elé a magasz­tos védekezést! Hadd fecseg­jenek a szószátyárok! Az igaz ember szótlanul is fölmaga­sodik! És íme, mégis, valami belső feszítés arra készteti, hogy tovább faggatózzon: — Maga soha nem tapasz­talt effélét? — Tapasztaltam. Miért is ne tapasztalt vol­na. Egy bemérő! Hát nem az a foglalkozása, hogy a túl­fogyasztást ellenőrizze? Karáth Miklós megsemmi­­sülten húzta be a fejét. Hát­radőlt, legszívesebben az ülés alá csúszott volna. Esett, a felhők szinte a me­zőre hasaltak. A gyorsuló sávban elhúzó teherautók te­lefröcskölték az ablakot. Ka­ráth Miklós úgy érezte, hogy az arcára, a homlokára csa­pódik a sár, a szenny ... Ferenc váratlanul mentő­övet dobott. — A szerelés ... — mond­ta. — összedobják ezeket a masinákat. Karáth Miklós szíve meg­dobbant. Lehetséges ez? Jól hallott? Ferenc egyszeriben kétszeresére nőtt a szemé­ben. Az első pillanattól be­csülte, rokonszenvesnek talál­ta. De azt nem sejtette, hogy rendkívüli egyéniség. Holott az. Jellem. Új hangot üt meg a szervizek tájékán. — Átverés az egész — tol­dotta meg Ferenc. Új hang? Forradalmi. Igen forradalmi... Habár ... a megtévesztés kifejezés sze­rencsésebb lenne ... Karáth Miklós a diákjait következe­tesen megfeddte minden nyelvi bűntettért. Nem en­gedhetjük a züllést! Persze, Ferenc nem diák. És a vétség sem olyan súlyos, hogy el­takarhatná a szókimondás bátorságát... — Kétségtelen — bóloga­tott Karáth Miklós. Nem hagyhatta támogatás nélkül a kiállást. Végtére is éppen úgy vélekedett, mint Ferenc. Mint kárvallott, nem is vé­lekedhetett másként. Ferenc nyelve megeredt. A zöldségesek, a hentesek, a butikosok eldorádóját emle­gette. Micsoda mellényük van! Átverik az embert, s ha valaki ellenkezik, nekironta­nak. Hanggal is jobban bír­ják. Aki tiltakozik a mód­szereik ellen, lehordják, be­letapossák a földbe. — Ez megy mindenütt... — krákogott Karáth Miklós. Pogány gondolatok villantak át az agyán. És ha Ferenc is átveri? Igen át­ve­ri. Mint a többiek. A nagy hasbeszélők, a túlszámlázók, a markukat tartók. Voltaképp Ferenc is kidolgozhatta a megfelelő módszert. Megnyerő modor, háborgás a társadalmi igaz­ságtalanságok ellen... Ugyanakkor az őszinteségét sem vonhatja kétségbe. Gya­núra nem alapozhat. Erre alapozni, önmagában tisztes­ségtelenség .. . — Az ember becsavarodik — folytatta Ferenc. Becsavarodni? Innen már csak egy lépés a „ciki”, az „akármi”, meg a többi me­rénylet. A „hülyét kapok”. Az egyik diákját csaknem felképelte a gimnázium fo­lyosóján, mert ezt kiabálta. Az utolsó pillanatban kapott észbe. Fegyelmi, állásvesztés Egy háromgyermekes tanár ne ragadtassa el magát! Elé­gedjen meg Berzsenyivel. „Nyelvünk hazánkból szám­kivetett vala...” ám: „Vir­rad hazánk várt napja, vir­rad ...” — A szervezés, uram! — tört ki Ferenc. — Vagyis a szervezetlenség! Ez dühíti föl az embert! Hál’ isten, feldühiti. Nem fölzrikálja ... Karáth Miklós örömmel sóhajtott fel. Mégis rendes fiú ez a Ferenc. Vi­déki fiú. Nem tudták elron­tani véglegesen. Ferencet a borárak eme­lése különösen bosszantotta. Hévvel magyarázta, hogy a szőlőtermést épp olyan tör­vények igazgatják, mint az időjárást. Nagy szárazságnak nagy a leve. Ami az egyik esztendőben elvész, bepótló­dik bőségesen a következő­ben. Lám, ért a szőlőhöz! Per­sze, hogy vidéki fiú. A gazda eszével gondolkodik... Az apja még bizonyára szőlős­gazda volt. Derék, tisztesség­tudó, becsületes ember . . . — Itt a benzin! Ez is hul­lámzik .. . Odakinn már húsz dollár alá esett... Karáth Miklós hirtelen megrezdült. Benzin! A motor zümmögött szépen, egyenle­tesen. Az ablakon kivezetett műanyag csövekben áramlott a folyadék. Víz? Benzin? Víz nem lehet.. Még egy tech­nikai analfabéta is tudhat­ja, hogy víz nem juthat a motorba . . Az a sok apró buborék a csövekben mit je­lent? Ferenc letért a pályáról, a felüljárón visszafordult a vá­ros felé. A lassító sávon, mi­előtt felgyorsultak volna, babrált valamit a doboz ala­kú szerkezeten. — Mi a baj? — bukott ki Karáth Miklósból. Kilencven kilométeres átlaggal jöttek, sík terepen ... Ha most a műszerek nem igazolják, vé­ge. Mehet panaszra az atya­úristenhez! Nemcsak kiröhö­gik, de hülyének is nézik. — Sokat mutat? — re­ménykedett. — Majd kiderül... Ferenc újra a borra tért vissza. A csatordai muskotá­­lyost kedveli. A boltban azt mondták, drágább lett tíz fo­rinttal. Az nem lehet, mert az emelés ötszázalékos ... Fogta magát, írt a kereske­delmi felügyelőséghez. — KERMI! — hasított be­le Karáth Miklósba. Ferenc a felügyelőséghez fordult, ne­ki alighanem a KERMI ma­rad. Ha a kocsi bosszúja be­teljesedik, nincs más út.. Jön a végső tortúra, a minő­ségellenőrző. — Tudja, mit írtak a levél­ben? Hogy azt mondja: kö­szönik a bejelentést, a pa­naszt kivizsgálták. Megálla­pították, hogy a bolt nem tart csatordai muskotályost. Ám a vezető figyelmét fel­hívták a pontos számolásra. Jó, mi? — Jó ... — nyögte Karáth Miklós. A buborékok aggasz­tó gyorsasággal futkároztak a csövekben. — Azt is írták, máskor is számítanak a bejelentésemre. Gondoltam, beviszem az üve­get a címkével együtt a fel­ügyelőségre. Nekik adom ajándékba... Aztán hagy­tam. Nem dobok oda egy sza­badnapot. Karáth Miklós a hat nap szabadságára gondolt, ami eddig a szervizekben elcsor­dogált. A KERMI majd el­viszi a másik hatot. Ha csak nem hagyja az egészet a fe­nébe. A fenébe! — nyomta meg a szót magában. — Nézte a tévét? — kér­dezte Ferenc. — Az is jó volt! A kiskereskedők kong­resszusa . .. Rögtön eszembe jutott a Bernyecsi... — Kicsoda? — Karáth Miklós levegőt sem kapott. — Berzsenyi? — Bernyecsi! Annál min­dent kap. Mindent, ami a szervizben hiánycikk. Ott van a szerviz mögött a bolt­ja. Szóval már hallucinál is? De hát hogyan is hallhatta félre? Berzsenyi védett név. „Mindig magas a sasok út­ja ...” Karáth Miklós meg­könnyebbülten fújta ki a le­vegőt. Ezt a merényletet nem élte volna túl. Ha a kiskeres­kedőt Berzsenyinek hív­ják ... Már a külvárosban jártak. Néhány perc és a szervizben vannak. Aztán Ferenc féke­zett. — Egész szép... — Szá­mokat mormolt maga elé. Szép? Úristen, a KERMI! A szégyen! — Nyolc egész három. Az átlag... — Remek! — rikkantott fel Karáth Miklós. Ujjongó bizsergés járta át a testét. — Kicseréljük a karburá­tort. Van igazság a földön ... Karáth Miklós győztes pil­lantást vetett a kocsi felé. A bosszúálló lelepleződött. Ferenc távozott, de néhány perc múlva gondterhelten tért vissza. — El kell menni Bernye­­csihez! Karáth Miklós hátrahőkölt. A tarkójára nyomás neheze­dett. — Garanciális a kocsim ... — Ez is micsoda szószörny! Hát az anyanyelvre nem köt­hető ki garancia? — Nincs benn alkatrész. — Ferenc legyintett. — A szer­vezés! Bernyecsi és Berzsenyi... Karáth Miklós agya katto­gott, kerekek forogtak, csiko­rogtak benne. — És ha ... Ha én ... — Ferenc szemét kereste. Elő­húzta a pénztárcáját. „A tisz­ta erkölcs, mely ha meg­­vész ...” Ilyenkor, mióta a szervizeket járja, mindig ez dobol a fülében. Ketté kelle­ne már választania a világot. Egyik oldalon a katedra, a másik oldalon a valóság ... — Beszélek a raktárossal. — Ferenc a belső zsebébe gyűrte a bankjegyet, s báto­­rítón hunyorított. A következő pillanatban elhúzott. A fejtartása, a moz­gása mutatta, hogy a dolgok a helyükre billentek. Karáth Miklós fölnézett az égre. Zavaros volt, gomolygó, mint egy elmaszatolt fest­mény. Ebben a homálylásban hiába keresné a sasokat. SZOMBAT, 1­986. MÁRCIUS 29. NÉPSZAVA Nagy Előd ÁLMOS KISFIÚ A mindentudás igézete Tanulmányok Németh Lászlóról Minden időszaknak, minden nemzedéknek megvan Né­meth Lászlóról a mondani­valója. Az őrá vonatkozó mű­vek lassan kisebb könyvtár­nyit tesznek ki. Németh „az új magyar irodalom legrész­letesebben, legbehatóbban tárgyalt írója”. Ezt Béládi Miklós állapította meg, s a példátlan érdeklődés okai­ként a kis nemzetek lehe­tőségeinek, „sorsproblémái­nak” aktualitását, a nemzeti tudat zavarait, az utóbbi év­tizedek válságait, az iroda­lom tekintélycsökkenését és „belső tekintélyveszteségét”, „a hagyományos emberi ér­tékek inflációját” nevezte meg. Végül is „a nemzeti lé­tezés és azonosság, az erköl­csi értékrendszer és az iro­dalom feladatának és jövő­jének kérdései”, magyarázzák az író reneszánszát. A 17. JAK-füzetbe Szege­­dy-Maszák Mihály által vá­logatott különféle módszerű, szempontú, különböző érté­kű, változatos tematikájú tanulmányok első pillantásra esetlegesen egymás mellé tett írások szervezetlen halmazá­nak tűnnek. Igaz, szemlélet­­módban, érték- és eszmény­rendszerben — sokféle szer­zőről lévén szó — egysége­sítő­ hatóelemet aligha keres­hetünk. Az előszó a harmin­cas, negyvenes éveiket tapo­só társadalomtudósok Né­meth László­ képét ígéri. Ámde Béládi, Lackó Miklós, Pethő Bertalan az idősebb generációt képviselik. Ha azért vannak jelen, mert „bátorítást adtak a fiatalab­bak számára az átértékelés­hez”, akkor még sokan má­sok szerepelhetnének. A szerzők írásmódja is eltérő. Az egyszerűség, a világosság (nem elméletellenes!) köve­telményétől a fennkölt teore­­tizálásig, a hagyományos módszerektől az újabb iro­dalomtudományi iskolák eredményeinek birtoklásáig, a henye kinyilatkoztatástól a lelkiismeretes, megbízható módszerekkel leszűrt felis­merésekig erre is, arra is akad példa. Béládi Miklós Minőség és erkölcs Németh László gon­dolatvilágában című tanulmá­nya kivételével egy-egy té­makört, szeletet világítanak meg a kötet szerzői. A szét­­darabolás veszélyét Kiss Gy. Csaba fogalmazza meg: „Csapdákba eshet az értel­mező: a kiválasztott terület­nek a valóságosnál nagyobb jelentőséget tulajdoníthat, a speciális nagyítólencse alatt némelykor torzultan tűnnek föl egyes mozzanatok.” Ezt az aránytévesztést azonban jó érzékkel kerülik el a JAK- füzet írói. „Németh munkás­ságát korántsem egységesen ítéli meg a mai magyar ér­telmiség.” — írja Szegedy- Maszák. Ennek megfelelően bizonyos fokig egymás közt is vitatkoznak ezek az írások. Az esszéista értékrendjéről írt tanulmányában például Szegedy-Maszák 1932-től tö­rést lát Németh pályáján, a Készülődés íróját többre tartja a Tannénál. Béládi épp az ellenkezőjét fejti ki. A két irodalomtörténész között to­vábbi nézeteltérés is adódik. Előbbi a „történetfilozófiai alapozás”, a „gondolati mély­ség’ hiányát, a „bölcseleti is­kolázatlanságot” emlegeti, utóbbi viszont meggyőzően bizonyítja, hogy Németh nem volt filozófiaellenes. Az „el­vontan elméleti rendszeral­kotást” érezte „klorofiltalan növénynek” (Németh szavai), s célja „a husserli értelemben vett világnézeti filozófia megteremtése" volt. Lackó Miklós már több­ször tett le alapvető és meg­kerülhetetlen tanulmányt a Németh-kutatás asztalára. Újabb írása, a Minőségszo­cializmus, magyarság, kor­szerűség is ilyen, noha oly­kor kívánja a további eszme­cserét, a másfajta megköze­lítést. Lackó túl nagy ellen­tétet lát Németh és a har­mincas évekbeli baloldal kö­zött, s alighanem eltúlozza a német Tat-kör hatását. Bu­­zinkay Géza az esszéíró Né­meth történelemszemléletét elemzi. Kár, hogy némely kifogása­i nem érdekelték Némethet az Európán kívüli civilizációk, nem foglalko­zott eleget a kortárs festé­szettel, zenével stb.) megala­pozatlan. Németh ugyanis a könyv címével ellentétben nem volt mindentudó, nem is törekedett a polihisztor enciklopédikus teljességére. Gergely András fontos írása a Németh—Szekfű-vitát re­konstruálja : „Egy pragmati­kus, jobbra munkáló politi­­kus-rétor — egy jövőnek üze­nő, a jelent korrigálni is képtelen, ám annak lényegét megragadó író-próféta típu­sa áll előttünk.” Kiss Gy. Csaba Németh László Kelet- Európa-felfogásának némely összetevőjét vizsgálja, s min­taszerűen mutatja ki a hiva­talos ideológiával szembe­forduló „tejtestvériség”-esz­­me formálódását, az állam­nemzeti koncepció föladását. Kósa László az író és a pro­testantizmus kapcsolatáról, Monostori Imre pedig a „népművelő” „pedagógus­­ethosz”-áról ír. Jogos Mo­nostori megjegyzése A tan­ügy rendezésével kapcsolat­ban: „...a közel négy évti­zeddel később szemlélődő — a mai magyar iskolarend­szer betegségeit is látva — csak sajnálkozhat azon, hogy ez az 1945-ben született Né­meth László-i program mind a mai napig csak papíron lé­tező valóság.” A regényíró Németh Lász­lóval két tanulmány foglal­kozik. Kulcsár Szabó Ernő az Utolsó kísérletről a poéti­ka, a regény esztétika szem­szögéből mond újat. Pethő Bertalan absztrakt eszme­­futtatása viszont nem visz közelebb az Égető Eszterhez. A kötet arányai kétségkí­vül a szerkesztőt látszanak igazolni: „a drámák élnek legkevésbé élénken a kötet szerzőinek tudatában, s az értekező próza foglalkoztat­ja őket legerősebben.” A vitatható megállapítások ellenére is örvendetes ez a kis kötet. A különféle disz­ciplínákat próbálja szoro­sabban egymáshoz fűzni, s erényei nem föltétlenül az előszóban ígértek (egy nem­zedék Németh-képe, „vi­szonylag kiegyensúlyozott ér­tékelés”) között keresendők. (Magvető Könyvkiadó.) Olasz Sándor

Next